Harry Potter és a Halál Ereklyéi Harry Potte

Формат документа: pdf
Размер документа: 2.67 Мб




Прямая ссылка будет доступна
примерно через: 45 сек.



  • Сообщить о нарушении / Abuse
    Все документы на сайте взяты из открытых источников, которые размещаются пользователями. Приносим свои глубочайшие извинения, если Ваш документ был опубликован без Вашего на то согласия.

2
J. K. Rowling Harry Potter és a
Halál ereklyéi
















a
an im u s
®

Budapest, 2008

3
A mű eredeti címe: Harry Potter and the Deathly Hallows Copyright © J. K. Rowling 2007 Minden jog fenntartva; a műnek részletei sem közölhetők, és semmilyen formában nem sokszorosíthatók a jogtulajdonos engedélye nélkül. A Harry Potter nevet, a könyvsorozat szereplőinek, színhelyeinek és tárgyainak nevét engedély nélkül felhasználni tilos. Copyright and trademark Warner Bros., 2000™ Borítógrafika: Mary GrandPré Borítóterv: Mary GrandPré és David Saylor Copyright © 2007 by Warner Bros. A fordítás a Bloomsbury Publishing 2007-es kiadása alapján készült Hungarian translation © Animus Kiadó 2008 Fordította: Tóth Tamás Boldizsár Kontrollszerkesztő: Rose Kinga ISBN 978 963 9715 43 1 Kiadta az Animus Kiadó 2008-ban 1301 Bp. Pf.: 33 info@animus.hu www.animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: Balázs István Felelős szerkesztő: Gábor Anikó Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft, Korrektúra: Bencze Mariann, Füzesi István A nyomtatás és kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

4



Ezt a könyvet hétfelé ajánlom: Neilnek, Jessicának, Davidnek, Kenzie-nek, Di-nak, Anne-nek és Neked, ha elkísérted Harryt útja végéig.

5
Kínja e törzsnek, ó,
jaj, keserű nagy átok
vérbevegyült csapása!
Nyögő, el se viselhető gond!
Verő, el nem emésztő kín!

Máshol ezekre nincs
ír sehol, csak e házban,
máshol vérbevegyült viszályban.
A lenti isteneké e himnusz.

Boldogok ott lenn, az imám fületek
érje el, és már küldjetek üdvöt,
győzelmet a sarjaitoknak.

Aiszkhülosz: Áldozatvivők
Devecseri Gábor fordítása


Mint tenger köztük, annyi csak barátoknak a halál: egymásban
élnek akkor is.
Hisz’ mind itt kell legyen, ki abban él s szeret, mi mindenütt
jelen.
Mennyei tükör, mely színről színre láttat, szabadon egymást s
bűntelen.
Ez nyújt barátnak enyhet, legyen bár múlandó mind, a barát s a
társ,
köztük a legtisztább kötelék mégis örök, mert halhatatlan.

William Penn: A magány újabb gyümölcsei
(Bocsor Péter fordítása)

6
Első fejezet

A Sötét Nagyúr felemelkedése


A két férfi egymástól néhány méterre tűnt elő a semmiből a
keskeny, holdsütötte dűlőúton. Egy másodpercig mindketten
mozdulatlanul, varázspálcájukat a másikra szegezve álltak, majd
miután felismerték egymást, a pálcát köpenyük alá rejtették, és
gyors léptekkel elindultak.
– Hírek? – érdeklődött a magasabbik.
– A legjobbak – válaszolta Perselus Piton.
A dűlőutat bal felől alacsony növésű, kusza szedercserjék,
jobbról magas, ápolt sövény szegélyezte. A hosszú köpenyek
alja szárnyként verdesett a gyalogló férfiak bokája körül.
– Attól féltem, elkésem – jegyezte meg Yaxley. Durva ábrázata
el-eltűnt, ahogy mentében árnyékot vetettek rá a holdat eltakaró
lombos faágak. – Egy kicsit nehezebben ment, mint gondoltam.
De remélem, elégedett lesz. Te biztos vagy a kedvező
fogadtatásban?
Piton csak bólintott, nem bocsátkozott magyarázatba.
Kisvártatva ráfordultak egy jobbról nyíló széles felhajtóra. A
magas sövényfal is elkanyarodott, s a távolba veszve
folytatódott azon az impozáns, kétszárnyú kovácsoltvas kapun
túl, ami most a két férfi útját keresztezte. Egyikük sem lassított
léptein; köszöntésféle mozdulattal némán felemelték jobbjukat,
és úgy haladtak át a kapun, mintha a fekete fém csupán füst
volna.
A tiszafa-sövény elnyelte a két férfi lépteinek zaját. Jobbra tőlük
megzörrent valami, mire Yaxley előkapta pálcáját, s útitársa feje

7
fölé célzott vele. Mint kiderült, egy hófehér páva motozását
hallották, a madár kevélyen lépdelt a sövény tetején.
– Mindig is tudott élni ez a Lucius. Pávák… – Yaxley gúnyosan
horkantott, és eltette varázspálcáját.
Az egyenes felhajtóút végén takaros udvarház bontakozott ki a
sötétből. Rombusz osztású földszinti ablakain gyenge fény
szűrődött át. A sövényen túl, valahol a sötét kertben szökőkút
csobogott. Piton és Yaxley talpa alatt ropogott a murva, ahogy a
bejárati ajtó felé siettek – az közeledtükre kitárult, jóllehet nem
tűnt fel senki, aki kinyitotta volna.
A gyéren megvilágított belépő tágas és fényűző berendezésű
volt, kőpadlójának nagy részét pompás szőnyeg borította. A
falakon lógó portrék sápadt lakói szemükkel követték az
áthaladó Pitont és Yaxleyt. A két férfi megállt egy súlyos faajtó
előtt, egy szívdobbanásnyi ideig tétováztak, azután Piton
lenyomta a bronzkilincset.
A szalonban néma alakok sokasága ült egy hosszú, díszes asztal
körül. A helyiség hétköznapi berendezését alkotó bútorok
rendetlenül, a fal mellé zsúfolva álltak. Az egyedüli fényforrás a
harsogva lobogó tűz volt egy szép márványkandallóban,
melynek párkánya fölött aranykeretes tükör díszelgett. Piton és
Yaxley megtorpant a küszöbön. Mikor a szemük hozzászokott a
homályhoz, tekintetüket elsőként a jelenet legfurcsább része
vonta magára: egy ájultnak tűnő ember, aki fejjel lefelé lebegett
az asztal fölött, és lassan forgott, mintha láthatatlan kötélen
lógna. Alakját megháromszorozta a fali tükör és az üres,
politúrozott asztallap. Az asztalnál helyet foglalók közül senki
nem törődött a különös jelenséggel – kivéve egy sápadt
fiatalembert, aki a lebegő ember közvetlen közelében, jóformán
alatta ült. Ő szemlátomást nem tudta megállni, hogy percenként
rá ne pillantson.

8
– Yaxley, Piton…! – csendült egy éles, hideg hang az asztal
végén. – Kis híján elkéstetek.
A beszélő a kandalló előtt ült, így az újonnan érkezettek először
csak a sziluettjét látták. Közelebb lépve azonban már ki tudták
venni a tar, kígyóét idéző ábrázatot a réssé szűkült orrlyukakkal
és a vörösen izzó, függőlegesen megnyúlt pupillájú szemeket.
Az arc annyira sápadt volt, hogy jószerével világított a sötétben.
– Perselus, ide! – szólt Voldemort, s jobbra, az övéhez
legközelebb álló székre mutatott. – Yaxley, Dolohov mellé.
Mindkét férfi elfoglalta a számára kijelölt helyet. Az asztalnál
ülők többsége Pitont követte a tekintetével, s Voldemort is
hozzá fordult először.
– Nos?
– Nagyúr! A Főnix Rendje jövő szombaton, a sötétség
beálltakor készül kihozni Harry Pottert jelenlegi védett
tartózkodási helyéről.
A hír szemlátomást felcsigázta az asztalnál ülők érdeklődését.
Egyesek mozdulatlanná dermedtek, mások fészkelődni kezdtek,
s immár mindenki Pitont és Voldemortot nézte.
– Szombaton… sötétedéskor – visszhangozta Voldemort, Piton
fekete szemébe fúrva tekintetét. Vörös szeme úgy izzott, hogy
néhányan elfordultak, nehogy megperzselje őket a pillantás tüze.
Piton ellenben higgadtan nézett Voldemortra, s a nagyúr
pengevékony szája egy hosszú pillanat elteltével mosolyfélére
görbült.
– Remek. Kitűnő. Az információ forrása pedig…
– A már említett személy – mondta Piton.
– Nagyuram…
Yaxley a hosszú asztal fölé hajolva nézett Voldemort és Piton
felé. Most őrá szegeződtek a tekintetek.
– Én mást hallottam, nagyúr.

9
Yaxley kivárt, de Voldemort nem szólalt meg, így hát folytatta:
– Dawlish, az auror úgy mondta, hogy Pottert csak
harmincadikán, a tizenhetedik születésnapja előestéjén hozzák
ki.
Piton elmosolyodott.
– Forrásom azt is közölte, hogy félrevezető információkat
terveznek elhinteni. Bizonyára ez sem más. Dawlish köztudottan
érzékeny a konfúziós bűbájra, nyilván azt szórtak rá. Nem az
első eset lenne.
– Biztosíthatlak, nagyuram, hogy Dawlish ezt mély
meggyőződéssel állította – erősködött Yaxley.
– Ha konfúzzá tették, akkor is mély meggyőződéssel mondja,
amit kell – érvelt Piton. – Ha úgy tetszik, biztosíthatom, Yaxley,
hogy az auror csoport a továbbiakban nem vesz részt Harry
Potter védelmezésében. A rend ugyanis úgy tudja, hogy
beépített embereink vannak a minisztériumban.
– Legalább egyvalamit jól tudnak, he…? – kajánkodott egy
Yaxleytől nem messze ülő köpcös férfi. Szavait rekedt
villogással toldotta meg, s néhányan vele nevettek.
Voldemort nem nevetett. Pillantása felfelé vándorolt, a
levegőben lassan forgó ember irányába; úgy tűnt, gondolataiba
mélyed.
– Nagyúr… – folytatta Yaxley –, Dawlish szerint egész
csapatnyi auror jelenlétében hozzák ki a…
Voldemort felemelte nagy, fehér kezét, mire Yaxley elharapta a
mondatot. Bosszúsan vette tudomásul, hogy a nagyúr ismét
Pitonhoz fordul.
– Hol akarják ezután elrejteni a fiút?
– A rend valamelyik tagjának a házában – közölte Piton. –
Forrásom szerint az új menedéket a rend és a minisztérium a
tőlük telhető mindenfajta mágikus védelemmel ellátta. Úgy

10
vélem, nagyúr, miután a fiú célba ér, aligha lesz esélyünk az
elfogására – hacsak jövő szombatig el nem bukik a
minisztérium. Abban az esetben természetesen lehetőségünk
lenne felderíteni és hatástalanítani a védőbűbájok nagy részét, a
maradékon pedig át tudnánk törni.
– Nos, Yaxley? – dobta a kérdést az asztal túlsó vége felé
Voldemort. Vörös szemében a tűz visszfénye lobogott. –
Elbukik jövő szombatra a minisztérium?
A fejek ismét együtt fordultak. Yaxley kihúzta magát.
– Ebben a kérdésben jó hírrel szolgálhatok, nagyúr. Jelentős
erőfeszítések árán, számos akadályt legyőzve sikerült az
Imperius-átok hatása alá vonnom Pius Thicknesse-t.
Bejelentésével Yaxley kivívta a körülötte ülők többségének
elismerését; közvetlen szomszédja, a torz képű Dolohov hátba
veregette őt.
– Biztató kezdet – mondta Voldemort. – De Thicknesse csak
egy ember a sok közül. Scrimgeourt a mieinknek kell
körülvenniük, amikor támadok. Egy sikertelen merénylet a
miniszter ellen súlyosan hátráltatna céljaim elérésében.
– Hogyne, nagyúr… természetesen… de Thicknesse a
Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőjeként személyes
kapcsolatban áll nemcsak a miniszterrel, de az összes többi
minisztériumi főosztályvezetővel is. Most, hogy az
ellenőrzésünk alá vontunk egy ilyen magas rangú tisztviselőt,
úgy hiszem, könnyedén elbánunk majd a többiekkel, és akkor
valamennyien segítségünkre lesznek Scrimgeour
megbuktatásában.
– Feltéve, hogy Thicknesse barátunk nem lepleződik le, mielőtt
mellénk állíthatná a társait – mutatott rá Voldemort. – Akárhogy
is, valószínűtlen, hogy jövő szombatig át tudom venni a
hatalmat a minisztérium fölött. Ha pedig a célba érkezése után

11
nem nyúlhatunk Potterhez, hát útközben kell rajtaütnünk.
– Ezen a területen előnyös helyzetben vagyunk, nagyuram –
sietett leszögezni Yaxley, aki nyilván eltökélte, hogy legalább
egy morzsányi elismerést kicsikar magának. – Immár számos
beépített emberünk van a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon.
Ha Potter hoppanál, vagy a Hop Hálózatot használja, nyomban
értesülünk róla.
– Egyiket sem fogja tenni – jelentette ki Piton. – A rend kerüli a
helyváltoztatás minden olyan módját, ami központi ellenőrzés
vagy szabályozás alatt áll. Nem bíznak semmiben, aminek köze
van a minisztériumhoz.
– Annál jobb – bólintott Voldemort. – Ha nem tűnhet el, sokkal
könnyebb lesz elkapni őt.
A nagyúr ismét a lassan forgó testre függesztette tekintetét, s
úgy folytatta:
– A fiúval személyesen foglalkozom. Harry Potter ügyében túl
sok hibát követtünk már el, nem egyet én magam. Hogy Potter
ma is az élők sorában van, az jobbára az én kudarcom, nem az ő
érdeme.
Az asztal körül ülők szorongva lesték Voldemortot; arcukról
lerítt, hogy mindegyikük attól fél, az ő bűnéül róják fel, hogy
Harry Potter még él. Úgy tűnt azonban, a nagyúr szavai inkább
önmagának szólnak, nem hívei valamelyikének; továbbra is a
lebegő testre meredve beszélt.
– Könnyelmű voltam, ezért elfordult tőlem a szerencse, gáncsot
vetett nekem a véletlen, mely csak a leggondosabban
kidolgozott terveket pártolja. De okultam abból, ami történt.
Immár tudom mindazt, amit régen nem tudtam. Nekem kell
megölnöm Harry Pottert, és én is fogom.
Mintegy válaszul ezekre a szavakra, hirtelen fájdalmas ordítás
hangzott fel, a kín, a szenvedés rémisztő, elnyújtott üvöltése. Az

12
asztalnál ülők közül sokan összerezzentek és lenéztek, mivel a
hang mintha alulról érkezett volna.
– Féregfark – szólt Voldemort változatlanul csendes, tűnődő
hangon, tekintetét még mindig a lebegő-forgó testre szegezve. –
Nem arról volt szó, hogy a fogoly csöndben marad?
– De igen, na-nagyúr – nyögte valahol a hosszú asztal közepe
táján egy pöttöm ember, aki eddig olyan kicsire húzta össze
magát, hogy széke első pillantásra üresnek tűnt. Most gyorsan
lekászálódott róla, és kiiszkolt a szalonból. Nem maradt más
utána, csak egy ezüstös csillanás emléke.
– Mint mondtam – folytatta Voldemort, pillantását most ismét
hívei feszült arcára fordítva –, immár okosabb vagyok. Tudom
például, hogy kölcsön kell vennem valamelyikőtök pálcáját,
mielőtt elindulok végezni Potterrel.
Az arcokról minden egyéb érzést letörölt a döbbenet. Voldemort
azzal sem okozott volna nagyobb megrökönyödést, ha a fél
karjukat kéri kölcsön.
– Nincs önként jelentkező? Akkor lássuk csak… Lucius, nem
látom be, neked miért volna még szükséged pálcára.
Lucius Malfoy felemelte a fejét. A tűz fényében bőre
viaszsárgának tűnt, szeme beesett volt, és sötét árnyék körítette.
Rekedt hangon szólalt meg:
– Nagyuram?
– A pálcádat, Lucius. Add át a pálcádat!
– De…
Malfoy egy oldalpillantást vetett a feleségére, aki felemelt fejjel
maga elé meredt. Arca ugyanolyan sápadt volt, mint a férjéé,
hosszú szőke haja a hátára lógott, de karcsú ujjai az asztal alatt
egy pillanatra a férfi csuklójára fonódtak. A futó érintés elég
volt: Malfoy a talárja alá nyúlt, elővette varázspálcáját, és átadta
Voldemortnak, aki vörös szeme elé emelte azt, hogy

13
megvizsgálja.
– A fája?
– Szil, nagyúr – suttogta Malfoy.
– És a magja?
– Sárkány… sárkányszívizomhúr.
– Remek. – Voldemort előhúzta a saját pálcáját, és összemérte
Malfoyéval.
Lucius Malfoy önkéntelenül megmozdult, elárulva, hogy egy
tizedmásodpercig abban bízott, a sajátjáért cserébe megkapja a
nagyúr pálcáját. Voldemort észrevette a mozdulatot, és kajánul
megvillant a szeme.
– A pálcámra áhítozol, Lucius? Az én pálcámra?
A csatlósok némelyike halkan vihogott.
– Visszaadtam a szabadságodat, Lucius, ennyi nem elég neked?
Amúgy észrevettem, hogy te meg a családod az utóbbi időben
korántsem tűntök boldognak… Miért zavar benneteket annyira,
hogy a házatok vendége vagyok?
– Nem… nem zavar, nagyúr!
– Ejnye, Lucius, hazudsz…
Voldemort halk hangja mintha tovább sziszegett volna azután is,
hogy a kegyetlen pengeajkak összezárultak. A varázslók
némelyike nem tudta leplezni borzongását – a sziszegés egyre
erősödött, s hallatszott, hogy az asztal alatt egy súlyos test siklik
a padlón.
A hatalmas kígyó végül előbukkant Voldemort mellett, és lassan
kúszni kezdett felfelé gazdája székén. Egyre csak jött és jött,
mintha végtelenül hosszú volna, mígnem aztán Voldemort
vállára telepedve megpihent. Teste olyan vastag volt, mint egy
férficomb; függőleges pupillarésű szemei rezzenéstelenül
meredtek. A nagyúr hosszú, vékony ujjaival szórakozottan
cirógatni kezdte a hüllőt, de tekintetét nem vette le Lucius

14
Malfoyról.
– Miért annyira elégedetlenek Malfoyék a sorsukkal?
Visszatértem, hatalmam kiteljesedőben – nem azt hangoztatták-
e, hogy éppen erre vágytak oly sok éven át?
– Természetesen, nagyúr. – Lucius Malfoy remegő kézzel
letörölte a verejtéket felső ajkáról. – Valóban erre vágytunk…
és vágyunk.
Malfoy balján a felesége furcsán, mereven bólintott, de tekintete
még mindig kerülte Voldemortot és a kígyót. Az apja jobbján
ülő Draco, aki eddig a lebegő testet bámulta, most rápillantott
Voldemortra, majd a sötét varázsló tekintetétől megrettenve
gyorsan lesütötte a szemét.
– Nagyúr – szólalt meg egy fekete hajú nő fojtott, érzelmektől
fűtött hangon –, megtiszteltetés számunkra, hogy családi lakunk
vendége vagy. Nagyobb öröm nem is érhetne minket.
A nő sötét hajával és fölényes tekintetével külsőre éppen
annyira elütött mellette ülő nővérétől, mint tartásában és
viselkedésében. Míg Narcissa mereven, szenvtelenül ült a
székén, Bellatrix Voldemort felé hajolt, hogy demonstrálja
szavakkal ki sem fejezhető vágyát a nagyúr közelségére.
– Nem érhetne nagyobb öröm – visszhangozta Voldemort, s
fejét kissé oldalra billentve a nőre nézett. – Ha te ilyet mondasz,
Bellatrix, az nem csekélység.
A nő arcát elöntötte a pír, s könny szökött a szemébe az
örömtől.
– Nagyuram, jól tudod, hogy tőlem csak igazat hallasz!
– Nem érhet nagyobb öröm… pedig úgy hallom, a héten
felettébb örömteli esemény történt a családodban.
Bellatrixnak leesett az álla, úgy bámult Voldemortra.
– Nem tudom, mire gondolsz, nagyúr.
– Az unokahúgodról beszélek, Bellatrix. Aki a ti unokahúgotok

15
is, Lucius és Narcissa. Nemrég egybekelt Remus Lupinnal, a
vérfarkassal. Ez bizonyára határtalan büszkeséggel tölt el
benneteket.
Az asztalnál ülők harsogó gúnykacajban törtek ki. Sokan
előrehajoltak, hogy kárörvendve összenézzenek, mások az
asztalt csapkodták. A hatalmas kígyónak nem volt ínyére a
hangzavar, kitátotta a száját és dühödten sziszegett, de a
halálfalók ezt nem hallották, olyan zajosan derültek Bellatrix és
Malfoyék megaláztatásán. Bellatrix arca, melyen nemrég még
az öröm pírja égett, most csúf, szederjes vörösbe váltott.
– Ő nem az unokahúgunk, nagyúr – kiáltotta, túlharsogva a
káröröm hangjait. – Narcissa meg én rá se néztünk a
nővérünkre, mióta a sárvérű felesége lett. Nincs közünk se a
kölykéhez, se semmilyen bestiához, akihez az hozzámegy.
– Mit szólsz ehhez, Draco? – kérdezte Voldemort. Bár halkan
beszélt, hangja tisztán hallatszott a nevetés közepette is. – Jársz
majd farkaskölyköket pesztrálni?
A derültség tetőfokára hágott. Draco Malfoy rémületében az
apjára nézett – az leszegett fejjel a saját ölébe bámult –, majd
tekintete találkozott anyjáéval. Narcissa szinte észrevehetetlenül
megrázta a fejét, aztán tovább meredt a szemközti falra.
– Elég! – szólt Voldemort, és megcirógatta a feldühödött kígyót.
– Csend legyen.
A nevetés azon nyomban elhalt.
– A legöregebb családfák közül nem egyet kórság támadott meg
az idők során – fordult a nagyúr Bellatrixhoz, aki zaklatottan,
könyörgő tekintettel nézett rá. – Nektek is meg kell metszenetek
a magatokét, hogy egészséges maradjon, nem igaz? Vágjátok le
azokat a részeket, amelyek a többi egészségét fenyegetik.
– Igenis, nagyúr – suttogta Bellatrix, és szeme ismét megtelt a
hála könnyeivel. – Amint lehet!

16
– Alkalmad lesz rá – bólintott Voldemort. – Mind a
családodban, mind a világban… kivágjuk a fekélyt, végzünk a
fertőzés terjesztőivel, hogy csak azok maradjanak meg, akiknek
a vére tiszta…
Voldemort felemelte Lucius Malfoy pálcáját, az asztal fölött
lebegve forgó emberre szegezte, és finom mozdulatot tett vele.
Az alak nagyot nyögve magához tért, és vergődni kezdett
láthatatlan béklyójában.
– Felismered a vendégünket, Perselus? – kérdezte Voldemort.
Piton a fejjel lefelé lógó emberre emelte tekintetét. Most a többi
halálfaló is ránézett a szerencsétlenre, mintha engedélyt kaptak
volna, hogy érdeklődést tanúsítsanak iránta. A fogoly, egy nő,
mikor arca a tűz felé fordult, a rettegéstől rekedten megszólalt:
– Perselus! Segítsen!
– Á, igen – bólintott Piton, miközben a lebegő nő lassan megint
elfordult.
– És te, Draco? – kérdezte Voldemort, szabad kezével a kígyó
orrát simogatva. Draco mereven megrázta a fejét. Most, hogy a
fogoly magához tért, már képtelen volt ránézni.
– Persze, te nem jártál az órájára – mondta Voldemort. – Ha
valaki nem tudná, ma esti vendégünk Charity Burbage, aki
nemrég még a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző
Szakiskola tanára volt.
Az asztal körül ülők elégedett morajjal nyugtázták az
információt. Egy testes, görnyedt hátú nő hegyes fogait
kivillantva vihogott.
– Bizony… Burbage professzor a muglikról mesélt a
boszorkányok és varázslók gyermekeinek… Azt magyarázta
nekik, hogy a muglik nem is különböznek olyan nagyon
tőlünk…
Az egyik halálfaló a padlóra köpött. Charity Burbage közben

17
megint szembefordult Pitonnal.
– Perselus… kérem… kérem…
– Hallgass! – szólt rá Voldemort, s a Malfoytól szerzett pálca
egy apró mozdulatától Charity elnémult, mintha felpeckelték
volna a száját. – S nem elég, hogy tévtanokkal fertőzte a
varázslógyermekek elméjét, Burbage professzor a múlt héten
szenvedélyes hangú cikket írt a Reggeli Prófétába a sárvérűek
védelmében. Szerinte a varázslóknak be kell fogadniuk ezeket a
tolvajokat, az ősi tudás, a mágia eltulajdonítóit. Az aranyvérűek
elkorcsosulását Burbage professzor hasznosnak és kívánatosnak
tartja… Annak örülne, ha mind muglikkal párosodnánk… meg
persze vérfarkasokkal…
Ezúttal senki nem nevetett: túlságosan is érződött a düh és a
megvetés Voldemort hangjában. Charity Burbage arca
harmadszor is Piton felé fordult; szeméből könnycseppek
gördültek a hajára. Piton szenvtelenül viszonozta a nő
pillantását, aki lassan megint továbbfordult.
– Avada Kedavra.
A zöld fény a helyiség legtávolabbi sarkát is megvilágította.
Charity teste visszhangzó puffanással rázuhant az asztalra,
amely megrázkódott és reccsent egyet a súly alatt. A halálfalók
közül többen hátrahőköltek ültükben; Draco lefordult a székről,
és a padlón kötött ki.
– Vacsora, Nagini – szólt csendesen Voldemort, mire a hatalmas
kígyó előrelendítette fejét, és gazdája válláról átsiklott az
asztallapra.

18
Második fejezet


In memoriam


Harry vérzett. Bal kezével jobbját szorongatta, csendesen
szitkozódott, és a vállával belökte szobája ajtaját. A cipője alatt
porcelán roppant: rátaposott egy kihűlt teával teli csészére, ami
a küszöb előtt állt a padlón.
– Mi a fene…?
Harry körülnézett. A Privet Drive 4. szám alatti ház emeleti
előszobája üres volt. A csésze teát talán Dudley rakta oda,
agyafúrt csapda gyanánt. Harry vérző kezét magasra tartva
baljával összeszedte a cserepeket, és rádobta őket az ajtó
melletti papírkosarat színültig megtöltő többi szemétre. Azután
a fürdőszobába sietett, hogy a csap alá tartsa a kezét.
Értelmetlenségnek, ostobaságnak és rettenetesen dühítőnek
tartotta, hogy még mindig – és még négy teljes napig – nem
varázsolhat. Ugyanakkor be kellett látnia, hogy a csúnya vágás
az ujján amúgy is meghaladná a képességeit. Sebeket
beforrasztani még mindig nem tanult meg, s ezt most – rövid
távú terveit is tekintve – jelentős hézagnak érezte varázstani
ismereteiben. Gondolatban felvette teendőinek listájára, hogy e
területen korrepetáltassa magát Hermionéval – közben pedig
nekilátott, hogy egy nagy csomó vécépapírral felitassa a
kiömlött teát. Mikor végzett, bement a szobájába, és becsapta
maga mögött az ajtót.
Harry délelőttje azzal telt, hogy teljesen kiürítette iskolai ládáját.
Ezt most először tette meg azóta, hogy hat éve belepakolta
ingóságait. Eddig tanévkezdetekkor csak nagyjából a

19
háromnegyedéig ásott le, hogy megvizsgálja, mit kell
leselejtezni vagy kicserélni. A láda fenekén gyűlő limlomokkal
– régi pennákkal, porladó bogárszemekkel, párjukat vesztett
zoknikkal – nem foglalkozott. Ebbe a kacattengerbe túrt bele pár
perccel korábban, hogy a gyűrűs ujjába hasító éles fájdalom
hatására nyomban ki is húzza kezét, amiből akkor már ömlött a
vér.
Egy kicsit óvatosabban folytatta most a kutatást. Megint a láda
mellé térdelt, kotorászni kezdett a lomok között. Kezébe akadt
egy régi kitűző, amin elhalványult feliratok – „Szurkolj
CEDRIC DIGGORY-nak” és „POTTER, A BÉNÁK
BAJNOKA” – váltották egymást, aztán egy kiszolgált, törött
gyanuszkópot talált, majd az aranymedál került a szeme elé, ami
az R. A. B. aláírású levelet rejtette, végül rábukkant a balesetet
okozó éles tárgyra. Első pillantásra felismerte: annak a bűvös
tükörnek egy kis cserepe volt, amit Siriustól kapott. Félretette,
és óvatosan tovább túrta a lomokat a tükör többi darabja után
kutatva, de hiába: keresztapja utolsó ajándékából nem maradt
egyéb, csak üvegpor, ami csillogó homok módjára tapadt a
legalul pihenő kacatokra.
Harry felegyenesedett, újra a kezébe vette a cserepet, amivel
megvágta magát, de saját zöld szemének tükörképén kívül
semmit nem látott benne. Letette az üvegdarabot az aznapi
Reggeli Prófétára, ami olvasatlanul hevert az ágyon, s azzal
próbálta elűzni a törött tükör láttán rátörő keserű emlékeket,
bánatot és vágyakozást, hogy újabb támadást indított a
kacattenger ellen.
További egy órájába került, mire teljesen kiürítette a ládát: a
használhatatlan dolgokat eldobta, a többit pedig két halomba
rakta aszerint, hogy szüksége lesz-e rájuk a jövőben vagy sem.
Az iskolai és a kviddicstalár, az üst, a pergamen, a pennák és a

20
tankönyvek java része a sarokba került. Harry eltűnődött, vajon
mit csinál majd ezekkel a nagybátyja és a nagynénje –
valószínűleg tűzre vetik mindet az éj leple alatt, mint valamely
borzalmas bűntény terhelő bizonyítékait. A mugliruhák, a
láthatatlanná tévő köpeny, a bájital-készlet, néhány könyv, a
Hagridtól kapott fotóalbum, egy köteg levél és a varázspálca –
mindezek egy régi hátizsákban landoltak. A zsák külső zsebében
kapott helyet a Tekergők Térképe és a medál az R. A. B.
aláírású levéllel. Ez utóbbi nem az értéke okán került a kiemelt
helyre – az, hétköznapi értelemben véve, nem volt neki –,
hanem azért, amibe a megszerzése került.
Mindezeken túl az íróasztalon, Hedvig kalitkája mellett halomba
rakva, tekintélyes mennyiségű újság hevert: pontosan annyi,
ahány napot a hóbagoly gazdája azon a nyáron a Privet Drive-on
töltött.
Harry felállt a földről, nyújtózkodott, és az íróasztalhoz sétált.
Turkálni kezdett az újságok között, és egy-egy pillantást vetve
rájuk sorban a szemétkupacra dobta őket. Hedvig ezalatt meg se
mozdult – aludt, vagy talán csak tettette az alvást: mérges volt
gazdájára, mert egy ideje nemigen kapott kimenőt tőle.
Mikor az újságok java része már eltűnt az asztalról, Harry
lassított a tempón. Egy bizonyos szám érdekelte, amit röviddel
azután kapott kézhez, hogy a vakáció elején visszatért a Privet
Drive-ra. Emlékezett rá, hogy annak a számnak a címoldalán
hozták le a hírt, miszerint Charity Burbage mugliismeret-
tanárnő felmondta roxforti állását. Nemsokára rá is bukkant a
keresett újságra. A tizedik oldalra lapozott benne, és leült az
íróasztal előtti székre, hogy újra elolvassa az őt érdeklő cikket.


ALBUS DUMBLEDORE EMLÉKEZETÉRE

21

írta: Elphias Doge

Albus Dumbledore-ral tizenegy éves koromban, az első roxforti
napunkon ismerkedtem meg. Kölcsönös rokonszenvünket
nyilván az a tény alapozta meg, hogy mindketten kirekesztettnek
éreztük magunkat. Jómagam röviddel a tanév kezdete előtt
sárkányhimlőt kaptam, s bár már túl voltam a fertőző stádiumon,
himlőhelyes arcom és bőröm zöldes árnyalata nemigen
bátorította közeledésre diáktársaimat. Ami Albust illeti, ő a
kétes hírnév áldatlan terhével a vállán érkezett a Roxfortba. Alig
egy évvel korábban atyját, Percivalt elítélték három fiatal mugli
ellen végrehajtott brutális – és élénk sajtóvisszhangot kapott –
támadásáért.
Albus sosem próbálta tagadni, hogy atyja (aki később az
Azkabanban hunyt el) elkövette a bűntettet – ellenkezőleg,
mikor úgy éreztem, bátorkodhatom rákérdezni erre, Albus
leszögezte, hogy atyja valóban bűnös. Ennél többet azonban
sem akkor, sem a későbbiekben nem volt hajlandó közölni a
szomorú epizódról, jóllehet sokaktól kapott biztatást erre.
Hovatovább egyesek helyénvalónak vélték, hogy elismeréssel
szóljanak előtte atyja tettéről, feltételezve, hogy Albus maga is
mugligyűlölő. Nagyobbat nem is tévedhettek volna: senki, aki
ismerte Albust, nem állíthatja, hogy a mugliellenességnek akár a
szikrája is meglett volna benne. Mi több, életének későbbi
szakaszaiban épp azzal szerzett nem egy ellenséget magának,
hogy határozottan kiállt a muglik jogainak védelmében.
Röpke hónapok kellettek csak hozzá, hogy Albus saját hírneve
feledtesse atyjáét. Az első év végén már rég nem egy
mugligyűlölő fiaként, hanem minden idők legragyogóbb
képességű roxforti diákjaként emlegették őt. Minket, akik

22
kitüntető barátságát élveztük, előrevitt lelkesítő példája, csakúgy
mint támogatása és buzdító szavai, amelyekkel sosem
fukarkodott. Amint e sorok írójának később bevallotta: már
akkor tudta, hogy számára a legörömtelibb tevékenység a
tanítás.
Albus Dumbledore nemcsak hogy elnyert minden említésre
méltó iskolai díjat, de hamarosan levelezőtársaként tarthatta
számon a kor legnevesebb mágusait, köztük Nicholas Flamelt,
az ünnepelt alkimistát, Bathilda Bircsókot, a híres történészt és
Adalbert Goffridot, a mágiaelmélet szaktekintélyét.
Tanulmányai közül nem egy helyet kapott olyan rangos
szaklapok hasábjain, mint a Transzformációs Szemle, a
Bűbájtani Beszámolók és a Főzetkutatás. Dumbledore-nak
mindenki üstökösszerű karriert jósolt, mindössze annyi volt
kérdéses, mikor jut el a mágiaügyi miniszteri rangig. Jóllehet a
későbbi évtizedekben gyakran állították róla, hogy fontolgatja a
miniszteri kinevezés elfogadását, valójában sosem voltak ilyen
ambíciói.
Három évvel azután, hogy megkezdtük roxforti
tanulmányainkat, Albus öccse, Aberforth is beiratkozott az
iskolába. A fivérek kevés közös vonással rendelkeztek;
Aberforth sosem volt barátja a könyveknek, és – Albussal
ellentétben – a konfliktusokat többnyire átkok, nem pedig
észérvek ütköztetésével tartotta célszerűnek megoldani.
Alaptalan azonban az az egyesek által hangoztatott állítás, mely
szerint kettejük kapcsolata nem volt baráti. Ahhoz képest, hogy
két merőben különböző habitusú fiúról volt szó, jól kijöttek
egymással. Ugyanakkor a méltányosság kedvéért meg kell
jegyeznünk: Albus árnyékában élni összességében nem lehetett
kellemes Aberforth számára. Albusszal barátkozni is annyit
jelentett, mint vállalni a másodhegedűs szerepét, de ugyanezt

23
fivérként megélni nyilván kevésbé volt örömteli.
A Roxfort elvégzése után azt terveztük Albusszal, hogy mielőtt
ki-ki elkezdi karrierje építését, az akkor még élő hagyományt
követve elindulunk világot látni, azaz tapasztalatszerzési célból
felkeresünk külhoni varázslókat. Szándékunkat azonban egy
sorscsapás meghiúsította. Tervezett indulásunk előestéjén
elhunyt Albus édesanyja, Kendra, így barátom egyik napról a
másikra családfővé s egyedüli kenyérkeresővé lépett elő. Én is
leróttam kegyeletemet Kendra sírjánál, azután keltem csak útra
– egymagamban. Albusnak gondoskodnia kellett öccséről és
húgáról, arany pedig nem sok maradt rájuk, így szóba se
jöhetett, hogy barátom velem tartson.
A következő egy év volt az a szakasza életünknek, amikor a
legkevesebbet tudtuk egymásról. Jómagam – talán kissé
tapintatlanul – megírtam Albusnak mindazon csodás
élményeket, amelyekben a világot járva részem volt – a
görögországi kimérák elől való kalandos menekülésemtől
kezdve az egyiptomi alkimisták kísérleteiig. Ő a leveleiben nem
sok szót ejtett mindennapjairól, amelyek meggyőződésem
szerint gyötrően egyhangúak voltak egy ilyen ragyogó elméjű
varázsló számára. Én magam lubickoltam az élményekben,
mígnem egyéves utazgatásom vége felé borzadva vettem hírét,
hogy a Dumbledore családban újabb tragédia történt: meghalt
Albus húga, Ariana.
Bár Ariana régóta gyengélkedett, ez a csapás, mely röviddel
anyjuk elvesztése után érte őket, valósággal letaglózta a
fivéreket. Akik igazán közel álltak Albushoz – s magamat ezen
szerencsések közé sorolom –, tanúsíthatják, hogy Ariana halála
és az az érzés, hogy felelős érte (bár természetesen bűntelen
volt), örök jegyet hagyott Albus személyiségén.
Hazatérve egy olyan ifjút láttam viszont, akinek egy nálánál

24
jóval idősebb ember megpróbáltatásai jutottak osztályrészül.
Albus befelé fordulóbb és összehasonlíthatatlanul nyomottabb
kedélyű volt, mint korábban. A bajt csak tetézte, hogy Ariana
elvesztése után Albus és Aberforth nemhogy szorosabbra fűzték
volna viszonyukat, hanem ellenkezőleg, elidegenedtek
egymástól. (Ez a helyzet idővel változott – a későbbi években
ismét, ha nem is meghitt, de mindenképp baráti kapcsolat
alakult ki köztük.) Attól kezdve azonban Albus igen ritkán ejtett
szót szüleiről és Arianáról, s barátai is megszokták, hogy
kerüljék az említésüket.
Más pennákra vár a feladat, hogy részleteiben leírják a
következő évek diadalmenetét. Jövendő nemzedékek egész sora
látja majd hasznát a számtalan felfedezésnek, amivel
Dumbledore hozzájárult a mágiatudomány fejlődéséhez –
legyen elég csak a sárkányvér tizenkét felhasználási módját
említenünk –, valamint a mély bölcsességnek, amiről a
Wizengamot főmágusaként hozott ítéleteiben tanúbizonyságot
tett. Még ma is a valaha lezajlott legemlékezetesebb
varázslópárbajként emlegetik Dumbledore és Grindelwald 1945-
ös összecsapását. Beszámolók bizonyítják, hogy rettegés és
áhítat töltött el mindenkit, aki szemtanúja volt e két rendkívüli
mágus viadalának. Dumbledore akkori győzelme és annak
kihatása a varázsvilágra történelmünk olyan mérföldköve, amely
jelentőségében csak a Nemzetközi Titokvédelmi Alaptörvény
életbe lépéséhez és a Kimondhatatlan Nevű bukásához mérhető.
Albus Dumbledore sosem volt gőgös vagy öntelt. Mindenkiben,
a legszürkébb, a legromlottabb emberben is meglátta a
becsülendő értéket. Hitem szerint az élete korai szakaszában
átélt tragédiák fájdalma jósággá, megértő szeretetté nemesült
benne. Kimondhatatlanul hiányozni fog a barátsága, de
személyes veszteségem semmi ahhoz képest, ami távozásával a

25
varázsvilágot érte. Kétség nem férhet hozzá, hogy Dumbledore
minden idők legrátermettebb és legnépszerűbb roxforti
igazgatója volt. Úgy halt meg, ahogy élt: szüntelenül a nagyobb
jóért küzdve, s élete utolsó órájában ugyanúgy kész lett volna
kinyújtani a kezét egy sárkányhimlős kisfiú felé, mint azon a
napon, amikor megismertem.

Harry befejezte az olvasást, s a nekrológhoz tartozó fotóra
nézett. Dumbledore arcán az ismerős jóságos mosoly ült, de
ahogy kitekintett félhold alakú szemüvege fölött, pillantása még
így a fényképről is mintha röntgensugárként fürkészte volna
Harryt, akinek szomorúságába a megalázottság érzése vegyült.
Korábban azt hitte, jól ismerte Dumbledore-t, de miután olvasta
ezt a nekrológot, rá kellett döbbennie, hogy alig tudott róla
valamit. Sosem próbálta elképzelni, milyen lehetett Dumbledore
gyerekkorában vagy ifjúként; mintha az igazgató úgy született
volna, amilyennek ő megismerte: tiszteletre méltóan, őszen,
öregen. Egy tizenéves Dumbledore ugyanolyan bizarr képzetnek
tűnt számára, mint egy buta Hermione vagy egy szelíd durrfarkú
szurcsók.
Soha eszébe sem jutott, hogy a múltjáról kérdezze Dumbledore-
t. Nyilván tolakodásnak tartotta az efféle kíváncsiskodást, pedig
hát a Grindelwalddal vívott legendás párbajról mindenki tudott.
De benne fel se merült, hogy akár csak arról vagy Dumbledore
valamely más híres tettéről érdeklődjön. Nem, köztük mindig ő
maga volt a téma: Harry múltja, jövője, tervei… s hiába volt a
jövője oly vészterhes és bizonytalan, Harry most úgy érezte,
soha vissza nem térő lehetőségeket szalasztott el, amikor nem
kérte meg Dumbledore-t, hogy meséljen magáról – igaz, az
egyetlen személyes kérdés, amit valaha feltett neki, egyúttal az
egyetlen olyan kérdés volt, amire gyanúja szerint nem kapott

26
őszinte választ:
– A professzor úr mit lát, ha belenéz a tükörbe?
– Én? Én azt látom, hogy ott állok egy pár vastag gyapjú
zoknival a kezemben.
Harry hosszú percekig tartó töprengés után kitépte a nekrológot
a Prófétából, gondosan összehajtotta, és betette A defenzív
mágia gyakorlata és használata a sötét varázslatokkal szemben
első kötetének lapjai közé. A megcsonkított újságot a
szemétkupacra dobta, aztán körülnézett a szobában. Ott most
már többé-kevésbé rend volt. Egyedül az aznapi Reggeli Próféta
hevert még az ágyon, s rajta a megtalált tükördarab.
Harry az ágyhoz lépett, lecsúsztatta a cserepet a Prófétáról, és
kinyitotta az újságot. Aznap kora reggel, mikor a postabagoly
meghozta a lapot, épp csak rápillantott a címoldalra, hogy lássa,
szerepel-e rajta Voldemort neve, aztán félredobta az újságot.
Meggyőződése volt, hogy a Reggeli Próféta minisztériumi
nyomásra eltussolja a Voldemortról szóló híreket. Most viszont
megakadt a szeme valamin, ami fölött reggel átsiklott.
A címoldal alsó felén lehoztak egy fotót Dumbledore-ról, amint
feldúltan járkál fel-alá, s a kép fölött az alábbi, közepes
nagyságú betűkkel szedett szalagcím állt:


DUMBLEDORE – KIDERÜL VÉGRE AZ IGAZSÁG?

A jövő héten napvilágot lát a sokak által nemzedéke legnagyobb
mágusának tartott, félrecsúszott zseni megdöbbentő története.
Rita Vitrol a higgadt, nagyszakállú bölcs népszerű imázsát
félresöpörve az olvasók elé tárja a lelki megrázkódtatásokkal
terhes gyermekkort, az ifjúi évek féktelenségét, az évtizedes
családi viszályokat és a sötét titkokat, amelyek a sírig elkísérték

27
Dumbledore-t. MIÉRT elégedett meg a mágiaügyi miniszteri
szék várományosa a szerény iskolaigazgatói poszttal? MI VOLT
a Főnix Rendjeként ismert titkos szervezet igazi célja?
HOGYAN halt meg valójában Dumbledore?
Ezekre és megannyi más kérdésre keresi a választ Rita Vitrol
felkavaró új életrajzi művében, mely a Hírnév és hazugságok –
Albus Dumbledore élete címet viseli. Betty Braithwaite-nek a
szerzővel készített exkluzív interjúja lapunk 13. oldalán
olvasható.

Harry feltépte az újságot, és a tizenharmadik oldalra lapozott. A
cikk fölötti fotóról újabb ismerős nézett vissza rá: egy gondosan
begöndörített hajú, szőke nő, aki drágakövekkel kirakott
szemüveget viselt, fogait vicsorszerű, bár nyilván megnyerőnek
szánt mosollyal villogtatta, és integetett. Harry lekapta
pillantását az émelyítő képről, és olvasni kezdte az interjút:

Beszélgetőtársként Rita Vitrol sokkal kedvesebb és szelídebb
jelenség, mint híresen vérmes cikkei alapján sejtenénk.
Meghitten otthonos berendezésű házának előszobájában fogad,
majd egyenesen a konyhába vezet, hogy ott egy csésze teával,
egy szelet süteménnyel és – mondanom sem kell – egy kosár
friss, ropogós pletykával örvendeztessen meg.
– Dumbledore a maga hosszú és mozgalmas életével
természetesen minden életrajzíró álma – szögezi le elöljáróban
Vitrol. – Biztos vagyok benne, hogy könyvemmel hasonló
művek hosszú sorát nyitom meg.
Tény és való, hogy Vitrol remekül rajtolva vetette rá magát a
témára. Kilencszáz oldalas műve már röpke négy héttel
Dumbledore júniusban, rejtélyes körülmények között
bekövetkezett halála után elkészült. Arról kérdezem, hogyan

28
sikerült véghezvinnie ezt a bravúrt.
– Nos, aki olyan régen foglalkozik újságírással, mint én, annak a
vérében van a gyors munka. Tisztában voltam vele, hogy a
varázsvilág sóvárogva várja a teljes igazságot, és elsőként
akartam kielégíteni ezt az igényt.
Említést teszek a Dumbledore-ral sok évtizedes barátságot ápoló
Elphias Doge-nak, a Wizengamot megbízott külső szakértőjének
arról a nemrégiben elhangzott és széles körben ismertté vált
megjegyzéséről, miszerint „Vitrol könyvében még annyi
tényszerű adat sincs, mint egy csokibéka-kártyán”.
Vitrol hátravetett fejjel kacag.
– A drága jó Fifi! Emlékszem, pár éve meginterjúvoltam az
istenadtát a sellők jogainak kapcsán. Teljesen agyalágyult az
öreg, azt képzelte, a Windermere-tó fenekén ülünk, és
mondogatta nekem, hogy figyeljek, mindjárt jönnek a
pisztrángok.
A tényektől való elrugaszkodás vádját azonban Elphias Doge-on
kívül még sokan megfogalmazták. Valóban úgy érzi-e Vitrol,
hogy négy rövidke hét alatt sikerült teljes képet alkotnia
Dumbledore hosszú és rendkívülinek mondható életéről?
– Ugyan, kedvesem – feleli kedélyesen dorgáló mosollyal Vitrol
–, maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy egy erszényre
való galleon, némi rámenősség és egy jól kihegyezett purlicer-
penna mennyi információt hoz a konyhára! Különben is, az
emberek sorban álltak, hogy kiteregethessék Dumbledore
szennyesét. Higgye el, nem mindenki rajongott érte, jó pár
fontos ember tyúkszemére rátaposott. A jó öreg Fifi Doge meg
leszállhat a magas hippogriffről, mert olyan kútfőt találtam,
akiért a legtöbb újságíró a pálcáját is odaadná: valakit, aki sose
állt még a nyilvánosság elé, és aki ifjúkorának legviharosabb,
legellentmondásosabb szakaszában állt közel Dumbledore-hoz.

29
Tény, hogy a beharangozás azt ígéri: Vitrol biográfiája sokkolni
fogja azokat, akik szent életű embernek tartják Dumbledore-t.
Melyek a legmeglepőbbek a kutatómunkája során feltárt tények
közül, kérdezem a szerzőt.
– Ejnye, Betty, csak nem gondolja, hogy lelövöm a poénokat,
mielőtt az emberek megveszik a könyvet? – nevet Vitrol. –
Mindenesetre ígérhetek egy hideg zuhanyt azoknak, akik még
mindig azt hiszik, hogy Dumbledore olyan fehér volt, mint a
szakálla. Teszem azt, aki hallotta a kirohanásait Tudjukki ellen,
biztosan álmában se hinné, hogy ifjúkorában Dumbledore maga
is belekóstolt a fekete mágiába. És ő, akit érett éveiben a
tolerancia apostolaként ismertek, fiatalon bizony a legkevésbé
sem volt megértő és türelmes. Egy szó, mint száz, Albus
Dumbledore mögött igencsak sötét múlt állt, no meg egy még
sötétebb család, amiről ő nagy igyekezettel próbálta elterelni a
figyelmet.
Rákérdezek, hogy Dumbledore öccsére, Aberforthra gondol-e,
akit – kisebbfajta botrány kíséretében – tizenöt éve elítélt a
Wizengamot mágiával való visszaélésért.
– Ó, Aberforth csak a trágyadomb csúcsa – nevet Vitrol. – Nem,
nem, amiről én beszélek, az sokkal rosszabb, mint egy
kecskékkel játszadozó fivér, de rosszabb még a muglicsépelő
apánál is – ezeket az ügyeket Dumbledore egyébként sem tudta
eltussolni, mindkettőjüket vád alá helyezte a Wizengamot. Nem,
engem az anyja és a húga érdekelt, és ott bizony egy mázsa
mocskot találtam, nem is kellett mélyre ásni érte. De egy szót se
többet, a részleteket megtudhatja a nagyközönség a 9-12.
fejezetből. Most csak annyit mondok: nem csoda, hogy
Dumbledore sose mesélt róla, hogyan tört el az orra.
Családi szennyes ide vagy oda, kétségbe vonja-e Vitrol
Dumbledore zsenialitását, amelynek megannyi mágiai

30
felfedezést köszönhetünk?
– Volt neki esze – ismeri el Vitrol –, bár ma már sokan
megkérdőjelezik, hogy valóban az ő érdeme-e mindaz, amit
állítólag elért. Amint azt a 16. fejezetben leírom, Ivor Dillonsby
saját bevallása szerint már felfedezte a sárkányvér nyolc
felhasználási módját, amikor Dumbledore kölcsönvette a
jegyzeteit.
Csakhogy – kockáztatom meg – Dumbledore egynéhány
tettének jelentősége vitathatatlan. Mit szóljunk a Grindelwald
fölött aratott legendás győzelméhez?
– Örülök, hogy szóba hozza Grindelwaldot – bólint Vitrol,
titokzatoskodó mosolyával tovább csigázva kíváncsiságomat. –
Félek, hogy azok között, akik ma könnybe lábadt szemmel
emlegetik Dumbledore fantasztikus diadalát, könyvem
bombaként fog robbanni – vagy éppen trágyagránátként. Bizony
az is nagyon piszkos ügy volt. Maradjunk annyiban, hogy talán
nem kellene készpénznek venni a látványos párbaj legendáját.
Könyvem elolvasása után az emberek élni fognak a gyanúperrel,
hogy Grindelwald már az elején fehér zsebkendőt varázsolt a
pálcája végére, és jámboran megadta magát.
Vitrol nem hajlandó bővebben kifejteni ezt az izgalmas témát,
így hát rátérünk arra a kapcsolatra, ami kétségkívül a
legélénkebb érdeklődésre tart számot az olvasók körében.
– Hát igen – bólogat Vitrol –, egy egész fejezetben taglalom
Potter és Dumbledore abnormálisnak, sőt ominózusnak mondott
kapcsolatát. Aki kíváncsi a részletekre, annak megint csak azt
tanácsolom, hogy vegye meg a könyvemet, de tény, hogy
Dumbledore a hírek szerint természetesnek nem nevezhető
érdeklődést tanúsított Potter iránt – majd elválik, hogy ez
valóban a fiú érdekeit szolgálta-e. Az mindenesetre nyílt titok,
hogy Potternek megrázkódtatásokkal teli kamaszkora volt.

31
Arról érdeklődöm, tartja-e még a kapcsolatot Harry Potterrel,
aki tavaly emlékezetes módon exkluzív nyilatkozatban számolt
be neki abbéli meggyőződéséről, hogy Tudjukki visszatért.
– Hogyne, kimondottan szoros kapcsolat alakult ki köztünk –
feleli Vitrol. – Szegény Potternek nagyon kevés igazi barátja
van, s én éppen élete egyik legnagyobb megpróbáltatása, a
Trimágus Tusa idején ismerkedtem meg vele. Én vagyok talán
az egyetlen élő ember, aki elmondhatja magáról, hogy ismeri az
igazi Harry Pottert.
Ezek után jószerével adja magát a kérdés, hogy mi Vitrol
álláspontja a Dumbledore végóráiról szóló, máig terjedő
pletykákkal kapcsolatban. Szerinte jelen volt-e Potter, amikor
Dumbledore meghalt?
– Nos, nem akarok túl sokat elárulni – a könyvben minden
benne van –, de a Roxfort-kastélyban tartózkodók közül többen
is látták Pottert elszaladni a helyszínről közvetlenül azután,
hogy Dumbledore leesett, leugrott vagy letaszíttatott. Potter
maga egy olyan emberre, Perselus Pitonra tett terhelő vallomást,
akire mindig is neheztelt. Hihetünk-e a látszatnak? Ezt a
varázslótársadalomnak kell eldöntenie – könyvem elolvasása
után.
E frappáns zárszó után nem marad más hátra, mint hogy
elbúcsúzzam interjúalanyomtól. Egy biztos: Vitrol műve
megjelenése pillanatától fogva sikerkönyv lesz, s Dumbledore
csodálói addig is fogvacogva találgathatják, mi mindent kell
hamarosan megtudniuk hősükről.

Harry végzett az olvasással, s már csak nézte, de nem látta a
telenyomtatott papírt. Úgy fojtogatta az undor és a düh, akár a
hányinger. Gombócba gyűrte és teljes erőből a falhoz vágta az
újságot, az pedig lehullva elfoglalta helyét a teli papírkosár

32
körül halomba gyűlt szemét között.
Gépiesen járkálni kezdett a szobában, üres fiókokat húzogatott
ki, könyveket kapott fel, csak hogy utána visszarakja őket
ugyanoda – félig öntudatlanul tevékenykedett, miközben Rita
nyilatkozatának egy-egy félmondata visszhangzott a fejében:
egy egész fejezetben taglalom Potter és Dumbledore
abnormálisnak, sőt ominózusnak mondott kapcsolatát…
ifjúkorában Dumbledore maga is belekóstolt a fekete mágiába…
olyan kútfőt találtam, akiért a legtöbb újságíró a pálcáját is
odaadná…
– Hazudik! – üvöltött fel Harry, és az ablakon át látta, hogy a
fűnyírójával vesződő szomszéd riadtan felkapja a fejét.
Megreccsent az ágy, olyan keményen zuttyant le rá. A
tükördarab odébb táncolt a matracon; Harry a kezébe vette, és
töprengve forgatni kezdte az ujjai között. Dumbledore-ra
gondolt, és a rágalmakra, amelyekkel Rita Vitrol megpróbálja
befeketíteni őt…
Égszínkék villanás. Harry megdermedt, s megsebzett ujja
megint végigsiklott a tükördarab éles széle mentén. Csak
képzelődött, biztosan csak képzelődött. Hátrafordult, s a Petunia
néni ízléséről árulkodó undok őszibarackszínű fallal találta
szemben magát: nem volt ott semmi kék, ami felvillanhatott
volna a tükörben. Megint belebámult a tükördarabba, de abból
már csak saját zöld szeme nézett vissza rá.
A képzelete játszott vele, ez az egyetlen lehetséges magyarázat.
A néhai igazgatóra gondolt, azért vélt látni olyasmit, ami nincs.
Mert ha valamiben, abban biztos lehet, hogy Albus Dumbledore
soha többet nem fogja rászegezni égszínkék szemét.

33
Harmadik fejezet


Dursleyék döntenek


Odalent visszhangzó dörrenéssel becsapódott a bejárati ajtó, s a
zajt nyomban egy kurjantás követte:
– Hé, kölyök!
Tizenhat év tapasztalata alapján Harry pontosan tudta, kitől vár
választ a bácsikája, de azért nem felelt azonnal. Még mindig
nem tudta levenni tekintetét a tükördarabról, amiben a pillanat
törtrészéig látni vélte Dumbledore szemét. Mikor aztán
nagybátyja újra elbődült, hogy kölyök! kelletlenül felállt az
ágyról, de még beletette a tükördarabot az úti poggyászától
dudorodó hátizsákba, csak azután indult az ajtó felé.
– Eleget piszmoghattál! – harsogta Vernon bácsi, mikor Harry
megjelent a lépcső tetején. – Lefelé, beszédem van veled!
Harry farmernadrágja zsebébe dugta a kezét, és kényelmesen
lesétált a lépcsőn. A nappaliban ott találta mind a három
Dursleyt, méghozzá úti öltözékben: Vernon bácsi őzbarna
cipzáros dzsekit, Petunia néni csinos lazacszínű kabátkát,
Dudley, Harry szőke izompacsirta unokatestvére pedig
bőrdzsekit viselt.
– Tessék – szólt Harry.
– Ülj le! – förmedt rá Vernon bácsi. Harry felvonta a
szemöldökét, mire a bácsi hozzátette: – Légy szíves – de közben
megvonaglott az arca, mintha csípné a torkát a szó.
Harry leült. Sejtette, mi következik. Nagybátyja elkezdett fel-alá
járkálni a szobában, Petunia és Dudley aggódó pillantásától
kísérve. Végül a bácsi, lila palacsintaképét a megfeszített

34
agymunka kifejezésébe gyűrve, megállt Harry előtt, és kibökte:
– Meggondoltam magam.
– Mily meglepő – morogta Harry.
– Ne merészelj ilyen hangon… – rikácsolta Petunia néni, de
férje leintette.
– Badarság az egész – dohogott Vernon bácsi, dühösen Harryre
meresztve apró malacszemeit. – Úgy döntöttem, hogy egy szót
se hiszek el belőle. Maradunk itthon, nem megyünk sehova.
Harry fáradtan pillantott fel nagybátyjára: már nem tudta, hogy
mérgelődjön-e vagy nevessen. Vernon Dursley az elmúlt négy
hétben napi rendszerességgel váltogatta az álláspontját: hol
bepakolt a kocsiba, hol kipakolt belőle, hogy aztán megint
kihordja a csomagokat. Harry kedvenc jelenete az volt, amikor a
bácsi, nem tudván, hogy Dudley a legutóbbi kipakolás óta a
kézisúlyzóit is berakta a bőröndjébe, megpróbálta visszadobni a
koffert a csomagtartóba, aminek következtében fájdalmas
bődülések és szitkozódás közepette összerogyott.
– Azt állítod – fűzte most tovább a szót a bácsi, immár ismét fel-
alá járkálva a nappaliban –, hogy Petunia, Dudley meg én
veszélyben vagyunk. Fenyeget minket az egyik… az egyik…
– Az egyik magamfajta, igen – bólintott Harry.
– Hát én ezt nem veszem be – szögezte le ismét a bácsi, miután
újfent megállt Harry előtt. – Fél éjszaka nem aludtam, töviről
hegyire végiggondoltam a dolgot, és végre rájöttem, mire megy
ki a játék: a házat akarod.
– A házat…? – visszhangozta Harry. – Milyen házat?
– Ezt a házat!!! – bömbölte Vernon bácsi, s az indulattól lüktetni
kezdett az ér a halántékán. – A mi házunkat!!! A környéken
meredeken emelkednek az ingatlanárak! Kiakolbólítasz
bennünket innen, aztán csinálsz valami hókuszpókuszt, és mire
észbe kapunk, a ház már a te neveden van, és…

35
– Teljesen elment az eszed? – dühöngött Harry. – Át akarlak
verni, hogy megszerezzem a házat!? Te tényleg olyan ostoba
vagy, amilyennek látszol?
– Hogy merészelsz…!? – visította Petunia néni, de a bácsi
megint leintette: úgy tűnt, a felismert veszély árnyékában nem
hajlandó a külsejére tett sértő megjegyzésekkel foglalkozni.
– Ha esetleg elfelejtetted volna – folytatta Harry –, már van egy
házam, a keresztapámtól örököltem. Minek akarnám ezt
megszerezni? Talán a szebbnél szebb emlékek miatt?
Csend lett a szobában. Harry úgy sejtette, hogy ez az érv
gondolkodóba ejtette nagybátyját, aki most megint elkezdett
cirkálni.
– Szóval azt állítod – dörmögte –, hogy az a nagyúr, az a
hogyishívják…
– Voldemort – vágott a szavába türelmét vesztve Harry. – És
már vagy százszor megbeszéltük, hogy ez nem állítás, hanem
tény. Dumbledore is mondta neked tavaly, Kingsley és Mr
Weasley…
Vernon Dursley dühösen összehúzta magát, amiből Harry arra
következtetett, hogy nagybátyja még az említésétől is irtózik
annak a napnak, amikor bejelentés nélkül betoppant a házába
két kifejlett varázslópéldány. Kingsley Shacklebolt és Arthur
Weasley felbukkanása pár nappal a nyári vakáció kezdete után a
lehető legkellemetlenebb meglepetésként érte Dursleyéket.
Ugyanakkor Harrynek be kellett látnia, hogy miután Mr
Weasley egyszer már romhalmazzá változtatta a fél nappalit,
aligha lehetett elvárni, hogy újbóli látogatása örömmámorral
töltse el Vernon bácsit.
– Kingsley és Mr Weasley úgyszintén elmagyarázták – folytatta
könyörtelenül Harry. – Amikor betöltöm a tizenhetet, hatását
veszti a védőbűbáj, amit miattam vontak a ház köré, és attól

36
fogva nemcsak én, de ti sem lesztek itt biztonságban. A rend
tagjai szerint Voldemort el fog kapni titeket – vagy azért, hogy
kínvallatással megpróbálja kiszedni belőletek, hol vagyok, vagy
azért, mert arra számít, hogy ha túszul ejt benneteket, én a
segítségetekre sietek.
Harry tekintete találkozott Vernon bácsiéval, és Harry fogadni
mert volna rá, hogy bácsikája ugyanazt a kérdést tette most fel
magának, amit ő is. Aztán Vernon bácsi elfordult, Harry pedig
folytatta:
– El kell rejtőznötök, és a rend hajlandó segíteni ebben. Olyan
védelmet kínálnak nektek, aminél jobbat senkitől sem
kaphattok.
Vernon bácsi szótlanul folytatta a masírozást. Odakint a nap már
a fagyalsövények tetejét súrolta. A szomszéd fűnyíró gépe
megint bedöglött.
– Nem arról volt szó, hogy létezik Mágiaügyi Minisztérium? –
kérdezte váratlanul a bácsi.
– De igen – válaszolta kissé meghökkenve Harry.
– Akkor miért nem az véd meg minket? Ha egyszer ártatlan
áldozatok vagyunk, nincs egyéb bűnünk, mint hogy otthont
adtunk egy üldözöttnek, jogosultnak kellene lennünk a hivatalos
szervek védelmére!
Harry nem tudta megállni, elnevette magát, annyira jellemző
volt a bácsikájára ez a gondolkodásmód: feltétlen bizalommal
fordul a hatalom intézményeihez, még ha azok egy olyan
világhoz tartoznak is, amit megvetendőnek, abnormálisnak ítél.
– Mr Weasley és Kingsley erről is beszélt – felelte Harry. –
Szerintünk téglák vannak a minisztériumban.
Vernon bácsi elcsörtetett a kandallóig meg vissza; úgy fújtatott,
hogy lobogott tőle fekete bajusza, s az arca még mindig lila volt
a megfeszített agymunkától.

37
– Jól van – mondta végül, s harmadszor is megtorpant Harry
előtt. – Tegyük fel – de csak tegyük fel –, hogy elfogadjuk a
védelmet. Akkor sem értem, hogy miért nem kaphatjuk meg azt
a Kingsley nevű pasast.
Harrynek komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a
nyugalom látszatát. Ha nem felelt már fél tucatszor erre a
kérdésre, akkor egyszer sem.
– Mint már mondtam – préselte ki összeszorított fogai közt –,
Kingsleynek az a dolga, hogy megvédje a mug… a ti
miniszterelnökötöket.
– Úgy bizony! Ebből látszik, hogy ő a legjobb! – csapott le a
szóra Vernon bácsi, és a televízió fekete képernyőjére mutatott.
Dursleyék ugyanis látták egyszer Kingsleyt a híradóban, amint
egy kórházlátogatás alkalmával ott lépkedett a mugli
miniszterelnök mögött. Kingsley ezzel a szereplésével, valamint
azzal, hogy remek érzékkel elsajátította a mugli öltözködés
fortélyait – nem beszélve arról, hogy volt valami megnyugtató a
zengő, mély hangjában –, a varázslók között egyedülálló módon
elnyerte a család bizalmát. Persze a dologban az is szerepet
játszhatott, hogy Dursleyék még sosem látták Kingsleyt
karikával a fülében.
– Sajnálom, ő foglalt – tárta szét a kezét Harry. – De Hestia
Jones és Dedalus Diggle is tökéletesen alkalmas a feladatra…
– Ha legalább az önéletrajzukat megkaptuk volna… – folytatta
az akadékoskodást Vernon bácsi, de Harrynél most már betelt a
pohár. Felállt, nagybátyja elé lépett, és most ő mutatott a
televízióra.
– Ezek a balesetek nem balesetek – se a karambolok, se a
robbanások, se a kisikló vonatok, se semmi, ami azóta történt,
hogy utoljára néztük a híreket. Sorban tűnnek el és halnak meg
az emberek – ez mind Voldemort műve. Ezerszer mondtam már

38
nektek, hogy szórakozásból gyilkolja a muglikat. A köd sem
természetes – a dementorok keltik, és ha már nem emlékszel,
hogy kicsodák azok, akkor kérdezd meg a fiadat!
Dudley önkéntelenül a szája elé kapta kezét, de látván, hogy
szülei és Harry is őt nézik, lassan leeresztette.
– Azokból… több is van? – kérdezte.
– Több? – nevetett Harry. – Úgy érted, több, mint az a kettő,
amelyik ránk támadt? Hát persze, több százan vannak, mostanra
talán már több ezren, mivel a félelem és az elkeseredés
szaporítja őket…
– Jól van, jól van… – vágott a szavába Vernon bácsi. –
Felfogtuk, mit akarsz mondani.
– Remélem is – nézett rá Harry –, mert azután, hogy betöltöttem
a tizenhetet, a halálfalók, a dementorok, de talán még az
inferusok, a sötét varázslattal felkeltett halottak is üldözni
fognak titeket. Ha pedig még emlékeztek rá, mi történt, mikor
legutóbb megpróbáltatok elbújni egy varázsló elől, akkor be
fogjátok látni, hogy segítségre szorultok.
A beálló csendben felsejlett a múltból a Hagrid keze nyomán
kidőlő faajtó robajának emléke. Petunia néni Vernon bácsira
nézett; Dudley rábámult Harryre. Végül aztán megint kitört a
szó Vernon bácsiból:
– És mi lesz a munkámmal? Mi lesz Dudley iskolájával? Az
ilyen dolgokkal persze nem törődik a naplopó varázslócsürhe…
– Fogd már fel! – kiabálta Harry. – Úgy fogtok járni, mint a
szüleim, megkínoznak és kivégeznek titeket!
– Apa – szólalt meg emelt hangon Dudley – Apa.. én elmegyek
azokkal a rend-valakikkel.
– Dudley – nézett rá Harry –, kimondtad életed első értelmes
mondatát.
Most már tudta, hogy megnyerte a csatát. Ha Dudley eléggé be

39
van tojva ahhoz, hogy elfogadja a rend segítségét, akkor a
szüleinek sincs más választásuk, hisz arról szó se lehet, hogy
elváljanak egyetlen Dudli-mudlijuktól. Harry a
kandallópárkányon álló órára pillantott.
– Öt perc múlva itt lesznek értetek – tájékoztatta Dursleyékat, s
mivel azok nem mondtak erre semmit, kiment a szobából. A
legkevésbé sem érezte elszomorítónak, hogy hamarosan el kell
búcsúznia – mégpedig valószínűleg örökre – nénikéjétől,
bácsikájától és unokatestvérétől, a helyzet mégis kínos volt
kissé. Milyen szavakkal mond az ember istenhozzádot tizenhat
évi masszív ellenségeskedés után?
Harry felment a szobájába, ott egy ideig céltalanul babrált a
hátizsákjával, aztán bepottyantott pár szem bagolycsemegét
Hedvignek. A kis gombócok koppanva landoltak a kalitka alján,
a madár nem törődött velük.
– Nemsokára elmegyünk innen – vigasztalta Harry. – És akkor
megint röpködhetsz.
Megszólalt a csengő. Harry először hezitált, aztán kiment a
szobából, és elindult lefelé; túlzás lett volna elvárni Hestiától és
Dedalustól, hogy egyedül boldoguljanak Dursleyékkal.
– Harry Potter! – cincogta egy lelkes hang, mikor Harry ajtót
nyitott. Egy mályvaszín cilinderes, pöttöm emberke mély
meghajlást mutatott be a küszöbön. – Megtiszteltetés, mint
mindig!
– Kösz, Dedalus – motyogta Harry, és egy zavart félmosolyt
küldött a fekete hajú Hestia felé. – Nagyon hálás vagyok, hogy
elvállalták ezt… Ők lennének azok, a nagynéném, a
nagybátyám és az unokatestvérem…
– Szívélyes üdvözletem, Harry Potter rokonai! – köszönt
lelkendezve Dedalus, miután besietett a nappaliba. Dursleyék
arca nem éppen arról árulkodott, hogy boldoggá tette őket ez a

40
megszólítás – Harry már-már attól tartott, hogy megint
meggondolják magukat. Dudley a boszorkány és a varázsló
láttán félősen közelebb húzódott anyjához.
– Látom, összecsomagoltak, útra készek. Kitűnő! Harry
bizonyára elmondta, hogy tervünk roppant egyszerű. – Dedalus
tenyérnyi zsebórát húzott elő a mellényéből, és rápillantott. –
Harry még marad, mi viszont hamarosan indulunk. Mivel a
házban veszélyes varázsolni – Harry még kiskorú, így ürügyet
adnánk vele a minisztériumnak a letartóztatására –, utunk első
szakaszát gépkocsival tesszük meg, és majd csak tíz mérföldre
innen dehoppanálunk a kiválasztott védett helyre. Felteszem, ön
tud gépkocsit vezetni – fordult udvariasan Vernon bácsihoz.
– Tudok gép… Az ördögbe is, persze, hogy tudok vezetni! –
fortyant fel Vernon bácsi.
– Ez elismerésre méltó, uram, igazán elismerésre méltó!
Jómagam sose tudnék eligazodni az ilyen-olyan gombok és
kapcsolók között.
Dedalus nyilván bókolni akart Vernon bácsinak, de szavaival
épp az ellenkező hatást érte el: a bácsi szemlátomást egyre
kevésbé bízott az evakuálási tervben.
– Még vezetni se tud – dohogott bajuszát bosszúsan billegtetve,
de szerencsére se Dedalus, se Hestia nem hallotta szavait.
– Te, Harry, itt maradsz – folytatta Dedalus –, és vársz a
kíséretedre. A terv némileg megváltozott…
– Miről beszél? – kapta fel a fejét Harry. – Rémszem eljön
értem, és együtt fogunk dehoppanálni, nem?
– Nem – felelte tömören Hestia. – De Mordon majd mindent
elmond neked.
– Sietni kell!
A váratlan, harsány kiáltás hallatán Dursleyék, akik addig a
teljes értetlenség kifejezésével az arcukon hallgatták a

41
beszélgetést, majd kiugrottak a bőrükből ijedtükben. Harry
először körülnézett a szobában, aztán rájött, hogy Dedalus órája
szólalt meg.
– Szent igaz, szigorú menetrendet követünk – bólogatott a
pöttöm varázsló, és visszadugta az órát a mellényzsebébe. – A
család dehoppanálását igyekszünk akkorra időzíteni, amikor
elhagyod a házat, Harry. Ily módon a védőbűbáj megtörésekor
már mindenki úton lesz a biztonságos helyre. – Dedalus
Dursleyékhez fordult. – Nos, csomagok megvannak, készen
állunk?
Senki nem válaszolt. Vernon bácsi még mindig borzadva bámult
a varázsló dudorodó mellényzsebére.
– Talán inkább az előszobában kellene várnunk, Dedalus –
jegyezte meg csendesen Hestia, nyilván mert úgy érezte,
tapintatlanság lenne végignézniük, amint Harry és a Dursley
család könnyes búcsút vesznek egymástól.
– Nem, dehogy – motyogta Harry, de Vernon bácsi minden
további magyarázkodást fölöslegessé tett, mikor fennhangon
odavetette:
– Na isten veled, kölyök.
Szavait kísérve felemelte jobbját, hogy kezet nyújtson Harrynek,
de az utolsó pillanatban visszariadt a gesztustól – helyette
gyorsan ökölbe zárta a kezét, és karját inga módjára lengetni
kezdte.
– Mehetünk, Dudlus? – kérdezte Petunia néni, s közben retikülje
zárját vizsgálgatta, hogy ne kelljen Harryre néznie.
Dudley nem felelt az anyjának, csak állt résnyire nyílt szájjal,
mozdulatlanul. Ebben az állapotában némileg Grópra, az óriásra
emlékeztette Harryt.
– Na gyerünk…! – sürgette családját Vernon bácsi, s ő maga
már az ajtónál járt, mikor Dudley ezt motyogta:

42
– Nem értem.
– Mit nem értesz, drágám? – nézett fel a fiára Petunia néni.
Dursley felemelte sonkaszerű kezét, és Harryre mutatott.
– Ő miért nem jön velünk?
Vernon bácsinak és Petunia néninek a földbe gyökerezett a lába.
Úgy meredtek Dudleyra, mintha fiuk annak adott volna hangot,
hogy balett-táncosnő szeretne lenni.
– Micsoda? – tört ki a szó Vernon bácsiból.
– Ő miért nem jön velünk? – ismételte meg a kérdést Dudley.
– Hát, mert… mert nem akar – felelte Vernon bácsi, s szúrós
tekintettel Harryre nézett. – Nem akarsz, igaz?
– A legkevésbé sem – hagyta rá Harry.
– Na látod – fordult ismét Dudleyhoz a bácsi. – És most már
gyere, induljunk!
Azzal kicsörtetett a szobából. Hallatszott, hogy kinyitja a
bejárati ajtót, de Dudley még ekkor se mozdult, és néhány
tétova lépés után Petunia néni is megállt.
Kisvártatva Vernon bácsi újra megjelent a nappali ajtajában.
– Mi lesz már? – türelmetlenkedett.
Dudleyról lerítt, hogy olyan gondolatokkal viaskodik, amelyeket
nem tud szavakba önteni. Hosszú másodpercekig tartó látványos
belső küzdelem után végül ennyit kérdezett:
– De hát ő hova megy?
Petunia néni és Vernon bácsi némán összenéztek. Szemlátomást
megrémítette őket fiuk viselkedése. A csendet végül Hestia
Jones törte meg:
– De hát… csak tudniuk kell, hogy mi vár az unokaöccsükre –
mondta döbbent értetlenséggel.
– Persze, hogy tudjuk – vágta rá Vernon Dursley. – Visszamegy
a magukfajták közé. Jól van, Dudley, gyerünk, szállj be a
kocsiba. Hallottad, sietnünk kell.

43
A bácsi másodszor is célba vette a bejárati ajtót, de Dudley most
sem követte.
– A magunkfajták közé…? – Hestia arcára kiült a
megbotránkozás. Harry számára nem volt ismeretlen ez a
reakció: a boszorkányokat és varázslókat általában mélységesen
felháborította, hogy a híres Harry Pottert ennyire semmibe
veszik legközelebbi élő rokonai.
– Nem érdekes – mondta Harry. – Nem kell törődni vele.
– Nem kell törődni vele? – visszhangozta Hestia, vészjóslóan
felemelve hangját. – Ezek az emberek nem is sejtik, min mentél
keresztül? Fel se fogják, miféle veszély fenyeget téged? Nem
tudják, mit jelentesz te a Voldemort-ellenes mozgalom számára?
– Hát… nem, nem igazán – felelte vonakodva Harry. –
Szerintük semmirekellő léhűtő vagyok, de már hozzászoktam,
és…
– Szerintem nem vagy semmirekellő.
Ha Harry nem látta volna, hogy Dudleynak mozog a szája, senki
nem győzhette volna meg róla, hogy unokatestvérét hallotta
beszélni. Még így is hosszú másodpercekig hitetlenkedve
meredt Dudleyra, aki most fülig elvörösödött. Ha valami, ez
meggyőzte Harryt, s ő maga is kissé zavarba jött.
– Hát… öhm… kösz, Dudley.
A szőke kolosszus megint viaskodott egy sort kifejezhetetlenül
bonyolult gondolataival, majd ezt motyogta:
– Megmentetted az életemet.
– Az túlzás, a dementor csak a lelkedet szívta volna ki…
Harry csodálkozva pislogott unokatestvérére. Szinte egyáltalán
nem érintkezett Dudleyval se ezen a nyáron, se az előző évben,
mivel viszonylag rövid ideig vendégeskedett csak a Privet
Drive-on, s azokat a napokat is nagyrészt a szobájában töltötte.
Most azonban felderengett benne a sejtelem, hogy a csésze teát,

44
amire délelőtt rátaposott, unokatestvére talán mégsem gonosz
tréfának szánta. Ettől őszintén meghatódott, de azért
megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy ami az érzések
kifejezését illeti, Dudley eszköztára ezzel ki is merült. A szőke
fiú még tátogott egyet-kettőt, de aztán feladta a próbálkozást, és
röstelkedő hallgatásba burkolózott.
Petunia néni sírva fakadt. Hestia Jones ezt elismerő pillantással
nyugtázta, de felháborodása hamar visszatért, mert a néni nem
Harryt, hanem Dudleyt zárta ölelő karjába.
– D-drága Dudlikám – zokogta bele a néni fia tűzfalnyi
mellkasába –, milyen… kedves tőled… még… meg is
köszönöd…
– Nem köszönt meg semmit! – méltatlankodott Hestia. – Csak
annyit mondott, hogy Harry nem semmirekellő!
– Igen, de Dudleytól ez felér egy szerelmi vallomással –
magyarázta Harry. Maga sem tudta, bosszankodjon-e vagy
kacagjon Petunia nénin, aki úgy ölelgette Dudleyt, mintha az
most mentette volna ki Harryt egy égő házból.
– Megyünk vagy sem? – harsogta Vernon bácsi a nappali
ajtajából. – Arról volt szó, hogy szoros menetrendet kell
követnünk!
– Igen… igen, úgy is van – bólogatott Dedalus Diggle, aki
egészen belefeledkezett az iménti jelenetbe, de most gyorsan
összeszedte magát. – Valóban indulnunk kell. Harry… – Egy
szökkenéssel a fiú előtt termett, és két kézzel megszorongatta a
jobbját. – Sok szerencsét! Adja az ég, hogy lássuk még egymást.
Benned van a varázsvilág minden reménysége.
– Öh… igen – motyogta zavartan Harry. – Köszönöm.
– Ég veled, Harry – búcsúzott Hestia is, szintén megragadva a
fiú kezét. – Lélekben mindig melletted leszünk.
– Remélem, nem lesz probléma – mondta Harry Petunia és

45
Dudley felé pillantva.
– Ugyan, a végére világi jó barátok leszünk – felelte vidáman
Diggle, és nagy kalaplengetve távozott. Hestia követte.
Dudley szelíden kiszabadította magát anyja öleléséből, és
megindult Harry felé, aki ezt látva önkéntelen késztetést érzett,
hogy varázslattal fenyegesse unokatestvérét. Dudley azonban
megállt előtte, és felé nyújtotta rózsaszínű lapátkezét.
– Nem semmi – szólt ámulattal Harry, miközben Petunia néni
újfent felzokogott. – Azok a dementorok kiporszívózták belőled
a régi Dudleyt?
– Nem t’om – dünnyögte a fiú. – Szia, Harry, majd találkozunk.
– Aha… – Harry megszorította unokatestvére kezét. – Biztos.
Vigyázz magadra, Nagy D.
Dudley halványan elmosolyodott, aztán kivonszolta magát a
szobából. Kisvártatva már az autóbeálló murvája ropogott
súlyos léptei alatt, majd kocsiajtó csapódott odakint.
Petunia néni, aki addig zsebkendőjébe temette az arcát, a zajra
meglepetten körülnézett. Szemlátomást váratlanul érte, hogy
kettesben maradt Harryvel. Kapkodva eltüntette nedves
zsebkendőjét, közben ennyit mondott: – Isten veled –, s rá se
nézve Harryre, eltipegett az ajtó felé.
– Minden jót – búcsúzott Harry.
Petunia megállt, és hátranézett. Harry egy pillanatig úgy érezte,
nénikéje mondani készül valamit; Petunia egészen furcsa,
majdhogynem ijedt tekintettel nézett rá, s úgy tűnt, a nyelve
hegyén van már a szó – de aztán csak biccentett, s már fordult is
ki a szobából férje és fia után.

46
Negyedik fejezet


A hét Potter


Harry felszaladt a szobájába. Épp akkor ért az ablakhoz, mikor
Dursleyék kocsija kifordult a beállóról, és elindult a sarok felé.
Harry a hátsó ülésen Petunia és Dudley alakját láthatta, köztük
pedig Dedalus cilinderét. A Privet Drive végén a kocsi jobbra
kanyarodott – ablakai egy pillanatra skarlátvörösre gyúltak a
lenyugvó nap fényében –, aztán eltűnt a házak között.
Harry fogta Hedvig kalitkáját, a Tűzvillámot meg a hátizsákját,
még egyszer utoljára végignézett a szokatlan rendtől
idegenszerűvé vált szobán, s másodpercekkel később már
kalitkástul-seprőstül-táskástul lefelé döcögött a lépcsőn, hogy
azután az előszobába leérve hamar újra megszabaduljon
terhétől. Odakint sötétedni kezdett, s a gyorsan fogyó esti fény
hosszú árnyékokkal töltötte meg az előszobát. Harrynek nagyon
furcsa volt azzal a tudattal állni a néma házban, hogy utoljára
fog kilépni az ajtaján. Milyen más volt régen: mikor Dursleyék
szórakozni mentek, és őt otthon hagyták, az egyedüllét áldott
órái ünnepszámba mentek. Olyankor gyorsan csent magának
valami finomságot a hűtőből, aztán már rohant is fel a lépcsőn,
hogy Dudley komputerén játsszon, vagy bekapcsolta a tévét, és
élvezte, hogy kedvére váltogathatja a csatornákat. Most, azokat
a régi napokat felidézve, furcsa űrt érzett a szívében: olyan volt,
mintha egy kisöccsére emlékezne, aki már nincs a világon.
– Nem akarsz még egyszer körülnézni? – fordult Hedvighez, aki
még mindig a szárnya alá dugott fejjel gubbasztott. – Most
vagyunk itt utoljára. Nincs kedved nosztalgiázni egy kicsit?

47
Nézd, itt van például ez a lábtörlő! Mennyi szép emlék fűződik
hozzá… Dudley lehányta, miután megmentettem a
dementoroktól… Mit szólsz, kiderült, hogy mégiscsak hálás
érte… És itt az ajtó, amin tavaly bejött Dumbledore…
Harry egy pillanatra elvesztette gondolatai fonalát, de Hedvigtől
hiába várt segítséget: a bagoly még a fejét se volt hajlandó
kihúzni a szárnya alól. Harry elfordult a bejárati ajtótól.
– És nézd csak, Hedvig… – Kitárta a lépcső alatti gardrób
ajtaját. – Régen itt aludtam! Akkor még nem ismertük
egymást… Úristen, nem is emlékeztem rá, hogy ez ilyen kicsi…
Harry körülnézett a cipők és esernyők lakta fülkében, és
felidézte a hajdani reggeleket, amikor ébredés utáni első
pillantása a lépcsőfokok alsó oldalára meg rendszerint egy-két
pókra esett. Ez akkor volt, mikor még nem tudta, ki ő valójában;
mikor még nem tudta, hogyan haltak meg a szülei, és azt se,
hogy miért történnek körülötte furcsa dolgok. De a mai napig is
emlékezett az álmokra, amelyek akkoriban kísértették: zavaros
dolgokat látott éjjelente, zöld villanásokat, egyszer pedig –
Vernon bácsi kis híján árokba kormányozta az autót, mikor
Harry megemlítette ezt – egy repülő motorbiciklit…
Váratlanul fülsiketítő robaj hangzott valahol a közelben. Harry
úgy pattant fel, mintha megcsípték volna – jól be is verte a feje
búbját a gardróbajtó alacsony szemöldökfájába. Rászánt pár
másodpercet, hogy csemegézzen Vernon bácsi szitokszó-
kincsének legjavából, aztán a fejére szorított kézzel betántorgott
a konyhába, és kibámult az ablakon a hátsó kertbe.
Odakint mintha finoman fodrozódott, hullámzott volna a
homály. Azután itt is, ott is emberek tűntek fel a semmiből – az
érkezők sorban levették magukról a kiábrándító bűbájt. A kerti
jelenet legfeltűnőbb szereplője egyértelműen Hagrid volt, aki
bukósisakkal és védőszemüveggel felszerelkezve ült egy

48
túlméretezett motorbiciklin, amihez fekete oldalkocsi tartozott.
A többiek javarészt seprűnyélen érkeztek, ketten pedig egy-egy
fekete, csontvázszerű szárnyas ló hátán.
Harry felrántotta a hátsó ajtót, és kiszaladt a jövevények közé,
akik zajos örömmel köszöntötték, Hermione a nyakába vetette
magát, Ron a hátát lapogatta, Hagrid meg odabrummogta:
– Minden stimmel, Harry? Mehet a menet?
– De még mennyire! – felelte széles vigyorral Harry. – De arra
nem számítottam, hogy ennyien jöttök!
– Változott a terv – recsegte Rémszem, aki két hatalmas, kövér
zsákot tartott a kezében, s mágikus szemét szédítő sebességgel
pörgetve pásztázta a feketedő eget, a házat meg a kertet. –
Először is húzódjunk fedezékbe, azután megkapod az
eligazítást.
Harry bevezette a jövevényeket a konyhába, ahol is azok
nevetgélve-zsibongva lehuppantak a székekre, rátelepedtek
Petunia néni porszemet se látott konyhapultjára, illetve
nekidőltek a fényesre suvickolt hűtő- és sütőajtóknak. Csupa
kedves barát és ismerős: a langaléta Ron; Hermione, aki
hajzuhatagját hosszú copfba kötötte; Fred és George az
egyforma vigyorukkal; Bill a hosszú hajával és a sebhelyeivel; a
kedves arcú, kopaszodó Mr Weasley a kissé félrecsúszott
szemüvegével; Rémszem, a féllábú öreg harcos kéken ragyogó
mágikus szemével; Tonks, akinek tüskehaja, mint legtöbbször,
most is rikító rózsaszínű volt; Lupin, még fakóbb, még
barázdáltabb arccal; a sudár és gyönyörű Fleur hosszú,
ezüstszőke hajával; a kopasz, fekete, széles vállú Kingsley; a
torzonborz, szakállas Hagrid, akinek görnyednie kellett, hogy ne
verje be a fejét a plafonba; meg a kicsire nőtt, sunyi és
mosdatlan Mundungus Fletcher táskás szemével és gubancos
hajával. Harry szívét mintha felpumpálták volna, ahogy

49
végignézett rajtuk; nagy szeretetet érzett mindegyikük iránt, s ez
alól még Mundungus sem volt kivétel, pedig őt kis híján
megfojtotta legutóbbi találkozásukkor.
– Úgy tudtam, Kingsley, hogy magának a mugli
miniszterelnököt kell őriznie – szólt át a konyha másik végébe
Harry.
– Egy estét kibír nélkülem – jött a felelet. – Te fontosabb vagy,
mint ő.
– Ehhez mit szólsz, Harry? – Tonks, aki a mosógép tetején
trónolt, megforgatta Harry előtt felemelt bal kezét – gyűrű
csillogott rajta.
– Férjhez mentél? – kiáltott fel Harry, és Lupinre ugrott a
tekintete.
– Sajnálom, hogy nem lehettél ott, Harry. Csendes esküvő volt.
– De hát ez szuper, gratu…
– Jól van, elég volt, fecsegni ráértek később! – harsogott bele a
zsibongásba Mordon, s a konyhában azonnal csend lett. Mordon
letette maga mellé a zsákokat, és Harryhez fordult. – Dedalus
már biztos mondta neked, hogy el kellett vetnünk az A-tervet.
Pius Thicknesse átállt, és alaposan megnehezíti a dolgunkat.
Börtönbüntetés terhe alatt megtiltotta a ház rákapcsolását a Hop-
hálózatra, úgyszintén zsupszkulcs elhelyezését, valamint a
hoppanálást és dehoppanálást. A tilalmat persze azzal indokolta,
hogy meg kell védeni téged, távol kell tartani a háztól
Tudjukkit. Lárifári, hisz édesanyád bűbája amúgy is tökéletes
védelmet nyújt itt neked. Valójában az egész arra megy ki, hogy
ne tudd biztonságban elhagyni a házat. A másik probléma:
kiskorú vagy, következésképpen még rajtad van a nyomjel.
– Rajtam van a micsoda?
– Hát a nyomjel, a nyomjel! – recsegte türelmetlenül Rémszem.
– A bűbáj, ami érzékeli a kiskorúak körüli mágikus

50
tevékenységet, a minisztérium eszköze a kiskorúak
bűbájgyakorlásának leleplezésére. Ha te vagy bárki más
varázslattal próbál kivinni téged innen, Thicknesse azonnal
értesül róla, és a halálfalók szintúgy.
– Csakhogy nem várhatunk, amíg megszűnik a nyomjel, mert
amint betöltöd a tizenhetet, elveszted mindazt a mágikus
védelmet, amit anyádtól kaptál. Egy szó, mint száz: Pius
Thicknesse meg van győződve róla, hogy sarokba szorított.
Harry őszinte sajnálatára kénytelen volt osztani a számára
ismeretlen Thicknesse véleményét.
– Akkor hát mit csinálunk?
– Olyan eszközökkel oldjuk meg az utazást, amelyeket a
nyomjel nem érzékel, mert a használatukhoz nem kell bűbájt
alkalmazni: seprűt, thesztrálokat és Hagrid motorkerékpárját
vetjük be.
Harry úgy vélte, vannak a tervnek gyenge pontjai, de egyelőre
várt, hátha Rémszem magától is rátér ezekre.
– Édesanyád bűbája két esetben törik meg: ha betöltöd a
tizenhetet, illetve… – Mordon körbemutatott a makulátlanul
tiszta konyhában – …ha ezt a házat többé nem tekinted az
otthonodnak. Ma este elváltál a nagynénédéktől, mégpedig
annak tudatában, hogy soha többet nem fogsz egy fedél alatt
lakni velük. Jól mondom?
Harry bólintott.
– Akkor ha most távozol innen, többé nem lesz visszaút: a bűbáj
megtörik, amint kilépsz a hatóköréből. Úgy döntöttünk, erre
még a végső határidő előtt sort kerítünk, mert ha a házban éred
el a tizenhét éves kort, Tudjukki azonnali támadására
számíthatsz.
– Az akció sikerének esélyét növeli, hogy Tudjukki nem ismeri
a kiköltözésed időpontját. Félrevezetés céljából elhintettük a

51
minisztériumban, hogy harmincadikáig itt maradsz. Csakhogy
Tudjukkivel állunk szemben, és feltételeznünk kell, hogy ő nem
hagyja magát pusztán egy hamis dátummal megtéveszteni. A
biztonság kedvéért nyilván utasításba adta, hogy egy-két
halálfaló mindig figyelje a környéket a levegőből. Ezért tucatnyi
tökéletesen levédett házat létesítettünk. Elvileg valamennyi
alkalmas rá, hogy elbújtassunk téged benne, és mindegyik
kapcsolódik valamilyen módon a rendhez: az én házam,
Kingsleyé, Molly Muriel nénikéjéé – eddig minden világos,
igaz?
– Igen – felelte Harry, de nem volt egészen őszinte, mert még
mindig érzett egy nagy fekete lyukat a tervben.
– Most Tonks szüleihez viszünk. A védőbűbájokkal körülvett
házból aztán zsupszkulcs segítségével átröpülhetsz az Odúba.
Van kérdésed?
– Öhm… igen. Lehet, hogy kezdetben még nem fogják tudni,
melyik házba készülök, de nem lesz túlságosan is árulkodó,
amikor mind… – Harry gyors létszámellenőrzést végzett. –
…mind a tizennégyen elrepülünk Tonksék háza felé?
– Hát persze – legyintett Mordon –, a lényeget el is felejtettem
mondani. Nem fogunk mind a tizennégyen Tonksék háza felé
repülni. Ma este hét Harry Potter tűnik majd fel az égen.
Mindegyiknek lesz egy kísérője, és minden páros más és más
ház felé veszi útját.
Mordon elővett a köpenyéből egy sárszínű folyadékkal teli
palackot. Több szóra nem is volt szükség, Harry már mindent
értett.
– Nem! – csattant fel, s hangja bezengte a konyhát. – Szó se
lehet róla!
– Megmondtam nekik előre, hogy így fogsz reagálni – jegyezte
meg csipetnyi önelégültséggel Hermione.

52
– Ha azt hiszitek, belemegyek, hogy hatan az életüket
kockáztassák…
– Mert még sose volt rá példa, mi? – vágott közbe Ron.
– De ez más, a bőrömbe akartok bújni…
– Hidd el, mi sem repesünk az örömtől – jegyezte meg
komolykodva Fred. – Ha bejön valami gikszer, örök életünkre
pápaszemes, cingár mitugrászok maradunk.
Harry el se mosolyodott.
– Ha nem egyezem bele, nem tudjátok megcsinálni.
Szükségetek van hozzá a hajamra.
– Hát, ennek a tervnek is lőttek – csóválta a fejét George. –
Hogy is tudna tucatnyi ember hajszálakat szerezni tőled, ha nem
egyezel bele?
– Úgy bizony. Tizenhárman egy ellen, aki nem akar élni a mágia
eszközével. Nincs mit tennünk… – helyeselt Fred.
– Nagyon vicces – morogta Harry –, igazán szórakoztató…
– Ha erőszakot kell alkalmaznunk, ám legyen – recsegte
Mordon, s Harryre szegezte mágikus szemét, mely most kissé
vibrált üregében. – A jelenlévők mind nagykorúak, és önként
vállalják a veszélyt.
Mundungus fintorogva vállat vont; a mágikus szem Mordon
halántékán keresztül küldött haragos pillantást felé.
– Ne vitatkozzunk tovább. Múlik az idő. Gyerünk, fiam, adj
néhány szálat a hajadból!
– De hát ez őrültség, fölösleges ilyen…
– Fölösleges!? – horkant fel Mordon. – Tudjukki vadászik rád,
és a fél minisztérium őt segíti! Ha szerencsénk van, és bekapta a
horgot, akkor harmincadikára tervezi a támadást ellened, de
akkor se olyan bolond, hogy ne figyeltessen egy-két
halálfalóval. Én is azt tenném a helyében. Amíg anyád bűbája
kitart, nem jöhetnek ide, nem férhetnek hozzád, de hamarosan

53
megtörik a varázs, és ők tudják, nagyjából hol keressenek. Csak
úgy van esélyünk, ha ál-Pottereket alkalmazunk. Még Tudjukki
se képes hétfelé szakadni.
Harry és Hermione futó pillantást váltottak.
– Tépd meg magad, Potter, ha szabad kérnem.
Harry ránézett Ronra, aki „csináld már!”-típusú grimaszt vágott.
– Gyerünk! – recsegte Mordon.
Tizenhárom szempár szegeződött Harryre, aki most a feje
búbjához emelte jobbját, és belemarkolt a hajába.
– Úgy ni. – Mordon odabicegett Harryhez, és menet közben
kihúzta a bájitallal teli palack dugóját. – Ide kérem őket.
Harry a sárszerű folyadékba hullajtotta hajszálait. A bájital azon
nyomban bugyborékolni és füstölni kezdett, majd egyik
pillanatról a másikra aranyszínűvé tisztult.
– Te sokkal gusztább vagy, mint Crak meg Monstro volt –
állapította meg Hermione, majd mikor észrevette, hogy Ron
felvonja a szemöldökét, pirulva hozzátette: – Úgy értem,
emlékszel, a Monstro-ital olyan volt, mint a takony.
– Ál-Potterek, sorakozó! – vezényelt Mordon.
Ron, Hermione, Fred, George és Fleur engedelmesen
felsorakoztak Petunia néni kifényesített mosogatója előtt.
– Egy még hiányzik – állapította meg Lupin.
– Küldöm – brummogta Hagrid, azzal felemelte Mundungust a
grabancánál fogva, és lepottyantotta Fleur mellé. Az erre
kényeskedve felhúzta az orrát, és átállt Fred meg George közé.
– Mondtam, hogy én inkább testőr lennék – dörmögte
Mundungus.
– Hallgass! – reccsent rá Mordon. – Fogd már fel, te puhány
giliszta: a halálfalók nem megölni akarják Pottert, csak foglyul
ejteni. Dumbledore százszor megmondta, hogy Tudjukki maga
akar végezni a fiúval. A testőröknek lesz ma félnivalójuk, mert

54
őket nem kímélik a halálfalók.
Korántsem tűnt úgy, mintha Mundungust ez maradéktalanul
megnyugtatta volna, de Mordon addigra már elő is vett
valahonnan a köpenye alól féltucat tojástartó méretű pohárkát, s
miután kiosztotta őket, egy kevés Százfűlé-főzetet töltött
mindegyikbe.
– Akkor hát: fenékig…
Ron, Hermione, Fred, George, Fleur és Mundungus egyszerre
hajtották fel az aranyló folyadékot. Mikor a bájital a torkukat
érte, valamennyiüknek elakadt a lélegzete és fintorba rándult az
arca, a következő pillanatban pedig bőrük hólyagosodni és
nyúlni kezdett, mintha puha viasszá vált volna. Hermione és
Mundungus megnőtt; Ron, Fred és George összement;
mindegyikük haja fekete lett, Hermionéét és Fleurét pedig
mintha visszaszívta volna a koponyájuk.
Mordon mindezzel mit sem törődve lehajolt, és kibontotta a
magával hozott hatalmas zsákok száját. Mikor felegyenesedett,
már hat ziháló Harry Potter állt előtte.
Fred és George egymásra néztek, és kórusban kiáltották:
– Nahát, egyformák vagyunk!
– Nem is tudom, azért én még mindig jobban nézek ki –
állapította meg Fred egy lábos oldalán tükröződő ábrázatát
vizsgálgatva.
– Fúj! – fakadt ki Fleur, aki a mikrohullámú sütő ajtaját
használta tükör gyanánt. – Ne is nézz rhám, Bill, borhzalmasan
festek!
– Akin lötyög a ruha, ebben talál kisebbet – mutatott az egyik
zsákra Mordon –, és vice versa. A szemüvegről se feledkezzetek
meg, a zsebben találtok hat darabot. Ha felöltöztetek, vegyetek
magatokhoz poggyászt a másik zsákból.
Az igazi Harry arra gondolt, hogy ennél bizarrabb jelenetnek

55
még sose volt tanúja, pedig sok furcsa dolgot látott már
életében. Zavartan nézte hat hasonmását, akik a zsákokban
turkáltak, ruhadarabokat vettek elő, szemüveget biggyesztettek
az orrukra, illetve elpakolták saját holmijaikat. Kedve lett volna
rájuk szólni, hogy tartsák nagyobb tiszteletben az intim szféráját
– az ál-Potterek ugyanis szégyentelenül vetkőzni kezdtek, s
olyan illetlenül mutogatták kölcsönbe kapott testüket, ahogy azt
a sajátjukkal egészen biztosan nem tették volna.
– Tudtam én, hogy Ginny csak kitalálta azt a tetkót – mondta
pucér mellkasát nézegetve Ron.
– Rémesen rossz a szemed, Harry – állapította meg Hermione,
mielőtt feltette a szemüvegét.
Átöltözés után minden Harry-imitátor egy hátizsákot és egy
kitömött hóbaglyot tartalmazó kalitkát vett magához a másik
zsákból.
– Jól van – bólintott Mordon, mikor felsorakozott előtte a hét
egyforma öltözetű, szemüveges, poggyásszal felszerelt Harry. –
A párbeosztás a következő: Mundungus velem utazik
seprűnyélen…
– Mért mi megyünk együtt? – morgolódott a hátsó ajtóhoz
legközelebb álló ál-Harry.
– Mert rajtad akarom tartani a szemem – felelte sötéten Mordon,
és mágikus szemével valóban Mundungust fixírozta, miközben
folytatta: – Arthur és Fred…
– Én George vagyok – tiltakozott az iker, akire Mordon
mutatott. – Csak mert Harryk vagyunk, már meg se tud
különböztetni minket?
– Elnézést, George…
– Csak vicceltem, tényleg Fred vagyok…
– Elég a bohóckodásból! – horkant fel Rémszem. – A másik –
George vagy Fred vagy mittudoménki – Remusszal utazik.

56
Delacour kisasszony…
– Fleurt én viszem magammal a thesztrálon – sietett leszögezni
Bill. – Nem szívesen ül seprűre.
Fleur odalépett vőlegényéhez, s kölcsönkapott ábrázata a
rajongó, szerelmes áhítat olyan kifejezését öltötte, amit Harry
soha többet nem akart az arcán viszontlátni.
– Granger kisasszony Kingsleyvel utazik, szintén thesztrálon…
Hermione látható megkönnyebbüléssel viszonozta Kingsley
mosolyát; Harry tudta róla, hogy ő se szereti a seprűlovaglást.
– Akkor én téged kaplak, Ron! – örvendezett Tonks, s vidám
integetésre lendülő kezével felborított egy bögretartó fát.
Ron korántsem tűnt annyira elégedettnek a beosztással, mint
Hermione.
– Te meg velem jössz, Harry – brummogta Hagrid. Hangja
elárulta, hogy izgul egy kicsit. – Nem bánod? Motorral
megyünk, mert engem nem bír el se a seprű, se a thesztrál. És
mivel mögöttem nem nagyon férnél el, az oldalkocsiban fogsz
utazni.
– Szuper – mondta Harry, de inkább csak udvariasságból.
Mordon megsejthette, hogy Harrynek fenntartásai vannak, mert
magyarázattal is szolgált:
– Úgy sejtjük, a halálfalók a seprűsök között fognak keresni
téged. Pitonnak bőven volt rá ideje, hogy elmondjon rólad
mindent, amit eddig nem tudtak, tehát ha halálfalókba botlunk,
jó esély van rá, hogy az egyik olyan Pottert nézik ki maguknak,
aki jól bánik a seprűvel. No hát akkor… – Mordon bekötötte az
ál-Potterek ruhadarabjait tartalmazó zsák száját, és elindult az
ajtó felé. – Becslésem szerint úgy három perc múlva kell
felszállnunk. Az ajtót fölösleges bezárni magunk után, a
halálfalók úgyis bejönnek, ha akarnak… Na gyerünk…
Harry átszaladt az előszobába a hátizsákjáért, a Tűzvillámért

57
meg Hedvig kalitkájáért, és a sötét hátsó kertben csatlakozott
ismét a többiekhez. Jobbra-balra seprűk röppentek kinyújtott
kezekbe; Hermionét Kingsley már felsegítette az egyik
thesztrálra, s Fleur is elfoglalta a helyét a másik nagy, fekete
állat hátán. Hagrid pilótaszemüvegben, indulásra készen állt a
motorbicikli mellett.
– Ez ugyanaz a motor? Siriusé?
– Az bizony! – mosolygott Hagrid. – Mikor a legutóbb vittelek
vele, még elfértél a tenyeremen!
Harry megadóan bekászálódott az oldalkocsiba, pedig
kimondottan megalázónak érezte, hogy így kell utaznia.
Mindenki fölülről nézett le rá; Ron meg is mosolyogta, hogy
úgy gubbaszt odalent, mint egy kisfiú a dodzsemben. A
hátizsákja meg a seprűje alig fért el a lábánál, s Hedvig
kalitkájának már csak a térde között jutott hely. Borzasztóan
kényelmetlenül ült.
Hagridnak a jelek szerint nem tűnt fel, hogy utasa meglehetősen
elégedetlen kijelölt helyével.
– Arthur babrált egy kicsit a gépen – mesélte, miközben
elfoglalta helyét a motor nyergében. A jármű megnyikordult
tekintélyes súlya alatt, és jó pár centit veszített a magasságából.
– Kiegészítette pár trükkös extrával. Ez péld’ul az én ötletem
volt.
Vastag ujjával a sebességmérő melletti lila gombra bökött.
– Csak óvatosan, Hagrid – intette Mr Weasley, aki seprűvel a
kezében állt mellettük. – Még mindig nem vagyok biztos benne,
hogy jó ötlet volt azt felszerelni. Csakis vészhelyzetben
használhatod, remélem, ezt mondanom sem kell.
– Figyelem! – harsant Mordon hangja. – Készüljetek! Ha itt lesz
az ideje, egyszerre kell felszállnunk, különben a
figyelemelterelő manőver értelmét veszti.

58
Akik seprűnyélen készültek utazni, most felültek rá.
– Kapaszkodj erősen, Ron! – szólt hátra Tonks, és Harry
figyelmét nem kerülte el, hogy Ron bocsánatkérő pillantást küld
Lupin felé, mielőtt kezét a fiatal boszorkány derekára teszi.
Hagrid berúgta a motort, egy sebzett sárkány hangját csalva ki
belőle. Az oldalkocsi remegni kezdett.
– Sok szerencsét mindenkinek! – harsogta Mordon. – Viszlát
egy óra múlva az Odúban! Háromra felszállunk. Egy… kettő…
három!
A motor felbőgött, és egy durva rántással a levegőbe emelte az
oldalkocsit. Hihetetlen gyorsasággal szálltak felfelé; Harrynek
könnyezni kezdett a szeme, haját hátrafújta a menetszél. Seprűk
cikáztak körülöttük, majd egy thesztrál hosszú fekete farka
suhant el a motor mellett. Harry egyre cudarabbul érezte magát
az oldalkocsiban: a kalitka és a hátizsák közé ékelődött lába
máris fájdalmasan zsibbadni kezdett, s ez annyira bosszantotta,
hogy kis híján elfelejtett hátranézni. Mire észbe kapott, és
kihajolt az oldalkocsiból, hogy egy búcsúpillantást vessen a
Privet Drive 4. számú házra, már olyan magasan jártak, hogy
nem tudta megállapítani, melyik épület az. És a lenti világ egyre
csak távolodott…
Aztán egyik pillanatról a másikra azon kapta magát, hogy
körülvették őket. Legalább harminc csuklyás alak lebegett a
levegőben, hatalmas kört alkotva – a rend tagjai ennek a körnek
a közepébe repültek bele gyanútlanul…
Kiáltások harsantak és röppenő zöld fénycsóvák tűntek fel
minden irányban; Hagrid felordított, s egyidejűleg a motor
oldalkocsistól fejjel lefelé fordult. Harrynek már fogalma sem
volt, merre repülnek: az utcalámpák a feje fölött világítottak,
mindenfelől ordítások hatoltak a fülébe, ő pedig csak
kapaszkodott, markolta az oldalkocsit, hogy ki ne zuhanjon

59
belőle. A lábával érezte, hogy Hedvig kalitkája, a Tűzvillám és a
hátizsák is lassan enged a gravitációnak…
– Ne… Hedvig!
A seprűt nem tudta megmenteni, de a hátizsák pántját sikerült
elkapnia, s mivel a motor épp akkor fordult ismét a kerekeivel
lefelé, a másik kezével rá tudott tenyerelni a kalitka tetejére
Egyetlen másodperc – ennyi ideje volt fellélegezni, azután újabb
zöld fénycsóva érkezett. A hóbagoly rikoltott egyet, és a kalitka
aljába hanyatlott.
– Nem… Neeee!
A motorbicikli előrelendült, és Harry szétrebbenő halálfalókat
látott: Hagrid kitört a körből.
– Hedvig… Hedvig…
A bagoly azonban mozdulatlanul, szánalmas játékállat módjára
hevert a kalitka alján. Harry kizárta őt a fejéből, nem akarta
felfogni, hogy elpusztult; a többiekre gondolt, és rémület
markolt a szívébe. Hátranézett: repülő emberek kaotikus
tömege, zöld fénycsóvák, odébb két távolodó seprű, rajtuk két-
két ember, de nem látni, kik ők…
– Vissza kell mennünk, Hagrid, vissza kell mennünk! – ordított
bele Harry a motor mennydörgő robajába. Közben előrántotta
varázspálcáját, s a kalitkát az oldalkocsiba dobta, mert hinni
akarta, hogy érdemes még őrizgetnie. – Hagrid! Fordulj vissza!
– Az a dolgom, hogy megmentselek téged! – bömbölte Hagrid,
és még nagyobb gázt adott.
– Állj meg! Állj meg!
Épp mikor Harry megint hátranézett, két zöld fénycsóva suhant
el a bal füle mellett: négy halálfaló kivált a körből, és üldözőbe
vette őket. Átkaikkal Hagrid széles hátát vették célba. A vadőr
jobbra-balra lendítette a motort, de a halálfalók értették a
dolgukat, s Harrynek az oldalkocsi aljára kellett kuporodnia,

60
úgy tudott csak kitérni a felé röppenő újabb fénycsóvák elől.
Fedezékében aztán nagy nehezen megfordult…
– Stupor! – kiáltotta, és a pálcájából kiröppenő piros fénycsík
széles utat nyitott a szétrebbenő üldözők között.
– Várj, Harry, ez majd elintézi őket! – kiabált hátra Hagrid, s
Harry a szeme sarkából látta, hogy a vadőr hatalmas ujja
megnyom egy zöld gombot a benzincső közelében.
A kipufogóból kilövellő bűbáj tömör téglafalat varázsolt
mögéjük. Az építmény a nyakát nyújtogató Harry szeme láttára
materializálódott a levegőben. Három halálfalónak sikerült éles
kanyarral kikerülnie, de a negyedik pórul járt: egy-két
másodpercre eltűnt a fal mögött, aztán már zuhant is lefelé, akár
egy jókora kő, ripityára tört seprűjével együtt. Az egyik társa
lemaradt, hogy a segítségére siessen, de Harry többet már nem
látott belőlük: a fallal együtt egy szempillantás alatt belevesztek
a sötétségbe, miután Hagrid ráhajolt a kormányra, és kövér gázt
adott.
Két üldöző még kitartott, s Hagridnak szánt gyilkos átkaik
vészes közelségben suhantak el Harry feje mellett. Harry kábító
átkokkal felelt: a levegőben összeütköző piros és zöld
fénynyalábok ezerszínű szikraesővé robbantak szét, s Harry
agyában tűzijáték képe villant fel, meg bámészkodó mugliké,
akiknek fogalmuk sincs, mi zajlik fent a magasban…
– Második felvonás, Harry, kapaszkodj! – harsogta Hagrid, és
megnyomott egy újabb gombot. A kipufogó ezúttal hatalmas
hálót lökött ki magából. A két halálfaló azonban résen volt:
időben félrerántották seprűiket, s nemcsak hogy folytathatták az
üldözést, de egy másodperccel később még az a halálfaló is
csatlakozott hozzájuk, aki korábban lemaradt, hogy megmentse
eszméletét vesztett társukat. Most megint hárman támadták a
motorbiciklit, három pálca küldte Harryék felé a gyilkos

61
átkokat.
– Kapaszkodj, Harry, most megmutatjuk nekik! – ordította
Hagrid, és tenyérrel rácsapott a sebességmérő melletti lila
gombra.
Iszonyatos, mennydörgésszerű robaj rázta meg a levegőt, s a
kipufogóból fehéren és kéken izzó sárkánytűz csapott elő. A
motorbicikli a túlterhelt fémalkatrészek sikolyától kísérve kilőtt,
akár a puskagolyó. Harry látta, hogy a halálfalók élesen
elkanyarodva kitérnek a halálos lángcsóva útjából, s
ugyanabban a pillanatban érezte, hogy az oldalkocsi vészjóslóan
megbillen – a fémrudak, amelyek a motorhoz rögzítették, nem
bírták a hirtelen gyorsulással járó hatalmas terhelést, elgörbültek
és megrepedtek.
– Semmi vész, Harry! – kiabált Hagrid. A gyorsulás ereje
hanyatt lökte őt a nyeregben, így a motor most irányítás nélkül
száguldott. Az oldalkocsi megcsavarodott a sodró oldalszélben.
– Ne félj, Harry, megoldom! – harsogta Hagrid, és előhúzta a
kabátja zsebéből rózsaszín virágos esernyőjét.
– Ne! Hagrid! Majd én!
– Reparo!
Hatalmas durranás hallatszott, és az oldalkocsi teljesen levált a
motorról. A lendülettől egy darabig még tartotta a magasságát,
de aztán…
Harry kétségbeesésében a járműre szegezte pálcáját, és
elüvöltötte magát:
– Vingardium leviosa!
Az oldalkocsi forogva emelkedni kezdett – irányíthatatlan volt,
de legalább tartotta magát. Harrynek azonban fellélegezni se
volt ideje, mert most újabb átkok zúgtak el mellette: a három
halálfaló vészesen közeledett.
– Megyek, Harry! – harsant a sötétben Hagrid kiáltása, de Harry

62
érezte, hogy az oldalkocsi megint süllyedni kezd; lekuporodott,
amilyen mélyre csak bírt, és a pálcáját az üldözők felé lendítette.
– Obstructo!
A hátráltató ártás mellkason találta a középső halálfalót. A férfi,
mintha láthatatlan falnak ütközött volna, kezét-lábát groteszk
módon széttárva megállt a levegőben. Az egyik társa kis híján
beleütközött…
Az oldalkocsi most már valóban zuhanni kezdett, és a harmadik
halálfaló olyan közelről küldött egy átkot, hogy Harry jobbnak
látta lebukni, s az ülés pereme kiverte az egyik fogát…
– Megyek, Harry, megyek!
Egy hatalmas kéz megragadta Harry talárját a hátán, és kiemelte
őt a zuhanó oldalkocsiból. Harry ugyanezt tette a hátizsákjával,
s kisvártatva már a motor nyergében ült Hagrid mögött, hátát a
vadőrének vetve. Kiköpte a szájában összegyűlt vért, s
miközben meredeken felfelé menekültek a két megmaradt
halálfaló elől, pálcájával célba vette a zuhanó oldalkocsit.
– Confringo!
Az ezer darabra hulló járművet nézve Hedvigre gondolt, és
zsigerbe markoló bánat járta át. A robbanás ereje letaszította
seprűjéről az egyik halálfalót, s az a mélybe zuhant; társa
lemaradt és szintén eltűnt a sötétben.
– Bocsáss meg, Harry, ne haragudj – sajnálkozott Hagrid. –
Hagynom kellett volna, hogy te javítsd meg… most alig van
helyed…
– Ne törődj vele, csak adj gázt! – kiáltott vissza Harry,
időközben ugyanis két másik, gyorsan közeledő halálfaló alakja
bontakozott ki a sötétségből.
Mikor az újabb üldözők első átkai elsuhantak mellettük, Hagrid
szlalomozni kezdett a motorral; Harry tisztában volt vele, hogy
a vadőr félti őt a lezuhanástól, azért nem meri újra használni a

63
sárkánytűz-gombot. Harry sorozatban küldte a kábító átkokat az
üldözők felé, de nem sokat ért el velük. Ekkor ismét
megpróbálkozott egy hátráltató ártással: a közelebbi halálfaló
félrerántotta seprűjét, hogy kitérjen előle, s közben lecsúszott a
fejéről a kámzsa. A következő kábító átok piros fénye rávetült
furcsán kifejezéstelen arcára, és Harry felismerte őt: Stanley
Shunpike volt az… Stan…
– Capitulatus! – harsogta Harry.
– Ő az, ő az, ő az igazi!
A másik, még eltakart arcú halálfaló kiáltását a motor
mennydörgő robaja se nyomhatta el. A következő pillanatban
mindkét üldöző fékezett, lemaradt és eltűnt.
– Mi történt, Harry? – kérdezte ordítva Hagrid. – Hol vannak?
– Nem tudom!
Harry korántsem érezte úgy, hogy fellélegezhetnének. A
csuklyás alak azt kiáltotta: „ő az igazi” – vajon miből jött rá?
Harry belebámult a fekete égbe, és vészjóslónak érezte
ürességét. Hova tűnhettek?
Addig tornázott, míg sikerült menetirányba fordulnia, és két
kézzel megmarkolta a vadőr kabátját.
– Nyomd meg a sárkánytűz-gombot, Hagrid, tűnjünk el innen!
– Akkor kapaszkodj erősen!
Újra felhangzott a fülsiketítő bődülés, és a kipufogó okádni
kezdte a kék-fehér tüzet. Harry érezte, hogy lecsúszik a
zsebkendőnyi helyről, ami az ülésen maradt neki; Hagrid
hátradőlt, de még markolta a kormányt…
– Szerintem leráztuk őket, Harry! – bömbölte a vadőr. –
Sikerült!
Harry ösztönei azonban mást súgtak; aggódva pislogott jobbra-
balra, biztos volt benne, hogy fel fognak tűnni. Miért maradtak
le? Egyiküknek még biztosan volt pálcája… Ő az, ő az igazi…

64
Azután kiáltották ezt, hogy megpróbálta lefegyverezni Stant…
– Közeledünk, Harry, mindjárt megérkezünk! – kiabált Hagrid.
Harry érezte, hogy a motor süllyedni kezd, de a földi fények
még mindig olyan távolinak tűntek, mint a csillagok.
A következő pillanatban felizzott a sebhely a homlokán. Jobbra-
balra felbukkant egy-egy halálfaló, és jószerével súrolta Harryt
két, hátulról érkező gyilkos átok…
És akkor meglátta őt. Voldemort úgy repült, mint a szélfútta
füst, nem kellett neki se seprű, se thesztrál, kígyóarca világított a
fekete égen, fehér ujjai emelték a pálcát…
Hagrid felüvöltött a rémülettől, és függőleges zuhanásba
döntötte a motorkerékpárt. Harry egyik kezével kapaszkodott, a
másikkal vaktában lőtte a kábító átkokat a kavargó éjszakába.
Egy alak zuhant el mellettük, ebből rájött, hogy eltalált valakit;
ekkor azonban durranás hallatszott, a motor szikrákat köpött, és
fékezhetetlenül, irányíthatatlanul pörögni kezdett…
Újabb zöld fénynyalábok röppentek el mellettük. Harry
elszédült, nem tudta már, merre van a fent és a lent; égett a
homloka, és az egyetlen gondolata az volt, hogy bármelyik
pillanatban meghalhat. Seprűn ülő, csuklyás alakot látott alig
egy méterre magától; az alak emelte a kezét…
– Neeeem!
Hagrid dühödt ordítással elrugaszkodott a motortól, neki a
halálfalónak. Harry rémülten látta, hogy zuhanni kezdenek –
Hagrid súlya egymagában is túl sok lett volna a támadó
seprűjének…
Harry már csak a levegőt markolászta, de még a térde között
érezte a motort, s a fülébe hatolt Voldemort harsogó kiáltása:
– Ő az enyém!
Eljött a vég; Harry nem látta, nem is hallotta, merről támad
Voldemort; még megpillantott egy félrekanyarodó halálfalót,

65
aztán…
– Avada…
Olyan iszonyatos fájdalom hasított Harry sebhelyébe, hogy be
kellett hunynia a szemét, de érezte, hogy a pálcája cselekszik
helyette: mintha hatalmas mágnes rántotta volna fel a kezét.
Aranyló tűzcsík fénye hatolt át félig lehunyt szemhéján; aztán
reccsenést és dühödt ordítást hallott. A megmaradt halálfaló
kiáltott valamit, Voldemort azt üvöltötte: – Nem! –, ő maga
pedig arra eszmélt, hogy ott van az orra előtt a sárkánytűz-
gomb; szabad kezével rácsapott, mire a motor lángot okádva
megiramodott a föld felé.
– Hagrid! – ordította Harry, kétségbeesetten ölelve a
benzintankot. – Hagrid… invito Hagrid!
A motorkerékpár eszelős sebességgel zuhant. Harry szeme egy
magasságban volt a kormánnyal – nem látott mást, csak
vészesen közeledő fényeket, s tudta, nincs menekvés, a földbe
fog csapódni. Ekkor újabb kiáltás harsant a háta mögött:
– A pálcát, Selwyn, add a pálcádat!
Érezte Voldemortot, mielőtt még látta volna. Mikor oldalra
fordította a fejét, és szemben találta magát a vöröslő szempárral,
biztosra vette, hogy ez az utolsó kép, amit életében lát: a Sötét
Nagyúr átokra nyíló száját…
És akkor Voldemort hirtelen eltűnt. Harry lenézett, és Hagridot
pillantotta meg a földön elterülve. Elkapta és félrerántotta a
kormányt, nehogy motorostól a vadőrre zuhanjon, de a féket
már nem volt ideje kitapogatni: a jármű borzalmas csattanással
egy sekély tavacskába csapódott.

66
Ötödik fejezet


Az elesett harcos


– Hagrid?
Harry kiemelte felsőtestét a törött fém alkatrészek és bőr cafatok
alkotta romhalmazból. Letámasztott keze arasznyi mély, sáros
vízbe merült. Nem értette, hova tűnt Voldemort, s arra számított,
hogy a sötét varázsló másodperceken belül előbukkan a
sötétségből. Érezte, hogy valami meleg és nedves folyik az állán
és a homlokán. Nagy nehezen talpra vergődött, kibotorkált a
tavacskából, és megindult a közelben heverő nagy, sötét kupac
felé.
– Hagrid? Hagrid, szólalj meg…
A kupac azonban néma és mozdulatlan maradt.
– Ki az? Potter? Harry Potter van itt?
Idegen férfihang szólította őt. Azután egy nő kiáltása hangzott
fel:
– Lezuhantak, Ted! Ide zuhantak, a kertbe!
Harryt szédülés fogta el.
– Hagrid… – motyogta kábán, és a földre hanyatlott.
Mikor magához tért, puha dombocskákat érzett a háta alatt. A
homloka még mindig lüktetett, az oldala meg a jobb karja forrón
bizsergett, de kitörött foga helyén egy újat érzett.
– Hagrid?
Kinyitotta a szemét, s egy idegen ház lámpafényes nappali
szobáját látta maga körül. Ő maga a kanapén feküdt;
karnyújtásnyira tőle ott hevert a padlón átázott, sáros hátizsákja.
A kanapé mellett tekintélyes pocakkal rendelkező, szőke férfi

67
állt. Aggódó arccal nézte őt, s most így szólt:
– Hagrid jól van, fiam, a nejem a gondjaiba vette. Hanem te
hogy vagy? Nem tört el még valamid? A bordáidat, a fogadat
meg a karodat már helyrehoztam. Jut eszembe, Ted vagyok, Ted
Tonks, Dora apja.
Harry túl gyorsan ült fel; megszédült, csillagok keltek táncra a
szeme előtt, és hányinger környékezte.
– Voldemort…
– Nyugalom, nyugalom. – Ted Tonks Harry vállára tette a kezét,
és szelíden visszanyomta őt a párnára. – Elég keményen
landoltatok, az egyszer biztos. Mi történt, elromlott a motor?
Arthur Weasley keze van a dologban, igaz? Ő meg a mugli
masinái…
– Nem. – Harry sebhelye úgy lüktetett, akár egy friss, nyílt seb.
– Halálfalók jöttek… rengetegen… üldöztek minket…
– Halálfalók? – hitetlenkedett Ted. – Hogy kerültek oda
halálfalók? Nem tudhatták, hogy ma hoznak el téged. Azt
hittem…
– Tudták.
Ted Tonks felnézett a mennyezetre, mintha átlátna rajta, és az
eget kémlelné.
– Hát, az mindenesetre kiderült, hogy működnek a védőbűbájok,
nem igaz? Elvileg semmilyen irányból nem jöhetnek közelebb a
házhoz száz méternél.
Harry most már értette, miért tűnt el hirtelen Voldemort: a
motor abban a pillanatban lépte át a rend bűbájai alkotta
védővonalat. Csak továbbra is kitartson a varázslat… Harry
elképzelte, hogy miközben ők a szobában beszélgetnek, száz
méter magasan a fejük fölött ott lebeg Voldemort, és keresi a
módját, hogyan törhetné át a láthatatlan buborékot.
Harry lecsúsztatta lábát a kanapéról; a saját szemével akarta

68
látni Hagridot, addig nem merte elhinni, hogy a vadőr túlélte a
zuhanást. Szinte még fel sem állt azonban, amikor kinyílt az
ajtó, és bepréselte rajta magát Hagrid: csupa sár és vér volt az
arca, egy kicsit sántított is, de – csodával határos módon – élt.
– Harry!
A vadőr két filigrán asztalka meg egy cserepes aszpidisztra
felborítása árán két lépéssel letudta az ajtó és a kanapé közti
távolságot, hogy aztán csontropogtató öleléssel tesztelje Harry
frissen összeforrasztott bordáit.
– A mindenségit, Harry, hogy a csudába másztál ki ebből?
Bizony isten azt hittem, annyi nekünk, mind a kettőnknek.
– Én is azt hittem. Felfoghatatlan…
Harrynek a torkára forrott a szó, mikor pillantása a Hagrid
nyomában a szobába lépő nőre tévedt.
– Átkozott…! – kiáltott fel elvakult dühvel, és a zsebéhez kapott
– de az üres volt.
– Bizonyára ezt keresed, fiam. – szólt Ted, és megütögette
Harry karját a varázspálcával. – Ott hevert melletted a kertben,
én találtam meg. A hölgy pedig, akivel kiabálsz, a feleségem.
– Bocsá… bocsánat.
Mrs Tonks a szoba közepére lépett, s immár látszott, hogy nem
nevezhető Bellatrix tökéletes másának: nővérétől eltérően neki
kellemes tónusú, világosbarna haja volt, és kerekebb,
barátságosan csillogó szeme. Magatartása mindazonáltal kissé
tartózkodó volt – bizonyára zokon vette Harry kifakadását.
– Mi történt a lányunkkal? – kérdezte. – Hagrid azt mondja,
tőrbe csaltak titeket – hol van Nymphadora?
– Nem tudom – rázta a fejét Harry. – Nem tudjuk, mi történt a
többiekkel.
Az asszony néma pillantást váltott a férjével. Arckifejezésük
láttán bűntudat és szorongató aggodalom fogta el Harryt. Ha

69
bárki a csapatból életét vesztette az akcióban, ő a felelős érte,
csakis ő, hiszen beleegyezését adta a tervhez, önként átnyújtotta
a hajszálait…
– A zsupszkulcs – kapott észbe hirtelen. – El kell mennünk az
Odúba, hogy megtudjuk… Onnan majd megüzenjük, hogy…
illetve Tonks majd üzen, ha…
– Ne aggódj Doráért, Dromeda – nézett a feleségére Ted. – A
lányunk érti a dolgát, átélt már egyet s mást az aurorok között. –
Most Harryhez fordult. – Mutatom, hol a zsupszkulcs. Három
perc múlva indul, ha tényleg el akartok menni vele.
– Elmegyünk – bólintott Harry, és a vállára kanyarította
hátizsákját. – Nagyon…
Ránézett Mrs Tonksra; bocsánatot akart kérni tőle, amiért
kétségek között hagyja, amiért nem tudja eloszlatni féltő
aggodalmát, melynek éppen ő, Harry az okozója – de nem talált
olyan szavakat, olyan mondatot, amit ne érzett volna üresnek és
őszintétlennek.
– Megmondom Tonksnak… Dorának, hogy jelentkezzen, ha…
és köszönjük az ápolást, köszönünk mindent. Igazán…
Ted Tonks elindult az ajtó felé, és Harry örült, hogy követheti.
A házigazda egy szűk előtér túlsó oldalán nyíló hálószobába
vezette őt és Hagridot, akinek mélyen le kellett hajolnia, hogy
beférjen a helyiség alacsony ajtaján.
– Tessék, fiam. Az ott a zsupszkulcs.
Mr Tonks az öltözőasztalra mutatott, amelyen egy kis méretű,
ezüstnyelű hajkefe feküdt.
– Köszönjük. – Harry habozás nélkül rátette mutatóujját a
kefére. A maga részéről készen állt az indulásra.
– Várj csak, Harry… – szólt Hagrid, és körülnézett. – Hol van
Hedvig?
– Őt… eltalálták.

70
Ahogy ezt kimondta, teljes súlyával a lelkére zuhant a veszteség
tudata, s bármennyire szégyellte is, könny szökött a szemébe.
Nyaranként, mikor vissza kellett térnie Dursleyék házába, a
hóbagoly volt az egyetlen társa, az egyetlen kapocs közte és a
varázsvilág között.
Hagrid felemelte hatalmas kezét, s vigasztaló vállveregetés
gyanánt súlyos ütéseket mért Harryre.
– Ne bánkódj – dörmögte nyersen. – Ne bánkódj, szép élete
volt…
– Hagrid! – szólt figyelmeztetően Ted Tonks, a hajkefe ugyanis
kéken felizzott. A vadőr az utolsó pillanatban érintette hozzá a
mutatóujját.
A varázslat, akárha a köldökébe akasztott láthatatlan kampó
fogná, elrántotta Harryt Mr Tonks mellől, s a következő
pillanatban már Hagriddal együtt a zsupszkulcshoz tapadt ujjal,
tehetetlenül forogva repült a semmiben. Azután, pár másodperc
múlva, talpa egyszer csak kemény talajnak ütközött, majd
hasonlóan járt a térde és a tenyere is: ott állt négykézláb az Odú
udvarán. Nyomban kiáltások ütötték meg a fülét. Félrelökte a
mágikus fényét vesztett hajkefét, kissé kótyagosan felállt, és
már meg is pillantotta a hátsó ajtó lépcsőjén lesiető Mrs
Weasleyt és Ginnyt. Addigra nagy nehezen feltápászkodott
Hagrid is, akinek szintén nem sikerült túl elegánsan landolnia.
– Harry? Te az igazi Harry vagy? Mi történt? Hol vannak a
többiek? – özönlöttek a kérdések Mrs Weasleyből.
– Miért, még senki nem érkezett meg? – zihálta Harry.
A válasz rá volt írva Mrs Weasley vértelen arcára.
– A halálfalók lesben álltak – hadarta Harry. – Alighogy
felszálltunk, körülvettek minket – tudták, hogy ma lesz az akció
–, fogalmam sincs, mi lett a többiekkel. Négyen üldözőbe vettek
minket, menekülnünk kellett, aztán Voldemort is megjelent…

71
Harry érezte saját hangjában a mentegetőzést, amiért nem tudja
megmondani, milyen sorsra jutottak az asszony fiai…
– Hála az égnek, hogy neked nem esett bajod – mondta Mrs
Weasley, és meg nem érdemeltnek érzett ölelésbe zárta Harryt.
– Nincs véletlenül egy kis brandyd, Molly? – kérdezte remegő
tagokkal Hagrid. – Gyógyszer gyanánt?
Mrs Weasley a kérést egyszerű begyűjtő bűbájjal is teljesíthette
volna, mégis sarkon fordult, és besietett a toldozott-foldozott
házba. Harry nagyon jól tudta, miért: el akarta rejteni könnyeit.
Harry Ginnyre nézett, s a lány azonnal válaszolt kimondatlan
kérdésére.
– Ronnak és Tonksnak kellett volna elsőként megérkezniük, de
a zsupszkulcsuk nélkülük jött meg. – Ginny rámutatott egy
rozsdás olajoskannára, ami a közelben hevert a földön. – Az volt
apáé és Fredé – bökött egy szakadt tornacipő felé –, ők lettek
volna a második páros. A harmadik zsupszkulcs volt a tiétek,
George-nak és Lupinnak pedig… – Ránézett az órájára. –
…kábé egy perc múlva kéne beesniük.
Közben visszatért Mrs Weasley egy üveg brandyvel a kezében.
Azonmód át is nyújtotta Hagridnak, aki kihúzta a dugót, és egy
hajtásra magába döntötte a palack tartalmát.
– Anya! – kiáltotta Ginny, és kinyújtott karral rámutatott
valamire.
A földön, pár méterre tőlük, megjelent egy kis kék folt, mely
aztán rohamosan nőni és fényesedni kezdett. Fölötte Lupin és
George pörgő, majd ereszkedő alakja tűnt fel. Harry már ekkor
látta, hogy baj van: Lupin a karjában tartotta George-ot. A fiú
nem volt eszméleténél, és csurom vér volt az arca.
Harry egy ugrással ott termett, és megfogta a sebesült lábát.
Lupinnal becipelték George-ot a hátsó ajtón át a konyhába,
onnan pedig tovább a nappaliba, ahol is lefektették őt a

72
kanapéra. Mikor a lámpa fénye a sebesült fejére vetült,
Ginnynek elakadt a lélegzete, s Harry gyomra görcsbe rándult:
George-nak hiányzott az egyik füle, s a sebből ömlő égőpiros
vér az egész fejét és nyakát elborította.
Miközben Mrs Weasley sebesült fia fölé hajolt, Lupin
megragadta Harry karját, és csöppet sem gyöngéden kivonszolta
őt a konyhába, ahol Hagrid még mindig azon dolgozott, hogy
bepréselje terjedelmes testét a hátsó ajtón.
– Hékás! – horkant fel a vadőr. – Hagyd békén Harryt! Ereszd
el!
Lupin válaszra se méltatta.
– Miféle lényt látott a sarokban Harry Potter, amikor először járt
a roxforti szobámban? – kérdezte, és megrázta Harryt. –
Válaszolj!
– Egy… egy kákalag volt ott egy akváriumban, nem?
Lupin elengedte Harryt, és kimerülten a konyhaszekrénynek
roskadt.
– Mi a ménkű volt ez? – méltatlankodott Hagrid.
– Ne haragudj, Harry, de le kellett ellenőrizzelek – magyarázta
komoran Lupin. – Valaki elárult minket. Voldemort tudta, hogy
ma este hozunk ki téged, és ezt az információt csak olyan ember
szállíthatta neki, aki résztvevőként be volt avatva a tervbe.
Abban sem lehettem biztos, hogy te önmagad vagy.
– Akkor miért nem ellenőrzöl engem is? – zihálta Hagrid, még
mindig az ajtót ostromolva.
– Te félig óriás vagy – felelte Lupin. – A Százfűlé-főzetet az
emberfajon belüli testátalakításra fejlesztették ki.
– A rend tagjai közül biztosan senki nem árulta el a tervet
Voldemortnak – rázta a fejét Harry. Még a gondolatától is
irtózott, hogy a csapatból bárkiről ilyesmit feltételezzen. –
Voldemort csak a végén ért utol, csak addigra jött rá, hogy én

73
vagyok az igazi Harry. Ha ismeri a tervet, már az elején tudta
volna, hogy Hagrid párja az ő embere.
– Voldemort rád támadt? – kérdezte élesen Lupin. – És mi
történt? Hogy sikerült megmenekülnöd?
Harry nagy vonalakban beszámolt a történtekről: elmondta,
hogy a két halálfaló valahogy felismerte őt, s utána nem is
üldözték őket tovább, hanem eltűntek, nyilván hogy értesítsék
Voldemortot, aki nem sokkal azelőtt bukkant fel, hogy
Hagriddal elérték a Tonks-ház körüli védett övezet határát.
– A halálfalók felismertek téged? De hát hogyan, miből? Mit
csináltál?
Az égi motorozás rémisztő képek kaotikus halmazaként őrződött
meg Harry emlékezetében, s nem kis erőfeszítésébe került, hogy
valamennyire rekonstruálni tudja az eseményeket.
– Hát… ott volt Stan Shunpike… tudod, az a srác, aki régebben
kalauz volt a Kóbor Grimbuszon. Megpróbáltam lefegyverezni,
mert őt nem akartam… Magától ő ezt nem csinálná! Biztos,
hogy Imperiust szórtak rá!
Lupin döbbenten csóválta a fejét.
– Felejtsd el a lefegyverzést, Harry, azon már rég túl vagyunk!
Ezek az emberek az életedre törnek! Ha nem akarsz ölni,
minimum kábíts!
Harryt nem győzte meg az érv.
– Vagy száz méter magasan repültünk, és Stan nem tudta, mit
csinál! Ha ott elkábítom, lezuhan, és ugyanúgy meghal, mint ha
Avada Kedavrát szórtam volna rá! Egyébként két éve éppen a
Capitulatus mentett meg Voldemorttól – tette hozzá dacosan.
Lupin hozzáállása Zacharias Smith-t juttatta eszébe, azt a
nagyképű hugrabugos fiút, aki annak idején nevetségesnek
találta, hogy Harry a lefegyverzés gyakorlásával akarja kezdeni
Dumbledore Seregének kiképzését.

74
– Pontosan! – Lupin szemlátomást nehezen tudta fékezni
indulatát. – És annak a jelenetnek jó pár halálfaló a tanúja volt!
Már megbocsáss, de a halál torkában lefegyverző bűbájt
használni igencsak egyéni megoldás. Azt pedig egyenesen
öngyilkos dolognak tartom, hogy ezt ma este másodszor is
megtetted olyan halálfalók jelenlétében, akik vagy jelen voltak
az előző alkalommal, vagy hallottak az esetről!
– Szóval szerinted meg kellett volna ölnöm Stan Shunpike-ot? –
csattant fel Harry.
– Dehogy kellett volna! De a halálfalók – és nemcsak ők, bárki
– azt várták volna, hogy keményen viszonozd a támadást!
Elismerem, a Capitulatus hasznos bűbáj, de ha halálfalók ellen
használod, az olyan, mintha letennéd a névjegyed. Le kell
szoknod róla!
A kioktatástól Harry kezdte magát szellemileg fogyatékos
gyereknek érezni, de azért még maradt benne egy adag dac.
– Nem fogok válogatás nélkül mindenkit letarolni, aki az
utamba kerül! – heveskedett. – Az Voldemort stílusa!
Lupin válasza elveszett a háttérzajban: Hagrid, akinek végre
sikerült bepasszíroznia magát az ajtón, odabotorkált egy székhez
és lerogyott rá, amitől a szék recsegve összeroskadt. A vadőr
felváltva szitkozódott és mentegetőzött, de Harry nem törődött
vele, és megint Lupinhoz fordult:
– George meg fog gyógyulni?
A kérdés feledtette Lupinnal ingerültségét.
– Meggyógyul, habár a fülét nem tudjuk visszanöveszteni, mert
átok tépte le…
Zaj szűrődött be odakintről. Lupin az ajtóhoz sietett; Harry
átugrotta Hagrid lábát, és kiszaladt az udvarba.
Odakint két alak tűnt fel. Harry már messziről felismerte őket:
Kingsley és a Harryből éppen önmagává visszaváltozó

75
Hermione érkezett meg egy-egy rossz vállfa két végét
szorongatva. Hermione azonnal Harry karjaiba vetette magát,
Kingsley ellenben az öröm legcsekélyebb jelét se mutatta.
Helyette felemelte a pálcáját, és Lupin mellkasának szegezte.
– Albus Dumbledore utolsó szavai kettőnkhöz?
– Harry a mi élő reménységünk. Bízzatok benne! – idézte
higgadtan Lupin, s mikor Kingsley pálcája Harry felé fordult,
gyorsan kijelentette: – Ő önmaga, ellenőriztem.
– Jól van, jól van! – brummogta Kingsley, és köpenye alá
rejtette pálcáját. – De valaki elárult minket! Tudták! Tudták,
hogy ma van a napja!
– Igen, úgy tűnik – bólintott Lupin. – Arra viszont látszólag nem
számítottak, hogy hét Harry lesz.
– Sovány vigasz! – dohogott Kingsley. – Kik érkeztek meg?
– Csak Harry, Hagrid, George és én.
Hermione a szája elé kapta a kezét.
– Veletek mi történt? – érdeklődött Lupin.
– Öten üldöztek, kettő megsérült, egy talán meghalt – sorolta
Kingsley. – Tudjukkit is láttuk; ő csak a közepén szállt be az
üldözésbe, aztán egykettőre megint eltűnt. Döbbenetes, Remus:
tud…
– Repülni – bólintott Harry. – Én is találkoztam vele, üldözőbe
vett minket Hagriddal.
– Szóval azért tűnt el, mert utánad eredt – csóválta a fejét
Kingsley. – Fel nem tudtam fogni, miért hagyott futni minket.
De miből jött rá a tévedésére?
– Harry egy kicsit túl finoman bánt Stan Shunpike-kal – adta
meg a választ Lupin.
– Stannel? – csodálkozott Hermione. – De hiszen őt az
Azkabanba zárták!
Kingsley sötéten felnevetett.

76
– Ugyan már, Hermione, nyilvánvaló, hogy tömeges kitörés
történt, csak a minisztérium mélyen hallgat róla. Travers fejéről
lecsúszott a kámzsa, mikor megátkoztam – neki is a cellájában
kéne ülnie. És veletek mi történt, Remus? Hol van George?
– Oda az egyik füle – felelte Lupin.
– Az egyik…? – cincogta borzadva Hermione.
– Piton tette – bólintott Lupin.
– Piton…!? – fakadt ki Harry. – Nem mondtad, hogy ő is…
– Lecsúszott a csuklyája, felismertem. A Sectumsempra
különben is az ő specialitása. Bárcsak elmondhatnám, hogy
visszaadtam neki a kölcsönt, de sajnos nem: George-dzsal
voltam elfoglalva, alig tudtam a seprűn tartani, annyira
elgyengült a vérveszteségtől.
A beálló csendben mind a négyen felpillantottak az éjszakai
égre. Odafent minden mozdulatlan volt; a csillagok hidegen,
részvétlenül néztek vissza rájuk, fényük útját egyetlen közeledő
barát sem keresztezte. Hol lehet Ron? Hol lehet Fred és Mr
Weasley? Hol lehet Bill, Fleur, Tonks, Rémszem és
Mundungus?
– Segíts egy kicsit, Harry! – brummogta Hagrid az ajtóból,
ahova ezúttal kifelé jövet szorult be. Harry örült, hogy van
mivel elfoglalnia magát, és kiszabadította a vadőrt. Aztán az
üres konyhán át visszament a nappaliba, ahol Mrs Weasley és
Ginny még mindig George körül tevékenykedtek. Az
asszonynak addigra sikerült elállítania a vérzést, s a
lámpafényben jól látszott a George füle helyén tátongó lyuk.
– Hogy van?
Mrs Weasley rápillantott Harryre.
– A fülét nem tudom visszaadni, mert sötét varázslat vágta le.
De sokkal rosszabbul is járhatott volna… Életben van, és ez a
fontos.

77
– Igen – bólintott Harry. – Hála istennek.
– Hangokat hallottam, megjött valaki? – kérdezte Ginny.
– Hermione és Kingsley.
– Jaj de jó – suttogta Ginny. Tekintete találkozott Harryével, aki
hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy átölelje, magához
szorítsa a lányt. Az sem érdekelte, hogy Mrs Weasley jelen van
– már mozdult volna, de ekkor csattanva kivágódott az ajtó a
konyhában.
– Majd igazolom magam, Kingsley, de előbb megnézem a
fiamat, úgyhogy félre az utamból, ha jót akarsz!
Harry sose hallotta még így kiabálni Mr Weasleyt. A családfő
berontott a hálószobába; fején a kopasz folt verejtéktől
csillogott, szemüvege félig lecsúszva lógott az orrán. Holtsápadt
volt, akárcsak a nyomában érkező Fred, de sérülés nem látszott
rajtuk.
– Arthur! – zokogott fel Mrs Weasley. – Hála az égnek!
– Hogy van George?
Mr Weasley térdre hullott a sebesült mellett, fia pedig a kanapé
mögé lépett. Harry olyat látott, amit ismeretségük kezdete óta
soha: Frednek elállt a szava. Némán tátogva meredt ikertestvére
sebére, mintha nem akarna hinni a szemének.
George mocorogni kezdett; talán apja és Fred zajos érkezése
ébresztette fel.
– Hogy érzed magad, kisfiam? – suttogta Mrs Weasley. – Fáj?
George keze megindult a feje felé.
– Ahol a madárka, csak ott – motyogta.
– Mit beszél? – Fred rekedt volt a rémülettől. – Az agya is
megsérült?
– Ahol a madárka… csak ott fáj – George kinyitotta a szemét, és
ikertestvérére nézett. – Ahol a fülemüle… ahol a fülem üle, nem
érted?

78
Mrs Weasley rázkódott a zokogástól. Fred arca falfehérből
vörösbe váltott.
– Szörnyű – fintorodon el. – Nagyon ciki! A többszáz füles poén
közül pont ezt a vacak szóviccet kellett kinyögnöd?
– Ennyit bírok. – George rávigyorgott könnyáztatta arcú
anyjára. – Örülhetsz, ezentúl meg tudsz különböztetni minket.
Pillantása továbbsiklott a többi jelenlévőre.
– Szia, Harry… az vagy, igaz?
– Igen – bólintott Harry, és közelebb lépett a kanapéhoz.
– Az is valami, hogy sikerült egy darabban elhoznunk ide. Ron
és Bill miért nem virraszt a betegágyam mellett?
– Ők még nem jöttek meg – felelte Mrs Weasley, s ettől
lehervadt a vigyor George arcáról. Harry megkereste Ginny
pillantását, és némán jelezte a lánynak, hogy szeretné, ha
kimenne vele.
– Ronnak és Tonksnak már meg kellett volna érkeznie – mondta
fojtott hangon Ginny, mikor áthaladtak a konyhán. – Muriel
néni nem lakik olyan messze.
Harry hallgatott. Az aggodalom, a szorongás, amit az Odúba
érkezése óta igyekezett féken tartani magában, most
elhatalmasodott rajta: ott lüktetett a mellkasában, elzsibbasztotta
tagjait, elszorította a torkát. Kimentek Ginnyvel a hátsó ajtón,
elindultak lefelé a sötét udvarba vezető lépcsőn, s akkor a lány
megfogta a kezét.
Kingsley fel-alá járkált odakint, és minden fordulónál felnézett
az égre. Harrynek a nappaliban cirkáló Vernon bácsi jutott
eszébe róla – egy ezerévesnek tűnő emlék. Hagrid, Hermione és
Lupin egymás mellett álltak, s szótlanul kémlelték az eget.
Akkor se mozdultak, mikor Harry és Ginny csatlakozott néma
vigíliájukhoz.
A percek mintha évekké nyúltak volna. A várakozók a legkisebb

79
fuvallatra is összerezzentek, s ha megrezdült egy bokor vagy fa,
abban a reményben fordultak oda, hogy a levelek közül egy
barát lép ki épen és sértetlenül.
Aztán egyszer csak egy leszálló seprű bontakozott ki a
láthatatlanságból, éppen a fejük fölött…
– Ők azok! – sikoltott fel Hermione.
Tonks hosszan csúszva landolt, lába nyomán föld és kavicsok
röpködtek mindenfelé.
– Remus! – kiáltotta, s a seprűnyélről egyenesen Lupin karjaiba
vetette magát. A varázsló arca merev és sápadt volt – úgy tűnt,
képtelen megszólalni. Ron szédelegve indult Harry és Hermione
felé.
– Megvagytok – motyogta, mielőtt átadta magát az odasiető
Hermione ölelésének.
– Már azt hittem… azt hittem…
– Jól vagyok. – Ron megveregette a lány hátát. – Semmi bajom.
Tonks elengedte Lupint, és a három jó barát felé fordult.
– Ron fantasztikus volt – mesélte mosolyogva. – Nagyot
alakított. Az egyik halálfalót elkábította, pont kupán lőtte, pedig
repülő seprűről mozgó célt eltalálni…
– Tényleg? – Hermione még mindig Ron nyakára fonta a karját,
úgy nézett rá csillogó szemmel.
Ron kibontakozott az ölelésből.
– Nem kéne mindig úgy meglepődni – dörmögte kicsit
sértődötten. – Már mindenki megérkezett?
– Nem – rázta a fejét Ginny. – Bill, Fleur, Rémszem és
Mundungus még hiányzik. Megyek, megmondom anyáéknak,
hogy egyben vagy.
Azzal beszaladt a házba.
– Miért csak most értetek ide? – Lupin szinte haragosan vonta
kérdőre Tonksot. – Mi történt?

80
– Bellatrix rám szállt – felelte a boszorkány. – Úgy látszott, neki
nemcsak Harry a fontos, hanem én is. Mindenáron meg akart
ölni, Remus. Kár, hogy nem találtam el, mert van vele
elszámolnivalóm. Rodolphust viszont egészen biztosan
megsebesítettük… Aztán megérkeztünk Ron nénikéjéhez,
Murielhez, lekéstük a zsupszkulcsot, a néni meg nekiállt
pátyolgatni minket…
Lupin állkapcsán megremegett egy izom. Csak bólintott, nem
bírt megszólalni. Tonks most Harryhez, Hermionéhoz és
Kingsleyhez fordult.
– És veletek mi történt?
Ki-ki beszámolt a kalandjairól, de Bill, Fleur, Rémszem és
Mundungus egyre aggasztóbb hiánya mindvégig ott volt köztük
a levegőben, s úgy telepedett rá szavaikra, mint a dér.
– Visszamegyek a Downing Streetre – jelentette ki végül
Kingsley, miután még egyszer végighordozta pillantását az
égbolton. – Már egy órája ott kellene lennem. Értesítsetek, ha
megérkeznek.
Lupin bólintott. Kingsley egy intéssel búcsút vett a társaságtól,
és elindult a sötétben a kapu felé. Harry kisvártatva halk
pukkanást vélt hallani – ebből sejtette, hogy Kingsley az Odú
körüli védőzónából kiérve sikeresen dehoppanált.
Mr és Mrs Weasley, nyomukban Ginnyvel, futva közeledtek a
hátsó ajtó felől. Mindketten megölelgették Ront, azután
Lupinhoz és Tonkshoz fordultak.
– Hálával tartozunk nektek – szólt Mrs Weasley – a fiainkért.
– Ugyan, Molly, hagyd ezt – hárította el Tonks.
– Hogy van George? – tudakolta Lupin.
– Miért, mi baja? – kapta fel a fejét Ron.
– Elvesztette…
Mrs Weasley mondatának vége beleveszett a meglepetés és az

81
öröm hangjaiba: a levegőben egy fekete thesztrál tűnt fel. Az
udvaron állók közvetlen közelében ért földet, s hátáról Bill és
Fleur csusszant le – szélfútta külsővel, de sértetlenül.
– Bill! Hála istennek, hála istennek…
Mrs Weasley odarohant a fiához. Az gépiesen megölelte őt, de
közben apja szemébe nézve így szólt:
– Rémszem meghalt.
Mindenki félbehagyta megkezdett mozdulatát, és elnémult.
Harry úgy érezte, mintha lényének egy része zuhanni kezdene, a
földbe süllyedne, hogy örökre odavesszen.
– Láttuk – folytatta Bill. Fleur rábólintott, s a konyhaablakon
kiszűrődő fényben kicsorduló könnyek nedves csíkjai csillantak
meg az arcán. – Közvetlenül azután történt, hogy kitörtünk a
körből. Rémszem és Dung közel voltak hozzánk, ők is észak
felé indultak. Voldemort – aki seprű nélkül repült – egyenesen
őket célozta meg. Dung pánikba esett, hallottam az ordítását, és
Rémszem hiába próbálta visszatartani, dehoppanált. Rémszem
az arcába kapta Voldemort átkát, hanyatt leesett a seprűjéről,
és… Semmit nem tehettünk érte, minket is fél tucat halálfaló
támadott…
Billnek elcsuklott a hangja.
– Persze, hogy nem tehettetek semmit – dörmögte Lupin.
Csak álltak, néma pillantásokat váltva. Harry képtelen volt
feldolgozni a hírt. Rémszem meghalt… lehetetlen… Rémszem,
a kőkemény harcos, az örök túlélő…
Az első döbbenet elmúltával lassan mind ráébredtek – bár
kimondani senki nem akarta –, hogy feleslegesen állnak az
udvaron, nincs már kire várniuk. Szótlanul követték hát Mr és
Mrs Weasleyt az Odú nappalijába, ahol az ikrek mit sem sejtve
hahotáztak.
– Mi a baj? – kérdezte Fred, a belépők arcát fürkészve. – Mi

82
történt? Ki…?
– Rémszem – felelte Mr Weasley. – Meghalt.
A megrökönyödés letörölte az ikrek arcáról a vigyort. A hír
mindenkit megbénított. Tonks egy zsebkendőt szorongatott,
abba zokogott hangtalanul. Harry tudta, hogy hozzá különösen
közel állt Rémszem: úgy tekintett rá, mint szeretett mesterére és
pártfogójára. Hagrid, aki csak a sarokban talált elég helyet
magának, a szemét nyomkodta asztalterítőnyi zsebkendőjével.
Bill a kredenchez lépett, és egy üveg Lángnyelv-whiskyt meg
poharakat vett elő.
– Tessék – szólt, és egy pálcasuhintással tizenkét teli poharat
küldött szét a szobában. A tizenharmadikat magasra emelte. –
Rémszemre.
– Rémszemre – visszhangozta a társaság, majd ki-ki
belekortyolt az italába.
– Rémszemre – brummogta kicsit megkésve Hagrid, és csuklott
egyet.
A whisky végigperzselte Harry torkát, egyszersmind
kizökkentette őt zsibbadt, félálomszerű állapotából, és valami
bátorságfélét lobbantott fel benne.
– Szóval Mundungus lelépett – szólalt meg Lupin, aki egy
hajtásra kiürítette poharát.
A szobában egy csapásra megváltozott a légkör: minden arc
megfeszült, és minden szem Lupinra szegeződött. Várták a
folytatást, ugyanakkor – Harry úgy érezte – kicsit tartottak attól
amit hallani fognak.
– Tudom, mire gondolsz – fordult Lupinhoz Bill. – Ez nekem is
megfordult a fejemben a visszaúton, hiszen a halálfalók vártak
ránk, ez nyilvánvaló. De kizárt, hogy Mundungus árult el
minket. Nem tudták, hogy hét Harry lesz, meg is zavarodtak,
amikor megjelentünk – márpedig ne feledd, hogy ez a trükk épp

83
Mundungus ötlete volt. Miért pont a lényeget ne mondta volna
el nekik? Szerintem Dung egészen egyszerűen halálra rémült.
Eleve csak azért vett részt az egészben, mert Rémszem
ráparancsolt, Tudjukki pedig rögtön őket támadta meg. Abban a
helyzetben nála bátrabb emberek is pánikba estek volna.
– Tudjukki pontosan azt tette, amit Rémszem megjósolt –
szipogta Tonks. – Feltételezte, hogy az igazi Harryt a
legtapasztaltabb, legjobb aurorok őrzik. Először Rémszemre
támadt, és mikor ők Mundungus miatt lelepleződtek, Kingsleyt
vette üldözőbe…
– Ez min’ nágyon szép – fakadt ki Fleur –, de nem mágyárházza
meg, ‘onnan tu’ták, ‘ogy má este ‘ozzuk ki ‘Arryt! Válákinek
eljárht á szája. Váláki kikotyoktá áz időpontot egy
iletéktelennek. Sák így le’etséges, ‘ogy tu’ták áz áksziorol, de
nem ismerhték á terhvet.
Fleur dacosan körülnézett, hogy ki mer vitába szállni vele.
Tündérszép arcát még mindig könnyek nyoma csíkozta. Senki
nem mondott ellent neki; a csendet csak a zsebkendője mögé
rejtőző Hagrid csuklásai törték meg. Harry ránézett a vadőrre,
aki nemrég az életét kockáztatta, hogy megmentse őt – a barátra,
akit szeretett, akiben megbízott, aki egyszer sárkánytojásért
kifecsegett egy fontos titkot Voldemortnak…
– Nem – szólalt meg fennhangon, csodálkozó tekinteteket vonva
magára: a Lángnyelv-whisky valahogy a hangját is zengőbbé
tette. – Mármint… ha tényleg hibázott valaki – folytatta –, nem
ítélhetjük el, mert biztos, hogy nem szándékosan tette. Nem
ítélhetjük el – ismételte, még mindig egy kicsit hangosabban a
tőle megszokottnál. – Bíznunk kell egymásban. Én bízom
bennetek, tudom, hogy nincs senki ebben a szobában, akit rá
lehetne venni, hogy eláruljon engem Voldemortnak.
Szavait újabb csend követte. Még mindig mindenki őt nézte;

84
ettől kicsit zavarba jött, és belekortyolt a whiskyjébe, csak hogy
csináljon valamit. Miközben ivott, Rémszemre gondolt;
Rémszemre, aki nem egyszer Dumbledore szemére vetette, hogy
túl könnyen ajándékoz meg embereket a bizalmával.
– Jól beszélsz, Harry – szólt váratlanul Fred.
– Szavad zene füleinknek – bólogatott George, s közben lopva
Fredre pillantott; annak megrándult a szája szöglete.
Lupin egészen furcsa arckifejezéssel nézett Harryre:
majdhogynem szánakozva.
– Bolondnak tartasz? – kérdezte ingerülten Harry.
– Nem – felelte Lupin –, csak azt gondolom, hogy olyan vagy,
mint James, aki leköpte volna magát, ha eszébe jut kételkedni a
barátaiban.
Harry tudta, mire céloz Lupin: arra, hogy apja vesztét az egyik
barátja, Peter Pettigrew árulása okozta. Megmagyarázhatatlan
düh öntötte el, vissza akart vágni Lupinnak, de az elfordult tőle,
letette a poharát, és ránézett Billre.
– A dolog nem várhat. Szólhatok Kingsleynek is, ha…
– Nem – vágta rá Bill. – Mehetünk, készen állok.
– Hova mentek? – kérdezte kórusban Tonks és Fleur.
– Rémszem holttestéért – felelte Lupin. – Meg kell keresnünk.
– Nem lehetne…? – Mrs Weasley esdeklő tekintettel nézett a
fiára.
– Később visszamenni? – vonta fel a szemöldökét Bill. – Nem.
Vagy azt akarjátok, hogy a halálfalók vigyék el?
Senki nem felelt. Lupin és Bill elköszöntek és távoztak.
Az ott maradottak most mind leültek, egyedül Harry maradt
állva. A hirtelen lesújtó, kérlelhetetlen halál úgy lebegett köztük,
mint egy rémisztő kísértet.
– El kell mennem – jelentette ki Harry.
Tíz pár elkerekedett szem szegeződött rá.

85
– Miket beszélsz, Harry? – hüledezett Mrs Weasley. – Ne
butáskodj!
– Nem maradhatok itt.
Harry megdörzsölte a homlokát: megint szúrt a sebhelye.
– Amíg itt vagyok, mindenki veszélyben van. Nem akarok…
– Ne beszélj butaságokat! – emelte fel a hangját Mrs Weasley. –
Minden, ami ma történt, csak azért történt, hogy te épségben
eljuss ide. Hála istennek itt is vagy. Fleurt is sikerült rávennünk,
hogy ne Franciaországban legyen az esküvő, hanem itt, mindent
úgy intéztünk, hogy együtt maradhassunk, és vigyázhassunk
rád…
Mrs Weasley nem érti… – gondolta Harry – nem érti, hogy
mindez nem vigasztalja, hanem még kínosabb helyzetbe hozza
őt.
– Ha Voldemort rájön, hogy itt vagyok…
– Hogy jönne rá? – ellenkezett Mrs Weasley.
– Tucatnyi olyan hely van, ahol lehetnél – kapcsolódott be a
győzködésbe Mr Weasley. – Nincs rá mód, hogy megtudja,
melyik védett házban vagy.
– Nem a saját életemet féltem! – csattant fel Harry.
– Tudjuk – csitította Mr Weasley. – De ha elmész, értelmét
veszti, amit az este csináltunk.
– Nem mész sehova – mordult fel Hagrid. – A mindenségit,
Harry, majd a nyakunkat törtük, hogy idehozzunk téged!
George felkönyökölt a kanapén.
– Vérem és fülem hullattam az ügyért!
– Tudom, hogy…
– Rémszem se akarná…
– Tudom…!!! – ordította Harry.
Zsarolják, sarokba szorítják… Azt hiszik, nincs tisztában vele,
mekkora áldozatot hoztak érte? Nem tudják felfogni, hogy

86
pontosan azért kell elmennie, mert nem akar még több
szenvedést okozni nekik?
A sebhelye egyre csak szúrt és lüktetett. A hosszúra nyúló,
kínos csöndet végül Mrs Weasley törte meg:
– Hol van Hedvig? – kérdezte békítően. – Beteszem őt Pulipinty
mellé, és adok neki enni.
Harry úgy érezte, mintha kövek zuhannának a gyomrába.
Képtelen volt rá, hogy elmondja, mi történt. Hogy ne kelljen
megszólalnia, szájához emelte a poharat, és felhajtotta a
maradék whiskyt.
– Hamar el fog terjedni, hogy megint kibabráltál vele, Harry –
terelte másra a szót Hagrid. – Megszöktél előle, megvédted
magad, pedig a markában voltál.
– Nem védtem meg magam – jelentette ki kereken Harry. – A
pálcám védett meg. Magától varázsolt.
Egy hosszú pillanat után Hermione óvatosan megjegyezte:
– Az lehetetlen. Biztos úgy érted, hogy akaratlanul varázsoltál,
ösztönösen reagáltál a veszélyre.
– Nem – rázta a fejét Harry. – Zuhant a motor. Azt se tudtam,
merre van Voldemort, de a pálca megindult a kezemben,
magától célzott, és kilőtt egy bűbájt, azt se tudom, mifélét. Még
sose csináltam aranyszínű lángot.
– Szorult helyzetben – magyarázta Mr Weasley – gyakran
előfordul, hogy olyan bűbájt produkál az ember, amit nem is
ismer. Jó példa erre a tanulatlan kisgyermekek varázslása…
– Ez nem olyan volt – sziszegte összeszorított fogakkal Harry.
Izzott a sebhelye, düh és csalódottság töltötte el; bosszantotta,
hogy azt képzelik, varázsereje Voldemortéhoz mérhető.
A társaság hallgatásba süppedt. Harry tudta, hogy nem hisznek
neki. Most, hogy belegondolt, ő se hallott még olyanról, hogy
egy pálca magától varázsoljon.

87
Sebhelye most már lángolt a fájdalomtól. Minden önfegyelmére
szüksége volt, hogy ne kezdjen fennhangon jajgatni. Morgott
valamit arról, hogy friss levegőre vágyik, azzal letette a poharát,
és kisietett a szobából.
Jöttére az udvarban álló csontos, fekete thesztrál meglengette
csupasz denevérszárnyait, aztán tovább legelészett. Harry
megállt a kertbe vezető kiskapu előtt, rábámult a burjánzó
növényekre, és lüktető homlokát dörzsölve Dumbledore-ra
gondolt.
Dumbledore hinne neki, ebben biztos volt. Ő meg tudná
mondani, hogyan és miért volt lehetséges, hogy a pálcája
helyette varázsoljon – Dumbledore minden kérdésre tudná a
választ. Ő ismert minden titkot, ő magyarázta el, milyen
különleges kapcsolat van Voldemort pálcája és az övé között…
De Dumbledore-ral nem beszélhet soha többet, mert ő már
messze jár, akárcsak Rémszem, akárcsak Sirius és a szülei,
akárcsak a szerencsétlen Hedvig… Harrynek égett a torka, s
ezúttal nem a whiskytől.
S ekkor egyik pillanatról a másikra meghatványozódtak a kínjai.
Harry összeszorította a szemét, tenyerét a homlokára nyomta, s
miközben a fájdalom a sebhelyében tetőfokára hágott, valaki a
fejében azt ordította:
– Azt mondtad, a probléma megszűnik, ha egy másik pálcát
használok!
És a fejébe robbant a hanghoz tartozó látomás: kőpadlón
rongyokká foszlott ruhájú, csontsovány öregember vergődik, és
üvölt, elnyújtva, velőtrázóan, kibírhatatlan kínok között…
– Ne! Ne! Könyörgök, könyörgök, ne…
– Hazudtál Voldemort nagyúrnak, Ollivander!
– Nem… esküszöm, nem…
– Potter pártjára álltál, őt segítetted, hogy megszökhessen!

88
– Esküszöm, nem… azt hittem, egy másik pálcával sikerül…
– Akkor magyarázd el, mi történt! Lucius pálcája tönkrement!
– Én sem értem… a kapcsolat… csak a két pálca között áll
fenn…
– Hazudsz!
– Kérlek… könyörgök…
Harry látta, ahogy a csontfehér kéz felemeli a pálcát, érezte
Voldemort pusztító dühét, látta, hogy a földön fekvő, aszott
öregember megvonaglik a kíntól…
– Harry!
Olyan hirtelen lett vége, ahogyan kezdődött; újra állt a sötétben,
remegő tagokkal, a kertkapuba kapaszkodva. A szíve kalapált, a
sebhelye szúrt és viszketett. Hosszú másodpercek teltek el, mire
felfogta, hogy Ron és Hermione kijöttek hozzá.
– Gyere vissza a házba, Harry – suttogta Hermione. – Ugye,
nem akarsz még mindig elmenni?
– Itt kell maradnod, öreg – tette a hátára a kezét Ron.
– Jól vagy? – Hermione belenézett Harry arcába. – Borzalmasan
nézel ki!
– Lehet… – morogta kissé remegő hangon Harry –, de biztos
jobban nézek ki, mint Ollivander…
Beszámolója hallatán Ron arcára borzalom, Hermionéére pedig
rémület ült ki.
– De hát úgy volt, hogy több ilyen nem lesz! Azt mondták, hogy
a sebhelyed… hogy nem csinál ilyet többet! Nem hagyhatod,
hogy kiújuljon ez a kapcsolat! Dumbledore azt mondta, zárd le
az elméd!
Mivel Harry nem felelt, a lány megragadta a karját.
– Harry, az a szörnyeteg a hatalma alá hajtja a minisztériumot,
az újságokat, a fél varázsvilágot! Ne engedd be még a fejedbe
is!

89
Hatodik fejezet


A pizsamás padlásszellem


A megrendülés, amit Rémszem elvesztése okozott, még napok
múltán is érezhető volt az Odúban. A rend tagjai jöttek-mentek,
hozták a híreket, s valahányszor nyílt a hátsó ajtó, Harry mindig
azt remélte, hogy Mordon biceg be rajta. Érezte, hogy
bűntudatát és fájdalmát csak az aktív cselekvés csillapítaná,
ezért mielőbb el akart indulni, hogy feladata szerint felkutassa
és megsemmisítse a horcruxokat.
– Az a gond, hogy a… – Ron némán formálta szájával a
horcruxok szót – ügyében nem léphetsz, amíg be nem töltötted a
tizenhetet. Addig rajtad van a nyomjel. Terveket szőni viszont
itt is ugyanolyan jól lehet, mint bárhol másutt. – Suttogóra fogta
a hangját. – Vagy már kitaláltad, hogy hol vannak a micsodák?
– Nem – vallotta be Harry.
– Asszem, Hermione végzett egy kis kutatást – folytatta Ron. –
De azt mondta, majd akkor számol be róla, ha megérkeztél.
A reggelihez terített asztalnál ültek; Mr Weasley és Bill már
elindultak a munkahelyükre, Mrs Weasley felment az emeletre,
hogy felkeltse Hermionét és Ginnyt, Fleur pedig ellibbent
fürödni.
– Harmincegyedikén lekerül rólam a nyomjel – mondta Harry. –
Vagyis négy napig kell még itt maradnom, azután…
– Öt napig – javította ki határozottan Ron. – Ha az esküvő előtt
meglépünk, leharapják a fejünket.
Harry gyanította, hogy Ron Fleurnek és Mrs Weasleynek
tulajdonít efféle emberevési szándékot.

90
– Egyetlen nap nem a világ – tette hozzá Ron, Harry dacos
fintorát látva.
– Nem tudják felfogni, milyen fontos…?
– Persze, hogy nem tudják – vágta rá Ron. – Halvány gőzük
sincs róla. Jó is, hogy említed, mondani akarok valamit ezzel
kapcsolatban.
Az előszoba felé pillantott, hogy ellenőrizze, nem közeledik-e
még az anyja, aztán közelebb hajolt Harryhez.
– Anya megpróbált kifaggatni engem meg Hermionét. Arról,
hogy mire készülünk. Számíthatsz rá, hogy nálad is be fog
próbálkozni. Apa meg Lupin is kérdezősködött, de őket le
lehetett állítani azzal, hogy Dumbledore azt mondta, csak mi
tudhatunk a dologról. Anya viszont nem adja fel ilyen könnyen.
Ron jóslata órákon belül beteljesedett. Mrs Weasley nem sokkal
ebéd előtt kiemelte Harryt a kis csapatból, mégpedig azzal az
ürüggyel, hogy segítsen azonosítani egy fél pár férfizoknit, ami
talán az ő hátizsákjából származik. A konyhából nyíló kis
mosófülkében aztán sarokba szorította Harryt, és nyomban
támadásba lendült.
– Ron és Hermione valami olyasmit vett a fejébe, hogy ti
hárman kimaradtok a Roxfortból – kezdte könnyed, csevegő
hangon.
– Hát igen – felelte Harry. – Úgy áll a dolog.
A sarokban álló mángorló magától beindult, és kifacsart egy
férfimellénynek látszó ruhadarabot.
– Megtudhatnám, miért készültök megszakítani
tanulmányaitokat? – tudakolta Mrs Weasley.
– Dumbledore megbízott… egy feladattal – motyogta Harry. –
Ron és Hermione tud róla, és segíteni akarnak nekem.
– Miféle feladatról van szó?
– Sajnálom, azt nem…

91
– Úgy gondolom, hogy Arthurral jogunk van megtudni, és a
Granger házaspárnak nyilván ugyanez a véleménye!
Harry számított az aggódó szülő-érvre. Nagy önfegyelemmel
Mrs Weasley szemébe nézett. Ugyanolyan barna, mint Ginny
szeme – futott át rajta a felismerés, s ez nem könnyítette meg a
dolgát.
– Dumbledore-nak az volt a kívánsága, hogy csak mi tudjunk a
dologról. Nagyon sajnálom. Ronnak és Hermionénak nem
muszáj velem jönniük, ha nem akarnak…
– Szerintem pedig neked se muszáj sehova menned! – Mrs
Weasley most már nem is próbálta leplezni érzelmeit. –
Tizenhét évesek vagytok, éppen csak hogy nagykorúak! Ez
nonszensz! Ha Dumbledore-nak olyan ember kellett, akire
feladatokat bízhat, bárkit válaszhatott volna a rend tagjai közül!
Nyilvánvaló, hogy félreértetted őt, Harry. Biztosan csak
megemlítette, hogy valamit el kell végezni, de te úgy értetted,
hogy neked kell elvégezned…
– Nem értettem félre – szögezte le Harry. – Rám vár a feladat.
Azzal Mrs Weasley kezébe nyomta az azonosítás céljából átvett,
arany sáslevél-mintás zoknit.
– Ez egyébként nem az enyém, én nem a Poricy SC-nek
szurkolok.
– Jaj, hát persze! – Mrs Weasley meghökkentő hirtelenséggel
váltott vissza a csevegő hangnemre. – Magam is rájöhettem
volna. De nyugtass meg, Harry, amíg még itt vagy, ugye,
számíthatok a segítségedre az esküvői előkészületekben?
Rengeteg a tennivalónk!
– Azt… igen… hát persze – hebegte Harry a hirtelen váltástól
megzavarodva.
– Kedves tőled – nyugtázta mosolyogva az asszony, és kivonult
a mosókonyhából.

92
Attól a perctől fogva Harry, Ron és Hermione annyi feladatot
kapott a ház körül, hogy gondolkodni se maradt idejük. A
jóhiszemű magyarázat erre az volt, hogy Mrs Weasley
Rémszem tragédiáját és az éjszakai kaland többi borzalmát
akarja feledtetni velük, azonban két napi folyamatos étkészlet-
pucolás, szalvéta-, szalag- meg virágválogatás, kert-törpétlenítés
és szendvicskészítés után Harry gyanítani kezdte, hogy másféle
indíték van a háttérben. Mrs Weasleynek ugyanis valamiképp
mindig sikerült úgy kiosztania a feladatokat, hogy Harry, Ron és
Hermione három különböző helyen tevékenykedjenek;
Harrynek legutóbb azon az estén volt alkalma hatszemközt
beszélni barátaival, amikor beszámolt nekik Ollivander
kínzatásáról.
– Szerintem anya abból indul ki, hogy ha távol tart titeket
egymástól, akkor nem tudtok terveket szőni, és tovább itt
maradtok – fejtette ki fojtott hangon a véleményét Ginny,
miközben Harryvel vacsorához terítettek a harmadik nap
estéjén.
– És akkor mi van? – dörmögte Harry. – Arra számít, hogy
valaki megöli helyettem Voldemortot, amíg én itt pástétomos
rétest sütök?
Csak akkor gondolt bele, hogy mi csúszott ki a száján, mikor
látta, hogy Ginny elsápad.
– Szóval igaz? – suttogta a lány. – Az a feladatod?
– Dehogy, csak… csak vicceltem – visszakozott Harry.
Szótlanul egymásra néztek, s Harry észrevette, hogy a
döbbeneten kívül valami más is tükröződik Ginny arcán.
Hirtelen tudatosult benne, hogy most először van kettesben a
lánnyal a roxforti birtok eldugott szögleteiben együtt töltött,
lopott órák óta. Biztos volt benne, hogy e percben Ginny is
azokra a régi találkákra gondol. Mindketten összerezzentek,

93
mikor kinyílt az ajtó, és belépett Mr Weasley, Kingsley meg
Bill.
Ezekben a napokban gyakori vacsoravendégek voltak náluk a
rend különböző tagjai, hiszen az Odú vette át a Grimmauld téri
háztól a főhadiszállás szerepét. Mr Weasley elmagyarázta, hogy
az eredeti titokgazda, Dumbledore halála után titokgazdává vált
mindenki, akinek Dumbledore elárulta, hol van a rend
székhelye.
– És mivel vagy húszan vagyunk ilyenek, már korántsem
bízhatunk annyira a Fidelius-bűbájban. A halálfalók húsz
emberből próbálhatják meg kiszedni a titkot. Előbb vagy utóbb
valaki beszélni fog.
– De hát Piton mostanra már biztos megadta nekik a címet,
nem? – vette fel Harry.
– Rémszem elhelyezett pár átkot arra az esetre, ha Piton
odamerészkedne. Reméljük, elég erősek ahhoz, hogy távol
tartsák őt, és csomót kössenek a nyelvére, ha beszélni akarna a
helyről – de csak reméljük. Őrültség lenne továbbra is
főhadiszállásként használni a házat most, hogy ennyire
meggyengült a védelme.
Ezen az estén annyira tele volt a konyha, hogy az asztalnál
komoly nehézséggel járt a kés és a villa használata. Harry ott
találta magát Ginny mellett – pedig azután, amit nemrég szavak
nélkül mondtak egymásnak, jobban örült volna, ha ül közöttük
néhány ember. Annyira ügyelt rá, hogy karja véletlenül se
súrolja a lányét, hogy a sült csirkéjét is alig tudta felvágni.
– Rémszemről semmi hír? – fordult Billhez.
– Semmi.
Mordont nem temethették el, mert Bill és Lupin hiába keresték a
holttestét. Azt se tudták pontosan, hova zuhant, hiszen a tragédia
a csata forgatagában, ráadásul sötétben történt.

94
– A Reggeli Próféta nem közölte a halálhírét, se azt, hogy
előkerült volna a teste – folytatta Bill. – Ez persze nem jelent
semmit, hisz mostanság sok mindent nem írnak meg.
– És az se probléma, hogy kiskorú létemre varázsoltam, amikor
üldöztek a halálfalók? Nem akarnak beidézni meghallgatásra? –
Ezt a kérdést Harry már az asztal túloldalán ülő Mr Weasleyhez
intézte. Az a fejét rázta. – Vajon azért, mert tudják, hogy nem
volt más választásom, vagy azért, mert kínos lenne nekik, ha
világgá kürtölném, hogy Voldemort megtámadott?
– Szerintem az utóbbi. Scrimgeour nem akarja elismerni, hogy
Voldemort hatalma vetekszik az övével, és az azkabani tömeges
szökésről is inkább mélyen hallgat.
– Hát persze, miért is tudják meg az emberek az igazságot!? –
Harry mérgében olyan erősen markolta a kését, hogy elvörösödő
jobbján olvashatóvá váltak a régi heg betűi: Hazudni bűn.
– Nincs senki a minisztériumban, aki szembeszállhatna vele? –
dühöngött Ron.
– De van, Ron, csakhogy mindenki fél – felelte Mr Weasley. –
Mindenki retteg, hogy ő lesz a következő, aki eltűnik, akinek a
gyerekeit megtámadják. Szörnyű dolgokat suttognak az
emberek. Én például a magam részéről nem hiszem el, hogy az a
mugliismeret-tanárnő önszántából jött el a Roxfortból. Hetek óta
senki nem látta őt. Ehhez képest Scrimgeour naphosszat
bezárkózva ül az irodájában. Őszintén remélem, hogy
valamilyen terven dolgozik.
A beálló csöndben Mrs Weasley eltüntette az asztalról az üres
tányérokat, és szervírozta az almatortát.
– Ki kell tálálnunk, ‘ogyán álszázunk téged, ‘Arry – szólalt meg
Fleur, miután mindenki vett a desszertből. Harry értetlenkedve
nézett rá, ezért hozzátette: – Áz esküvön. Á vendégek között
perhsze nem lesznek ‘alálfalók, de vánnák, ákiknek egy po’ár

95
pezsgőtől is megoldódik á nyelve.
Harry ebből rájött, hogy Fleur még mindig Hagridot gyanúsítja.
– Ebben van valami – bólogatott Mrs Weasley, aki az asztalfőn
ült, és az orra hegyére biggyesztett szemüvegen át azt a
meghökkentően hosszú pergament böngészte, amire az
esküvővel kapcsolatos tennivalókat írta fel. – Lássuk csak:
kitakarítottad már a szobádat, Ron?
– Minek!? – Ron lecsapta a kanalát, és végtelen felháborodással
nézett anyjára. – Minek kell a szobámat kitakarítani? Harrynek
meg nekem jó így is, ahogy van!
– Ha nem tudnád, pár nap múlva esküvő lesz a házban, a bátyád
esküvője…
– És az én szobámban akarnak összeházasodni? – dühöngött
Ron. – Nem! Mi a merlini búbánatos bal…
– Válogasd meg a szavaidat, ha anyáddal beszélsz! – ripakodott
rá Mr Weasley. – És csináld, amit mond!
Ron vetett egy-egy sötét pillantást mindkét szülőjére, aztán újra
a kezébe vette a kanalát, és dühös támadást intézett almatortája
maradéka ellen.
– Segítek majd, az én holmijaim is szanaszét vannak –
vigasztalta Harry.
– Nem, Harry drágám, jobb szeretném, ha te Arthurnak
segítenél rendet tenni a tyúkólban. Téged pedig, Hermione, arra
kérnélek, húzz ágyat Monsieur és Madame Delacournak.
Holnap délelőtt tizenegykor érkeznek.
Kiderült azonban, hogy a tyúkok körül nincs sok tennivaló.
– Mollynak, öhm, nem feltétlenül kell tudnia róla – dörmögte
Mr Weasley, elállva Harry útját a tyúkól ajtajában –, de Ted
Tonks elküldte nekem, ami Sirius motorjából maradt, és én itt
dugtam el… akarom mondani, itt tárolom a roncsokat.
Rendkívül izgalmas darabok vannak köztük: például egy

96
kiböfögő – ha jól emlékszem, így nevezik –, meg egy gyönyörű
akku-molátor, és végre tanulmányozhatom a tárcsafék
működését. Megpróbálom majd összerakni a gépezetet, ha
Molly nem lesz… illetve, ha lesz rá időm.
Mikor visszamentek a házba, nem találkoztak Mrs Weasleyvel,
így Harry észrevétlenül felsurranhatott Ron padlásszobájába.
– Csinálom, csinálom! Ja, te vagy az? Ron megkönnyebbülten
felsóhajtott, mikor látta, ki lép be az ajtón. Rögtön vissza is
feküdt az ágyra, ahonnan egy másodperce felpattant. A
szobában ugyanolyan rendetlenség volt, mint korábban, vagy ha
mégsem, az Hermionénak volt köszönhető, aki most a sarokban
guggolt, és könyveket szortírozott két hatalmas kupacba, Harry
a sajátjait is felfedezte köztük. Csámpás, a nagy vörös macska a
lány lába körül ténfergett.
– Szia, Harry – köszönt Hermione, mikor a nevezett lezuttyant a
kempingágyára.
– Neked meg hogy sikerült megszöknöd?
– Ron mamája elfelejtette, hogy már tegnap áthúztuk az ágyakat
Ginnyvel – felelte Hermione, azzal rádobta a Numerológia és
grammatikát az egyik könyvrakásra, a Feketemágia felvirágzása
és bukását meg a másikra.
– Épp Rémszemről beszélgettünk – tájékoztatta Harryt Ron. –
Szerintem nem biztos, hogy meghalt.
– De hát Bill látta, hogy eltalálta őt a gyilkos átok –
emlékeztette Harry.
– Bill a saját üldözőivel volt elfoglalva – érvelt Ron. – Nem
biztos, hogy jól látta.
– De ha nem is találta el a gyilkos átok, akkor is vagy
háromszáz métert zuhant – jegyezte meg Hermione, miközben a
Nagy-Britannia és Írország kviddicscsapatai című kötet súlyát
méregette.

97
– Lehet, hogy pajzsbűbájt használt…
Harry a fejét rázta.
– Fleur azt mondta, kilőtték a kezéből a pálcát.
– Jó, legyen halott, ha annyira akarjátok – morogta sértődötten
Ron, és néhány jól irányzott pofonnal megpuhította a párnáját.
– Dehogy akarjuk, hogy halott legyen! – tiltakozott Hermione. –
Borzalmas, hogy meghalt! De a tények akkor is tények.
Harry most először képzelte el a halott Rémszemet:
Dumbledore-éhoz hasonlóan összeroncsolódott testét, a még
mindig ide-oda forduló, elpusztíthatatlan mágikus szemmel… A
kép egyszerre volt hátborzongató és morbid módon nevetséges.
– A halálfalók biztos feltakarítottak maguk után, azért nem
került elő a holttest – spekulált Ron.
– Ja, biztos – bólogatott Harry. – Barty Kupor módszerével
egyetlen csontot csináltak belőle, és elásták Hagrid kertjében.
Vagy átváltoztatták és bedugták…
– Ne! – sikoltotta Hermione. Harry meghökkenve odanézett, és
látta, hogy a lány könnyekben tör ki a Spellman Szótagképtár
fölött.
– Jaj, ne… – Harry megpróbált gyorsan feltápászkodni a
kempingágyról. – Ne haragudj, Hermione, nem akartalak…
Ron azonban ágya rozsdás rugóit szörnyű nyekergésre késztetve
felpattant, és megelőzte Harryt. Egyik kezével átölelte
Hermionét, a másikkal kihalászott farmernadrágja zsebéből egy
visszataszító állapotú zsebkendőt, amit korábban
kályhapucolásra használt. Kapkodva elővette a pálcáját, és a
koszos rongyra szegezte.
– Tergeo!
A bűbáj eltüntette a korom jelentős részét. Ron nem kis
büszkeséggel nyújtotta át a finoman füstölgő zsebkendőt
Hermionénak.

98
– Köszönöm… köszönöm, Ron… Ne haragudjatok… –
Hermione kifújta az orrát, és szaggatottan sóhajtott. – De olyan
bor-borzalmas… Előbb Dumbledore, most meg… Azt… azt
hittem, Rémszemnek nem tudnak ártani, annyira erősnek tűnt!
Ron bólogatott, és megszorította a lány vállát.
– Hát igen… De ugye, tudod, mit mondana nekünk, ha most itt
lenne.
– „La-lankadatlan éberség” – szipogta Hermione.
– Pontosan. Meg azt, hogy okuljunk a sorsából. És mi okulunk
is: nem bízunk többet abban az alamuszi vakarék
Mundungusban.
Hermione sírós kis nevetéssel lehajolt két újabb könyvért. Egy
másodperccel később Ron lekapta a válláról a kezét, ugyanis
Hermione a lábára ejtette a Szörnyek szörnyű könyvét Az ádáz
kötet ledobta magáról zárószíját, és Ron bokájába harapott.
– Jaj, bocsánat! – rémüldözött Hermione. Harry odaugrott, és
gyorsan ártalmatlanná tette a nyomdaterméket.
– Különben is, minek vacakolsz azokkal a könyvekkel? –
kérdezte Ron, miután visszabicegett az ágyához.
– Kiválogatom azokat, amelyeket érdemes magunkkal vinnünk,
ha majd elindulunk horcruxokat keresni.
– Ja persze – csapott a homlokára Ron. – El is felejtettem, hogy
mozgókönyvtárnak álcázva megyünk levadászni Voldemortot.
– Kac-kac. – Hermione töprengve nézett a Spellman
Szótagképtárra. – Nem tudom… szerintetek lesz dolgunk
rúnákkal? Elképzelhető… A biztonság kedvéért vigyük
magunkkal.
Rádobta a szótagképtárat a nagyobbik könyvkupacra, majd a
kezébe vette a Roxfort történetét.
– Figyeljetek! – húzta ki magát Harry. Ron és Hermione
ránéztek, s mindkettejük arcán a beletörődés és a dac keveréke

99
jelent meg.
– Tudom, Dumbledore temetése után azt mondtátok, hogy
velem akartok jönni – fogott bele Harry.
– Kezdi már – húzta el a száját Ron.
– Tudtuk, hogy nem hagyja ki – sóhajtott Hermione, és megint a
könyvek felé fordult. – Azt mondom, vigyük el a Roxfort
történetét is. Ha nem is megyünk vissza a suliba, rosszul
érezném magam, ha nem lenne…
– Figyeljetek! – ismételte Harry.
– Nem, te figyelj! – vágta rá Hermione. – Veled megyünk. Ezt
már hónapokkal ezelőtt eldöntöttük – sőt igazából évekkel
ezelőtt.
– De…
– Fogd be! – tanácsolta Ron.
– Biztos, hogy jól meggondoltátok? – erősködött Harry.
– Lássuk csak… – Hermione rácsapta a nélkülözhetőnek ítélt
könyvek kupacára a Túrák a trollokkal című művet; arca kipirult
az indulattól. – Napok óta azon dolgozom, hogy ha eljön az
ideje, egy percen belül elindulhassunk. Közlöm veled, hogy
ennek érdekében elég nehéz varázslatokat hajtottam végre, nem
beszélve arról, hogy Ron mamájának az orra előtt kellett
becsempésznem Rémszem egész Százfűlé-főzet készletét.
– Ezenkívül módosítottam a szüleim emlékezetét, úgyhogy
jelenleg Wendell és Monica Wilkinsnek képzelik magukat, és
úgy érzik, régi vágyuk teljesült azzal, hogy most Ausztráliába
költöztek. Mindezt azért tettem, hogy Voldemort ne találjon
rájuk olyan könnyen, ha ki akarja vallatni őket rólam – vagy épp
rólad, mert sajnos elég sokat meséltem nekik becses
személyedről.
– Ha túlélem a horcruxos kalandunkat, utána megkeresem a
szüleimet, és leveszem róluk a bűbájt. Ha nem élem túl – akkor

100
sincs baj, ők biztonságban vannak, és boldogan élhetnek.
Wendell és Monica Wilkinsként úgy tudják, hogy sose volt
lányuk.
Hermione szemét elöntötték a könnyek. Ron ismét felállt az
ágyról, és újfent átölelte. Közben szemrehányóan nézett
Harryre, mintha megróná őt a tapintatlanságáért. Harry csak
pislogott – nem utolsósorban attól az abszurdumtól, hogy épp
Ron kér számon rajta tapintatot.
– Hermione, én… ne haragudj, én nem…
– Nem feltételezted, hogy Ron meg én pontosan tudjuk, mivel
jár az, ha veled tartunk? Hát, képzeld, tudjuk. Ron, mutasd meg
Harrynek, mit csináltál!
– Inkább ne, nemrég evett – fintorgott Ron.
– De igen, hadd lássa csak!
– Na jó. Gyere, Harry!
Ron másodszor is levette kezét Hermione válláról, és elindult az
ajtó felé.
– Gyere!
– Hova?
Ron a szoba előtti kis előtérbe vezette Harryt.
– Descendo – motyogta, pálcáját az alacsony plafonra szegezve.
Azon lenyílt egy ajtó, és létra ereszkedett a lábukhoz. A
négyzetes nyíláson viszolyogtató, cuppogós-nyöszörgős hangok
szűrődtek le, csatornabűzre emlékeztető szag kíséretében.
– A padlásszellemed van odafent, nem? – kérdezte Harry, aki
még sose találkozott személyesen az éjszaka csöndjét néha
megzavaró lakótárssal.
Ron már el is indult felfelé a létrán.
– Ja, az – válaszolta. – Gyere, nézd meg!
Harry követte barátját, s alighogy bedugta a fejét a szűk
padlástérbe, megpillantotta a lényt: összegömbölyödve feküdt

101
nem messze a lejárattól, és hatalmas száját kitátva aludt.
– De hát… ez furcsa… A padlásszellemek pizsamát szoktak
hordani?
– Dehogyis – legyintett Ron. – Ezenkívül általában nincs vörös
hajuk, és nincsenek tele pattanásokkal.
Harry szeme lassan hozzászokott a homályhoz; viszolygását
leküzdve alaposabban megszemlélte a teremtményt. Az méretre
és alakra emberszerű volt, s Ron egyik kiszolgált pizsamáját
viselte. Harry úgy tudta, a padlásszellemek nyálkás testűek és
kopaszok, ehhez képest ez a példány kimondottan dús hajzatú
volt, és bőrét haragospiros dudorok borították.
– Ő én vagyok, nem látod? – kérdezte Ron.
– Nem, nem látom.
– Majd odalent elmagyarázom, kibírhatatlan ez a bűz.
Lemásztak a létrán, Ron becsukta a csapóajtót, és visszatértek
Hermionéhoz, aki még mindig a könyveket válogatta.
– Ha elmegyünk, a padlásszellem leköltözik ide, a szobámba –
magyarázta Ron. – Csak nyöszörögni meg nyáladzani tud,
úgyhogy fene se tudja nála, de szerintem örül, hogy lejöhet,
mert nagyokat bólogatott, mikor mondtuk neki. A lényeg az,
hogy ő fogja alakítani a ragyaszóródásos Ront. Jó, mi?
Harry arcára kiült a tökéletes értetlenség.
– Nagyon jó lesz! – Ront szemlátomást bosszantotta, hogy
Harry ilyen nehezen fogja fel zseniális tervét. – Figyelj: ha
egyikünk se megy vissza a Roxfortba, feltételezni fogják, hogy
együtt léptünk olajra, igaz? Vagyis a halálfalók ráuszulnak
Hermione családjára meg az enyémre, hogy kiszedjék belőlük,
hol lehetsz.
– De reméljük, azt fogják hinni, hogy én a szüleimmel mentem
– mondta Hermione. – A mugli születésűek közül sokan
fontolgatják mostanában, hogy elrejtőznek.

102
– Viszont az én egész családom nem tud köddé válni – folytatta
Ron. – Gyanús lenne, ha egyszerre mind otthagynák a
munkahelyüket. Ezért inkább elterjesztjük, hogy súlyos
ragyaszóródás tört ki rajtam, azért nem mentem vissza a suliba.
A pattanásos padlásszellem itt fog feküdni az ágyamban – ha
bárki kijön ellenőrizni, apáék megmutatják neki. A
ragyaszóródást nagyon könnyű elkapni, úgyhogy senki nem mer
majd a közelébe menni. Az se gond, hogy a szellem nem tud
beszélni, mert a fertőzés némaságot is okozhat, ha ráhúzódik az
ember torkára.
– És a szüleid belementek ebbe? – csodálkozott Harry.
– Apa igen. Még segített is Frednek meg George-nak
átváltoztatni a szellemet. Anya… nos, tudod, hogy ő milyen.
Csak akkor fog beletörődni, hogy elmegyünk, ha már kimentünk
az ajtón.
Ezután egy ideig csak halk puffanások törték meg a csendet,
ahogy Hermione sorban dobálta a könyveket az egyik vagy
másik kupac tetejére. Ron őt nézte, Harry pedig felváltva
kettőjüket – és nem tudta, mit mondjon. A gondos intézkedések,
amelyeket Ron és Hermione családjuk védelme érdekében
tettek, végérvényesen meggyőzték őt róla, hogy barátai vele
akarnak tartani, és tisztában vannak a döntésükkel járó
veszéllyel. De hiába szerette volna elmondani, milyen sokat
jelent ez neki, nem találta az érzelmeit híven tükröző szavakat.
A csendben Mrs Weasley kiabálása szűrődött fel négyemeletnyi
mélységből.
– Anya biztos porszemet talált valamelyik szalvétagyűrűn –
jegyezte meg epésen Ron. – Nem t’om, mért kell Delacouréknak
már két nappal korábban idejönniük.
– Fleur húga koszorúslány lesz, részt kell vennie a próbán, de
még túl kicsi ahhoz, hogy egyedül utazzon – magyarázta

103
Hermione, miközben a Viszonyom a Vasorrúval című könyv
sorsát latolgatta.
– Pont egy pár vendég hiányzik most anya idegeinek –
dörmögte Ron.
Hermione gondolkodás nélkül kiselejtezte A defenzív mágia
elméletét, s miközben Az európai mágusiskolák összehasonlító
értékelése után nyúlt, újabb témát vetett fel:
– Mindenképp el kéne döntenünk, hogy hova megyünk innen.
Harry, emlékszem, azt mondtad, szeretnél ellátogatni Godric’s
Hollow-ba. Világos, hogy miért, de… nem kellene inkább a
horcruxok felkutatására összpontosítanunk?
– De, csak éppen fogalmam sincs, hol van akár csak egyetlen
horcrux is – felelte Harry. Kételkedett benne, hogy Hermione
számára valóban világosak lennének az indítékai: ugyanis nem
csak azért vágyott Godric’s Hollow-ba, mert fel akarta keresni
szülei sírját, hanem azért is, mert volt egy olyan
megindokolhatatlan, de igen határozott érzése, hogy az a hely
fontos információkat tartogat a számára. Meglehet, pusztán arról
volt szó, hogy mivel ott élte túl Voldemort gyilkos átkát, most,
hogy talán hamarosan meg kellett ismételnie a bravúrt,
ösztönösen azt remélte, hogy a faluban talál magyarázatot a
történtekre.
– Nem tartod elképzelhetőnek, hogy Voldemort figyelteti
Godric’s Hollow-t? – vetette fel Hermione. – Miért ne
gyaníthatná, hogy amint szabadon mozoghatsz, az első utad a
szüleid sírjához fog vezetni?
Erre a szempontra Harry nem gondolt eddig. Miközben ellenérv
után kutatott az agyában, megszólalt Ron, akinek a gondolatai a
jelek szerint egészen más vágányon mozogtak:
– Az az R. A. B. nevű ürge… Tudjátok, aki ellopta az igazi
medált.

104
Hermione bólintott.
– Nem azt írta a levelében, hogy gallyra akarja tenni a cuccot?
Harry odahúzta magához a hátizsákját, és kihalászta belőle a
levelet rejtő medált.
– Elloptam az igazi horcruxot, és amint tehetem,
megsemmisítem – olvasta fel a vonatkozó részt.
– Mi van, ha ügyes volt a pasas, és tényleg megsemmisítette? –
tette fel a kérdést Ron.
– Honnan veszed, hogy pasas? Lehet, hogy nő – vetette közbe
Hermione.
– Tökmindegy – legyintett Ron. – Az a lényeg, hogy akkor egy
horcruxot kipipálhatunk!
– Akkor is meg kell keresnünk az igazi medált – vélekedett
Hermione. – Csak úgy bizonyosodhatunk meg róla, hogy
tényleg nem horcrux többé.
– És ha még az, akkor hogyan semmisítjük meg? – firtatta Ron.
– Ennek a problémának – felelte Hermione – utána kellett
néznem a szakirodalomban.
– A szakirodalomban? – csodálkozott Harry. – Azt hittem, a
könyvtárban egyetlen könyv sincs a horcruxokról.
– Nincs is. – Hermione elpirult zavarában. – Dumbledore
mindet eltüntette a polcokról, de… megőrizte őket.
Ron elkerekedett szemmel ült fel az ágyán.
– Merlin jószagú gatyája! Hogy sikerült ellopnod azokat a
horcruxos könyveket?
– Ne mondd ezt… az nem lopás volt! – tiltakozott önmagát is
győzködve Hermione. – Azok könyvtári könyvek voltak, akkor
is, ha Dumbledore magához vette őket! Különben is, ha tényleg
azt akarta volna, hogy senki ne férjen hozzájuk, biztos kitalált
volna valamit, hogy…
– A lényegre! – vágott a szavába Ron.

105
– Nagyon könnyű volt – cincogta restelkedve Hermione. –
Egyszerű begyűjtő bűbájjal intéztem. Mondtam egy invitót, és a
könyvek rögtön átrepültek Dumbledore dolgozószobájából a mi
hálónkba.
Harry félig ámuldozva, félig hitetlenkedve bámult a lányra.
– Mikor csináltad ezt? – kérdezte.
– Dumbledore temetése után. – Hermione már jószerével
suttogott. – Miután megbeszéltük, hogy otthagyjuk a sulit, és
megkeressük a horcruxokat, felmentem a hálóba a holmimért,
és… és arra gondoltam, hogy minél többet tudunk a
horcruxokról, annál jobb, és… és épp nem volt ott senki, hát
megpróbáltam… és sikerült. A könyvek berepültek a nyitott
ablakon, én meg… elpakoltam őket.
Hermione nyelt egyet, majd esedező hangon hozzátette:
– Dumbledore biztos nem lenne mérges érte… ugye, nem?
Hiszen nem élünk vissza a könyvekkel, nem akarunk
horcruxokat csinálni…
– Szóltunk egy rossz szót is? – kérdezett vissza Ron. – Hol
vannak azok a könyvek?
Hermione turkálni kezdett a nagyobbik kupacban, s végül
kiemelt egy kifakult fekete bőrbe kötött könyvet. Olyan undorral
fogta a vaskos kötetet, mintha az egy döglött állat lenne.
– Ebben részletesen le van írva, hogyan kell horcruxot készíteni.
A legfeketébb mágia titkai – borzalmas könyv, tényleg szörnyű,
gonoszabbnál gonoszabb varázslatokkal van tele. A kérdés csak
az, mikor tüntette el ezt Dumbledore a könyvtárból… Mert ha
csak igazgató korában, akkor lefogadom, hogy Voldemort ebből
tudott meg mindent, amire kíváncsi volt.
– Ha olvasta a könyvet, minek kellett megkérdeznie
Lumpslucktól, hogyan kell horcruxokat csinálni? – tette fel a
kérdést Ron.

106
– Lumpslucktól csak azt akarta megtudni, mi történik, ha hét
darabra tépi a lelkét – magyarázta Harry. – Dumbledore szerint
Denem már tudta, hogyan készül a horcrux, amikor
Lumpsluckkal beszélt. Szerintem igazad van, Hermione:
könnyen lehet, hogy ebből a könyvből tanulta meg.
– És minél többet olvasok a horcruxokról – folytatta Hermione –
, annál borzalmasabbnak tűnnek, és annál kevésbé tudom
elhinni, hogy Voldemort tényleg megcsinált hatot belőlük. A
könyv leírja, mennyire sérülékeny a megcsonkított lélek akár
már egyetlen horcrux elkészítése után is!
Harrynek eszébe jutott Dumbledore félmondata arról, hogy
Voldemort túllépett az egyszerű gonoszságon.
– És az nem lehetséges, hogy az ember újra összerakja a lelkét?
– firtatta Ron.
– De igen – felelte komor mosollyal Hermione. – Csakhogy az
rettentő kínnal jár.
– Miért? – érdeklődött Harry. – Hogyan kell csinálni?
– Bűnbánattal. Teljes mértékben át kell érezni tettünk borzalmas
voltát. Van erről egy lábjegyzet a könyvben: azt írja, a művelet
annyira fájdalmas, hogy bele is lehet halni. Voldemort pedig
tudtommal nem épp az az önmarcangoló típus.
– Hát nem – mondta Ron, mielőtt Harry megszólalhatott volna.
– És szó van a könyvben a horcruxok megsemmisítéséről is?
– Igen. – Hermione úgy forgatta a kötet törékeny lapjait, mintha
oszlásnak indult belekben turkálna. – Figyelmezteti a sötét
varázslókat, hogy nagyon erős bűbájjal védjék a horcruxukat.
Mindabból, amit a témáról olvastam, az derül ki, hogy a
horcruxok elpusztítására nagyon kevés megbízható módszer
létezik, de amit Harry művelt Denem naplójával, az olyan.
– Baziliszkuszfogat kell döfni beléjük? – hüledezett Harry.
– Akkor kész szerencse, hogy tele van a padlás

107
baziliszkuszfogakkal – élcelődött Ron. – Gondolkoztam is, hogy
mihez kezdjünk velük.
– Nem muszáj épp baziliszkuszfognak lennie – magyarázta
türelmesen Hermione. – A lényeg az, hogy a fegyver olyan
súlyos károsodást okozzon, hogy a horcrux ne tudjon
regenerálódni. A baziliszkuszméregnek egyetlen ellenszere van,
egy rendkívül ritka kincs…
– A főnixkönny – bólintott Harry.
– Pontosan. A gond az, hogy a baziliszkuszméreghez hasonló
erejű anyag nagyon kevés van, és egy olyan sincs köztük, amit
ne lenne veszélyes magunknál tartanunk. Ezt a problémát
mindenképp meg kell oldanunk, mert a horcruxokat hiába
próbáljuk majd széttörni vagy szétvágni. Olyan módon kell
megrongálnunk őket, hogy mágikus úton se legyenek javíthatók.
– Az rendben van, hogy valahogy tönkretesszük a horcruxot –
töprengett hangosan Ron –, de miért ne tudna a benne lakó
lélekdarab egyszerűen átköltözni másvalamibe?
– Nem tud, mert a horcrux az élő ember pontos ellentéte. –
Hermione látta, hogy se Harry, se Ron nem lett okosabb ettől a
választól, gyorsan kifejtette hát: – Figyelj, Ron, ha most
felkapnék egy kardot, és leszúrnálak vele, nem tennék kárt a
lelkedben, igaz?
– És ez baromi vigasztaló lenne – csóválta a fejét Ron.
Harry nevetett.
– Vigasztaló is! De csak azt akartam mondani ezzel, hogy bármi
történjék is a testeddel, a lelked ép marad – magyarázott tovább
Hermione. – A horcruxok esetében nem így működik a dolog. A
lélekdarabnak a túléléshez feltétlenül szüksége van a tárolójára,
a megbűvölt testére. Ha azt elveszti, megszűnik létezni.
– Mikor leszúrtam a naplót, tényleg olyan volt, mintha
meghalna – erősítette meg Harry. Jól emlékezett rá, hogy az

108
átdöfött lapokból úgy folyt a tinta, mint a vér, és Voldemort
lelkének darabja rettenetes sikolyok közepette vált semmivé.
– Mikor a megfelelő módszerrel tönkretetted a horcruxot, a belé
zárt lélekdarab megszűnt létezni. Előtted Ginny is próbált
megszabadulni a naplótól, de hiába húzta le a vécén, a napló
sértetlen állapotban visszatért.
– Egy pillanat – ráncolta a homlokát Ron. – A naplóba zárt
lélekdarab megszállta Ginnyt, nem igaz? Akkor ez hogy volt
lehetséges?
– Amíg a mágikus tároló ép, a lélekdarab beléphet azokba, akik
túl közel kerülnek hozzá… Nem úgy értem – folytatta, mielőtt
Ron közbeszólhatott volna –, hogy, mondjuk, túl sokáig tartják a
kezükben – az érintésnek ehhez semmi köze. Az érzelmi
közelség a fontos. Ginny kiöntötte a szívét a naplónak, és ezzel
teljesen kiszolgáltatta magát neki. Ha az ember túlságosan
megkedvel vagy a bizalmába fogad egy horcruxot, az már régen
rossz.
– Bár tudnám, hogyan tette tönkre Dumbledore a gyűrűt –
csóválta a fejét Harry. – Miért nem kérdeztem meg tőle? Soha
nem…
A mondatot már csak gondolatban fejezte be. Eszébe jutott,
hogy még mennyi mindent nem kérdezett meg Dumbledore-tól.
Úgy érezte, amíg a professzor élt, megannyi alkalmat szalasztott
el; lehetőségeket, hogy többet megtudjon… hogy mindent
megtudjon…
Egyszerre falrengető robaj hasított bele a csöndbe. Kicsapódott
az ajtó, Hermione felsikoltott, és elejtette A legfeketébb mágia
titkait; Csámpás beiramodott az ágy alá, onnan fújt
felháborodva. Ron talpra szökkent, de elcsúszott egy eldobott
Csokibéka-papíron, és beverte a fejét a szemközti falba. Harry
pedig reflexszerűen a pálcája után kapott, csak utána jutott el a

109
tudatáig, hogy Mrs Weasley áll előttük – kócosan, dühtől
eltorzult arccal.
– Bocsánat, hogy megzavarom meghitt társalgásotokat – szólt
remegő hangon az asszony. – Bizonyára rátok fér a pihenés…
de a szobám tele van nászajándékokkal, amiket szét kell
válogatni, és ha jól emlékszem, azt mondtátok, számíthatok a
segítségetekre.
– Hát persze! – Hermione rémülten felpattant; csak úgy
röpködtek a könyvek körülötte. – Persze… segítünk…
bocsánat… – Vetett még egy meggyötört pillantást Harryre és
Ronra, aztán Mrs Weasley nyomában kisietett az ajtón.
– Tisztára házimanót csinál belőlünk – sopánkodott fájó
homlokát dörzsölve Ron, miközben Harryvel anyja szobája felé
kullogtak. – De azok legalább hasznosnak érzik magukat. Alig
várom, hogy túl legyünk ezen az esküvőn!
– Én is – bólintott Harry. – Akkor végre mehetünk horcruxokat
keresni… Ezek után az kész jutalomüdülés lesz, nem?
Ron felnevetett, de ekkor megpillantotta az anyja szobájában
tornyosuló nászajándékhegyet, és a torkára forrt a kacaj.


Delacourék másnap délelőtt tizenegykor érkeztek meg. Harry,
Ron, Hermione és Ginny addigra ismeretlenül is meglehetősen
ellenséges érzelmeket tápláltak Fleur családja irányában; Ron
igencsak dühösen csörtetett fel a szobájába, hogy két egyforma
zoknit keressen magának, és Harry sem önként és dalolva állt
neki fésülködni. Mikor aztán Mrs Weasley már elfogadhatónak
ítélte a megjelenésüket, mindnyájan kivonultak a napsütötte
udvarra, hogy fogadják a vendégeket.
Harry még sose látta ilyen takarosnak a ház környékét. A hátsó
ajtó előtti lépcső állandó lakói, a rozsdás üst meg a régi

110
gumicsizmák eltűntek, viszont az ajtótól jobbra és balra is egy-
egy új cserepes libbencsbokor pompázott. Bár állt a levegő, a
két bokor levelei lustán billegtek, olyan benyomást keltve,
mintha hullámok vonulnának végig rajtuk. A tyúkokat bezárták,
az udvar fel volt söpörve, a kert gazoláson, sövényigazításon és
mindenféle csinosításon esett át, bár Harry, aki dzsungelszerű
állapotában szerette, úgy ítélte meg, hogy eléggé vigasztalanul
fest megszokott lakói, a légiónyi bogarászó törpe nélkül.
Harry meg se próbálta megjegyezni, hányféle biztonsági bűbájt
vetett be a rend és a minisztérium az Odú védelmére; csak
annyit jegyzett meg, hogy senki nem léphet a házba vagy a
telekre mágikus helyváltoztatás útján. A zsupszkulccsal utazó
Delacourékat is egy közeli dombtetőre irányították, oda ment ki
eléjük Mr Weasley. A vendégek közeledtének első jele az a
meghökkentően magas hangú nevetés volt, amit, mint kiderült,
Arthur Weasley produkált. Pillanatokkal később fel is bukkant a
kapuban, kezében megannyi csomaggal s oldalán egy gyönyörű,
szőke hajú, hosszú fűzöld ruhát viselő asszonnyal, aki nem
lehetett más, mint Fleur édesanyja.
– Maman! – kiáltott fel Fleur, és már szaladt is, hogy megölelje
a dámát. – Papa!
A kis, hegyes, fekete szakállat viselő Monsieur Delacourt
nejével ellentétben nemigen lehetett előnyös külsejűként
jellemezni; feleségénél egy fejjel alacsonyabb és kimondottan
túlsúlyos volt, ugyanakkor kellemes természetű férfiú
benyomását keltette. Magas sarkú csizmájában odadöcögött Mrs
Weasleyhez, s két-két csókot nyomott az asszony két orcájára,
pirulásra késztetve őt.
– Túl nagy terh’et vállalt, madame – szólt zengő basszushangon.
– Fleurtől ‘álljuk, ‘ogy mennyit fárhadoznak.
– Ugyan, szóra sem érdemes – fuvolázta Mrs Weasley. –

111
Nekünk ez öröm, nem fáradság.
Feltoluló indulatát levezetendő, Ron belerúgott az egyik
libbencsbokor mögül kikukucskáló kerti törpébe.
– Drhága ásszonyom! – Monsieur Delacour szélesen
mosolygott, és kitartóan szorongatta két húsos mancsával Mrs
Weasley kezét. – Sáládjáink küszöbön álló egyesülése á
legnagyob megtiszteltetés számunkrá! Engedje meg, ‘ogy
bemutásám ‘itvesemet, Apolline-t.
Madame Delacour odalibbent Mrs Weasleyhez, és lehajolva
orcán csókolta.
– Enchantée – szólt. – Á férhje rhendkívül mulátságos
törthénetekkel szórhákoztátot minket!
Mr Weasley eszelős vihogást hallatott, de Mrs Weasley egyetlen
pillantására elnémult, és attól kezdve olyan arcot vágott, mintha
egy közeli barát halálos ágya mellett állna.
– Kisebbik lányomát, Gabrielle-t márh ismerik – mondta
Monsieur Delacour.
A tizenegy éves Gabrielle, aki derékig érő káprázatos,
ezüstszőke hajával mintha Fleur kicsinyített mása lett volna,
sugárzó mosollyal és lelkes öleléssel köszöntötte Mrs Weasleyt,
aztán szempillarezgetős, forró pillantást vetett Harryre. Ginny
hangosan megköszörülte a torkát.
– Kerüljenek beljebb! – szívélyeskedett Mrs Weasley, és
megannyi „Tessék, tessék!”, „Csak kegyed után!” és „Dehogy,
dehogy!” közepette beterelte a francia családot a házba.
Delacourékról hamar kiderült, hogy segítőkész, hálás vendégek.
Mindennek nagyon örültek, és lelkesen kivették a részüket az
esküvői előkészületekből. Monsieur Delacour az ültetési rendtől
a koszorúslányok cipőjéig mindent charmant-nak ítélt; Madame
Delacour, aki a háztartási bűbájok mestere volt, egy
szempillantás alatt tisztává varázsolta a tűzhelyet; Gabrielle

112
árnyékként követte nővérét, amiben tudott, segített, és
folyamatosan csacsogott franciául.
Problémát az jelentett csupán, hogy az Odút nem ilyen sok
ember elszállásolására tervezték. Mr és Mrs Weasley a
nappaliban aludtak, miután a Delacour házaspár hiába
tiltakozott, be kellett költözniük a szülői hálószobába. Gabrielle
Percy régi szobájában aludt Fleurrel, Bill kijelölt hálótársa pedig
esküvői tanúja, Charlie volt, bár ő még nem érkezett meg
Romániából. A három jó barát számára ettől kezdve
gyakorlatilag lehetetlenné vált a közös tervezgetés; végső
elkeseredésükben már önként vállalkoztak a tyúkok etetésére,
csak hogy kimenekülhessenek a zsúfolt házból.
– És még most se hagy békén minket! – fakadt ki Ron, mikor
már a második tervezett udvari találkájukat készült meghiúsítani
Mrs Weasley, aki karjában egy kosár mosott ruhával közeledett
feléjük.
– Jól van, látom, megetettétek a tyúkokat – szólt oda már
messziről az asszony. – Holnap majd megint be kell zárni
őket… Jönnek az emberek felállítani a lakodalmas sátrat –
magyarázta, miután megállt és a tyúkól falának dőlt, hogy
szusszanjon egyet. Valóban eléggé kimerültnek tűnt. – A
Millamant Sátorvarázs-szolgálatot hívtam… nagyon ügyes
társaság. Bill megy el értük… Amíg itt vannak, jobb lesz, ha a
házban maradsz, Harry. Meg kell mondanom, nem egy
leányálom esküvőt szervezni ennyi védőbűbáj közepette.
– Nagyon sajnálom – szabadkozott Harry.
– Ugyan, ne butáskodj! – vágta rá Mrs Weasley. – Nem úgy
értettem… A te biztonságod a legfontosabb! Jut eszembe, meg
is akartam kérdezni, hogyan ünnepeljük meg a születésnapodat.
Csak egyszer tizenhét éves az ember…
– Ne csináljunk nagy felhajtást – jelentette ki sietve Harry,

113
miután belegondolt, mennyi plusz házimunkával járna még egy
ünnepség. – Elég, ha a vacsoránál megemlítjük… Úgyis másnap
lesz az esküvő…
– Ahogy akarod, kis drágám. Azért szólok Remusnak és
Tonksnak, jó? Hagridnak is örülnél?
– Igen, nagyon – felelte Harry. – De kérem, ne csináljon ebből
gondot magának.
– Ugyan már, ugyan… ez a legkevesebb…
Mrs Weasley hosszú, fürkésző pillantást vetett Harryre, aztán
szomorúan elmosolyodott, és elindult a szárítókötél felé.
Odaérve suhintott a pálcájával, mire a nedves ruhák a levegőbe
emelkedtek, és szépen elrendezték magukat a kötélen. Harry
elnézte az asszonyt, és hirtelen mardosó bűntudat fogta el,
amiért ennyi gondot és fájdalmat okoz neki.

114
Hetedik fejezet


Albus Dumbledore végrendelete


Hegyi úton haladt, hideg, kék fényben derengő hajnalon.
Messze a völgyben egy kis település ködpárába burkolózó
árnyai sejlettek fel. Ott van-e az ember, akit keres? Az ember,
aki kell neki, aki minden gondolatát kitölti, akitől választ vár,
megoldást remél a problémára…
– Hékás, ébredj!
Harry kinyitotta a szemét. A kempingágyon feküdt Ron dohos
padlásszobájában. Sötét volt, a nap még nem kelt fel. Pulipinty
fejét a szárnya alá dugva aludt. Harrynek szúrt a sebhelye.
– Beszéltél álmodban.
– Igen?
– Igen. Azt mondogattad, hogy Gregorovics.
Harry szemüveg nélkül csak homályosan látta Ron arcát.
– Ki az a Gregorovics?
– Honnan tudjam? Te emlegetted.
Harry töprengve masszírozta a homlokát. Ismerősnek rémlett a
név, de nem tudta, honnan.
– Azt hiszem, Voldemort őt keresi.
– Szerencsétlen ember – sajnálkozott Ron.
Harry tovább dörzsölgette a sebhelyét, s közben felült az ágyon.
Már teljesen éber volt. Megpróbálta pontosan felidézni az
álomban látottakat, de csak egy horizontig nyúló hegyvidékre és
egy mély völgy ölén meghúzódó falucska körvonalaira
emlékezett.
– Szerintem valahol külföldön van.

115
– Ki, Gregorovics?
– Voldemort. Külföldre utazott, hogy megkeresse
Gregorovicsot. Olyan tájat láttam, amilyen nemigen van Nagy-
Britanniában.
– Szóval már megint beleláttál a fejébe?
Aggodalom csengett Ron hangjában.
– Tedd meg, hogy nem mondod el Hermionénak – kérte Harry.
– Bár arról tényleg nem tehetek, hogy álmodom dolgokat…
Tovább töprengett, s közben tekintete a kis Pulipinty kalitkájára
vándorolt… Hol hallhatta Gregorovics nevét?
– Valamiért úgy rémlik – szólt vontatottan –, hogy köze van a
kviddicshez. A kviddics jut eszembe róla, de nem tudom, miért.
– A kviddics? – visszhangozta Ron. – Nem Gorgovicsra
gondolsz véletlenül?
– Kire?
– Dragomir Gorgovicsra. Hajtó, a Chudley Csúzlik két éve
rekordösszegért szerződtette. Ő tartja az egy szezonon belüli
kvaffejtés rekordját.
– Nem – rázta a fejét Harry. – Biztos, hogy nem Gorgovicsra
gondolok.
– Én se akarok rágondolni… Térjünk a lényegre: Isten éltessen!
– Fú, tényleg! Tizenhét éves vagyok!
Harry felkapta a kempingágy mellett heverő pálcáját, rámutatott
vele a kaotikus állapotú asztalra, és így szólt:
– Invito szemüveg!
Bár a hívott tárgy mindössze harminc centire volt tőle, boldogító
volt látnia, ahogy felé repül – aztán egy darabig semmit sem
látott, mert a szemüveg szára szemen bökte.
– Ügyi – kuncogott Ron.
Nyomjelmentessége feletti örömében Harry ezután légiparádét
rendezett a szobában Ron ingóságaival. Az időközben felébredt

116
Pulipinty ide-oda röpködött kalitkájában, olyan izgalommal
töltötte el a látvány. Utána Harry megpróbálta bűbájjal megkötni
a cipőfűzőjét (a keletkezett csomót aztán kétkezi munkával
oldozgatta hosszú perceken át), és pusztán szórakozásból
világoskékké változtatta a narancsszín talárokat Ronnak a
Chudley Csúzlikat ábrázoló poszterein.
– A sliccedet szerintem kézzel húzd fel – tanácsolta Ron, és jót
vihogott, mikor Harry ijedten a nadrágjára nézett. – Tessék az
ajándékod. Itt bontsd ki, anyámnak nem kell feltétlenül látnia.
– Könyv? – csodálkozott Harry a szögletes csomagot tapogatva.
– Búcsút mondtál a hagyományoknak?
– Ez nem akármilyen könyv – magyarázta Ron. – Ez aranyat ér:
Tizenkét bombabiztos módszer boszorkányok elbűvölésére.
Minden benne van, amit a lányokról tudni kell. Ha tavaly
meglett volna nekem, sec-perc alatt leráztam volna Lavendert,
és gond nélkül összejöttem volna… Na mindegy, szóval nemrég
megkaptam Fredtől és George-tól, és nagyon sokat tanultam
belőle. Meg fogsz lepődni: pálca nélkül is lehet csodákat
művelni.
Mikor lementek a konyhába, csinos kis halom ajándék várta
Harryt az asztalon. Bill és Monsieur Delacour épp végeztek a
reggelivel; Mrs Weasley velük csevegett, de közben a fél szeme
a serpenyőn volt.
– Arthur megkért, hogy a nevében is kívánjak neked boldog
tizenhetedik születésnapot – fordult mosolyogva a belépő
Harryhez az asszony. – Korán el kellett indulnia munkába, de
azt ígérte, vacsorára hazaér. Ott van az ajándékunk a kupac
tetején.
Harry leült, és kibontotta a mutatott szögletes kis csomagot. Egy
aranyóra volt benne, hasonló ahhoz, amit Ron kapott a szüleitől
a tizenhetedik születésnapjára: a számlapján mutatók helyett

117
csillagok jártak körbe.
– Régi szokás órát ajándékozni, mikor egy varázsló nagykorú
lesz. – Mrs Weasley kicsit aggódva pislogott Harryre a tűzhely
mellől. – Sajnos ez nem vadonatúj, mint Roné volt… Fabian
bátyám öröksége, ő pedig nem épp arról volt híres, hogy nagyon
vigyázott volna a holmijaira… egy kicsit horpadt a hátulja, de…
A mondat vége nem hangzott el – Harry felpattant, és átölelte az
asszonyt. Rengeteg kimondatlan dolgot próbált ebbe az ölelésbe
sűríteni, és Mrs Weasley talán megérezte ezt, mert utána nagy
pislogva megveregette Harry arcát, majd zavarában céltalanul
meglengette pálcáját, aminek következtében fél csomag sercegő
baconszalonna a serpenyőből a padlóra költözött.
– Isten éltessen, Harry! – csendült Hermione hangja. A lány
besietett a konyhába, és gyorsan hozzátette a kupachoz a saját
ajándékát. – Semmi különös, de remélem, örülni fogsz neki…
– Tőled mit kapott? – kérdezte Rontól, aki azonban jobbnak
látta süketnek tettetni magát.
– Nyisd ki Hermionéét! – fordult gyorsan Harryhez.
Az ajándék egy új gyanuszkóp volt. A Bill és Fleur készítette
csomagból egy bűvös borotva került elő.
– Ah, igen, ez gárhántálja á tökéletesen sima arhcbőrht –
magyarázta lelkesen Monsieur Delacour –, de vigyázz, pontos
instrhukciókat kell ádni neki, különben mindenütt
megkopászt…
A Delacour házaspár csokoládéval lepte meg Harryt, Fred és
George pedig a Weasley Varázsvicc Vállalat legújabb
termékeivel töltött meg egy hatalmas dobozt.
Harry, Ron és Hermione reggelizés után hamar kiszorultak a
konyhából, mert Madame Delacour, Fleur és Gabrielle
érkezésével az asztal kényelmetlenül zsúfolttá vált. Miközben
felfelé baktattak a lépcsőn, Hermione kivette Harry kezéből az

118
ajándékokat.
– Bepakolom neked ezeket – csacsogta vidáman. – Különben
már majdnem kész vagyok, csak arra várok, hogy Ron
alsónadrágjai kijöjjenek a mosásból…
Ron zavart hebegésbe kezdett, de ekkor kinyílt az egyik első
emeleti ajtó.
– Bejönnél egy percre, Harry?
Ginny volt az. Ron megtorpant, de Hermione lendületből
megfogta a könyökét, és továbbvonszolta őt a lépcsőn. Harry
kicsit félszegen tett eleget Ginny invitálásának.
Most járt először a lány szobájában. Kicsi, de világos helyiség
volt; egyik falát a Walpurgis Lányai rockegyüttes jókora
posztere, a másikat az egyetlen, kizárólag boszorkányokból álló
kviddicscsapat, a Holyheadi Hárpiák kapitányának, Gwenog
Jonesnak a képe díszítette. Az íróasztal feletti ablak arra a
gyümölcsöskertre nézett, ahol Harry és Ginny egyszer páros
kviddicset játszottak Ronnal és Hermionéval, s ahol most egy
hatalmas, gyöngyfehér falú sátor terpeszkedett. A sátor tetején
lobogó aranyszínű zászló egy magasságban volt a szoba
ablakával.
Ginny felszegte a fejét, Harry szemébe nézett, majd vett egy
nagy levegőt, és így szólt:
– Boldog tizenhetedik születésnapot.
– Öhm… köszönöm.
Harry képtelen volt viszonozni a lány kitartó pillantását: úgy
érezte, mintha vakító fénybe kellene néznie.
– Szép a kilátás – motyogta az ablak felé intve.
Ginny ezt – el nem ítélhető módon – eleresztette a füle mellett.
– Nem tudtam, mit adjak neked – folytatta.
– Semmit se kell adnod nekem.
Ginny ezt se méltatta válaszra.

119
– Nem tudtam, mi az, aminek hasznát vennéd… és ami elég
kicsi ahhoz, hogy magaddal tudd vinni.
Harry megkockáztatott egy óvatos pillantást a lány arcára.
Ginny nem sírt; Harry sok más dolog mellett ezt is csodálta
benne: hogy nagyon ritkán fakadt sírva. Néha eltűnődött, nem
azért van-e ez, mert Ginnynek hat báty mellett meg kellett
edződnie.
A lány közelebb lépett hozzá.
– Aztán arra gondoltam, olyasmit kellene adnom, ami eszedbe
juttat engem, ha, mondjuk, találkozol valami vélával, mikor
elmész oda, ahova menned kell.
– Nem hiszem, hogy útközben túl sok alkalmam lesz
ismerkedni.
– Akkor tényleg minden rosszban van valami jó – suttogta
Ginny, és már csókolta is Harryt, úgy, ahogy még sohasem.
Harry nem ellenkezett, viszonozta a csókot, amely áldott
feledést hozott, amely bódítóbb volt még a Lángnyelv-
whiskynél is, és amely az érzékelés határain túlra száműzött
minden egyebet, hogy a teljes valóságot Ginny tölthesse ki: a
háta, amit Harry a keze alatt érzett, a hosszú, édes illatú haja…
Kicsapódott az ajtó, és ők szétrebbentek.
– Hoppá – mondta élesen Ron. – Bocsánat.
– Ron!
Befutott a ziháló Hermione is. Feszült csend támadt, majd
Ginny csendes, üres hangon így szólt:
– Akkor hát isten éltessen, Harry.
Ronnak skarlátvörös volt a füle; Hermione nyugtalanul
pislogott. Harry a legszívesebben az arcukba csapta volna az
ajtót, de tudta, hogy hiába: Ron felbukkanásakor mintha
jéghideg léghuzat söpört volna át a szobán, s a bűvös pillanat
kipukkadt, akár a szappanbuborék. A kinyíló ajtón betódult

120
mindaz, ami miatt szakított Ginnyvel, ami miatt távol kellett
tartania magát a lánytól – s az önfeledt boldogság oda volt.
Ránézett Ginnyre, mondani akart volna neki valamit, bár nem
tudta, mit – de a lány addigra hátat fordított neki. Lehet, hogy
most az egyszer nem akarta visszatartani könnyeit. És Ron
jelenlétében Harry nem vigasztalhatta meg őt.
– Majd beszélünk – mondta, és két barátját követve kiment a
szobából.
Ron ledübörgött a lépcsőn, átvágott a még mindig zsúfolt
konyhán, és kiment az udvarba. Harry végig lépést tartott vele;
Hermione ijedt arccal loholt utánuk.
Mikor már elég messze voltak a háztól, Ron megállt a frissen
nyírt füvön, és szembefordult Harryvel.
– Dobtad a húgomat. Most mit csinálsz, játszadozol vele?
– Nem játszadozom – felelte Harry, épp mikor Hermione
utolérte őket.
– Ron…
A fiú felemelte a kezét, hogy csendre intse.
– Nagyon kibukott, amikor szakítottál vele…
– Én is. Tudod jól, hogy nem jókedvemben…
– Igen, tudom, de most megint smároltál vele, és ettől elkezd
majd reménykedni…
– A húgod nem bolond, tudja, mi a helyzet, esze ágában sincs
azt hinni, hogy… hogy egyszer összeházasodunk, vagy…
Saját szavait hallva fájdalmasan életszerű jelenet elevenedett
meg lelki szemei előtt: Ginnyt látta, fehér ruhában, amint
hűséget esküszik egy magas, arctalan, ellenszenves idegennek.
Aztán egy örvénylő pillanat múltán két jövő képe villant fel
egymás mellett a fejében: Ginnyé, mint végtelen, szabad tér, és
a sajátja… amibe nem fért bele más, csak Voldemort.
– De ha minden alkalommal rámászol…

121
– Többet nem fordul elő – ígérte komoran Harry. Derült idő
volt, mégis úgy érezte, mintha eltűnt volna a nap az égről. –
Most elégedett vagy?
Ron arca egyszerre tükrözött neheztelést és tanácstalanságot.
Hintázott egy kicsit a talpán, aztán kinyögte:
– Hát… így… igen.
Ginny a nap folyamán nem kereste többet az alkalmat, hogy
kettesben maradjon Harryvel, és nem volt egyetlen olyan
pillantása vagy gesztusa sem, ami utalt volna rá, hogy a
szobájában több zajlott udvarias társalgásnál. Charlie érkezése
azonban ezzel együtt is megkönnyebbülést hozott Harrynek:
addig se kellett a jövőre gondolnia, amíg azt nézte, hogyan
tuszkolja le Mrs Weasley egy székre a fiát, és jelenti be
fenyegetően felemelt pálcával, hogy most pedig tisztességes
frizurát nyír Charlie-nak.
A születésnapi vacsora akkor is meghaladta volna az Odú
konyhájának kapacitását, ha nem egészül ki a társaság Charlie-
val, Lupinnal, Tonksszal és Hagriddal – így hát ezúttal a kertben
terítettek. Fred és George bűbájjal rábírtak egy sor lila lámpást –
amelyek mindegyikén egy nagy 17-es szám virított –, hogy
lebegjenek a sorban felállított asztalok fölött. Mrs Weasley
gondos ápolásának köszönhetően George sebe szépen gyógyult;
Harry azonban még mindig nem tudta megszokni a sötét lyukat
a fiú fején, hiába vicceltek vele annyit az ikrek.
Hermione bűbájára lila és arany szerpentinszalagok röppentek a
magasba s aggatták fel magukat művészi elrendezésben a fák és
a bokrok ágaira.
– Csinos – szólt elismerően Ron, miután Hermione egy utolsó
pálcalendítéssel aranyszínűre festette a vadalmafa lombját. –
Igazán remek érzéked van az ilyesmihez.
– Köszönöm, Ron! – Hermione látható örömmel, ugyanakkor

122
némi meghökkenéssel fogadta a dicséretet. Harry elfordult, hogy
elrejtse vigyorát. Volt egy olyan érzése, hogy ha egyszer lesz
ideje belenézni a Tizenkét bombabiztos módszer boszorkányok
elbűvölésére című könyvbe, találni fog benne egy fejezetet a
bókolásról. Tekintete találkozott Ginnyével; ránevetett a lányra,
de aztán eszébe jutott Ronnak tett ígérete, gyorsan társalogni
kezdett hát Monsieur Delacourral.
– Utat kérek, utat kérek! – zengte éneklő hangon Mrs Weasley.
A kertkapu felől közeledett, s egy strandlabda méretű cikesz
lebegett előtte. Néhány másodperc múlva aztán kiderült, hogy
az óriási sporteszköz nem más, mint Harry születésnapi tortája, s
Mrs Weasley csupán azért röptette maga előtt, mert nem mert
végigbukdácsolni vele az egyenetlen talajon.
– Ez fantasztikus, Mrs Weasley – hálálkodott Harry, mikor a
torta elfoglalta helyét az asztal közepén.
– Ugyan, kis drágám, semmiség – felelte meleg mosollyal az
asszony A háta mögött Ron feltartott hüvelykujját mutatta
Harrynek, és a „profi vagy” szavakat tátogta.
Fred és George kimentek a házhoz vezető ösvény végére, és ott
fogadták a vendégeket, akik hét órára mind be is futottak.
Hagrid a jeles alkalom tiszteletére felvette legjobb, ezzel együtt
is rémséges szőrös, barna öltönyét. Lupin, bár mosolyogva
rázott kezet Harryvel, levertnek tűnt, ami annál furcsább volt,
mivel párjából, Tonksból csak úgy áradt a jókedv.
– Boldog születésnapot! – rikkantotta a fiatal boszorkány, és
szoros ölelésbe zárta Harryt.
– Tizenhét, he? – brummogta vidáman Hagrid, miután kapott
egy vödör nagyságú, borral töltött poharat Fredtől. – Épp hat
éve ismerkedtünk meg, Harry! Emlékszel még arra a napra?
– Homályosan – felelte vigyorogva az ünnepelt. – Úgy rémlik,
ránk törted az ajtót, malacfarkat ragasztottál Dudleyra, és

123
kijelentetted, hogy varázsló vagyok.
– Ki emlékszik már a részletekre? – kuncogott Hagrid. – Ron,
Hermione, jól vagytok?
– Jól – mosolygott Hermione. – És te?
– Megvagyok, megvagyok. Sok dolgom van mostanság, kis
egyszarvúak születtek, majd megmutatom őket, ha jöttök… –
Harry szándékosan nem nézett barátaira; Hagrid a zsebében
turkált. – Tessék, Harry… Nem tudtam, mit hozzak neked, de
aztán eszembe jutott ez. – Kicsi, pikkelyes erszényt halászott
elő, amin hosszú zsinór lógott, nyilván hogy nyakba lehessen
akasztani. – Zanzárdbőrből van. Ha a tulajdonosa beletesz
valamit, utána csak ő tudja kivenni belőle. Ritka holmi.
– Köszönöm, Hagrid!
– Szóra sem érdemes – legyintett kukafedél méretű kezével a
vadőr. – Jé, ott jön az én régi jó cimborám, Charlie! Hahó!
Charlie!
A megszólított feléjük vette az irányt, s menet közben bánatosan
végigsimított brutálisan megkurtított hajzatán. Ronnál
alacsonyabb, vállas fiatalember volt; izmos karjait hosszú hegek
és égési sérülések nyomai borították.
– Szevasz, Hagrid, hogy s mint?
– Ezer éve tervezem, hogy írok neked. Hogy van Norbert?
Charlie felkacagott.
– Norbert? A norvég tarajossárkány? Átkereszteltük Norbertára.
– Micsoda? Norbert lány?
– Az bizony.
– Azt honnan lehet tudni? – tudakolta Hermione.
– A nőstények sokkal vérszomjasabbak – felelte Charlie, majd
vetett egy pillantást hátrafelé, és fojtott hangon megjegyezte: –
Ideje lenne, hogy apa hazataláljon. Anya kezd ideges lenni.
Erre a többiek is ránéztek Mrs Weasleyre. Az asszony

124
beszélgetni próbált Madame Delacourral, de közben szinte
másodpercenként a kapu felé pislogott.
– Azt mondom, kezdjük el Arthur nélkül – fordult végül az
egybegyűltekhez. – Biztos nem tud elszabadulni a… Oh!
Mindenki egyszerre pillantotta meg a jelenést: egy fénycsík
röppent be a kertbe, hogy egy szempillantás múlva
megállapodjon az asztal fölött; ott fénylő, ezüstös menyétalakká
változott, mely a hátsó lábára állt, és Mr Weasley hangján így
szólt:
– Velem van a mágiaügyi miniszter.
A patrónus ezután köddé vált, s Fleur megrökönyödött
rokonsága már csak a hűlt helyét nézhette.
– Jobb, ha mi elmegyünk – jelentette ki nyomban Lupin. –
Sajnálom, Harry… alkalomadtán megmagyarázom…
Azzal derékon kapta Tonksot, és elsietett vele. Hamarosan
elérték a kerítést, kimásztak rajta, s azon nyomban el is tűntek.
Mrs Weasley arcára döbbenet ült ki.
– A miniszter… de hát miért? Nem értem…
A talány megvitatására azonban már nem maradt idő: a
következő pillanatban a kapun túl előbukkant a semmiből Mr
Weasley, oldalán a sörényszerű hajáról azonnal felismerhető
Rufus Scrimgeourrel.
Az újonnan érkezettek az udvaron át egyenesen a kert és a
lámpafényben fürdő asztalt körülülő, elnémult társaság felé
vették útjukat. Mikor Scrimgeour a lámpák fénykörébe ért,
Harry megállapította, hogy sokat öregedett legutóbbi
találkozásuk óta; arca soványabb és árkoltabb, tekintete
mogorvább volt.
– Elnézést kérek az alkalmatlankodásért. – Scrimgeour az asztal
végéhez bicegett, s ott megállt. – Annál is inkább, mivel úgy
látom, ünnepi eseményt zavarok meg.

125
A miniszter tekintete egy pillanatra megpihent az óriási
cikesztortán.
– Isten éltessen sokáig.
– Köszönöm – biccentett Harry.
– Szeretnék egy szót váltani veled – folytatta Scrimgeour. –
Szintúgy Ronald Weasley úrral és Hermione Granger
kisasszonnyal.
– Velünk is? – csodálkozott Ron. – Velünk miért?
– Közölni fogom, amint magunkban leszünk – felelte a
miniszter. – Akad itt olyan hely, ahol beszélhetek velük? –
vetette oda a kérdést Mr Weasleynek.
– Hogyne, természetesen. – Mr Weasley idegesen pislogott. –
A… a nappali, gondolom, megfelel.
– Mutasd az utat! – fordult Ronhoz a miniszter. – Magának nem
kell elkísérnie minket, Arthur.
Miközben két barátjával együtt felállt az asztaltól, Harry látta,
hogy Mr Weasley aggódó pillantást vált feleségével. Szótlanul
indultak el a ház felé; Harry biztosra vette, hogy Ron és
Hermione e percben ugyanarra gondol, amire ő: Scrimgeour
megneszelte, hogy ki akarnak maradni a Roxfortból.
A miniszter egy szót se szólt, amíg keresztül nem mentek a
konyhán, és be nem értek a nappaliba. A kertet még lágy
alkonyi fény aranyozta be, de bent a házban már sötét volt.
Harry az ajtóból az olajlámpák felé intett a pálcájával, mire azok
lángra lobbantak, és megvilágították a kopottas berendezésű, de
lakályos szobát. Scrimgeour elfoglalta a süppedős karosszéket,
ami rendesen Mr Weasley helye volt, így a három jó barát
kénytelen volt a kanapén összezsúfolódni. Mikor már mind
ültek, a miniszter belevágott mondókájába:
– Kérdéseim vannak hozzátok, és legjobb lesz, ha ezeket kinek-
kinek négyszemközt teszem fel. Ti ketten – rámutatott Harryre

126
és Hermionéra – várjatok odakint. Ronalddal kezdem.
– Nem megyünk sehova – jelentette ki Harry, s Hermione
elszántan bólogatott mellette. – Vagy együtt beszél velünk, vagy
sehogy.
Scrimgeour hűvös pillantással méregette Harryt, aki sejtette,
hogy a miniszter azt latolgatja, érdemes-e már az elején
felvennie a kesztyűt és keményebb hangot megütnie.
– Akkor hát maradunk négyesben. – Scrimgeour vállat vont, és
megköszörülte a torkát. – Bizonyára mondanom sem kell, hogy
Albus Dumbledore végakarata miatt jöttem.
Harry, Ron és Hermione egymásra néztek.
– Úgy látom, meglepődtetek. Ezek szerint nem is tudtatok róla,
hogy Dumbledore a végrendeletébe foglalt titeket?
– Mi-mindhármunkat? – hebegte Ron. – Engem meg Hermionét
is?
– Úgy van. Mind…
Harry közbevágott:
– Dumbledore több mint egy hónapja halt meg. Miért csak most
kapjuk meg, amit ránk hagyott?
– Ez nem is kérdés! – vágta rá Hermione, mielőtt Scrimgeour
megszólalhatott volna. – Megvizsgálták a hagyatékot! – Hangja
remegett a felháborodástól. – Nem lett volna joguk hozzá!
– Jogom volt hozzá – felelte lekezelően Scrimgeour. – A
indokolt vagyontárgyelkobzásról szóló rendelet lehetővé teszi
hagyatékok lefoglalását abban az esetben, ha…
– Az a rendelet arra szolgál, hogy meg lehessen akadályozni
sötét varázstárgyak örökítését! – hadarta Hermione. – És a
minisztériumnak előbb bizonyítania kell, hogy az elhunyt
vagyontárgyai illegálisak, csak azután kobozhatja el őket! Talán
azt hitte, hogy Dumbledore valami elátkozott dolgot akar ránk
hagyni!?

127
– Granger kisasszony nyilván a varázsjog területén kíván majd
tevékenykedni – jegyezte meg hűvösen Scrimgeour.
– Szó sincs róla! – vágta rá Hermione. – Olyan munkát keresek
majd, aminek haszna is van!
Ron felnevetett. Scrimgeour csak egy futó pillantásra méltatta
őt.
– És most miért döntöttek úgy, hogy kiadják az örökségünket? –
kérdezte indulatosan Harry. – Nem találtak ürügyet rá, hogy
megtartsák?
Hermione ezúttal is megelőzte a válasszal a minisztert:
– Nem, egyszerűen lejárt a harmincegy nap. Annál tovább csak
olyan tárgyakat tarthatnak vissza, amelyekről bebizonyosodott,
hogy veszélyesek.
Scrimgeour nem reagált Hermione szavaira, helyette Ronhoz
fordult.
– Állítanád-e, Ronald, hogy szoros személyes kapcsolat fűzött
Dumbledore-hoz?
Ront meghökkentette a kérdés.
– Engem? Nem… nem mondanám. Harry volt az, aki…
Ron ránézett barátaira, és el is értette Hermione „fogd be a
szád”-pillantását, de hiába, a baj már megtörtént: Scrimgeour
arca elárulta, hogy pontosan azt a választ kapta, amire számított,
és amit ki akart csikarni. Úgy csapott le Ron szavaira, mint sas
az egérre.
– Ha nem fűzött szoros személyes kapcsolat Dumbledore-hoz,
mivel magyarázod, hogy szerepel a neved a végrendeletében?
Feltűnően kevés magánszemélyről tesz említést. Jószerével az
egész vagyonát – a magánkönyvtárát, a mágikus tárgyait egyéb
ingóságokkal egyetemben – a Roxfortra hagyta. Véleményed
szerint téged miért tett személyes örökösévé?
– Nem… nem t’om – motyogta Ron. – Az igaz, hogy… nem

128
voltunk szoros kapcsolatban, de… azt hiszem, kedvelt engem…
– Ne szerénykedj, Ron – szólt közbe Hermione. – Dumbledore
egyik kedvence voltál.
Harrynek erős kétségei voltak ezen állítás megalapozottságát
illetően, ugyanis tudomása szerint Dumbledore soha egyetlen
percet sem töltött négyszemközt Ronnal, és viszonyuk még
lazának se volt mondható. Scrimgeour azonban mintha nem is
hallotta volna Hermione kijelentését; előhúzott a köpenye alól
egy húzózsinóros erszényt – jóval nagyobbat annál, amit Harry
Hagridtól kapott –, elővett belőle egy pergamentekercset,
kinyitotta és felolvasott belőle:
– Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore testamentuma…
igen, meg is van… Ronald Billus Weasleyre hagyom önoltómat,
remélve, hogy rám gondol majd, amikor használja.
Olyan tárgy került elő Scrimgeour erszényéből, amit Harry jól
ismert: ránézésre nem volt több közönséges ezüst öngyújtónál,
de Harry tudta róla, hogy különleges tulajdonsággal bír: ha
kattintanak vele, magába szív minden fényt egy adott helyen,
majd újabb kattintásra kibocsátja azt. Scrimgeour előrehajolt
ültében, és átadta az önoltót Ronnak. Az ámuldozva forgatta az
ujjai között örökségét.
– Ez egy igen értékes tárgy – jegyezte meg Ron arcát fürkészve
Scrimgeour. – Talán az egyetlen a maga nemében. Nyilván
Dumbledore készítette. Vajon miért hagyott rád egy ilyen
ritkaságot?
Ron tanácstalanul rázta a fejét.
– Dumbledore-nak többezer diákja volt – folytatta Scrimgeour.
– Mégis csak hármótokat említ meg a végrendeletében. Miért?
Mire akarod használni az önoltót, Ronald?
– Sötétítek vele – dünnyögte Ron. – Mi másra használhatnám?
Erre aztán Scrimgeour sem tudott válaszolni. Egy-két

129
másodpercig még összehúzott szemmel figyelte Ront, azután
visszatért a végrendelethez.
– Hermione Jane Granger kisasszonyra hagyom a Bogar bárd
meséi című könyvet, remélve, hogy szórakoztató és tanulságos
olvasmány lesz számára.
Scrimgeour ismét az erszénybe süllyesztette kezét; ezúttal egy
kis alakú könyvet vett elő, amely foltos és hámladozó
borítójával legalább olyan réginek tűnt, mint a A legfeketébb
mágia titkai könyvtári példánya. Hermione szótlanul átvette a
könyvet Scrimgeourtől, az ölébe fektette, és rámeredt. Harry
már a címet sem tudta elolvasni, mert azt rúnákkal nyomtatták a
borítóra. Miközben a jeleket nézte, egy könnycsepp hullott a
régi kötetre.
– Mit gondolsz, miért hagyta rád Dumbledore ezt a könyvet? –
kérdezte Scrimgeour.
– Mert… szeretek olvasni – felelte elfúló hangon Hermione, és
megtörölte szemét a blúza ujjával.
– De miért épp ezt a könyvet hagyta rád?
– Nem tudom. Biztosan úgy gondolta, hogy tetszeni fog.
– Beszéltél valaha Dumbledore-ral rejtjelezésről vagy titkos
üzenetek közlésének egyéb módjairól?
– Nem – felelte Hermione, tovább törölgetve a szemét. – És ha a
minisztérium harmincegy nap alatt sem talált rejtjeles üzenetet a
könyvben, akkor valószínűleg én sem fogok.
Hermione összeszorította ajkát, hogy ne zokogjon fel hangosan.
Ronnak annyira szűk volt a helye a kanapén két barátja között,
hogy csak nagy nehezen tudta hátradugni és a lány vállára tenni
a kezét. Scrimgeour közben ismét a végrendeletre fordította
tekintetét.
– Harry James Potterre – olvasta hangosan, s Harry gyomra
görcsbe rándult a hirtelen izgalomtól – azt a cikeszt hagyom,

130
amit első roxforti kviddicsmérkőzésén elkapott. Emlékeztesse rá,
hogy a kitartás és az ügyesség elnyeri méltó jutalmát.
Mikor Scrimgeour előhúzta az erszényből a szárnyát bágyadtan
rezegtető, diónyi aranylabdácskát, Harryn, bármennyire küzdött
ellene, mélységes csalódottság lett úrrá.
– Miért hagyta rád Dumbledore ezt a cikeszt? – kérdezte
Scrimgeour.
– Fogalmam sincs – felelte őszintén Harry. – Gondolom, azért,
amit a végrendeletben leírt… Hogy emlékeztessen rá, mire jó a
kitartás meg a nemtudommi.
– Tehát úgy véled, ez afféle jelképes emlék, semmi több?
– Igen. Mi más lehetne?
– Most én kérdezek. – Scrimgeour egy kicsit közelebb húzta
karosszékét a kanapéhoz. Időközben a kertre is leszállt az este.
Az ablakon át nézve a lakodalmas sátor derengő fehér kísértet
módjára tornyosult a sövény fölé.
– Úgy vettem észre, a születésnapi tortád is cikesz alakú –
mondta Scrimgeour. – Miért?
Hermione sötéten felnevetett.
– Biztos nem azért, mert Harry remek fogó, az túl egyszerű
lenne! Dumbledore nyilván titkos üzenetet rejtett a cukormázba!
– A cukormáz semmit sem rejt, ebben biztos vagyok – felelte
higgadtan Scrimgeour. – Ellenben a cikesz kimondottan
alkalmas egy kis méretű tárgy elrejtésére. Tudod miért, igaz?
Harry a fejét rázta. Hermione viszont erre is felelt – Harry
gyanúja szerint azért, mert az iskolában kényszeres reflexszé
vált benne, hogy ha kérdést hall, megadja rá a helyes választ.
– Azért, mert a cikeszek testemlék-őrzők.
– Micsoda? – hüledezett a két fiú. Mindeddig abban a hitben
éltek, hogy Hermionénak gőze sincs a kviddicsről.
– Úgy van – bólintott Scrimgeour. – A cikeszt a felbocsátása

131
előtt senki nem érinti meg puszta kézzel. Még a készítője is
kesztyűben dolgozik. A labda olyan bűbájt hordoz, amely
képessé teszi annak a személynek az azonosítására, aki először
megfogta – vitás esetekben így bizonyítékkal tud szolgálni. Ez a
cikesz – Scrimgeour felmutatta az aranylabdácskát – emlékszik
az érintésedre, Potter. Lehetségesnek tartom, hogy Dumbledore,
akiről, ha minden jót nem is, azt el lehet mondani, hogy kiváló
varázsló volt, úgy bűvölte meg a cikeszt, hogy csak a te
kezedben nyíljon ki.
Harrynek a torkában dobogott a szíve. Biztos volt benne, hogy
Scrimgeour következtetése helyes. Mit tehetne, hogy ne kelljen
a miniszter jelenlétében megfognia a cikeszt?
– Hallgatsz? – nézett rá Scrimgeour. – Talán bizony tudod, mi
van a cikeszben?
– Nem – felelte Harry, még mindig azon töprengve, milyen
trükkel vehetné kézbe a cikeszt anélkül, hogy hozzáérne. Ha
rendesen megtanulta volna a legilimenciát, most ötletet
kereshetne Hermione fejében – szinte hallotta, hogyan
zakatolnak a lány agyának fogaskerekei.
– Fogd meg! – szólította fel higgadtan Scrimgeour.
Harry a miniszter sárga szemébe nézett; azt látta benne, hogy
nincs választása, engedelmeskednie kell. Kinyújtotta a kezét,
Scrimgeour pedig ismét előrehajolt, és lassan, óvatosan Harry
tenyerére helyezte a cikeszt.
Nem történt semmi. Mikor Harry a markába zárta az
aranylabdát, az még egyszer megrebbentette fáradt szárnyait,
majd mozdulatlanná vált. Scrimgeour, Ron és Hermione ennek
ellenére meredten nézték azt, ami kilátszott belőle Harry ujjai
között, mintha még mindig remélnék, hogy történik vele valami.
– Hát ez látványos volt – szólt gúnyosan Harry. Két barátja
elnevette magát.

132
– Akkor hát végeztünk? – kérdezte Hermione, és
nekiveselkedett, hogy kiszabadítsa magát a kanapé és barátai
szorításából.
– Még nem – bökte oda bosszús arccal Scrimgeour. –
Dumbledore még valamit hagyott rád, Potter.
– Mit? – tudakolta feltámadó izgalommal Harry.
Scrimgeour most már nem vesződött a végrendelet
felolvasásával.
– Griffendél Godrik kardját.
Hermione és Ron kővé meredtek. Harry tekintetével kereste, hol
csillan meg a rubintköves markolat, de Scrimgeour most nem
nyúlt bele az erszénybe – igaz, az túl kicsi is lett volna hozzá,
hogy a kard beleférjen.
– Na és hol van? – kérdezte gyanakodva Harry.
– Sajnálatos módon a kard nem Dumbledore-é volt, így arról
nem is végrendelkezhetett. Griffendél Godrik kardja egyedülálló
történelmi emlék, s mint olyan, jog szerint…
– Jog szerint Harryé! – csattant fel Hermione. – A kard őt
választotta! Harry húzta ki a Teszlek Süvegből!
– Megbízható történeti források szerint a kard adott esetben
használatra bocsátja magát a Griffendél-ház bármely arra méltó
tagjának. Szó sincs tehát arról, hogy Harry Potter a kizárólagos
birtokosa volna, akárhogy vélekedett is Dumbledore. –
Scrimgeour megvakarta borostás állát, s közben Harryre
függesztette tekintetét. – Mit gondolsz, miért…
– Miért akarta Dumbledore nekem adni a kardot? – Harry alig
tudta féken tartani indulatát. – Biztos mert jól mutatna a szobám
falán!
– Ez nem tréfadolog, Potter! – mordult rá Scrimgeour. – Talán
az a meggyőződés vezette Dumbledore-t, hogy csak Griffendél
Godrik kardja tudja legyőzni Mardekár utódját? Azért akarta

133
volna neked adni a kardot, mert mint oly sokan, ő is úgy hitte,
hogy neked kell megölnöd Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén?
– Érdekes elmélet – válaszolt Harry. – Döfött már valaki kardot
Voldemortba? Vagy a minisztérium hasznosabbnak tartja, ha
önoltókat vizsgálgat meg eltussolja az azkabani rabok tömeges
szökéseit? Hát ezzel tölti a miniszter úr az idejét, amikor
bezárkózik a szobájába? Egy cikeszt próbál kinyitni? Sorban
ölik az embereket, kis híján megöltek engem is, Voldemort
három grófságon át üldözött, végzett Rémszem Mordonnal, de a
minisztérium arról is mélyen hallgat, vagy tévedek? És még
elvárja, hogy együttműködjünk magukkal?
– Fékezd a nyelved! – harsogta felállva Scrimgeour, mire Harry
is felpattant. A miniszter odabicegett hozzá, és keményen
megbökte a mellkasát pálcájával, ami parázsló cigaretta módjára
lyukat égetett Harry pólójába.
– Hé! – kiáltott fel Ron; talpra szökkent, és ő is előkapta a
pálcáját, de Harry gyorsan rászólt:
– Ne! Ürügyet akarsz adni neki, hogy letartóztathasson minket?
– Eszedbe jutott, hogy nem az iskolában vagy, mi? – zihálta
Harry arcába Scrimgeour. – Rájöttél végre, hogy én nem
Dumbledore vagyok, aki minden arcátlanságodat és
engedetlenségedet megbocsátotta? Felőlem viselheted úgy a
sebhelyedet, mint egy koronát, de nekem akkor se egy tizenhét
éves kölyök fogja megmondani, hogyan végezzem a munkámat!
Ideje lenne, hogy egy kis tiszteletet tanulj!
– Ideje lenne, hogy rászolgáljon! – vágott vissza Harry.
Remegni kezdett a padló; szapora léptek zaja hallatszott, majd
kitárult a nappali ajtaja, és megjelent a Weasley házaspár.
– Úgy hallottuk… mintha valaki… – hebegte Mr Weasley, akit
szemlátomást megriasztott a látvány, hogy Harry és a miniszter
majdhogynem egymás mellének feszülve állnak.

134
– …kiabált volna – zihálta Mrs Weasley.
Scrimgeour két lépést hátrált, és a Harry pólóján égetett lyukra
nézett. Látszott, már bánja, hogy elvesztette az önuralmát.
– Nem történt semmi – dörmögte. – Nagyon sajnálom… hogy
így állsz a dolgokhoz. – Megint Harry szemébe fúrta a
tekintetét. – A jelek szerint nem tudod belátni, hogy a
minisztérium ugyanarra törekszik, amire te – és amire
Dumbledore. Együtt kellene működnöd velünk.
– Ahogy már mondtam, miniszter úr: nem tetszenek a
módszereik.
Harry másodszor is felemelte jobbját, és megmutatta
Scrimgeournek a fehérlő sebhelyet a még mindig tisztán
kivehető szavakkal: Hazudni bűn.
A miniszter arca megkeményedett; szó nélkül sarkon fordult, és
kibicegett a szobából. Mrs Weasley is kiment, de Harry hallotta,
hogy csak a hátsó ajtóig követi Scrimgeourt; alig egy perc
múlva aztán jelentette:
– Elment.
– Mit akart tőletek? – fordult Mr Weasley a három jó baráthoz,
miután felesége visszasietett hozzájuk a nappaliba.
– Elhozta, amit Dumbledore ránk hagyott – felelte Harry. –
Csak most adták ki a hagyatékot.
A kertben felállított ünnepi asztalnál kézről kézre járt a
Scrimgeourtől kapott három tárgy. Mindenki megcsodálta az
önoltót meg a régi könyvet, mindenki méltatlankodott, hogy
Scrimgeour visszatartotta a kardot, de senki nem tudott épkézláb
magyarázatot kitalálni arra, hogy miért egy régi cikeszt hagyott
Dumbledore Harryre. Mikor Mr Weasley már harmadszor vagy
negyedszer vette a kezébe az önoltót, Mrs Weasley óvatos
javaslattal élt:
– Harry drágám, mindenki borzasztóan éhes, de mégse akartunk

135
nélküled nekifogni… Most már tálalhatom a vacsorát?
Mindenki meglehetős sietséggel evett, majd egy gyors köszöntő
ének és megannyi kövér tortaszelet bekebelezése után a társaság
fel is oszlott. Hagrid, aki a másnapi esküvőre is hivatalos volt,
de testalkatánál fogva nem fért el a túlzsúfolt házban, elindult
egy közeli mezőre sátrat verni.
– Ha mindenki lefeküdt, gyere majd fel hozzánk – súgta oda
Hermionénak Harry, miközben segítettek a rendrakásban Mrs
Weasleynek.
Fent a padlásszobában aztán Ron tovább vizsgálgatta önoltóját,
Harry pedig használatba vette a Hagrid-féle zanzárdbőr erszényt
– nem aranyat tett bele, hanem csekély értékű, de számára annál
fontosabb tárgyakat: a Tekergők Térképét, a Sirius bűvös
tükréből megmaradt darabkát és R. A. B. medálját. A zsinórral
lezárt erszényt aztán a nyakába akasztotta, majd leült, és
töprengve nézegetni kezdte a szárnyát bágyadtan rebegtető, régi
cikeszt. Végül aztán halk kopogtatás hallatszott, és besurrant az
ajtón Hermione.
– Disaudio! – suttogta a lány, a lépcső irányába fordítva
pálcáját.
– Mintha azelőtt nem szeretted volna ezt a bűbájt – jegyezte
meg csipkelődve Ron.
– Változnak az idők. Na, mutasd azt az önoltót!
Ront nem kellett kétszer kérni. Maga elé tartotta örökségét, és
kattintott vele. A szobát megvilágító mennyezeti lámpa
nyomban kialudt.
– Csak az a baj – suttogta Hermione –, hogy ugyanezt perui
instant sötétségporral is meg lehet csinálni.
Újabb kattanás hallatszott, kis fénygolyó röppent a lámpa felé, s
a szobában újra világos volt.
– Akkor is tök jó darab – jelentette ki kissé sértődötten Ron. –

136
És állítólag Dumbledore saját találmánya.
– Persze, de biztos nem azért vett bele téged a végrendeletébe,
hogy segítsen nekünk villanyt oltani!
– Talán előre tudta, hogy a minisztérium lefoglalja és tüzetesen
megvizsgálja majd a hagyatékát – találgatott Harry.
– Egészen biztosan tudta – erősítette meg Hermione. – A
végrendeletben persze nem írhatta meg, hogy mire jók ezek a
tárgyak, de nem értem, hogy…
– Hogy miért nem mondott róluk valamit, mikor még élt –
fejezte be a mondatot Ron.
– Erről van szó – bólintott Hermione, és lapozgatni kezdte a
Bogar bárd meséit. – Ha ezek a tárgyak olyan fontosak, hogy
megérte őket a minisztérium tudtával ránk hagynia, akkor
igazán adhatott volna hozzájuk némi magyarázatot… Hacsak
nem abból indult ki, hogy nincs mit magyarázni…
– Hát, ha igen, akkor tévedett – csóválta a fejét Ron. – Mindig
mondtam, hogy flúgos az öreg. Zseniális volt, meg minden, de
kicsit gyári hibás. Egy vacak régi cikeszt hagyni Harryre – mi a
fenének?
– Gőzöm sincs – mondta Hermione. – Mikor Scrimgeour a
kezedbe adta, fogadni mertem volna, hogy történik valami!
– Aha… – Harry szívverése megint felgyorsult, ahogy felemelte
a cikeszt. – De gondolhatjátok, hogy Scrimgeour előtt nem
erőltettem meg magam különösebben.
– Ezt hogy érted? – hökkent meg Hermione.
– Mit csináltam a cikesszel a legelső meccsemen? Nem
emlékeztek?
Hermione csak a homlokát ráncolta. Ronnak ellenben elakadt a
lélegzete; egy darabig megszólalni se bírt, csak izgatottan
mutogatott a cikeszre meg Harry arcára.
– Majdnem lenyelted! – tört ki belőle végül.

137
– Pontosan.
Harry remegő kézzel emelte ajkához a cikeszt.
Az nem nyílt ki. Megint jött a maró, keserű csalódottság; mikor
azonban lehanyatlott a keze, Hermione felkiáltott:
– Írás! Írás van rajta! Nézd meg gyorsan!
Harry kis híján elejtette a cikeszt meglepetésében és
izgalmában. A labdácska aranyló felületén, mely néhány
másodperce még sima és üres volt, most négy, Dumbledore
jellegzetes, szálkás, dőlt betűivel írt szó állt:
Ott nyílok, ahol zárul.
Harrynek épp hogy volt ideje elolvasni a feliratot – aztán a
szöveg elhalványodott, és eltűnt.
– Ott nyílok, ahol zárul… Ez meg mit jelentsen?
Hermione és Ron tanácstalanul rázták a fejüket.
– Ott nyílok, ahol zárul… ahol zárul… ott nyílok…
De hiába ismételgették a szavakat, hiába hangsúlyozták őket így
meg úgy, nem lettek okosabbak.
– És itt van még a kard is – váltott témát Ron, miután
beletörődtek, hogy nem tudnak több értelmet kihámozni a cikesz
feliratából. – Miért akarta Harryre hagyni a kardot?
– És miért nem szólt róla egy szót sem? – dünnyögte Harry. –
Tavaly, amikor annyit beszélgettünk a szobájában, a kard végig
ott volt a falon! Ha azt akarta, hogy az enyém legyen, miért nem
adta nekem akkor?
Úgy érezte, mintha vizsgán ülne ellustult, tompa aggyal, és egy
olyan kérdésen töprengene, amire kapásból tudnia kellene a
választ. Lehetséges, hogy a tavalyi hosszú beszélgetések
valamelyikében elhangzott egy mondat, amire nem figyelt oda
eléggé? Értenie kellene, miről szól ez az egész? Dumbledore
arra számított, hogy rögtön érteni fogja?
– És itt ez a könyv is – csóválta a fejét Hermione. – Bogar bárd

138
meséi… Sose hallottam róla.
– Sose hallottál Bogar bárd meséiről? – hitetlenkedett Ron. –
Ezt nem mondod komolyan!
– De, komolyan mondom – felelte meghökkenve Hermione. –
Miért, te ismered ezeket a meséket?
– Persze, hogy ismerem!
A meglepő közlés kizökkentette Harryt töprengéséből. Nem
hitte volna, hogy van olyan könyv a világon, amit Hermione
nem ismer, Ron viszont igen. Ron is csodálkozott – de ő azon,
hogy barátai csodálkoznak.
– Ne hülyéskedjetek! Ott az a sok dedós mese, mindről azt
mondják, hogy Bogar bárd írta! A szerencse színes szökőkútja..
A varázsló és a pattogó fazék… Nyiszi nyuszi és a locsifecsi
fatönk…
– Mi baj van? – tört ki a nevetés Hermionéból. – Micsi nyuszi?
– Ne csináljátok már! – Ron hitetlenkedve kapkodta a pillantását
egyik barátjáról a másikra. – Ne mondjátok, hogy nem
hallottatok Nyiszi nyusziról…
– Elfelejted, hogy mi muglik között nőttünk fel – emlékeztette
Hermione. – Egészen más meséket hallgattunk
gyerekkorunkban! A Hófehérke és a hét törpét, a
Hamupipőkét…
– Az mi, valami betegség? – tudakolta Ron.
Hermione ismét a rúnák fölé hajolt.
– Szóval azt mondod, ezek gyerekmesék?
– Igen – felelte elbizonytalanodva Ron. – Mármint… hallottam
régi meséket, amikről mondták, hogy Bogar bárd írta őket. Azt
nem tudom, hogy eredetiben milyenek ezek a történetek.
– De vajon miért akarta Dumbledore, hogy elolvassam őket?
Valami megnyikordult odalent.
– Biztos Charlie mászkál – mondta nyugtalanul Ron. – Anya

139
már lefeküdt, most kisurran megnöveszteni a haját.
– Mindegy, akkor is ideje lefeküdnünk – suttogta Hermione. –
Ciki lenne, ha holnap elaludnánk.
– Az biztos – hagyta helyben Ron. – Nem tenne jót a násznép
hangulatának, ha az örömanya brutális hármas gyilkosságot
követne el. Majd én elsötétítek. – S mikor becsukódott az ajtó
Hermione után, ismét kattintott egyet az önoltóval.

140
Nyolcadik fejezet


Az esküvő


Másnap délután három órakor Harry, Ron, Fred és George a
gyümölcsöskertben ácsorogtak a nagy, fehér sátor bejáratánál,
és várták a vendégeket. Harry nem sokkal korábban megivott
egy nagy adag Százfűlé-főzetet, aminek következtében külsőre
átalakult a közeli falu, Widra St. Capdel egyik lakójává, egy
vörös hajú muglifiúvá, akitől Fred korábban begyűjtő bűbájjal
hajszálakat lopott. Szerepe szerint ő volt „Barny, a távoli
unokatestvér”, a népes Weasley-rokonság egy ritkán látott tagja.
A négy fiú az ülésrend egy-egy példányát szorongatta, hogy
annak segítségével a helyükre kísérhessék a vendégeket. Egy
órával korábban egy csapat fehér taláros pincér, valamint
aranyló kabátba bújt zenészek érkeztek az Odúba – ők most a
sátortól nem messze, egy fa alatt üldögéltek –, gomolygó kék
pipafüst jelezte, hogy hol.
Harry háta mögött a sátorban egy hosszú, bíborpiros szőnyeg
két oldalán több sorba rendezve megannyi karcsú lábú
aranyszék állt. A sátor tartórúdjait fehér és arany virágok fonták
körül, s a fölé a hely fölé, ahol Bill és Fleur majd hitvesi hűséget
esküsznek egymásnak, Fred és George egy hatalmas csokor
arany léggömböt akasztott föl. Kint a szabadban bágyadt
pillangók és méhek szálldostak a fű és a sövény fölött. Harry
elég kényelmetlenül érezte magát a bőrében. A mugli fiú, akinek
a külsejét fölvette, kicsit kövérebb volt nála, így a tikkasztó
nyári hőségben amúgy is túl meleg dísztalárja ráadásul még
zavaróan szűk is volt.

141
– Ha én egyszer megnősülök – szólt a nyakát szellőztetve Fred –
, biztos nem fogok ekkora felhajtást csinálni. Mindenki olyan
ruhában jöhet majd, amilyenben akar, anyát pedig az esküvő
idejére sóbálvánnyá változtatom.
– Ma délelőtt még egész normális volt – jegyezte meg George. –
Egy kicsit pityergett ugyan, hogy miért nincs itt Percy, pedig
kinek hiányzik az a tetű? Szent szalamandra, kössétek fel a
talárt, jönnek!
Az udvar távoli kapuján túl sorban egymás után tarka alakok
tűntek fel a semmiből. Perceken át gyűltek és gyűltek az
érkezők, aztán oszlopba rendeződtek, és kígyózó menetben
elindultak a kerten át a gyümölcsösben álló sátor felé. A
boszorkányok süvegét egzotikus virágok és megbűvölt, verdeső
madárkák díszítették, nem egy varázsló pedig csillogó
drágakövekkel ékes nyakkendőben feszített. Ahogy a násznép
közeledett, vidám zsivajuk lassan elnyomta a méhek
zümmögését.
George a nyakát nyújtogatva fürkészte a közeledő társaságot.
– Szuper, látom, eljött pár véla-unokatestvér – állapította meg. –
Szegények nem ismerik az angol szokásokat, muszáj lesz
felkarolnom őket…
– Szemfületlen vagy te ahhoz – mondta Fred, azzal fürgén
megkerülte a menet élén haladó középkorú boszorkányokat. –
Permettez-moi, hogy én vous assiste – szólított meg két csinos
francia lányt, akik némi kuncogás után engedték is, hogy Fred
bekísérje őket a sátorba. George-nak így a középkorú
boszorkányok maradtak, Ronnak apja minisztériumi kollégája,
Perkins jutott, Harry pedig egy nagyothalló öreg házaspárt
vezetett a helyére.
– Helló – szólította meg egy ismerős női hang, amikor visszatért
a bejárathoz: Lupin és Tonks állt a sor elején. Utóbbi az esküvő

142
alkalmából szőkére változtatta a haját. – Arthur mondta, hogy a
göndör fiú vagy…
– Bocs a tegnap estéért – folytatta suttogva a boszorkány, mikor
már a széksorok között lépkedtek. – Tudod, a minisztérium
mostanában eléggé vérfarkasellenes, szóval a jelenlétünk kínos
lehetett volna a számotokra.
– Semmi gond, világos – felelte Harry, inkább Lupinhoz,
mintsem Tonkshoz szólva. Lupin futó mosolyt villantott rá, de
mikor elfordult, újból elsötétült az arca. Harry látta ezt, és nem
tudta mire vélni, de nem volt ideje sokáig tűnődni a dolgon,
ekkor ugyanis Hagrid kisebb felfordulást okozott: félreértette
Fred útbaigazítását, és nem a számára kijelölt, bűbájjal
megnagyobbított és megerősített ülőalkalmatosságra telepedett
le, hanem öt közönséges székre, amelyek ennek következtében
most egy halom arany gyufaszálhoz hasonlítottak.
Mialatt Mr Weasley székeket javított, Hagrid pedig harsogva
mentegetőzött mindazoknak, akik hajlandók voltak odafigyelni
rá, Harry visszasietett a sátor bejáratához. Ott nyomban
megakadt a tekintete egy feltűnő külsejű varázslón, aki Ron
előtt állt. Az illető enyhén kancsal volt, vállig érő fehér haja a
vattacukor állagát idézte, sipkájának bojtja az orra előtt
fityegett, és bántóan rikító sárga talár volt rajta. Nyakában
aranylánc, s azon egy különös, leginkább háromszög alakú,
szemre emlékeztető szimbólum lógott.
– Xenophilius Lovegood – mutatkozott be a varázsló, kezet
nyújtva Harrynek. – A lányommal a dombon túl lakunk, és
Weasleyék voltak kedvesek meghívni minket. Ha jól tudom, te
ismered is az én Lunámat – nézett rá Ronra.
– Igen. Ő nincs itt?
– Megállt egy percre abban a bűbájos kis kertben, hogy
köszöntse a törpéket – káprázatos kolónia! Kevés varázsló van

143
tisztában vele, milyen sokat tanulhatunk a bölcs gnómoktól –
jobban mondva a Gernumblus hortensisektől.
– A mieink egy csomó jó káromkodást tudnak – jegyezte meg
Ron –, de ez szerintem Fred meg George érdeme.
Azzal bevezetett a sátorba egy csapatnyi táltost. Alighogy
eltűnt, felbukkant Luna.
– Szia Harry! – köszönt a lány.
– Öhm… engem Barnynak hívnak – hebegte döbbenten Harry.
– Vagy úgy, nevet is változtattál? – csacsogta vidáman Luna.
– Honnan tudtad, hogy…
– Csak az arckifejezésedből.
Akárcsak apja, Luna is rikító sárga talárt viselt, s kiegészítőnek
egy jókora napraforgót tűzött a hajába. Ha a szem hozzászokott,
hogy tetőtől talpig világít, az összhatás egészen kellemes volt –
ezúttal legalább nem lógott retek a fülében.
Xenophilius eddig egy ismerősével társalgott, így a Harry és
Luna között elhangzottak elkerülték a figyelmét. Most elköszönt
a varázslótól, és lánya felé fordult, aki kinyújtott ujját mutatta
neki:
– Képzeld, apa, az egyik gnóm megharapott!
– Csodálatos! A törpenyál rendkívül jótékony hatású! –
lelkendezett Mr Lovegood, és megfogta lánya ujját, hogy
szemügyre vegye a két vérző pontocskát. – Luna drágám, ha ma
valamilyen új képesség bontakozna ki benned – teszem azt,
késztetést éreznél, hogy operaáriákat énekelj vagy sellőnyelven
szónokolj –, el ne fojtsd, mert lehet, hogy a gernumblusok
oltották beléd!
Ron, aki épp ekkor haladt el mellettük, horkantva felnevetett.
– Hiába mosolyog rajtunk Ron – mondta szelíd derűvel Luna,
miközben Harry bekísérte őt és Xenophiliust a sátorba –, apám
ért hozzá, sokat tanulmányozta a gernumblus-mágiát.

144
– Tényleg? – Harry rég leszokott róla, hogy kételyeket
hangoztasson Luna és az apja sajátos nézeteivel kapcsolatban. –
De azért nem kéne mégis csinálni valamit a sebeddel?
– Nem, jól van így. – Luna szórakozottan szopogatni kezdte az
ujját, és közben végignézett Harryn. – Elegáns vagy. Mondtam
apának, hogy a legtöbben sötét dísztalárban lesznek, de szerinte
esküvőn napszínt kell viselni, mert az szerencsét hoz.
Azzal ellibbent apja után. Addigra ismét feltűnt Ron; az öreg
boszorkány, aki a karjába csimpaszkodott, horgas orrával, vörös
karikás szemével és tollas, rózsaszínű süvegével úgy festett,
mint egy mogorva flamingó.
– …a hajad pedig túl hosszú, Ronald, egy pillanatig azt hittem,
Ginevra vagy. Merlin szakállára, mi van ezen a Xenophilius
Lovegoodon? Úgy néz ki, mint egy tányér rántotta. És te ki
vagy? – reccsent rá Harryre.
– Muriel néni, bemutatom az unokatestvéremet, Barnyt.
– Még egy Weasley? Ti aztán úgy szaporodtok, mint a kerti
törpék. Harry Potter nincs itt? Pedig reméltem, hogy végre
találkozhatom vele. Úgy tudtam, a barátod, vagy már megint
csak fel akartál vágni?
– Nem… nem tudott eljönni…
– Hmmm. Kimentette magát, mi? Akkor nem is olyan féleszű,
mint amilyennek a fényképei mutatják. Most oktattam ki a
menyasszonyt, hogy miként viselje a diadémomat! – kiabálta
oda Muriel Harrynek. – Koboldmunka, ha nem tudnád, és
évszázadok óta a családunk tulajdona. Nem mondom,
szemrevaló fruska, de hát – francia. Na jól van, kísérj egy jó
helyre, Ronald, százhét éves vagyok, kímélnem kell a lábamat!
Ron elhaladtában sokatmondó pillantást vetett Harryre, aztán jó
darabig nem került elő. Harry tucatnyi embert a helyére kísért,
csak azután futott össze megint Ronnal a bejáratnál. Addigra

145
majdnem teljesen megtelt a sátor, és már nem volt sorbaállás
odakint.
– Muriel néni kész rémálom – törölgette a homlokát Ron. –
Régen mindig nálunk karácsonyozott, de aztán egyszer hál’
istennek megsértődött, mert Fredék vacsora közben
trágyagránátot robbantottak a széke alatt. Apa mondja is, hogy
szerinte kihúzta őket a végrendeletéből, de gondolhatod,
mennyire izgatja ez Fredéket! Hiszen ha így folytatják, ők
lesznek a leggazdagabbak az egész rokonságban… Fúúú –
váltott szapora pislogásra Ron, mikor meglátta a közeledő
Hermionét. – De jól nézel ki!
– Nem kéne mindig úgy meglepődni – felelte a lány, de
mosolygott hozzá. Könnyű orgonalila ruhát viselt, s hozzá
hasonló színű magas sarkú cipőt. A haja sima és fényes volt. –
Muriel nagynénikéd egyébként más véleményen van.
Találkoztam vele odafent, amikor átadta Fleurnek a diadémot.
Rám néz, és azt mondja: Nocsak, ez az a mugliivadék leányzó?
Aztán meg: Rossz a tartása, és csontos a bokája.
– Ne foglalkozz vele, mindenkit szekál – legyintett Ron.
– Csak nem Murielról folyik a szó? – tippelt George, miután
Freddel együtt kiszabadult a sátorból. – Az előbb képes volt
benyögni nekem, hogy felemás a fülem. Undok vén szipirtyó.
Csak azt sajnálom, hogy Billus bácsi már nem lehet itt – ő aztán
feldobott minden esküvőt.
– Nem ő volt az, aki látott egy Zordót, és egy nappal később
meghalt? – vetette közbe a kérdést Hermione.
– Hát igen, a vége felé már nem volt egészen százas – ismerte el
George.
– De mielőtt megzápult az agya, haláli fazon volt – mesélte
lelkesen Fred. – Mindig azzal kezdte, hogy benyomott egy üveg
Lángnyelv-whiskyt, aztán a táncparkett közepére pattant,

146
felhúzta a talárját, és virágcsokrokat huzigált ki a…
– Igazi sármőr lehetett – húzta el a száját Hermione, Harry
viszont a hasát fogta a nevetéstől.
– Valamiért sose nősült meg – jegyezte meg Ron.
– Nahát, vajon miért? – pislogott rá Hermione.
A nagy nevetésekkel megtűzdelt beszélgetés közepette egyikük
se vette észre a későn érkezőt; csak akkor figyeltek fel a fekete
hajú, dús szemöldökű, görbe orrú fiatalemberre, mikor az
átnyújtotta Ronnak a meghívóját, és Hermionéra pillantva így
szólt:
– Te csodálatosan szép.
– Viktor! – sikoltott fel Hermione, és elejtette gyönggyel
hímzett táskáját, ami csekély méretéhez képest meglepően
hangos puffanással ért földet. Hermione kapkodva-pirulva
lehajolt, hogy felemelje. – Nem tudtam, hogy te is… istenem, de
örülök… hogy vagy?
Ronnak ekkor már lángolt a füle. Miután egy rossz
hamisítványnak kijáró pillantást vetett Krum meghívójára, emelt
hangon megkérdezte:
– Te meg hogy kerülsz ide?
Krum felvonta a szemöldökét.
– Fleur meghívott.
Harry, akinek nem volt miért neheztelnie Krumra, kezet rázott
vele, majd, érezve, hogy jobb lesz, ha elviszi őt Ron közeléből,
felajánlotta, hogy a helyére kíséri.
– A barátod nem örül, hogy itt vagyok – jegyezte meg Krum,
mikor beléptek a zsúfolt sátorba. – Vagy rokonod? – kérdezte
Harry göndör, vörös hajára pillantva.
– Az unokatestvérem – motyogta Harry, de Krum már alig
figyelt rá. Megjelenése nem kis feltűnést keltett, különösen a
véla-unokatestvérek körében – elvégre nemzetközi hírű

147
kviddicsjátékos volt. Miközben a vendégek közül sokan a
nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássák őt, besietett a
széksorok közé Ron, Hermione, Fred és George négyese.
– Jobb lesz, ha leülünk – szólt oda Harrynek Fred –, különben
elgázol minket a menyasszony.
Harry, Ron és Hermione leültek Fred és George mögé a
második sorba. Hermione orcája még mindig kissé piros volt,
Ron füle pedig változatlanul lángolt. Utóbbi néhány másodperc
üldögélés után odadörmögte Harrynek:
– Hülye kis szakállat növesztett, láttad?
Harry csak hümmögött, megőrizve semlegességét.
Az átmelegedett levegőjű sátorban fokozódó várakozás
jellemezte a hangulatot; a násznép egyhangú zsongását néha
egy-egy rövid, izgatott kacaj törte meg. A Weasley házaspár is
feltűnt; mosolyogva, rokonoknak integetve siettek végig a
széksorok között. Mrs Weasley vadonatúj, ametisztszínű talárt
és hozzá illő süveget viselt.
Az első sor belső végén most felállt Bill és Charlie – rajtuk is
dísztalár volt, s a gomblyukukban rózsa fehérlett. Fred éles
füttyel köszöntötte őket, amit a véla-lányok viháncolással
jutalmaztak. Aztán a násznép elcsendesedett, mert felzengett a
zene, mely mintha az arany léggömbökből szólt volna.
– Óóóó! – Hermione mint a rugó, úgy fordult ültében a bejárat
felé.
Az összegyűlt boszorkányok és varázslók az ámulat sóhajával
fogadták az apja oldalán belépő Fleurt. A menyasszony szinte
lebegve siklott a bíbor szőnyegen; Monsieur Delacour döcögött
és szélesen mosolygott. Fleur nagyon egyszerű szabású fehér
ruhát viselt, és úgy tűnt, mintha tompa, ezüstös sugárzás áradna
a testéből. Ez a fény, mely máskor elszürkítette a körülötte
állókat, ma épp ellenkezőleg, megszépített mindenkit, akire

148
ráhullott. Az arany ruhás Ginny és Giselle még bájosabbak
voltak, mint máskor, s miután Fleur odaért mellé, Bill is úgy
festett, mintha sose találkozott volna Fenrir Greybackkel.
– Hölgyeim és uraim – csendült egy éneklős hang, és Harry
kissé megdöbbenve ismert rá arra a bozontos hajú, pöttöm
varázslóra, aki Dumbledore temetési szertartását vezette, s aki
most Bill és Fleur előtt állt. – Azért gyűltünk ma össze, hogy
megünnepeljük két hű szív frigyét…
– Hát igen, tudtam én, hogy kell ide a diadémom – jegyezte meg
jó hangosan suttogva Muriel néni. – De fenntartom, hogy
Ginevra ruhája túl mélyen dekoltált.
Ginny vigyorogva hátranézett, rákacsintott Harryre, aztán
gyorsan megint előre fordult. Harry gondolatai kiröppentek a
sátorból, és messzire szálltak: felkeresték a roxforti birtok
félreeső részeit, ahol Ginnyvel találkozgattak. Milyen régen is
volt… Mindig is túlontúl szépnek tűntek azok a délutánok,
mintha egy normális ember, egy villám alakú sebhely nélküli
ember életéből ellopott órák lettek volna…
– Akarod-e, William Arthur, feleségedül a jelenlévő Fleur
Isabelle-t…
Az első sorban ülő Mrs Weasley és Madame Delacour
csendesen belezokogtak egy-egy darab csipkébe. A háttérben
felharsanó rekedt trombitaszó félreérthetetlenül jelezte, hogy
Hagrid is használatba vette asztalterítőnyi zsebkendőjét.
Hermione megfordult, és rámosolygott Harryre; az ő szeme is
csordultig volt könnyel.
– …akkor e perctől férj és feleség vagytok.
A bozontos kis varázsló Bill és Fleur fölé tartotta pálcáját, s
hamarosan ezüst csillagok százai keringtek az ifjú pár ölelésben
egyesülő alakja körül. Aztán Fred és George, valamint a
példájukat követő násznép lelkes tapsa közepette kipukkadtak az

149
arany léggömbök, és paradicsommadarak meg apró
aranycsengettyűk libbentek ki belőlük, hogy dallal és
csilingeléssel gazdagítsák az ovációt.
– Hölgyeim és uraim – harsogta a bozontos varázsló. – Kérem,
álljanak fel!
Mindenki úgy tett – Muriel néni kelletlen morgás kíséretében. A
ceremóniamester intett a pálcájával, mire az aranyszékek
kecsesen a levegőbe emelkedtek, és eltűntek a sátor vászonfalai;
a vendégek immár egy hatalmas, aranyrudakra támaszkodó
baldachin alatt álltak, s élvezhették a napfényben fürdő
gyümölcsöskertre és a környező tájra nyíló pompás kilátást. A
fedett tér közepét most folyékony arany öntötte el: a jelenség
kerek tóvá hízott, hogy aztán ragyogóan fényes táncparketté
dermedjen. A lebegő székek fehér terítős kis asztalok köré
rendeződtek a levegőben, majd azokkal együtt kecsesen
leereszkedtek a földre. Bevonultak az aranykabátos zenészek, és
elfoglalták a helyüket egy pódiumon.
– Profi – szólt elismerően Ron.
Ekkor minden oldalról pincérek tűntek fel. Többen közülük
ezüst tálcán sütőtöklevet, vajsört és Lángnyelv-whiskyt hoztak,
mások gyümölcstortából és szendvicsekből rakott ingatag
tornyokat cipeltek.
– Menjünk, gratuláljunk nekik! – mondta Hermione, és
lábujjhegyre állva pislogott a felé a hely felé, ahol Billt és Fleurt
elnyelte az odatóduló vendégek serege.
– Arra még ráérünk – legyintett Ron. Lekapott három vajsört
egy arra járó pincér tálcájáról, s egyet odaadott Harrynek. –
Gyere, Hermione, szerezzünk asztalt magunknak… ne arra!
Minél messzebb Murieltól…
Ron elindult az üres táncparketten át, s menet közben jobbra-
balra tekingetett – Harry tudta, hogy azt nézi, merre van Krum.

150
Mire elérték a túloldali asztalokat, azokat már mind elfoglalták;
a legtöbb hely annál volt, amelyiknél Luna ült egymagában.
– Leülhetünk hozzád? – kérdezte Ron.
– Persze – felelte örömmel Luna. – Apa elment, hogy átadja az
ajándékunkat Billnek és Fleurnek.
– Mit hoztatok? Netán száz évre elég gurgyökeret? –
tréfálkozott Ron.
Hermione megindított felé egy rúgást az asztal alatt, de rosszul
célzott, és Harryt találta el. Harrynek könny szökött a szemébe a
fájdalomtól, és kérdőn nézett Hermionéra.
A zenészek rázendítettek. Elsőként az ifjú pár lépett a
táncparkettre, a násznép tapsától kísérve. Egy perc múlva Mr
Weasley táncba vitte Madame Delacourt, őket pedig Mrs
Weasley és Fleur apja követte.
– Szeretem ezt a számot – mondta Luna, jobbra-balra dőlve a
keringőszerű zene ritmusára. Néhány másodperc múlva aztán
felállt, a táncparkettre libbent, s ott behunyt szemmel, karját
lengetve forogni kezdett egymagában.
– Csúcs ez a lány, nem? – vigyorgott Ron. – Mindig tud újat
mutatni.
A mosoly azonban hamar lefagyott az arcáról, mert ekkor
megjelent Viktor Krum, és elfoglalta Luna megürült székét.
Hermione ezt szemlátomást hízelgőnek találta, de Krum ezúttal
nem azért jött, hogy bókoljon neki. Helyette összevont
szemöldökkel megkérdezte:
– Ki az az ember a sárgában?
– Ő Xenophilius Lovegood, az egyik barátunk apja – sietett a
felvilágosítással Ron. Dacos hangsúlya nyilvánvalóvá tette,
hogy ezúttal nem hajlandó kinevetni Xenophiliust. Aztán
gyorsan Hermionéhoz fordult: – Menjünk táncolni!
A lány meghökkent, de örült a felkérésnek, s Ronnal együtt

151
hamarosan eltűnt a forgatagban.
– Ah, együtt vannak? – kérdezte szórakozottan Krum.
– Hát… többé-kevésbé – felelte Harry.
– Te ki vagy?
– Barny Weasley.
Kezet ráztak.
– Te, Barny – ismersz jól ezt a Lovegood nevűt?
– Nem, itt találkoztam vele először.
Krum az itala fölé hajolt, s közben sötét tekintettel figyelte
Xenophiliust, aki több varázsló társaságában álldogált a
táncparkett túloldalán.
– Csak azért – dörmögte Krum –, mert ha ő nem lenne Fleur
vendége, itt-most kihívnék párbajra, amiért azt a mocskos jelet
visel.
– Jelet? – Most Harry is Xenophilius felé nézett. A varázsló
mellkasán ott villogott a különös, háromszög alakú szem. –
Miért? Mi baj van azzal?
– Grindelwald. Az Grindelwald jele.
– Grindelwald… Ő az a sötét varázsló, akit Dumbledore
legyőzött, igaz?
– Igen.
Krum állkapcsán úgy mozogtak az izmok, mintha rágna.
– Grindelwald megölt sok embert – magyarázta –, nagyapámat
is. Tudok, ebben az országban nem volt hatalma, mondják
sokan, hogy félt Dumbledore-tól… és kiderült, volt rá oka. De
ez… – Ujjával Xenophilius felé bökött. – Ez az ő jele,
megismertem rögtön. Felvéste a falra a Durmstrangban, mikor
ott tanult. Néhány bolond rámásolta könyvére, ruhájára, hogy
ijesztgessenek, nézzenek ki nagy fiúnak – de mi, akik
elvesztettünk rokont Grindelwald miatt, móresre tanítottuk őket.
Krum fenyegetően megropogtatta ujjperceit, és ismét szikrázó

152
pillantást vetett Xenophiliusra. Harryt zavarba ejtette a vád;
nagyon nehezen tudta elképzelni Luna apjáról, hogy a fekete
mágia híve lenne, ráadásul a népes társaságban látszólag senki
más nem ismert rá a háromszögletű, rúnaszerű jelre.
– Egészen… egészen biztos vagy benne, hogy ez Grindelwald…
– Nem tévedek – jelentette ki komoran Krum. – Sok évig
mentem el a jel előtt, jól ismerek.
– Az is lehet – vetette fel Harry –, hogy Xenophilius nem tudja,
mit jelent ez a szimbólum. Lovegoodék elég… furcsa emberek.
Simán lehet, hogy csak látta valahol a háromszöget, és azt hitte
róla, hogy a Morzsás Szarvú Szapirtyó fejének a
keresztmetszete vagy ilyesmi.
– Minek a metszete?
– Nem tudom, az egy valami, amit ő meg a lánya állítólag
nyaranként keresni szoktak…
Harry érezte, hogy nem sikerült hiteles képet festenie
Lovegoodékról.
– Ő a lánya – mutatott rá Lunára, aki még mindig egyedül
táncolt, és úgy csapkodott a feje körül, mintha szúnyogok
háborgatnák.
– Miért csinál ezt? – kérdezte Krum.
– Biztos egy furmászt próbál elkergetni – vélekedett Harry,
felismerve a tüneteket.
Úgy tűnt, Krum nem tudja eldönteni, hogy Harry komolyan
beszél-e, vagy viccelődik vele. Előhúzta talárjából a pálcáját, és
fenyegetően csapkodni kezdte vele a térdét, szikrákat csalva ki
belőle.
– Gregorovics! – bukott ki Harryből. Krum meghökkent, de
Harry izgatottabb volt annál, semhogy törődjön vele. Krum
pálcájára pillantva felötlött benne egy régi jelenet: amint
Ollivander a kezébe veszi és megvizsgálja a Trimágus Tusa

153
előtt.
– Mi van vele? – kérdezte gyanakodva Krum.
– Ő egy pálcakészítő!
– Tudom.
– Ő csinálta a pálcádat! Hát ezért gondoltam, hogy… a
kviddics…
Krum arca egyre gyanakvóbb kifejezést öltött.
– Honnan tudod, hogy Gregorovics csinálta pálcámat?
– Hát… azt hiszem, olvastam valahol – vágta ki magát Harry. –
Egy… rajongói magazinban.
Krumot többé-kevésbé kielégítette a válasz, de azért
megjegyezte:
– Nem is emlékezek, hogy beszéltem a pálcámról rajongókkal.
– Na és… hol van mostanában Gregorovics?
Krum ismét meghökkent.
– Már régen nem dolgozik. Én voltam egyik utolsó, aki vett tőle
Gregorovics-pálcát. Azok a legjobbak… de tudom, ti britek
esküsztök Ollivanderre.
Harry nem válaszolt. Úgy tett, mintha Krumhoz hasonlóan a
táncolókat figyelné, de közben törte a fejét. Voldemort tehát egy
híres pálcakészítő után kutat, és az se kérdéses, miért: amiatt,
amit az ő, Harry pálcája csinált aznap este, mikor Voldemort a
felhők között üldözte őt. A magyalfa-főnixtoll pálca legyőzte a
kölcsönkért pálcát, s ez olyan jelenség volt, amire Ollivander
nem számított és nem talált magyarázatot. Gregorovics valóban
többet tudna nála? Lehetséges, hogy ismeri a pálcák varázsának
olyan titkait is, amelyeket Ollivander nem?
– Nagyon csinos az a lány – jegyezte meg Krum, kizökkentve
töprengéséből Harryt. Ginnyre mutatott, aki épp akkor
csatlakozott Lunához. – Ő is rokonod?
– Igen – vágta rá fellobbanó ingerültséggel Harry. – És van

154
barátja. Féltékeny típus. Nagydarab. Nem érdemes bosszantani.
Krum mordult egyet.
– Mi értelme van – szólt, miután lenyelte itala maradékát és
felállt – lenni világhírű kviddicsjátékosnak, ha minden csinos
lány foglalt?
Azzal otthagyta Harryt, aki szintén felállt, szerzett magának egy
szendvicset egy arra járó pincértől, és elindult a zsúfolt
táncparkett széle mentén. Meg akarta keresni Ront, hogy
beszámoljon neki a Gregorovics-dologról, de aztán látta, hogy
barátja Hermionéval lejt a parkett közepén. Nekidőlt hát az
egyik arany sátorrúdnak, elnézte Ginnyt – aki akkor épp Fredék
barátjával, Lee Jordannel táncolt –, és igyekezett nem bánkódni
túlságosan Ronnak tett ígérete miatt.
Soha nem volt még esküvőn, így hát nem tudta megítélni, miben
különböznek a varázslók lakodalmi szokásai a muglikéitól,
jóllehet gyanította, hogy az utóbbiakból hiányoznak az esküvői
tortát díszítő műfőnixek, amelyek felrepülnek, mikor a tortát
felvágják, csakúgy, mint a vendégek között szálldosó, önkínáló
pezsgősüvegek. Ahogy esteledett és megjelentek az éjjeli lepkék
az immár lebegő arany lámpásokkal kivilágított sátortető alatt, a
vigasság egyre zajosabbá vált. Fred és George már régen
eltűntek Fleur két nőnemű unokatestvére társaságában; Charlie,
Hagrid és egy lapos lila nemezkalapot viselő, tömzsi varázsló a
hős Odo balladáját zengték az egyik sarokban.
Harrynek – miközben a tömegbe vegyülve próbált megszökni
Ron egyik kapatos bácsikája elől, aki komolyan fontolóra vette,
hogy saját fiának tekintse őt – megakadt a szeme egy, az egyik
asztalnál magányosan üldögélő idős varázslón. Felhőszerű fehér
hajával az öreg épp úgy festett volna, mint egy hervadt
pitypangernyő, ha a feje búbján ülő molyrágta fez nem zavar
bele a képbe. Ismerős volt az arca Harrynek, s némi töprengés

155
után rá is jött, ki ő: Elphias Doge, a Főnix Rendjének tagja,
Dumbledore nekrológírója.
Harry odalépett az öreghez.
– Megengedi, hogy leüljek?
– Hogyne, hogyne. – Doge-nak vékony, sivító hangja volt.
Harry közel hajolt hozzá.
– Mr Doge, én Harry Potter vagyok.
Doge-nak elakadt a lélegzete.
– Drága fiam! Arthur mondta, hogy itt vagy, de inkognitóban…
Igazán megtisztelsz, nagyon örvendek!
Doge-on lázas izgalom lett úrrá; gyorsan töltött Harrynek egy
kupa pezsgőt.
– Akartam írni neked – suttogta –, miután Dumbledore… lesújtó
volt… neked is, nem kétlem…
Doge apró szeme megtelt könnyel.
– Olvastam a nekrológját a Reggeli Prófétában – mondta Harry.
– Nem is tudtam, hogy ennyire jól ismerte Dumbledore
professzort.
– Nagyon jól ismertem – bólintott Doge, és megtörölte a szemét
egy asztalkendővel. – Én ismertem a legrégebben, ha nem
számítjuk Aberforth-t… márpedig az emberek általában nem
számítják Aberforth-t.
– Ha már a Reggeli Prófétánál tartunk… nem tudom, Mr Doge
olvasta-e…
– Drága fiam, kérlek, szólíts Elphiasnek!
– Elphias, nem tudom, olvasta-e az interjút, amit Rita Vitrol
adott az újságnak.
Doge arca kipirult az indulattól.
– Olvastam, Harry, bizony hogy olvastam. Az a nőszemély – de
szívesebben nevezném keselyűnek – egyenesen zaklatott engem,
ki akarta kényszeríteni, hogy nyilatkozzam neki. Röstellem, de

156
gorombaságra ragadtattam magam: kotnyeles némbernek
neveztem őt. Ezek után ő becsmérlő megjegyzéseket tett az
elmeállapotomra.
– Abban az interjúban – folytatta Harry – Rita Vitrol azt sejtette,
hogy Dumbledore fiatalkorában fekete mágiával foglalkozott.
– Egy szavát se hidd el! – vágta rá Doge. – Egy szavát se! Ne
engedd, hogy beszennyezze a Dumbledore-ról őrzött
emlékeidet!
Harry Doge arcára nézett: őszinte sajnálkozást és fájdalmat
látott rajta, de ez inkább bosszantotta, semhogy megnyugtatta
volna. Doge komolyan azt hiszi, hogy ennyi az egész? Hogy az
ember egyszerűen eldönti, mit hisz el és mit nem? Nem képes
felfogni Doge, hogy ő bizonyságot akar; hogy tudnia kell az
igazságot?
Az öreg talán megsejtette, mit érez Harry, mert aggódva
pislogott, és gyorsan folytatta:
– Harry, az a Rita Vitrol egy borzalmas…
Egy éles kacaj azonban beléfojtotta a szót.
– Rita Vitrol? Imádom azt a nőt, elolvasom minden sorát!
Harry és Doge felkapták a fejüket. Muriel néni állt az
asztaluknál; pezsgővel teli kelyhet tartott a kezében, süvegén
táncoltak a tollak. – Írt egy könyvet Dumbledore-ról, ha nem
tudnád!
– Szervusz, Muriel – köszönt Doge. – Igen, éppen arról
beszéltünk, hogy…
– Kölyök! Add át a széked, százhét éves vagyok!
A megszólított, egy másik vörös hajú Weasley-unokatestvér
riadtan felpattant. Muriel néni meglepően erőteljes mozdulattal
odafordította magának a megszerzett széket, s egy szempillantás
múlva már le is ült Doge és Harry közé.
– Lám, újra találkozunk, Barry, vagy mi a csuda a neved –

157
vetette oda Harrynek. – Na halljam csak, Elphias, mit
beszéltetek Rita Vitrolról? Tudtad, hogy megírta Dumbledore
életrajzát? Alig várom, hogy megjelenjen! Apropó, el ne
felejtsem megrendelni a Czikornyai és Patzától.
Doge erre hűvös hallgatásba burkolózott, de Muriel néni nem
zavartatta magát. Kiitta pezsgőjét, majd nyomban csettintett egy
arra járó pincérnek, hogy hozzon utánpótlást neki. Egy újabb
korty pezsgő után böffentett, majd tovább beszélt:
– Hiába ültök itt úgy, mint két kitömött béka! Annak idején,
mielőtt kikiáltották Albust fenenagy tekintélyű, tiszteletre méltó
akárkicsodának, nagyon is furcsa pletykák keringtek róla!
– Azok tudatlanság és irigység szülte rágalmak voltak –
szögezte le retekpiros arccal Doge.
– Hát persze, te mi mást mondanál? – vihogott Muriel. – A
nekrológodban is feltűnt, hogy szépen elsiklasz a kínos ügyek
fölött!
– Sajnálom, hogy ez a véleményed – mondta kimérten Doge. –
Biztosíthatlak, hogy őszinte szívvel írtam, amit írtam.
– Ó, mindenki tudja, mennyire rajongsz Dumbledore-ért!
Merem állítani, te még akkor is szentnek fogod tartani őt, ha
kiderül, hogy eltette láb alól azt a kvibli húgát!
– De Muriel! – hüledezett Doge.
A jéghideg pezsgő nem indokolhatta azt a dermesztő hideget,
ami most terjengeni kezdett Harry mellkasában.
– Miről beszél? – fordult Murielhez. – Ki mondta, hogy a húga
kvibli volt? Én úgy tudom, sokat betegeskedett.
– Hát rosszul tudod, Barry! – Muriel kaján örömmel nyugtázta a
szavaival elért hatást. – Egyébiránt honnan tudhatnál te bármit
is? Amikor ez a dolog történt, téged, kedveském, még tervbe se
vettek. Igazság szerint mi, akik már éltünk annak idején, mi se
tudtuk meg soha, mi történt valójában. Ezért is vagyok roppant

158
kíváncsi rá, mit sikerült Vitrolnak kiderítenie! Dumbledore
évtizedeken át konokul hallgatott a húgáról!
– Igaztalan vád! – fakadt ki Doge. – Teljességgel igaztalan! –
Nekem se mondta, hogy a húga kvibli volt – szaladt ki Harry
száján. Még mindig ott fészkelt a hideg a mellkasában.
– Mi a sistergős ménkűért mondta volna épp neked!? –
rikácsolta Muriel, s kissé megingott ültében, ahogy igyekezett
pillantását Harryre élesíteni.
– Azt hittem, nyilvánvaló – szólt a felindultságtól remegő
hangon Doge –, hogy Albus miért nem beszélt soha Arianáról.
Húga halála oly mértékben megrázta…
– Miért nem látta soha senki azt a lányt? – kárált Muriel. – Volt,
aki csak akkor tudta meg, hogy egyáltalán létezett, mikor
koporsóban kivitték a házból, és temetést rendeztek neki! Amíg
Ariana a pincébe zárva senyvedt, hol volt a szent életű Albus? A
Roxfortban brillírozott, fittyet hányt rá, hogy otthon mi történik!
– Hogyhogy a pincébe zárva senyvedt? – hüledezett Harry. –
Miről beszél?
Doge le volt taglózva. Muriel néni megint vihogott, és Harryhez
fordulva folytatta:
– Dumbledore anyja rettenetes nőszemély volt, rémisztő
perszóna. Mugliktól született, de azt mondják, ezt is tagadta…
– Eszében sem volt tagadni. Kendra derék asszony volt –
suttogta megkínzottan Doge, de Muriel válaszra se méltatta.
– Rátarti és zsarnokoskodó volt, épp az a fajta boszorkány, aki
bele is pusztulna, ha megtudnák, hogy kviblit szült…
– Ariana nem volt kvibli! – sivította Doge.
– Ezt állítod te, Elphias. De akkor mivel magyarázod, hogy nem
küldték a Roxfortba? – Muriel megint Harryhez fordult. – A mi
időnkben nem volt szokás nagydobra verni, ha egy családban
kvibli született. No de hogy egy kislányt lakat alatt tartsanak,

159
mint holmi bűnözőt, és úgy tegyenek, mintha nem is létezne…
– Hidd már el, hogy szó sem volt ilyesmiről! – tiltakozott Doge,
de Muriel csak fújta a magáét Harrynek:
– A kvibliket általában mugli iskolába küldték, és arra biztatták
őket, hogy igyekezzenek beilleszkedni a muglik társadalmába…
Ez sokkal humánusabb megoldás, mint helyet keresni nekik a
varázsvilágban, ahol mindenképp a másodvonalba szorulnak.
De persze Kendra Dumbledore büszkébb volt annál, semhogy
mugli iskolába járassa a gyerekét…
– Ariana érzékeny volt! – bizonygatta elkeseredetten Doge – Az
egészsége túl törékeny volt ahhoz, hogy…
– Ahhoz, hogy kimenjen a házból? – kacagott Muriel. – Mégse
vitték el a Szent Mungóba, és gyógyítót se hívtak hozzá soha!
– Megbocsáss, Muriel, de honnan tudhatod te…
– Tájékoztatásul közlöm, Elphias, hogy Lancelot unokaöcsém
annak idején gyógyítóként dolgozott a Szent Mungóban.
Bizalmasan elárulta a családunknak, hogy Ariana soha nem
fordult meg náluk, és ezt felettébb gyanúsnak tartotta!
Doge már-már elsírta magát. Muriel néni szemlátomást
pompásan szórakozott, és újabb pohár pezsgőt hozatott
magának. Harry döbbenettől zsibbadt agyában felsejlett az
emlék, hogy Dursleyék egykor bezárták, elrejtették őt csak
azért, mert varázsló volt. Dumbledore húga ugyanígy járt volna
az ellenkezőjéért? Fogságban tartották, mert nem volt
varázsereje? És Dumbledore valóban nem törődött vele, inkább
elment a Roxfortba, hogy mindenkit elkápráztasson a
tehetségével?
– Ha nem Kendra halt volna meg előbb – folytatta
eszmefuttatását Muriel –, gyanítanám, hogy ő végzett volna
Arianával…
– Hogy mondhatsz ilyet!? – sopánkodott Doge. – Hogy egy

160
anya megölje a saját lányát? Gondold meg, mit beszélsz!
– Ha az illető anya képes volt évekig lakat alatt tartani a lányát,
miért ne? – vonogatta a vállát az öreg boszorkány. – De,
mondom, nem így történt, hiszen Kendra előbb halt meg, mint
Ariana… megjegyzem, az se derült ki soha, hogy miben halt
meg…
– Bizonyára Ariana gyilkolta meg – próbált gúnyolódni Doge. –
Miért is ne?
– Hát igen, elképzelhető, hogy Ariana végső elkeseredésében ki
akart törni a fogságból, és dulakodás közben megölte Kendrát –
morfondírozott Muriel. – Hiába csóválod a fejed, Elphias! Te is
ott voltál Ariana temetésén, nem?
– Igen, ott voltam – felelte remegő szájjal Doge. – És a
legszomorúbb esemény volt, amit életemben átéltem. Albus
teljesen össze volt törve…
– Úgy bizony, főként az orra tört össze! Aberforth ugyanis a
szertartás közepén orrba vágta!
Doge-ot az eddigiek se hagyták hidegen, de most mintha kést
döftek volna belé. Muriel nagyot kacagott, és a szájához emelte
a kelyhet. A pezsgő lecsorgott az állán.
– De hát honnan… – suttogta rekedten Doge.
– Anyám jóban volt az öreg Bathilda Bircsókkal – magyarázta
nagy vidáman Muriel. – Bathilda az egészet elmondta
anyámnak, én meg szépen kihallgattam őket. Ökölharc a
koporsó fölött! Bathilda azt mondta, Aberforth Albus fejéhez
vágta, hogy miatta halt meg Ariana, aztán behúzott neki egyet.
Albus állítólag meg sem próbált védekezni, ami szintén elég
furcsa, hiszen hátrakötött kézzel is le tudta volna győzni
Aberforth-t.
Muriel újabb adag pezsgőt döntött magába. Minél inkább
sikerült kiborítania Doge-ot a hajdani botrányok

161
felemlegetésével, annál jobb kedve kerekedett. Harrynek már
fogalma sem volt, mit gondoljon, mit higgyen: az igazságot
akarja hallani, de Doge csak ül megsemmisülten, és annyit
makog, hogy Ariana beteges volt… Harry nem tudta elképzelni
Dumbledore-ról, hogy ne lépett volna közbe, ha efféle
kegyetlenkedés folyik a szülőházában – de a történetben mégis
volt valami nyugtalanító.
– Mondok én még mást is. – Muriel letette a kelyhét, és finoman
csuklott egyet. – Szerintem Bathilda tálalt ki Rita Vitrolnak.
Rita az interjúban a Dumbledore családhoz közel álló, jól
értesült forrásra hivatkozik – márpedig Bathilda ott volt,
végigcsinálta velük az Ariana-ügyet!
– Kizárt dolog, hogy Bathilda szóba állt Rita Vitrollal – suttogta
Doge.
– Arról a Bathilda Bircsókról beszélnek, aki a Mágia történetét
írta? – kérdezett közbe Harry. A név ott állt nagy betűkkel az
egyik – igaz, nem a legszívesebben kézbe vett – iskolai könyve
borítóján.
– Igen, róla. – Doge úgy kapaszkodott Harry kérdésébe, mint
fuldokló az utolsó szalmaszálba. – Kiváló mágiatörténész és
Albus régi barátja.
– Csak épp azt mondják, vénségére agyalágyult lett – jegyezte
meg vidáman Muriel.
– Ha így van, annál felháborítóbb, hogy Rita Vitrol visszaél az
állapotával – szögezte le Doge –, és semmiképp sem lehet
tényként kezelni, amit állítólag mondott!
– Vannak jó módszerek a régi emlékek előcsalogatására – érvelt
Muriel –, és Rita Vitrol nyilván tudja is alkalmazni őket. De
még ha Bathilda teljesen használhatatlan is, biztosan őriz régi
fényképeket vagy akár leveleket. Dumbledore hosszú
évtizedeken át a barátja volt… Egy kiruccanást Godric’s

162
Hollow-ba mindenképp megérhetett Vitrolnak a vénasszony.
Harry épp beleivott a vajsörébe, s most félrenyelt. Miközben
Doge a hátát veregette, köhögve, pislogva bámult Murielre, s
mikor megjött a hangja, megkérdezte:
– Bathilda Bircsók Godric’s Hollow-ban lakik?
– Hát persze, időtlen idők óta! Dumbledore-ék Percival
bebörtönzése után költöztek oda, a szomszédai voltak.
– Dumbledore-ék Godric’s Hollow-ban laktak?
– Igen, Barry, ezt mondtam az előbb – vágta rá ingerülten
Muriel.
Harry érezte, hogy rettenetes üresség költözik belé. Dumbledore
hat év alatt még csak célzást sem tett rá, hogy mindketten
Godric’s Hollow-ban laktak, és ott vesztették el szeretteiket.
Miért? Lily és James egy temetőben pihenne Dumbledore
anyjával és húgával? Lehet, hogy Dumbledore, valahányszor
felkereste a sírjukat, elhaladt az ő szülei sírja mellett? És
mégsem mondta egy szóval se… említésre se méltatta…
Harry magának se tudta megfogalmazni, miért lett volna ez
annyira fontos, mégis úgy érezte, hazugsággal ér fel, hogy
Dumbledore hallgatott a múltbeli közös helyről, az ott
elszenvedett hasonló sorscsapásokról. Jó ideig összetörten
meredt maga elé, fel se fogta, mi történik körülötte, s Hermionét
is csak akkor vette észre, mikor a lány egy széket húzott az övé
mellé.
– Kikészültem, nem tudok tovább táncolni – zihálta Hermione,
azzal lerúgta cipőjét, és masszírozni kezdte a talpát. – Ron
elment vajsörért… Furcsa, most láttam Viktort, úgy rohant el
Luna apjától, mintha összevesztek volna… – Rábámult Harryre,
és lehalkította a hangját: – Jól vagy?
Harry nem tudta, hol kezdje, de nem is volt ideje töprengeni
rajta. Ekkor ugyanis ezüstös fényesség hatolt át a sátortető

163
vásznán, s a következő pillanatban ragyogó hiúzalak landolt
kecsesen a meglepett táncolók között. Minden fej arra fordult, s
a legközelebb állók groteszk pózokba merevedtek, ahogy
hirtelen abbahagyták a táncot. A patrónus kitátotta a száját, és
Kingsley Shacklebolt zengő, mély hangján megszólalt:
– A minisztérium elesett. Scrimgeour meghalt. Jönnek.

164
Kilencedik fejezet


Búvóhely kell


A mozdulatok mintha lelassultak volna, s a képek egymásba
mosódtak. Harry és Hermione felpattant, és mindketten pálcát
rántottak. Sokan csak most fogták fel, hogy valami rendkívüli
történt: még mindig újabb fejek fordultak a lassan semmivé
foszló ezüstös nagymacska felé. Onnan, ahol leszállt jeges
hullámként terjedt szét a döbbenet csöndje. Azután valaki
felsikoltott.
Amint kitört a pánik, Harry és Hermione belevetették magukat a
tömegbe. Mindenki rohant, amerre látott; sokan dehoppanáltak –
sikerrel, ami azt jelezte, hogy az Odút védelmező biztonsági
bűbájok hatástalanná váltak.
– Ron! Ron! – kiabált Hermione. – Hol vagy?
Miközben igyekeztek utat vágni maguknak a táncparketten át,
Harry csuklyát és álarcot viselő alakokat látott felbukkanni a
tömegben. Azután megpillantotta Lupint és Tonksot, akik
előreszegezett pálcával, szinte egyszerre harsogták: – Protego! –
s kiáltásukat sokan visszhangozták minden oldalon…
– Ron! Ron! – Hermione már majdnem zokogott. Őt és Harryt
elkapta, magával sodorta a menekülő tömeg. Harry megragadta
a lány kezét, nehogy elveszítsék egymást; közben egy fénycsík
suhant el a fejük fölött – talán egy védő, talán egy ártó varázs…
Aztán egyszerre felbukkant Ron, és elkapta Hermione szabad
kezét. Harry érezte, hogy a lány megpördül álltó helyében, s a
következő pillanatban néma sötétség oltotta ki a fényeket és a
lármát; nem maradt semmi más, csak Hermione keze a kezében,

165
és ő repült a tér és idő nélküli űrben, hátrahagyva az Odút, az
érkező halálfalókat és talán magát Voldemortot is…
– Hol vagyunk? – csendült Ron hangja.
Harry kinyitotta a szemét. Egy pillanatig azt hitte, mégse jöttek
el az esküvőről: most is sokaság vette körül őket.
– A Tottenham Court Roadon – zihálta Hermione. – Ne
álldogáljunk, menjünk, keresnünk kell egy helyet, ahol
átöltözhettek.
Harry engedelmeskedett. A csillagfényes ég alatt bevették
magukat az éjjeli szórakozást kereső emberek közé, s félig-
meddig futva haladtak a bezárt üzletekkel szegélyezett, széles,
sötét utcán. Emeletes busz robogott el mellettük, s egy víg
kedélyű, kocsmaviselt társaság tagjai nagy szemeket
meresztettek rájuk – hiszen Harry és Ron még mindig
dísztalárban volt.
– Hermione, nincs nálunk semmi, amibe átöltözhetnénk –
fordult a lányhoz Ron, miután egy fiatal nő harsány kacagásban
tört ki a láttukra.
– Miért is nem vettem magamhoz a láthatatlanná tévő köpenyt?
– bosszankodott Harry. – Tavaly mindenhova magammal
cipeltem, és…
– Nyugi, itt van a köpeny, és ruhát is hoztam nektek – hadarta
Hermione. – Próbáljatok természetesen viselkedni addig is,
amíg… Ez jó lesz.
Bevezette a fiúkat egy mellékutcába, s onnan egy sötét sikátor
rejtekébe.
– Azt mondod, elhoztad a köpenyt, meg ruha is van
mindkettőnknek… – Harry a homlokát ráncolva nézett
Hermionéra. A lánynál nem volt semmi, csak a gyöngyhímzett
kis táskája, amiben most kotorászni kezdett.
– Igen, van minden – bizonygatta Hermione, és a két fiú őszinte

166
csodálatára sorban elővett a táskából egy farmernadrágot, egy
hosszú ujjú pólót, egy barna zoknigombócot, végül pedig az
ezüstös varázsköpenyt.
– Hogy a fészkes fenébe…
– Álcázott tágítóbűbáj – magyarázta Hermione. – Nem volt
könnyű összehozni, de szerintem egész jól sikerült. A lényeg az,
hogy minden cucc belefért ebbe. – Óvatosan megrázta a könnyű
kis táskát, mire az megdöndült, akár egy konténer, amiben
súlyos tárgyak gördülnek ide-oda. – Ajaj, ezek a könyvek voltak
– sopánkodott Hermione, és belepislogott a táskába. – Pedig
szétválogattam őket téma szerint… Na mindegy… Harry,
szerintem te vedd fel a köpenyt, te pedig, Ron, gyorsan öltözz
át…
– Mikor volt időd mindezt összeszedni? – kérdezte Harry,
miközben Ron igyekezett megszabadulni a dísztalárjától.
– De hisz mondtam nektek az Odúban: már napokkal ezelőtt
összepakoltam a legszükségesebb dolgokat, hogy meglegyenek,
ha gyorsan le kell lépnünk. Ma délelőtt, miután átöltöztél,
betettem a holmidat a hátizsákodba, azt meg ide a táskába.
Mintha megéreztem volna…
– Fantasztikus vagy! – dicsérte meg a lányt Ron, s átadta neki a
levetett és gombócba gyűrt dísztalárt.
– Kösz. – Hermione összehozott egy soványka mosolyt,
miközben a táskájába tömte a ruhát. – Vedd már fel azt a
köpenyt, Harry!
Harry a vállára kanyarította, majd a fejére húzta a köpönyeget, s
nyomban láthatatlanná vált. Most kezdte csak felfogni, mi is
történt az Odúban.
– A többiek… az a sok vendég…
– Most nincs időnk velük foglalkozni – suttogta Hermione. – A
halálfalók rád vadásznak, és csak még nagyobb veszélybe

167
sodornánk a többieket, ha visszamennénk.
– Ez igaz – helyeselt Ron. Nyilván megérezte, hogy Harry
ellenkezni akar, ha nem is látta az arcát. – Különben is, szinte
mindenki ott van a rendből, majd ők vigyáznak a többiekre.
Harry bólintott, aztán rádöbbent, hogy barátai nem látják őt. –
Persze – mondta, de azért, mikor Ginnyre gondolt, úgy érezte,
mintha savat nyelt volna.
– Menjünk – indítványozta Hermione. – Szerintem jobb, ha
mozgásban maradunk.
Kiléptek a mellékutcára, és visszasétáltak a széles útra. A
túloldali járdán épp egy csapatnyi tántorgó férfi haladt,
harsányan énekelve.
– Csak kíváncsiságból kérdem: miért épp a Tottenham Court
Roadra jöttünk? – fordult Hermionéhoz Ron.
– Ez jutott hirtelen eszembe. De különben is, szerintem
biztonságosabb a muglik között lennünk, pont, mert itt nem
keresnek minket.
– Ez igaz – pillantott körül Ron –, de nem érzed úgy, hogy itt…
túl sokan néznek?
– Szerinted hova mentünk volna? – kérdezett vissza Hermione;
kicsit behúzta a nyakát, mert a túloldali férfiak füttyögni
kezdtek felé. – Nem vehetünk ki szobát a Foltozott Üstben. A
Grimmauld tér is ki van lőve, ha Piton be tud menni… A
szüleim házába tulajdonképpen elmehetnénk, bár lehet, hogy
oda is eljönnek… Jaj, miért nem fogják már be!?
– Helló, cicababa! – kurjantott át a túloldali férfitársaság
legrészegebb tagja. – Gyere, meghívunk egy italra! Hagyd ott
vöröskét, és igyál velünk egyet!
– Üljünk be valahova – sietett javasolni Hermione, mivel Ron
már nyitotta a száját, hogy visszakiabáljon. – Nézzétek, ez pont
jó lesz!

168
A kiszemelt menedék egy kicsi és piszkos non-stop kávézó volt.
Jobb napokat látott asztalainak műanyag borítását egyenletes,
vékony zsírréteg borította – de a helyiség legalább üres volt.
Harry besurrant az egyik bokszba, Ron pedig leült mellé,
szemben Hermionéval, akit azonban zavart, hogy nem látja a
bejáratot, s olyan sűrűn tekingetett hátra a válla fölött, mintha
rángógörcs kínozná. Harry se örült neki, hogy megálltak: amíg
mozogtak, legalább az illúzióját őrizték annak, hogy van valami
céljuk. A köpeny alatt lapulva érezte, hogy lassan elmúlik a
Százfűlé-főzet hatása; keze visszanyerte eredeti nagyságát és
alakját, s újra szüksége volt a szemüvegére, amit most elő is vett
a zsebéből.
Egy-két perc múltán Ron megszólalt:
– Különben a Foltozott Üst nincs messze innen, a Charing
Crosson…
– Nem mehetünk oda, Ron! – vágott a szavába Hermione.
– Nem kell ott aludnunk, csak derítsük ki, mi a helyzet!
– Tudjuk, hogy mi a helyzet! Voldemort átvette a hatalmat a
minisztériumban, mit kell még tudnunk?
– Jól van, jól van, csak egy ötlet volt!
Újra hallgatásba süppedtek. Kellemetlen, bizsergető volt ez a
csönd. A rágógumizó pincérnő odabattyogott hozzájuk, és
Hermione rendelt két kapucsínót – mivel Harry láthatatlan volt,
neki nem kérhetett kávét. Nem sokkal később két tagbaszakadt
munkás lépett a helyiségbe; a szomszédos bokszba préselték be
magukat.
– Szerintem keressünk egy helyet, ahol dehoppanálhatunk –
javasolta suttogva Hermione –, és menjünk valami lakatlan
vidékre. Onnan aztán üzenhetünk a rendnek.
– Miért, te is tudod azt a beszélő patrónusos dolgot? – kérdezte
Ron.

169
– Igen, gyakoroltam, és szerintem menni fog.
– Csak ne legyen bajuk belőle, bár lehet, hogy már rég elfogták
őket… Fúj, ez ihatatlan! – fakadt ki Ron, miután beleszürcsölt a
habos tetejű, szürkés kávéba. A pincérnő hallotta a kritikát;
vetett is egy sértődött pillantást Ronra, miközben az új vendégek
felé csoszogott. Az egyik munkás, aki – Harry most jobban
megnézte őt magának – szőke, és a társánál is termetesebb volt,
egy intéssel elküldte. A pincérnő megütközve bámult rá.
– Na jó, fizessünk és menjünk, én nem iszom meg ezt a löttyöt –
fészkelődött Ron. – Van nálad mugli pénz, Hermione?
– Van. Mielőtt az Odúba jöttem, kivettem az összes pénzt a
lakástakarék-számlámról. Fogadok, hogy legalul lesz az apró –
sóhajtott Hermione, és a gyöngyös táska után nyúlt.
A két munkás egyforma mozdulatba kezdett, és Harry
reflexszerűen utánozta őket: mindhárman előhúzták
varázspálcájukat. Ron, aki egy szempillantással később eszmélt,
átlendült az asztal fölött, és oldalt lenyomta Hermionét a padra.
A halálfalók átka lyukat robbantott a csempézett falba azon a
helyen, amit az előbb még eltakart Ron feje.
– Stupor! – kiáltotta a köpeny rejtekében Harry.
A piros fénynyaláb arcon találta a szőke halálfalót – az
eszméletét vesztve a padra roskadt. Torz képű társa, aki nem
láthatta, ki küldte az átkot, ismét Ronra támadt: a pálcája
hegyéből kiröppenő fényes fekete kötél egy szempillantás alatt
tetőtől talpig megkötözte a fiút. A pincérnő sikoltozni kezdett,
és elszaladt az ajtó felé; Harry a torz képű halálfaló felé is
küldött egy kábító átkot, de rosszul célzott – a varázs
visszapattant az ablakról, és eltalálta a pincérnőt, aki a padlóra
rogyott az ajtónál.
– Expulso! – bömbölte a halálfaló, s átka felrobbantotta az
asztalt, ami mögött Harry állt. A detonáció ereje a falnak

170
taszította Harryt – érezte, hogy kiesik a kezéből a pálca, s a
köpeny lecsúszik a válláról.
– Petrificus totalus! – sikoltotta valahonnan fedezékből
Hermione; a halálfaló szoborrá dermedt, és arccal előre rábukott
a törött edények, az asztal darabjai és a kiömlött kávé alkotta
romhalmazra. Hermione kimászott a pad alól; egész testében
remegett, s egy üveg hamutartó cserepei potyogtak a hajából.
– Di-diffindo – nyögte, és Ronra szegezte pálcáját. A fiú
felbődült fájdalmában: a bűbáj felhasította a farmernadrágját és
mély sebet ejtett a térdén. – Jaj, bocsáss meg, remeg a kezem!
Diffindo!
Ron lelökte magáról a szétvágott kötelet, feltápászkodott, és
megrázta zsibbadt karját. Harry megkereste a pálcáját, majd a
romokon átlépve odament a padhoz, amin a nagydarab, szőke
halálfaló hevert.
– Ezt fel kellett volna ismernem, ott volt akkor este, amikor
Dumbledore meghalt – mondta, majd odalépett a másik
támadóhoz, és a hátára fordította a lábával. A férfi szeme
szaporán járt Harry, Ron és Hermione között.
– Ez Dolohov – állapította meg Ron. – Emlékszem a képére a
régi körözési plakátokról. A nagydarab meg szerintem Thorfinn
Rovel.
– Kit érdekel a nevük!? – fakadt ki kissé hisztérikusan
Hermione. – Azt mondd meg, hogy találtak ránk!? Most mit
csináljunk?
A lány rémületétől kitiszult Harry feje.
– Zárd be az ajtót! – utasította Hermionét. – Te pedig sötétíts el,
Ron!
Megint ránézett a megbénított Dolohovra, s miközben ő lázasan
töprengett, kattant az ajtózár, s Ron önoltója beszippantott
minden fényt a kávézóban. Odakintről távoli kiáltások szűrődtek

171
be: a részeg férfiak, akik korábban leszólították Hermionét,
most nyilván egy másik lánnyal próbálkoztak.
– Mit csinálunk velük? – súgta oda Ron a sötétben Harrynek,
majd még halkabban folytatta: – Megöljük őket? Ők
megölnének minket. Nemrég meg is próbálták.
Hermione megborzongott, és hátrált egy lépést. Harry a fejét
rázta.
– Elég, ha emléktörlést végzünk rajtuk – mondta. – Az jobb
megoldás, mert nem hagyunk nyomot. Ha megölnénk őket,
egyértelmű lenne, hogy itt voltunk.
– Te vagy a főnök – sóhajtott nem kis megkönnyebbüléssel Ron.
– De én még sose szórtam emléktörlő bűbájt.
– Én se – mondta Hermione –, de az elméletét megtanultam.
Összeszedte magát, vett egy nagy levegőt, aztán Dolohov
homlokára szegezte pálcáját.
– Exmemoriam!
Dolohov tekintete álmataggá vált.
– Profi! – Harry hátba veregette Hermionét. – Intézd el a
másikat is, meg a pincérnőt, addig mi Ronnal rendet csinálunk.
– Rendet csinálunk? – Ron körülnézett a részben romossá vált
kávézóban. – Minek?
– Nem gondolod, hogy eléggé elcsodálkoznának, ha magukhoz
térve egy kisebb bombamerénylet helyszínén találnák magukat?
– Mondasz valamit…
Ronnak csak némi nehézség árán sikerült kiszabadítania pálcáját
a zsebéből.
– Naná, hogy alig bírom elővenni… A régi farmeromat hoztad
el, Hermione. Ez már szűk rám.
– Bocsánatért esedezem – sziszegte a lány, s miközben
elvonszolta a pincérnőt az ablak elől, Harry hallotta, hogy egy
javaslatot motyog arra nézve, hova dugja Ron a pálcáját a zsebe

172
helyett.
Miután felszámolták a csatatéri állapotot a kávézóban,
visszacipelték a halálfalókat a bokszukba, és felültették őket a
padra, egymással szemben.
Hermione homlokráncolva nézte a két mozdulatlan férfit.
– Csak tudnám, hogyan találtak ránk – tűnődött hangosan. –
Honnan tudták, hogy itt vagyunk?
Harryhez fordult.
– Az… az nem lehet, hogy még mindig rajtad van a nyomjel
ugye?
– Kizárt dolog – válaszolt Harry helyett Ron. – A
varázslótörvény kimondja, hogy tizenhét éves korban a
nyomjelnek meg kell szűnnie. Felnőttre nem lehet rátenni.
– Legalábbis te úgy tudod – mondta Hermione. – De mi van, ha
a halálfalók kitalálták, hogyan lehet a nagykorúakat is
megnyomjelezni?
– Az elmúlt huszonnégy órában egyetlen halálfaló se volt Harry
közelében! Ki rakta volna vissza rá a nyomjelet?
Hermione nem válaszolt. Harry hirtelen fertőzöttnek,
megbélyegzettnek érezte magát; valóban így találtak volna rájuk
a halálfalók?
– Ha nem varázsolhatok, és ti se varázsolhattok a közelemben,
mert eláruljuk vele a tartózkodási helyünket, akkor…
– Nem válunk szét! – szögezte le határozottan Hermione.
– Csak egy jó búvóhely kell – vélekedett Ron. – Gondoljuk át a
lehetőségeket.
– A Grimmauld tér – mondta Harry.
Két barátja eltátotta a száját.
– Ne hülyéskedj, Harry, oda bármikor besétálhat Piton!
– Ron apja azt mondta, ártásokat helyeztek el ellene. De ha azok
nem működnek – folytatta, elébe vágva Hermione ellenérvének

173
–, akkor sincs semmi. Esküszöm, direkt örülnék, ha találkoznék
Pitonnal!
– De…
– Tudsz jobbat, Hermione? Mert én nem. Piton csak egyetlen
halálfaló, viszont ha tényleg rajtam van a nyomjel, bárhol
másutt egy egész sereget kapunk a nyakunkba!
Hermione ezt nem tudta cáfolni, pedig látszott, hogy szívesen
tenné. Miközben kinyitotta a kávézó bejárati ajtaját, Ron
kattintott az önoltóval, és kibocsátotta a lámpák fényét. Azután
Harry jelére egyszerre mindhárom áldozatukról levették az
átkot, majd alighogy a pincérnő és a két halálfaló álmosan
mocorogni kezdett, megpördültek álltó helyükben, s abban a
szempillantásban újra magába rántotta őket a szorongató
sötétség.
Másodpercek múltán Harry tüdeje megszabadult a nyomástól,
hálásan kitágult, s ő kinyitotta a szemét. Egy mindhármuk
számára ismerős, kicsi és szemetes városi tér közepén álltak.
Minden oldalról málló vakolatú, magas házak néztek le rájuk
sötét ablakaikkal. A tizenkettes számú épület látható volt
számukra, hiszen magától Dumbledore-tól, a titokgazdától
szereztek tudomást a létezéséről. Sietve elindultak a ház felé, de
szinte lépésenként ellenőrizték, hogy nem követi vagy figyeli-e
őket valaki. Felszaladtak a kőlépcsőn, és Harry rákoppintott a
pálcájával a bejárati ajtóra. Fémes kattanások sorozatát és
lánccsörgést hallottak, majd az ajtó nyikorogva kitárult, s ők
gyorsan átlépték a küszöböt.
Miközben Harry becsukta az ajtót, kigyulladtak az ódivatú
gázlámpák. Imbolygó lángjuk megvilágította a hosszú
előszobát, amely pontosan olyan nyomasztó és pókhálós volt,
mint legutóbb, amikor Harry ott járt. A falra akasztott
manófejek bizarr árnyékokat vetettek a lépcsőre. Sirius anyjának

174
portréját hosszú, fekete függöny takarta. Minden a szokott
helyén volt, egyetlen tárgyat kivéve: a troll-lábból készült
esernyőtartó felborítva feküdt a padlón, mintha Tonks újfent
nekiment volna.
– Szerintem járt itt valaki – suttogta Hermione az esernyőtartóra
mutatva.
– Ez akkor is feldőlhetett, amikor a rend kiköltözött – dörmögte
válaszul Ron.
– Hol vannak a Piton ellen elhelyezett ártások? – tette fel a
kérdést Harry.
– Lehet, hogy csak Piton megjelenésére lépnek működésbe –
vélekedett Ron.
Ennek ellenére egyiküknek se akaródzott beljebb menni; vállt
vállnak vetve álltak a lábtörlőn.
– Nem ácsoroghatunk itt a végtelenségig – mondta végül Harry,
és tett egy lépést előre.
– Perselus Piton?
Rémszem Mordon suttogó hangja úgy rájuk ijesztett, hogy
mindhárman hátrahőköltek. – Nem Piton vagyunk! – nyögte ki
Harry az utolsó pillanatban, ezután ugyanis valami hideg suhant
el fölötte, s egyidejűleg szoros tekercsbe csavarodott a nyelve,
megnémítva őt. A dolog csak egy másodpercig tartott: mire a
szájához emelte volna a kezét, el is múlt.
A jelek szerint barátainak is részük volt ebben a kellemetlen
élményben: Ron öklendezett, Hermione pedig ezt dadogta:
– Ez bi-biztos a… ny-nyelvcsomó átok volt, amit Rém-
Rémszem Pitonnak szánt!
Harry még egy óvatos lépést tett előre. Ekkor a folyosó végén
valami megmozdult a homályban, s mielőtt bármelyikük egy
szót is szólhatott volna, egy rémséges, magas, porszürke alak
emelkedett ki a szőnyegből. Hermione felsikoltott, s Mrs Black

175
ugyanígy tett, miután magától szétnyílt a portréját eltakaró
függöny. A szürke alak megindult hármuk felé; egyre
gyorsabban és gyorsabban siklott a szőnyeg fölött, derékig érő
haja és szakálla uszályként követte. Egyszerre volt rémisztően
ismerős és szörnyűségesen idegen beesett, sorvadt arcával,
üresen sötétlő szemüregeivel és csonttá aszott kezével, amit
most felemelt, hogy Harryre mutasson vele.
– Ne! – tört ki Harryből a kiáltás. Hiába szegezte előre pálcáját,
egyetlen varázs se jutott eszébe. – Ne! Nem mi voltunk! Nem
vagyunk gyilkosok…
Amint a gyilkos szó elhangzott, az alak porfelhővé robbant szét.
Harry köhögve, könnyező szemmel körülnézett: Hermione két
karjával védte a fejét, úgy kuporgott az ajtó tövében; Ron sután
a vállát veregette, pedig neki is remegett keze-lába. – Se-semmi
baj… má-má-már eltűnt.
A sűrű por ködként kavargott Harry körül, még a gázlámpa kék
fényét is elhomályosította. Közben Mrs Black folyamatosan
rikácsolt:
– Sárvérűek, mocskos aljanép, beszennyezitek atyáim házát…
– HALLGASS! – ordította Harry, és a festmény felé lendítette
pálcáját. A függöny durranás és piros szikraeső kíséretében
összezárult, elnémítva a portré kiállhatatlan lakóját.
– Ez… ez ő volt… – nyöszörögte Hermione, miközben Ron
talpra segítette.
– Igen – bólintott Harry. – De nem ő maga… Csak azért
csinálták, hogy elriassza Pitont.
Vajon sikerült-e – tűnődött el egy pillanatra Harry –, vagy Piton
a rémalakot is ugyanolyan hidegvérrel robbantotta szét, ahogy
halálba küldte az igazi Dumbledore-t?
Bizsergett minden idegszála, mikor barátait vezetve
továbbindult az előszobában: fel volt készülve rá, hogy mindjárt

176
valami újabb rémség bukkan fel előtte. Ám semmi sem mozdult
– csak egy egér iszkolt végig a padló szegélylécén.
– Ellenőrizzük a házat, mielőtt továbbmegyünk – suttogta
Hermione, és felemelte pálcáját. – Homenum revelio!
Nem történt semmi.
– Biztos megviselt egy kicsit az előbbi – szólt vigasztalóan Ron.
– Mit akartál csinálni?
– Nem csak akartam, csináltam is! – méltatlankodott Hermione.
– Ez a varázs jelzi, ha ember van a közelben. Nincs senki a
házban, csak mi.
– Meg Porpofa – dörmögte Ron a szőnyegnek azt a részét
szemlélve, ahol a hulla-jelenés felbukkant.
– Menjünk fel! – indítványozta Hermione. Ő is vetett egy félős
pillantást a szőnyegre, aztán a csapat élén elindult felfelé a
nyikorgó lépcsőn. Meg sem állt, amíg az emeleti szalonba nem
értek. Egy apró pálcamozdulattal meggyújtotta a gázlámpákat a
hideg, huzatos helyiségben, majd letelepedett a kanapéra, és
fázósan összehúzta magát. Ron az ablakhoz lépett, és kis rést
nyitott a nehéz bársonyfüggöny szárnyai között.
– Senkit nem látok odakint – jelentette. – Elvileg, ha rajta lenne
a nyomjel Harryn, ide is követtek volna minket. Tudom, hogy a
házba nem tudnak bejönni, de… Mi a baj?
Harry fájdalmas kiáltást hallatott: megint felizzott a sebhelye, és
sötét víztükörre vetődő éles fény gyanánt felvillant valami az
agyában. Egy nagy árnyékot látott, és tőle idegen harag lüktetett
át a testén áramütésszerű hirtelenséggel és erővel.
– Mit láttál? – szegezte neki a kérdést Ron, miközben odalépett
hozzá. – Ott láttad őt nálunk?
– Nem, csak éreztem a haragját… nagyon dühös…
– Attól még lehet, hogy az Odúban van – emelte fel a hangját
Ron. – Mit láttál még? Megátkozott valakit?

177
– Nem, csak a dühét éreztem… nem láttam…
Harry meg volt zavarodva; idegesítette Ron faggatózása,
nemkülönben Hermione riadt sopánkodása:
– Megint a sebhelyed? Hogyhogy, mi történt? Azt hittem,
megszakadt a kapcsolat köztetek!
– Egy időre igen – motyogta Harry. Még mindig sajgott a
sebhelye, gondolkodni is alig tudott. – De most néha megint…
amikor elveszti az önuralmát. Régen is mindig akkor jött…
– Akkor zárd le az elméd! – követelte szinte rikácsolva
Hermione. – Dumbledore nem akarta, hogy használd a
kapcsolatot, megmondta, hogy szakítsd meg, azért is kellett
okklumenciát tanulnod! Különben Voldemort félrevezető
képeket küldhet az agyadba, emlékezz csak…
– Kösz, tudom! – vágott a szavába fogcsikorgatva Harry.
Magától is jól emlékezett rá, hogy Voldemort ugyanezt a
csatornát kihasználva egyszer csapdába csalta őt, és a kaland
Sirius életébe került. Már bánta, hogy elmondta barátainak, mit
látott és érzett; egyszerre olyan volt, mintha Voldemort ott lenne
köztük, mintha az ablaknak nyomná rémisztő arcát és bámulná
őket.
Harry sebhelye egyre jobban fájt; úgy hadakozott a kín ellen,
mintha hányingert próbálna leküzdeni. Hátat fordított két
barátjának, s úgy tett, mintha a Black-családfát ábrázoló
falikárpitot nézegetné. Aztán Hermione hirtelen felsikoltott;
Harry pálcát rántott, s ahogy megfordult, egy ezüstös patrónust
látott beröppenni a szalon ablakán. A jelenés leereszkedett
előttük a padlóra, ott menyét alakját öltötte, és megszólalt Mr
Weasley hangján:
– Család biztonságban, ne válaszolj, figyelnek minket.
A patrónus ezután semmivé foszlott. Ron nyöszörgést és
morgást ötvöző hangot hallatva a kanapéra roskadt. Hermione

178
leült mellé, és megszorította a karját.
– Jól vannak, hallod, jól vannak! – suttogta, mire Ron
nevetésszerűen felnyögött, és átölelte őt.
– Harry – szólt Hermione válla fölött –, én…
– Semmi gond – motyogta rekedten Harry, aki már émelygett a
hasogató fájdalomtól. – A családodról van szó, persze, hogy
aggódsz. Én is aggódnék… – Eszébe jutott Ginny. – Aggódom
is.
A fájdalom tetőfokára hágott; úgy lángolt a sebhelye, mint pár
napja az Odú kertjében. Távoli, elmosódott susogásként hallotta
Hermione hangját:
– Nem akarok egyedül lenni. Hoztam hálózsákokat, alhatnánk
mindhárman ebben a szobában?
Ron felelt rá valamit. Harry érezte, hogy hiába küzd, a fájdalom
másodperceken belül legyőzi őt.
– Kimegyek vécére – motyogta, és jószerével futva indult az
ajtó felé.
Éppen csak sikerült elérnie a fürdőszobát; remegő kézzel
magára zárta az ajtót, aztán lángoló homlokához kapott, s
miközben a földre roskadt, robbanásszerűen elárasztotta a lelkét
a rettenetes, idegen harag. Éles kép tolakodott az agyába: egy
hosszú helyiségben, amit csak a tűz fénye világított meg,
üvöltve vergődött a padlón a tagbaszakadt, szőke halálfaló; egy
kisebb, karcsúbb alak ott állt mellette, és rászegezte a pálcáját, s
közben Harry éles, jéghideg, könyörtelen hangon így beszélt:
– Többet, Rovel! Vagy hagyjuk abba, és etesselek meg
Naginivel? Félek, hogy Voldemort nagyúr ezúttal nem fog
megbocsátani… Csak ezért hívtál vissza? Elmondani, hogy
Harry Potter megint megszökött? Draco, adj neki még egy kis
kóstolót a kínból… Csináld, vagy te is megismered a haragom!
Egy fahasáb eldőlt a tűzben; a lángok felcsaptak, és fényük egy

179
rémülettől falfehér, hegyes arcra hullott – Harry, mintha víz alól
bukkanna fel, levegő után kapott, és kinyitotta a szemét.
Kezét-lábát szétvetve feküdt a hideg, fekete márványpadlón; a
fürdőkád ezüst kígyófarkat mintázó lába centiméterekre volt
csak az orrától. Felült. Malfoy rémült arcának képe mintha
beleégett volna a szemébe. Émelygett attól, amit látott; attól,
amire Voldemort Dracót használja.
Kopogtattak az ajtón; Harry összerezzent az éles zajra.
– Itt van nálam a fogkeféd, Harry – hallotta Hermionét. – Nem
kéred?
– De, köszönöm – felelte Harry nyugalmat erőltetve a hangjára,
és felállt, hogy ajtót nyisson.

180
Tizedik fejezet


Sipor története


Másnap hajnalban Harry hálózsákba burkolózva ébredt a szalon
padlóján. Az ablak előtti nehéz függöny szárnyai között látszott
az ég egy vékony csíkja: odakint az éj sűrű tintáját már hideg,
tiszta kékké hígította a pirkadat. A csendet csak Ron és
Hermione lassú, egyenletes szuszogása zavarta meg. Harry
rápillantott a padlón kirajzolódó két sötét, hosszúkás kupacra.
Ronra az este előzékenységi roham tört rá, és ragaszkodott
hozzá, hogy Hermione aludjon a kanapé párnáin, így a lány
sziluettje az övé fölé emelkedett. Hermione karja a padlóra
lógott, keze centiméterekre volt csak Ronétól. Harrynek átfutott
az agyában, hogy talán egymás kezét fogva aludtak el, s ez a
gondolat a magány érzését ébresztette benne.
Felnézett a homályba burkolózó mennyezetre, a pókhálós
csillárra. Kevesebb mint huszonnégy órája még a napfényben
fürdő lakodalmas sátor bejáratánál állt, és várta a vendégeket.
Mintha egy emberöltő telt volna el azóta… Mit tartogat számára
a jövő? Feküdt a földön, és a horcruxokra gondolt, a
csüggesztően nehéz feladatra, amit Dumbledore hagyott rá…
Dumbledore…
Egyik napról a másikra megváltozott az a fájdalom, az a gyász,
ami Dumbledore halála óta fogva tartotta a lelkét. A vádak,
amelyeket az esküvőn Murieltől hallott, kórokozók módjára
befészkelték magukat az agyába, megfertőzték a bálványozott
varázslóról őrzött emlékeit. Valóban hagyta volna Dumbledore,
hogy ilyesmik történjenek a családjában? Lehetséges volna,

181
hogy úgy viselkedett, mint Dudley, akit mindaddig nem zavart a
kegyetlenség, amíg más volt a szenvedő alanya? Tényleg képes
volt rá, hogy részvétlenül elforduljon fogságban tartott,
rejtegetett húgától?
Harry Godric’s Hollow-ra gondolt; sírokra, amelyekről
Dumbledore sosem beszélt; magyarázat nélkül örökül hagyott
rejtélyes tárgyakra – és érezte, hogy gyűlik benne a neheztelés, a
harag. Miért hallgatott Dumbledore? Miért nem fedte fel a
titkokat? Igazán a szívén viselte az ő, Harry sorsát, vagy nem
tartotta többre őt puszta eszköznél, eleven fegyvernél, amit
ápolni és tökéletesíteni kell, de ami nem érdemel bizalmat,
őszinteséget?
Harrynek elege lett a tétlen heverésből és saját keserű
gondolataiból. Elfoglaltságra vágyott, csinálni akart valamit,
ami leköti a figyelmét. Kitornászta hát magát a hálózsákból,
magához vette pálcáját, és lábujjhegyen elhagyta a szalont. Az
előszobában elsuttogott egy Lumost, majd pálcafénynél elindult
felfelé a lépcsőn.
A második emeleten volt az a szoba, ahol legutóbbi itt-
tartózkodásukkor Ronnal laktak. Bekukkantott az ajtaján –
odabent tárva-nyitva állt a szekrény, s a bevetett ágyról félig le
volt rántva a takaró. Eszébe jutott a felborított troll-láb a
földszinti folyosón. A rend kiköltözése óta valaki átkutatta a
házat. Piton? Vagy talán Mundungus, aki Sirius halála előtt és
után is amit tudott, elhordott? Harry pillantása arra a festményre
esett, amelyen Sirius ük-ükapjának, Phineas Nigellus Blacknek
a portréalakja tűnt fel néha. A kép most csak az üres, sárszínű
hátteret mutatta – Phineas Nigellus nyilván a roxforti igazgatói
szobában töltötte az éjszakát.
Harry továbbment a lépcsőn, fel egészen a legfelső emeletre,
ahol csak két helyiség volt. A távolabbi ajtajára táblácska volt

182
kitéve, s azon Sirius neve állt. Harry még sosem járt keresztapja
szobájában. Belökte az ajtót, és magasra emelte pálcáját, hogy
minél nagyobb teret világítson meg vele.
A szoba tágas volt, és egykor igen lakályos helyiség lehetett.
Széles ágy terpeszkedett benne díszes, faragott fejlappal; magas
ablaka hosszú bársonyfüggöny mögött rejtőzött, s az ujjnyi
vastag porral lepett csilláron, melyen még ott voltak a régi
gyertyacsonkok, megannyi kis jégcsap módjára lógott a
kicsordult, majd megdermedt viasz. A falakon függő képeket és
az ágy fejlapját vékony porréteg borította, a csillár és a nagy
tömörfa szekrény között pókháló feszült, s Harry, mikor a szoba
közepére lépett, megriadt egerek kaparászását hallotta.
A tizenéves Sirius annyi posztert és képet tett ki a falra, hogy
csak itt-ott látszott ki köztük az ezüstös szürke selyemtapéta.
Harrynek arra kellett következtetnie, hogy Sirius szülei nem
tudták hatástalanítani a képeket rögzítő Eternifix ragasztóbűbájt,
biztos volt benne ugyanis, hogy egyébként eltávolították volna
az elsőszülött fiuk ízlését tükröző dekorációt. Sirius a jelek
szerint szent feladatának tekintette szülei bosszantását. Minden
falon több jókora, már megfakult skarlátvörös-arany
griffendéles zászlót helyezett el, nyilván, hogy hangsúlyozza
családja mardekáros hagyományaival való szembefordulását;
emellett szép számban ragasztotta ki mugli motorkerékpárok
képeit, de virított a falakon jó néhány (Harry ámulattal adózott
Sirius bátorságának) bikinis muglilányokat ábrázoló poszter is.
Hogy muglik, azt Harry onnan tudta, hogy meg se moccantak a
kifakult képeken: mosolyba dermedt arcuk, üveges szemük
mintha ráfagyott volna a papírra. Annál feltűnőbb volt közöttük
az egyetlen kirakott mozgó varázslófénykép, amelyen négy
összekapaszkodó roxforti diák nevetett bele a kamerába.
Harrynek nagyot dobbant a szíve, mikor felismerte a képen

183
édesapját: a fiatal James is szemüveges volt, és kócos fekete
haja hátul ugyanúgy felborzolódott, mint az övé. Mellette a
hanyagul jóképű, kicsit gőgös Sirius állt; fiatal volt, s olyan
gondtalanul vidám, amilyennek Harry, amíg ismerte, sosem
látta. Sirius jobbján a nála több mint egy fejjel alacsonyabb,
kövérkés, vizenyős szemű Pettigrew feszített; arca kipirult a
büszkeségtől, hogy bevették őt e minden csapatok legjobbikába,
barátkozhat a körülrajongott fenegyerekekkel, akik annak idején
James és Sirius voltak. James balján a már akkor is kissé
kopottas külsejű Lupin állt; az ő arcán is tükröződött a
meglepett öröm, hogy ezek a fiúk szeretik és befogadják őt…
vagy talán csak azért látja bele mindezt a képbe, tűnődött el
Harry, mert tudja, hogy így volt? Megpróbálta levenni a fotót a
falról – elvégre az övé volt, keresztapja mindent ráhagyott –, de
a kép nem mozdult. Sirius semmit nem bízott a véletlenre, ha
arról volt szó, hogy megakadályozza szobája átrendezését.
Harry most a padlót vette szemügyre. Odakint már világosodott
az ég; egy beeső fénynyaláb szétszórt pergamendarabokat,
könyveket és különféle apró tárgyakat világított meg a
szőnyegen. Aki átkutatta a házat, nyilván Sirius szobájában is
járt, bár az itt talált holmik többségét a jelek szerint
értéktelennek ítélte. Az illető a könyvek némelyikével olyan
durván bánt, hogy azokról leszakadt a borító, és különféle
nagyságú, kiszakadt könyvlapok is hevertek a padlón.
Harry lehajolt, felemelt néhány pergament meg könyvlapot, és
megvizsgálta őket. Az elsőről megállapította, hogy az Bathilda
Bircsók A mágia története című könyvének egy régi kiadásából
való, a második pedig egy motorkerékpár karbantartási
útmutatójából kitépett lap volt. A harmadik, egy összegyűrt
pergamen, nem nyomtatvány volt, hanem kézzel írt levél. Harry
kisimította.

184

Kedves Tapmancs!
Nagyon-nagyon köszönjük az ajándékot, amit Harry
születésnapjára küldtél! Mind közül annak örült a legjobban.
Egyéves létére már játékseprűn röpdös, és ha látnád, hogy
ragyog a boldogságtól – mellékelek is egy fényképet róla. Igaz,
nem tud fél méternél magasabbra emelkedni, de már kis híján
végzett a macskával, és összetörte azt a rém ronda vázát, amit
Petunia küldött karácsonyra (a legkevésbé se sajnálom). James
persze ezt rettentően viccesnek találta, azt mondja, híres
kviddicsező lesz a fiából, de hát el kellett pakolnunk az összes
dísztárgyat, és le se vehetjük a szemünket a gyerekről, mikor
nekilódul.
A születésnapot szűk körben, csendesen ünnepeltük, csak mi
voltunk itt meg az öreg Bathilda, aki kezdettől fogva nagyon
kedves hozzánk, és imádja Harryt. Sajnáltuk, hogy nem tudtál
eljönni, de persze első a Rend, és Harry amúgy is túl kicsi
ahhoz, hogy felfogja, mi a születésnap. James nagyon rosszul
viseli a bezártságot, igyekszik nem mutatni, de én látom rajta –
a varázsköpenye még mindig Dumbledore-nál van, úgyhogy
most kis kiruccanásokról se lehet szó. Gyere el, ha tudsz,
nagyon örülne neki. A hétvégén járt nálunk Farki, kicsit levert
volt, biztos megviselte, ami McKinnonékkal történt. Miután
hallottam, én is végigsírtam az estét.
Bathilda majdnem mindennap benéz. Bűbájos öreg hölgy, és
elképesztő dolgokat mesél Dumbledore-ról – Dumbledore nem
repesne az örömtől, ha hallaná, miket! Nem is tudom, mit
vegyek komolyan ezekből és mit nem, mert például annyira
hihetetlen, hogy Dumbledore

Harrynek mintha porcelánná váltak volna a végtagjai. Csak állt,

185
zsibbadt ujjai között a csodálatos papírlappal, s közben valahol
belül egy csendesen kitörő vulkán öröm és fájdalom forró
keverékével árasztotta el testének minden sejtjét. Maga sem
tudta, hogyan, az ágyhoz botorkált, és leült.
Még egyszer elolvasta a levelet, de most sem tudott többet
kihüvelyezni belőle, mint első olvasásra, s eztán már csak az
írásra, a betűkre meredt. A „g”-k ugyanolyanok voltak, mint az
övéi; az összeset kikereste, és mindegyik olyan volt számára,
mint egy vékony függöny mögül átsejlő kedves integetés.
Páratlan kincs volt ez a levél, annak a bizonyítéka, hogy Lily
Potter valóban élt, valóban létezett; hogy eleven ujjai egykor ott
mozogtak efölött a pergamen fölött, megrajzolták ezeket a
betűket, ezeket a szavakat, amelyek a fiáról, róla, Harryről
szólnak.
Türelmetlen mozdulattal kidörzsölte a nedvességet a szeméből,
és megint elolvasta a levelet, ezúttal ismét a jelentésre
koncentrálva. Úgy szólaltak meg benne a mondatok, mintha egy
halvány emlékből felsejlő hangot hallgatna.
Volt egy macskájuk… talán azt is, mint a szüleit, Godric’s
Hollow-ban érte a vég… vagy világgá ment, mikor már nem
volt, aki etesse… Siriustól kapta az első seprűjét… a szülei
ismerték Bathilda Bircsókot; vajon Dumbledore mutatta be őt
nekik? A varázsköpenye még mindig Dumbledore-nál van… ez
különös…
Harry megállt az olvasásban, eltöprengett anyja szavain. Miért
vitte el Dumbledore James láthatatlanná tévő köpenyét? Harry
világosan emlékezett rá, hogy Dumbledore egyszer azt mondta
neki: Nekem nem kell köpönyeg ahhoz, hogy láthatatlanná
váljak. Lehet, hogy a rend egy kevésbé jól felkészült tagjának
volt szüksége a köpenyre, és Dumbledore az ő számára kérte
kölcsön. Harry tovább olvasott.

186
Járt nálunk Farki… Féregfark, az áruló kicsit levert volt, hát
persze. Talán már tudta, hogy utoljára látja élve Jamest és Lilyt.
És végül megint Bathilda, aki elképesztő dolgokat mesélt
Dumbledore-ról: hihetetlen, hogy Dumbledore…
Hogy Dumbledore – micsoda? Dumbledore-ról persze sok
hihetetlennek tűnő dolgot lehet elmondani: hogy egyszer
elégtelent kapott átváltoztatástanból, hogy kecskéket bűvölt,
mint Aberforth…
Harry felállt, és körülnézett a padlón: talán ott van valahol a
levél másik fele is. Lázasan elkezdte felkapkodni a papírokat –
mohóságában épp olyan durván bánt velük, mint az, aki előtte a
szobában járt; fiókokat rángatott ki, könyveket rázott, székre
állva végigtapogatta a szekrény tetejét, bekúszott az ágy és a
karosszék alá.
Végül a padlón hasalva megpillantott a komód alatt egy szakadt
papírnak tűnő valamit. Mikor kihalászta, kiderült, hogy az a Lily
levelében említett fotó nagyobbik fele. Apró seprűn lovagoló,
fekete hajú kisgyermek röpködött át a képen tele szájjal
kacagva, s két – bizonyára Jameshez tartozó – láb loholt a
nyomában. Harry zsebre dugta a fotót, és folytatta a kutatást
Lily levelének másik fele után.
További negyedóra múlva azonban kénytelen volt
megállapítani, hogy a levél második lapja valószínűleg nincs a
szobában. Vagy egyszerűen elkallódott a megírása óta eltelt
tizenhat év során, vagy az vitte el, aki átkutatta a házat. Harry
még egyszer elolvasta az első lapot: ezúttal utalást keresett a
szövegben arra, mi tehette esetleg értékessé a folytatást. A
játékseprűje aligha izgatja a halálfalókat… Egyedül valami
Dumbledore-t érintő információ kelthette fel az érdeklődésüket.
Hihetetlen, hogy Dumbledore – mi?
– Harry! Harry! Harry!

187
– Itt vagyok! Mi történt?
Lábdobogás hangzott fel odakint, majd berontott az ajtón
Hermione.
– Felébredtünk, és nem voltál sehol! – zihálta, majd
hátrakiáltott: – Itt van, Ron! Megtaláltam!
Ron ingerült hangja több emelet mélységből szűrődött fel:
– Örülök! Mondd meg neki, hogy bunkó!
– Harry, légy szíves, máskor ne tűnj el, a szívbajt hoztad ránk!
Minek jöttél fel ide egyáltalán? – Hermione csodálkozva nézett
körül a felforgatott szobában. – Mit csinálsz itt?
– Nézd, mit találtam!
Harry átnyújtotta anyja levelét. Végig figyelte a lányt, miközben
az olvasott. Az oldal aljára érve Hermione felpillantott rá.
– Jaj, Harry…
– És itt van ez is.
Megmutatta a hiányos fényképet. Hermione elmosolyodott a
játékseprűn röpködő fiúcska láttán.
– Tűvé tettem a szobát a levél másik fele után, de nem találtam
meg.
Hermione megint körülnézett.
– Előtte is rendetlenség volt itt, vagy ez mind a te műved?
– Valaki már kutatott itt előttem.
– Sejtettem. Felfelé jövet benéztem a szobákba, és mindegyik
fel van forgatva. Szerinted mit kereshettek?
– Ha Piton volt az, információkat a rendről.
– De hát ő elvileg mindent tud, hiszen a rend tagja volt.
– Jó, akkor… – Harry örült, hogy vitára bocsáthatja legújabb
elméletét. – Lehet, hogy az illető Dumbledore-ról akart
megtudni valamit. Például azt, ami a levél második oldalán
szerepel. Tudod, ki ez a Bathilda, akiről anyám ír, ugye?
– Ki?

188
– Bathilda Bircsók, ő írta…
– A mágia történetét. – Hermione érdeklődve felvonta a
szemöldökét. – A szüleid ismerték őt? Zseniális mágiatörténész
volt.
– Nem is csak volt, ma is él – közölte Harry. – És Godric’s
Hollow-ban lakik. Ron nénikéje, Muriel beszélt róla az esküvőn.
Bathilda Dumbledore családját is ismerte. Megérné
elbeszélgetni vele, nem?
A mosoly, amit válaszul Hermionétól kapott, túlságosan
együttérző volt. Harry visszakérte a levelet meg a fotót, és
beledugta őket a nyakában lógó erszénybe. Közben végig
lesütötte a szemét, hogy a lány ne olvashasson a tekintetében.
– Megértem, hogy szeretnél beszélgetni Bathilda Bircsókkal a
szüleidről meg Dumbledore-ról is – mondta Hermione –, de
elsősorban a horcruxokat kell keresnünk, és nem hiszem, hogy
abban ő segíteni tud. – Harry hallgatott, így hát folytatta: –
Tudom, hogy nagyon szeretnél elmenni Godric’s Hollow-ba, de
félek… Tegnap is milyen könnyen megtaláltak minket a
halálfalók! Most még inkább úgy érzem, hogy messze el kéne
kerülnünk a szüleid sírját. Hidd el, számítanak rá, hogy előbb-
utóbb felbukkansz ott!
– Más is van – mondta Harry, még mindig kerülve Hermione
pillantását. – Muriel mondott dolgokat Dumbledore-ról az
esküvőn. Meg akarom tudni az igazságot…
Elmondott mindent Hermionénak, amit Murieltől hallott. Mikor
végzett, a lány így szólt:
– Jó, világos, hogy ez kiborított téged…
– Nem borított ki – hazudta Harry. – Csak tudni szeretném,
hogy igaz vagy sem…
– Harry, Muriel egy rosszindulatú vénasszony, Rita Vitrol pedig
Rita Vitrol! Hogy vagy képes hinni nekik? Ismerted

189
Dumbledore-t!
– Legalábbis azt hittem, hogy ismerem – dörmögte Harry.
– Amit rólad írt Rita, abban mennyi igazság volt? Teljesen igaza
van Doge-nak: nem engedheted, hogy ezek ketten
beszennyezzék a Dumbledore-ról őrzött emlékeidet!
Harry elfordította a fejét, mert tudta, hogy az arcára van írva
bosszúsága. Már megint a remek tanács: döntse el, mit hisz el és
mit nem. Miért akarja mindenki lebeszélni róla, hogy kiderítse
az igazságot?
– Menjünk le a konyhába – javasolta rövid hallgatás után
Hermione. – Keressünk valamit reggelire.
Harry kelletlenül bólintott, s Hermione nyomában elhagyta a
szobát. A lépcső felé baktatva vetett egy pillantást a másik
ajtóra. Az erőteljes karistolás nyomait viselte, s volt rajta egy kis
felirat, amit Sirius szobája felé tartva nem vett észre a sötétben.
Most megállt, hogy elolvassa. Gyöngybetűkkel rótt,
hivalkodóan csinos kiírás volt – Percy Weasley szobájának
ajtajára illett volna:

Regulus Arcturus Black
kifejezett engedélye nélkül
BELÉPNI TILOS

Izgalom járta át Harryt, de maga se tudta, miért. Újra elolvasta a
rövid szöveget. Hermione addigra már a lépcsőfordulóban járt.
– Hermione – szólt Harry, s maga is meglepődött, hogy milyen
higgadtan beszél. – Gyere csak vissza!
– Mi baj?
– R. A. B. Azt hiszem, megvan a név.
Elakadó lélegzet hangja, s Hermione már rohant is felfelé.
– Édesanyád levelében? Hogyhogy én nem láttam…?

190
Harry a fejét rázta, és a kis feliratra mutatott. Hermione
elolvasta, majd elkapta Harry karját, és olyan erősen
megszorította, hogy Harry felszisszent.
– Sirius öccse? – suttogta.
– Halálfaló volt – világosította fel Harry. – Sirius mesélt róla,
egészen fiatalon szervezték be, aztán később elege lett, ki akart
szállni – úgyhogy megölték.
– Még logikus is! – mondta izgatottan Hermione. – Ha halálfaló
volt, eleget tudhatott Voldemortról, és amikor kiábrándult
belőle, a vesztére akart törni! – Elengedte Harryt, és a
lépcsőkorláton áthajolva lekiáltott: – Ron! Ron! Gyere gyorsan!
Ron egy percre rá meg is érkezett, kifulladva, pálcával a
kezében.
– Mi van? Ha megint óriási pókokat találtál, előbb inkább
megreggeliznék…
Homlokráncolva elolvasta az ajtófeliratot, amire Hermione
rámutatott.
– Na és? Ő Sirius öccse volt, nem? Regulus Arcturus…
Regulus… R. A. B.! A medál! Lehet, hogy…?
– Derítsük ki – mondta Harry, és lenyomta a kilincset. Az ajtó
zárva volt. Hermione a kulcslyukra szegezte pálcáját.
– Alohomora.
Kattant a zár, és az ajtó kitárult.
A három jó barát együtt lépte át a küszöböt. Regulus szobája
valamivel kisebb volt, mint Siriusé, de szintén a hajdani pompa
emlékét hordozta. Míg Sirius a család többi tagjától való
különbözőségét hirdette, Regulus ennek az ellenkezőjét
igyekezett hangsúlyozni. A tekintet a szobában mindenütt a
Mardekár színeivel, a smaragdzölddel és az ezüsttel találkozott:
az ágytakarón, a falak díszein, a függönyökön. Az ágy fölött a
Black család aprólékos gonddal megfestett címere díszelgett, s a

191
jelmondat sem hiányzott: Toujours pur. Alatta megsárgult
újságkivágásokból álló kollázs volt a falra ragasztva. Hermione
odament az ágyhoz, hogy szemügyre vegye.
– Az összes cikk Voldemortról szól – jelentette. – Úgy fest,
Regulus nem halálfalóként kezdett rajongani érte…
Kisebb porfelhő gomolygott fel az ágyterítőről, mikor Hermione
leült, hogy elolvassa az újságkivágásokat. Harry időközben egy
fotóra lett figyelmes, mely egy roxforti kviddicscsapat
mosolygó, integető tagjait ábrázolta. Közelebbről nézve az is
látszott, hogy az alakok talárját kígyó díszíti – mardekárosok
voltak. Nem volt nehéz felismerni közöttük Regulust: ott ült az
első sor közepén. Fekete hajával és kissé gőgös arcával némileg
hasonlított a bátyjára, de véznább volt Siriusnál, s messze nem
volt olyan jóképű.
– Fogó volt – állapította meg Harry.
– Mi? – kérdezte szórakozottan Hermione, aki még mindig
Voldemort sajtószemléjének tanulmányozásába mélyedt.
– Az első sor közepén ül, az pedig a fogó… nem érdekes. –
Harry rájött, hogy senki nem figyel rá: Ron négykézláb állva
vizsgálta, van-e valami a szekrény alatt. Harry is körülnézett
lehetséges rejtekhelyeket keresve, s végül odalépett az
íróasztalhoz. Ebben a szobában is járt valaki előttük: a
közelmúltban feltúrták a fiókokat, megbolygatva a mindent
belepő port. A fiókok sem rejtettek azonban értékkel bíró
holmikat: ócska pennák voltak bennük, félig szétszakított, régi
tankönyvek, az egyikben pedig egy nemrég összetört tintásüveg
ragaccsá sűrűsödött tartalma szennyezett be mindent.
– Van ennek egyszerűbb módja is – mondta Hermione, s
miközben Harry a farmernadrághoz dörgölte tintás ujjait,
felemelt pálcával így szólt: – Invito medál!
Nem történt semmi. Ron, aki addig a kifakult függöny ráncainak

192
átvizsgálásával foglalatoskodott, csalódott képet vágott.
– Akkor ennyi volt? Nincs itt?
– Lehet, hogy itt van, csak ellenvarázs védi – felelte Hermione.
– Mármint olyan bűbáj, ami megakadályozza a mágikus
mozdítását.
– Voldemort olyat rakott a barlangbeli kőtálra is – jegyezte meg
Harry. Emlékezett rá, hogy nem tudta magához hívni a hamis
medált.
– Akkor hogy fogjuk megtalálni? – tárta szét a karját Ron.
– Tovább keressük manuálisan – vonta meg a vállát Hermione.
– Zseniális – motyogta szemforgatva Ron, azzal folytatta a
függönyráncok átvizsgálását.
Négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre haladva átkutatták a
szobát, de egyórás megfeszített munkájukat nem koronázta
siker. Addigra felkelt a nap; sugarai még a szürkére piszkolódott
ablakokon átszűrődve is vakítóak voltak.
– Máshol is lehet a házban – győzködte a két fiút Hermione,
miközben lefelé baktattak a lépcsőn. Miközben Harry és Ron
lassan beletörődtek a kudarcba, ő egyre elszántabbá vált. – Akár
sikerült elpusztítania a horcruxot, akár nem, az biztos, hogy
mindenképp el akarta rejteni Voldemort elől, nem igaz?
Emlékeztek arra a sok rémes kacatra, amit ki kellett dobnunk,
amikor legutóbb itt voltunk? Volt az az óra, ami szegecseket lőtt
ránk, meg az a régi talár, ami meg akarta fojtani Ront – lehet,
hogy Regulus a medál rejtekhelyét akarta védeni ezekkel, csak
mi akkor nem… nem…
Harry és Ron ránéztek a lányra. Hermione a levegőbe emelt
lábbal megállt, és olyan arcot vágott, mint akin emléktörlést
végeztek: még a tekintete is elhomályosult.
– …nem jöttünk rá – fejezte be suttogva.
– Valami baj van? – kérdezte Ron.

193
– Volt egy medál.
– Mi? – hangzott fel a fiúkórus.
– A szalonbeli vitrinben. Egyikünk se tudta kinyitni. És… és…
Harry úgy érezte, mintha egy téglát nyomtak volna át a
mellkasán, bele egyenesen a gyomrába. Most már emlékezett: ő
maga is elbíbelődött a medállal, amikor körbeadták, és mindenki
megpróbálta felfeszíteni. Végül az is egy zsákba került,
csakúgy, mint a ragyaragasztó porral teli burnótos szelence meg
a zenélő doboz, amitől mindenki elálmosodott…
– Sipor egy csomó dolgot visszalopott tőlünk – mondta Harry.
Már csak ebben reménykedhetett, ez volt az utolsó szalmaszál,
és csüggeni akart rajta, ameddig csak tehette. – Egész kis
gyűjteménye volt a kamrájában. Gyertek!
Kettesével vette a lépcsőket, úgy rohant lefelé, és két barátja ott
dübörgött a nyomában. Akkora zajt csaptak, hogy Sirius
anyjának portréja felébredt, mire leértek a földszinti előszobába.
– Sárvérűek! Korcsok! Aljanép! – Még akkor is hallották Mrs
Black rikácsolását, mikor berontottak az alagsori konyhába, és
becsapták az ajtót maguk után.
Harry átrohant a helyiség túlsó végébe, csúszva lefékezett Sipor
kamrája előtt, és felrántotta az ajtaját. Még ott volt a piszkos,
ócska pokrócokból rakott fészek, ami egykor a házimanó vacka
volt, de már nem csillogtak benne Sipor szerzeményei. Egy
könyv hevert csak a kamrában, a Természetes nemesség – a
varázslók származástana egy régi példánya. Harry nem akart
beletörődni abba, amit látott – felkapta és megrázta a
pokrócokat. Egy egértetem hullott ki belőlük, s gurult
szomorúan a fal tövébe. Ron morgósat nyögött, és ledobta
magát egy konyhai székre; Hermione behunyta a szemét.
– Még mindig van ötletem – mondta gyorsan Harry, és
beleharsogta a levegőbe: – Sipor!

194
Hangos pukkanás hallatszott, s a kihűlt, üres tűzhely előtt
előbukkant a semmiből a házimanó, amit Harry akarata ellenére
megörökölt Siriustól: kicsi volt, feleakkora, mint egy ember,
fakó bőre ráncokat vetve lógott csontjain, denevérfüleiből
szürkés szőrpamacs állt ki. Ugyanazt a koszos rongyot viselte,
amit mindig is, és a Harry felé küldött megvető pillantásából
ítélve a tulajdonosváltással kapcsolatos álláspontja sem változott
többet, mint a ruházata.
– Gazdám – szólt rekedt, brekegő hangján, majd mélyen
meghajolt, és odadörmögte a térdének: – Visszajött úrnőm
házába, és magával hozta a véráruló Weasleyt meg a sárvérű…
– Megtiltom, hogy bárkit is vérárulónak vagy sárvérűnek nevezz
– mordult rá Harry. A malacorrú, véreres szemű Siportól akkor
is irtózott volna, ha nem tudja, hogy a manó árulta el Siriust
Voldemortnak.
– Kérdezni akarok tőled valamit. – Harry az izgalomtól kalapáló
szívvel nézett a manóra. – És megparancsolom, hogy igazat
mondj. Megértetted?
– Igen, gazdám – felelte újabb mély meghajlással Sipor. Harry
látta, hogy hangtalanul mozog a szája – nyilván magában darálta
el a sértéseket, amelyeket immár tilos volt kimondania.
– Két évvel ezelőtt – folytatta Harry, s a szíve most már a
torkában dobogott – volt a fenti szalonban egy nagy
aranymedál. Kidobtuk. Visszaloptad?
Sipor felegyenesedett, és belenézett Harry arcába.
– Igen – felelte.
– Most hol van? – kérdezte diadalmas örömmel Harry. Ronnak
és Hermionénak is felderült az arca.
Sipor lehunyta szemét, mintha nem akarná látni válaszának
hatását.
– Odalett.

195
– Odalett? – visszhangozta Harry. A szó hideg zuhanyként érte.
– Mi az, hogy odalett?
A manó megborzongott. Látszott, hogy elbizonytalanodik.
– Sipor! – szólt rá indulatosan Harry. – Megparancsolom,
hogy…
– Mundungus Fletcher – brekegte még mindig behunyt szemmel
a manó. – Mundungus Fletcher mindent ellopott: Bella
kisasszony és Cissy kisasszony képeit, az aranyfokozatú Merlin-
rendet, a családi címerrel díszített kelyheket és és…
Sipor úgy zihált, mint egy fuldokló: mellkasa szaporán
hullámzott, aztán egyszerre kipattant a szeme, és vérfagyasztó
üvöltés tört fel a torkán.
– …és a medált, Regulus gazdám medálját, Sipor rossz volt,
Sipor nem teljesítette a parancsot!
Harry reflexszerűen reagált: mikor a manó a tűzhelynek
támasztott piszkavas felé ugrott, rávetette magát, és a padlóra
préselte. Sipor óbégatása most már Hermione sikolyával
vegyült, de Harry mindkettejüknél hangosabban ordított:
– Sipor, megparancsolom, hogy ne mozdulj!
Érezte, hogy a manó elernyed, elengedte hát. Sipor úgy maradt,
ahogy volt, elterülve a padlón. Táskás szeméből patakzott a
könny.
– Engedd felállni! – suttogta Hermione.
– Hogy véresre verhesse magát a piszkavassal? Nem túl jó ötlet
– morogta sötéten Harry, és letérdelt a manó mellé. – Jól van,
Sipor, halljam az igazságot: honnan tudod, hogy Mundungus
Fletcher lopta el a medált?
– Sipor látta! – zokogta a manó. Könnyei végiggördültek
malacorrán, és belefolytak szürkülő fogakkal teli szájába. –
Sipor látta őt kijönni Sipor kamrájából, és tele volt a keze Sipor
kincseivel! Sipor rászólt a tolvajra, hogy álljon meg, de

196
Mundungus Fletcher csak nevetett, és elf… elfutott…
– Regulus gazda medáljának nevezed az a holmit – folytatta a
kihallgatást Harry. – Miért? Honnan származik a medál, és mi
köze volt hozzá Regulusnak? Ülj fel, Sipor, és mondj el
mindent, amit a medálról tudsz!
A manó felült, gömbölyűre összehúzta magát, a térde közé
szorította könnyes arcát, és ringatózni kezdett előre-hátra. Mikor
megszólalt, a hangja tompa volt, de tisztán érthető a néma,
visszhangos konyhában.
– Sirius úrfi világgá ment, nem is baj, mert rossz gyerek volt,
nem tisztelt semmit, csak fájdalmat okozott szegény úrnőmnek.
De Regulus úrfi tudta, mi a büszkeség, tudta, mivel tartozik a
Black névnek és ősei tiszta vérének. Éveken át beszélt a Sötét
Nagyúrról, aki majd tesz róla, hogy a varázslóknak ne kelljen
többé bujkálniuk, és uralkodhassanak a muglik meg a
mugliivadékok fölött… és mikor tizenhat éves lett, a Sötét
Nagyúr szolgálatába állt. Milyen büszke volt, milyen lelkes és
odaadó…
– Egy évvel később egy napon Regulus gazdám lejött a
konyhába Siporhoz. Regulus gazdám mindig kitüntette kegyével
Siport. És Regulus gazdám azt mondta… azt mondta…
Az öreg manó egyre gyorsabban ringatózott.
– Azt mondta, a Sötét Nagyúrnak szüksége van egy házimanóra.
– Voldemortnak egy házimanó kellett? – csodálkozott Harry.
Barátaira pillantott, de azok is értetlenkedve pislogtak.
– Úgy bizony – nyöszörögte panaszosan Sipor. – És Regulus
gazdám felajánlotta Siport. Nagy megtiszteltetés ez, mondta
Regulus gazdám, nagy megtiszteltetés neki és Sipornak is. Sipor
tegye meg, amit a Sötét Nagyúr kíván, mondta, azután… azután
jöjjön haza.
Sipor sebesen ringatta magát, és szaggatottan zihált.

197
– Így hát Sipor elment a Sötét Nagyúrhoz. A Sötét Nagyúr nem
árulta el Sipornak, mi lesz a feladata, csak elvitte Siport egy
tengerparti sziklához. És bementek egy nagy barlangba, és a
barlangban volt egy hatalmas, fekete tó…
Harry tarkója libabőrös lett. Úgy érezte, mintha a sötét tó
túlpartjáról zengene felé Sipor brekegő hangja. Olyan tisztán
látta maga előtt, mi történt, mintha ott lett volna.
– …és volt egy csónak…
Hát persze, hogy volt egy csónak; Harry jól tudta, miféle: kicsi,
zöld, és arra való, hogy egy varázslót és egy áldozatot a tó
közepén emelkedő szigetre szállítson. Így próbálta ki hát
Voldemort a horcrux köré épített védelmi rendszert: szerzett egy
feláldozható lényt, egy házimanót…
– Volt a szigeten egy tál, tele… tele bájitallal. A Sötét Nagyúr
azt parancsolta Sipornak, igya meg…
A manó egész testében remegett.
– Sipor elkezdte inni, és ahogy itta, borzalmas dolgokat látott…
Sipornak égett a teste… Sipor jajgatott, könyörgött Regulus
gazdámnak, hogy segítsen rajta, könyörgött Black úrnőnek… de
a Sötét Nagyúr csak nevetett… és Sipornak ki kellett innia az
összes bájitalt a tálból… akkor a Sötét Nagyúr egy medált rakott
bele… és megint megtöltötte bájitallal.
– És azután a Sötét Nagyúr elment a csónakkal, és otthagyta
Siport a szigeten…
Harry maga előtt látta a jelenetet: Voldemort fehér kígyóarcát és
vörösen égő szemét lassan elnyeli a sötétség; távolodtában
részvétlen nyugalommal nézi a vergődő manót, aki perceken
belül halott lesz: meghal, amint csillapítani próbálja a tüzes
bájital okozta szomjúságát… De ezen a ponton elakadt Harry
képzelete, mivel ötlete sem volt, hogyan maradhatott mégis
életben Sipor.

198
– Sipornak víz kellett, a sziget szélére mászott, és ivott a fekete
vízből… és akkor kezek, halott kezek nyúltak ki a tóból, és
lehúzták Siport a víz alá…
– És hogy menekültél meg? – kérdezte Harry. Észrevette, hogy
suttog, de nem csodálkozott rajta.
Sipor felemelte csúf fejét, és piros erekkel átszőtt, nagy szemét
Harryre meresztette.
– Regulus gazdám azt parancsolta Sipornak, hogy jöjjön haza –
válaszolta.
– Igen, tudom, de hogyan menekültél meg az inferusoktól?
Sipor szemlátomást nem tudta mire vélni a kérdést.
– Regulus gazdám azt parancsolta Sipornak, hogy jöjjön haza –
ismételte.
– Ezt már mondtad, de…
– Mi nem világos, Harry? – szólt közbe Ron. – Dehoppanált!
– De hát… abból a barlangból nem lehetett dehoppanálni – rázta
a fejét Harry. – Különben Dumbledore is…
– A manómágia más, mint az emberi – magyarázta Ron. – A
manók ott is tudnak hoppanálni meg dehoppanálni, ahol mi
nem, például a Roxfortban.
Harry próbálta megemészteni az információt. Hogy követhetett
el ilyen hibát Voldemort? Miközben ezen töprengett, Hermione
fagyosan megszólalt:
– Miért lett volna jobb Voldemort, mint azok az aranyvérűek,
akik úgy bánnak a házimanókkal, mint az állatokkal? Nyilván
méltóságán alulinak tartotta, hogy belegondoljon, miféle lények
ezek. Fel se merült benne, hogy olyasmire lehetnek képesek,
amire ő nem.
– A házimanó számára gazdája parancsa a legfőbb törvény –
szögezte le ünnepélyesen Sipor. – Sipornak haza kellett jönnie.
és Sipor hazajött…

199
– Akkor hát teljesítetted a parancsot, nem? – mondta neki
gyengéden Hermione. – Nem voltál engedetlen!
Sipor szapora ringatózás közepette a fejét rázta.
– És mi történt, mikor hazajöttél? – faggatta Harry. – Mit szólt
Regulus, mikor elmondtad neki, mi történt?
– Regulus gazdám nyugtalan lett, aggódni kezdett – brekegte
Sipor. – Regulus gazdám megparancsolta Sipornak, hogy
rejtőzzön el, ne menjen ki a házból. És aztán… ez később
történt… Regulus gazdám egy este meglátogatta Siport a
kamrájában. Regulus gazdám furcsa volt, nem olyan, mint
máskor, Sipor látta rajta, hogy emészti magát… és megkérte
Siport, hogy vigye el őt a barlangba, a barlangba, ahol Sipor a
Sötét Nagyúrral járt…
Így indultak hát útnak. Harry tisztán maga elé tudta képzelni
őket: a rémült manót és a vézna, fekete hajú fogójátékost, aki
annyira hasonlított Siriusra… Sipor tudta, hogyan kell kinyitni a
barlang álcázott bejáratát, tudta, hogyan kell felhúzni a kis
csónakot; ezúttal a szeretett Regulus hajózott át vele a szigetre,
ahol a méreggel teli tál állt…
– És megitatta veled a bájitalt? – kérdezte borzadva Harry.
Sipor a fejét rázta, és zokogott. Hermione a szája elé kapta a
kezét, mint aki rádöbben valamire.
– Reg… Regulus gazdám kivett a zsebéből egy olyan medált,
amilyen a Sötét Nagyúré volt – folytatta Sipor. Könnyei
lecsordultak malacorra két oldalán. – Odaadta Sipornak, és azt
mondta, ha kiürül a tál, Sipor cserélje ki a medálokat…
A manó zokogása reszelős hörgéssé erősödött – Harrynek
nagyon kellett figyelnie, hogy megértse, mit mond.
– És azt parancsolta… hogy Sipor menjen el… nélküle. Azt
mondta Sipornak… hogy menjen haza… és ne mondja el
úrnőmnek… hogy mit tett… de semmisítse meg… a medált. És

200
utána kiitta… az összes bájitalt… és Sipor kicserélte a
medálokat… és végig kellett néznie, ahogy… Regulus
gazdámat… a víz alá rántották… és…
– Szegény Sipor! – jajdult fel szánakozva Hermione. Már egy
ideje ő is sírt; most térdre hullott a manó mellett, és át akarta
ölelni. Erre azonban Sipor felpattant, és irtózva hátrálni kezdett.
– A sárvérű hozzáért Siporhoz! Sipor nem engedi, mit szólna
úrnőm, ha megtudná?
– Megtiltottam, hogy sárvérűnek nevezd! – csattant fel Harry, de
mire kimondta, a manó már meg is büntette magát: arcra bukott,
és a kőpadlónak verte a homlokát.
– Ne engedd! Szólj rá! – sikoltotta Hermione. – Látod már,
milyen borzalmas ez a engedelmességi kényszerük!?
– Sipor! – harsogta Harry. – Hagyd abba!
A manó remegve-zihálva hevert a padlón; malacorra körül zöld
nyálka fénylett, szeme dagadt volt, véres, és könnyekben úszott,
s önkínzása nyomán máris vöröslő púp nőtt fakó homloka
közepén. Végtelenül szánalmas állapotban volt, de Harry most
nem lehetett tekintettel erre: meg kellett ismernie a történet
végét.
– Hazahoztad tehát a medált. És próbáltad megsemmisíteni?
– Sipor semmit nem tudott kezdeni vele – kesergett a manó. –
Sipor mindent megpróbált, összeszedte minden tudását, de
hiába, hiába… Sok-sok erős bűbáj védte a tokot, Sipor tudta,
hogy benne van, amit el kell pusztítani, de nem tudta kinyitni…
Sipor megbüntette magát, aztán tovább próbálkozott, megint
megbüntette magát, és megint tovább próbálkozott. Sipor nem
teljesítette a parancsot, nem tudta megsemmisíteni a medált! És
úrnőmnek majd eszét vette a fájdalom, mert Regulus gazdám
eltűnt, és Sipor nem mondhatta el neki, mi történt, nem, mert
Regulus gazdám meg… megtiltotta, hogy Sipor bárkinek a

201
családból elmondja, mi… mi történt a barlangban…
Sipor üvöltve felzokogott, képtelen volt tovább beszélni.
Hermionénak potyogtak a könnyei, ahogy nézte, de már nem
mert hozzáérni. Ron cseppet sem rajongott a manóért, de még ő
is sűrűn pislogott. Harry leült a sarkára, és megrázta a fejét,
hogy elméje kitisztuljon.
– Nem értelek, Sipor – szólt végül. – Voldemort az életedre tört,
Regulus meghalt, csak hogy megállítsa őt, te mégis elárultad
neki Siriust. Elmentél Narcissához meg Bellatrixhoz, és rajtuk
keresztül informáltad Voldemortot…
– Sipor nem így gondolkodik, Harry – szólt közbe Hermione,
kézfejével törölgetve az arcát. – Ő rabszolga… Sok
házimanóval bánnak durván, sőt brutálisan. Amit Voldemort
csinált Siporral, az egyáltalán nem rendkívüli dolog. Mi köze
Sipornak a varázslók háborúskodásához? Ő készségesen
szolgálja azokat, akik kedvesek vele – gondolom, Mrs Black az
volt, Regulus pedig egészen biztosan, így hát Sipor hű volt
hozzájuk, és feltétel nélkül hitt abban, amiben ők. Tudom, mit
akarsz mondani – folytatta Harry ellenvetését megelőzve. – Azt,
hogy Regulus a végén Voldemort ellen fordult… de ha jól
értettem, ezt nem mondta el Sipornak. És azt hiszem, tudom is,
miért. Sipor és Regulus családja is csak addig voltak
biztonságban, amíg kitartottak az aranyvérűek elvei mellett.
Regulus a hallgatásával meg akarta védeni őket.
– Sirius…
– Sirius borzalmasan bánt Siporral, és ne nézz így rám, Harry,
mert tudod, hogy ez az igazság. Mikor Sirius ideköltözött, Sipor
már hosszú idő óta magányosan élt a házban: ki volt éhezve rá,
hogy valaki barátságosan szóljon hozzá. Biztos vagyok benne,
hogy Cissy kisasszony és Bella kisasszony ajnározták Siport,
amikor megjelent náluk, és ő hálából elmondott nekik mindent,

202
amit tudni akartak. Mindig is mondtam, hogy a varázslók meg
fognak fizetni azért, ahogy a manókkal bánnak. Voldemort
megfizetett érte… és Sirius is.
Harry nem tudott felelni erre. Ahogy elnézte a padlón zokogó
Siport, eszébe jutott, mit mondott neki Dumbledore néhány
órával Sirius halála után: Attól tartok, Sirius nem tudta
elfogadni, hogy Sipor ugyanolyan érző lény, akár egy ember…
– Sipor – szólalt meg hosszú szünet után Harry –, próbálj
megnyugodni, és… légy szíves, ülj fel.
Hosszú percek teltek el, mire a manónak sikerült zokogását
csöndes csuklásokká szelídítenie. Akkor ülő helyzetbe tornázta
magát, és öklével dörzsölgetni kezdte a szemét, akár egy
kisgyerek.
– Sipor, most meg foglak kérni valamire… – Harry támogatást
várva pillantott Hermionéra. Kedvesen akarta kiadni a
parancsot, de nem tehetett úgy, mintha az nem volna parancs.
Hermione biztatóan mosolygott; úgy tűnt, a szelídebb hangnem
kielégíti az elvárásait.
– Arra szeretnélek megkérni, hogy menj és keresd meg
Mundungus Fletchert. Ki kell nyomoznunk, hol van a medál…
Regulus gazdád medálja. Nagyon fontos, hogy megtaláljuk. Be
akarjuk fejezni a munkát, amit Regulus gazdád elkezdett, meg
akarjuk… szóval, jó volna, ha elmondhatnánk, hogy Regulus
nem halt meg hiába.
A manó leeresztette a kezét, és Harryre nézett.
– Sipor keresse meg Mundungus Fletchert? – brekegte.
– Igen, és hozd ide a Grimmauld térre. Meg tudod ezt tenni
nekünk?
Miközben Sipor bólogatva felállt, Harrynek támadt még egy
ötlete. Kinyitotta Hagridtól kapott erszényét, és elővette belőle a
hamis horcruxot, amibe Regulus a Voldemortnak szánt levelet

203
rejtette.
– Tessék, ezt… ezt neked adom – szólt, és a manó kezébe
nyomta a medált. – Regulusé volt, és azt hiszem, ő is úgy
akarná, hogy megkapd, jutalmul azért, amit…
– Túlzásba viszed, öregem – csóválta a fejét Ron, mivel Sipor a
medálra pillantva keservesen felüvöltött, és megint a padlóra
vetette magát.
Közel fél órán át kellett nyugtatgatniuk a manót, akit sokk-
közeli állapotba taszított az élmény, hogy ajándékba kapja
Blackék egy igazi családi ereklyéjét; jó ideig fel se bírt állni,
úgy remegett keze-lába. Mikor végül összeszedte magát annyira,
hogy képes volt betámolyogni a kamrájába, Harry, Ron és
Hermione díszkíséretet adtak neki; végignézték, ahogy koszos
pokrócai közé rejti a kincset, és biztosították róla, hogy
távollétében kiemelt fontosságú feladatuknak fogják tekinteni a
medál őrzését. Ezután Sipor mélyen meghajolt nemcsak Harry,
de Ron előtt is – mi több, összehozott egy furcsa kis fejrándítást
Hermione irányába, amit lehetett akár a tisztelet kifejezésére tett
kísérletként is értelmezni –, majd a jól ismert hangos
pukkanással dehoppanált.

204
Tizenegyedik fejezet


Lopás és vesztegetés


Harry úgy okoskodott, hogy ha Sipor meg tudott szökni egy
inferusokkal teli tóból, akkor Mundungus becserkészése nem
tarthat neki néhány óránál tovább – ezért egész délelőtt fel-alá
járkált a házban, és várt. Sipor azonban nem tért vissza délig, de
még délután se. Estére Harryn csüggedés és nyugtalanság vett
erőt, s nem javított a kedélyállapotán a vacsorára felszolgált
penészes kenyér sem, amit Hermione átváltoztató bűbájok
sorozatával sem tudott élvezhetőbbé tenni.
Sipor nem adott hírt magáról se másnap, se harmadnap.
Megjelent viszont két köpönyeges ember kint a Grimmauld
téren; éjszakába nyúlóan ott maradtak, és kitartóan bámultak a
számukra láthatatlan ház irányába.
– Tuti, hogy halálfalók – jelentette ki Ron, miközben barátaival
kifelé néztek a szalon ablakán. – Szerintetek tudják, hogy itt
vagyunk?
– Nem hiszem – rázta a fejét Hermione, de ezzel együtt
korántsem látszott nyugodtnak. – Különben beküldenék értünk
Pitont, nem?
– Nem lehet, hogy járt már itt, de Mordon átka csomót kötött a
nyelvére? – találgatott Ron.
– De, valószínű – mondta Hermione –, máskülönben elmondta
volna ezeknek, hogyan lehet bejönni ide. Szerintem azt figyelik,
nem bukkanunk-e fel. Végül is tudják, hogy Harryé a ház.
– Honnan…? – kezdte Harry.
– A minisztérium megvizsgálja a varázslók végrendeletét. Ez

205
kiderült, nem? Tehát tudják, hogy Sirius rád hagyta a házát.
A halálfalók jelenléte kint az utcán csak erősítette Harryék
balsejtelmeit. Mr Weasley patrónusa hozta nekik az utolsó hírt a
Grimmauld téren kívüli világból, s a feszültség lassan
mindhármukon kiütközött. Ron nyughatatlan és ingerlékeny lett,
s felvette azt a bosszantó szokást, hogy a zsebében tartott
önoltóval játszadozott. Ez különösen Hermionét idegesítette,
aki, hogy Sipor visszatértéig se töltse haszontalanul az időt,
Bogar bárd meséit tanulmányozta, és cseppet sem örült neki,
hogy újra meg újra vaksötétség borul a szobára.
– Hagyd már abba! – fakadt ki a Sipor távozása utáni harmadik
estén, mikor a szalon váratlanul megint elsötétedett.
– Bocs, bocs! – kapott észbe Ron, és egy kattintással
visszaküldte a lámpákba a fényt. – Ne haragudj, nem direkt
csinálom.
– Nem tudnál valami hasznosabb elfoglaltságot találni
magadnak?
– Például? Olvassak én is meséket?
– Ezt a könyvet Dumbledore hagyta rám…
– Rám meg az önoltót hagyta, biztos azért, hogy használjam!
Harrynek semmi kedve nem volt a civakodást hallgatni, feltűnés
nélkül kisomfordált hát a szobából. Az alagsori konyha felé
vette útját – rendszeresen lejárt oda, mert úgy vélte,
visszatértekor Sipor nagy valószínűséggel ott fog felbukkanni.
Még csak a földszinti előszobába vezető lépcsősoron járt
azonban, amikor a bejárati ajtó felől koppantást, majd fémes
kattanásokat és lánccsörgést hallott.
Minden idegszála megfeszült; előkapta a pálcáját, a levágott
manófejek között nekisimult a sötét falnak, és várt. Kinyílt az
ajtó. Harry egy pillanatig látta a lámpavilágos Grimmauld tér
egy szeletét, aztán egy köpönyeges alak surrant be az ajtón,

206
amely ezután nyomban becsukódott. A jövevény tett egy lépést
előre, mire felzendült Mordon hangja: – Perselus Piton? –
Ezután a porkísértet is feltűnt az előszoba végén, hogy halott
kezét kinyújtva meginduljon a betolakodó felé.
– Nem én vagyok a gyilkosod, Albus – mondta halkan az
ismeretlen.
A varázs megtört: a kísértet szétrobbant, és az utána maradó
sűrű porfelhő elnyelte a köpenyes alakot.
Harry megcélozta pálcájával a szürke gomolygás közepét.
– Ne mozdulj!
Mrs Blackről megfeledkezett: kiáltására szétrebbent a festményt
takaró függöny, és felhangzott a portréalak rikácsolása:
– Sárvérű csőcselék szennyezi be a házamat…
Ron és Hermione rohanvást közeledett a lépcsőn, és, akárcsak
Harry, pálcájukat az ismeretlenre szegezték, aki feltett kézzel
állt az előszobában.
– Lassan a pálcákkal, én vagyok az, Remus!
– Jaj, hála istennek – sóhajtott fel Hermione, és Mrs Blackre
fordította pálcáját. Egy dörrenés nyomán a függöny összezárult
és csend lett. Ron is leeresztette pálcáját, Harry ellenben nem
mozdult.
– Mutasd magad! – kiáltotta vissza.
Lupin belépett az első lámpa fénykörébe, két kezét még mindig
a megadás pózában tartva.
– Remus John Lupin vagyok, vérfarkas, Holdsáp néven is
ismernek, egyike vagyok a Tekergők Térképe négy alkotójának,
a feleségem Nymphadora, ismertebb nevén Tonks, és tőlem
tanultad meg, Harry, megidézni a patrónusodat, ami szarvas
alakú.
– Jó, jó… – Harry leeresztette a pálcáját. – Ne haragudj, de
óvatosnak kell lennünk.

207
– Ezzel teljes mértékben egyetértek, úgy is, mint egykori sötét
varázslatok kivédése tanárod. Ron, Hermione, máskor ti se
siessetek annyira eltenni a fegyvert.
Harry, Ron és Hermione odaszaladtak Lupinhoz. A vastag
fekete utazóköpenybe burkolózó varázsló kimerülten, de őszinte
örömmel nézett rájuk.
– Perselus ezek szerint nem bukkant fel? – tudakolta.
– Nem – felelte Harry. – Mi a helyzet odakint? Mindenki jól
van?
– Igen – nyugtatta meg Lupin. – De mindannyiunkat
megfigyelés alatt tartanak. Itt kint a téren is álldogál két
halálfaló…
– Igen, tudjuk…
– …ügyelnem kellett rá, hogy a legfelső lépcsőfokra
hoppanáljak, csak úgy kerülhettem el, hogy meglássanak.
Felteszem, nem tudják, hogy itt vagytok, különben több embert
küldtek volna ide. Ott vannak az őrszemeik minden olyan
helyen, aminek köze van hozzád, Harry. Menjünk le, rengeteg
mondanivalóm van, és persze meghallgatnám, mi történt
veletek, mióta eljöttetek az Odúból.
Lesiettek a konyhába, ahol Hermione gyorsan rábökött
pálcájával a tűzhelyre. Nyomban fellobbantak a lángok; fényük
táncot lejtett a hosszú asztalon, s mintha meglágyította volna a
komor kőfalakat. Leültek, s Lupin jóvoltából az asztalra is került
valami: a varázsló néhány üveg vajsört vett elő a köpenye alól.
– Jöttem volna már három nappal ezelőtt, de előbb le kellett
ráznom a halálfalót, akit rám állítottak – magyarázta Lupin. – Ti
egyenesen ide indultatok az esküvőről?
– Nem – válaszolta Harry –, előbb összeakadtunk két
halálfalóval egy kávézóban a Tottenham Court Roadon.
Lupin a talárjára löttyintette vajsöre jelentős részét.

208
– Micsoda!?
A három jó barát beszámolt a kalandról; Lupin döbbenten
hallgatta őket.
– De hát hogy találtak rátok ilyen gyorsan? Aki hoppanált, azt
csak úgy lehet követni, ha belekapaszkodsz, amikor eltűnik!
– És az se valószínű, hogy éppen akkor pont a Tottenham Court
Roadon sétáltak – tette hozzá Harry.
– Arra is gondoltunk, hogy Harryn talán még rajta van a
nyomjel – kockáztatta meg Hermione.
– Az képtelenség – jelentette ki Lupin, s ezzel önelégült fintort
csalt Ron arcára. Harrynek nagy kő esett le a szívéről. – Már
csak azért is, mert ha rajta volna a nyomjel Harryn, most is
tudnák, hogy itt van. De valahogy mégis rátok találtak a
Tottenham Court Roadon, és ez rendkívül aggasztó.
Harry úgy gondolta, ezt a problémát később is ráérnek
megvitatni.
– Mondd el, mi történt, miután elmentünk! Ron apja megüzente,
hogy a család biztonságban van, de csak ennyit tudunk, semmi
többet.
– Kingsley figyelmeztetése sokakat megmentett – mondta
Lupin. – A vendégek többsége dehoppanált, mire a razzia
elkezdődött.
– Halálfalók jöttek, vagy a minisztérium emberei? – kérdezett
közbe Hermione.
– Ezek is, azok is – felelte Lupin. – Egyébként, ha a céljaikat
nézzük, a két társaság ma már egy és ugyanaz. Úgy tucatnyian
lehettek, de nem tudták, hogy ott vagy, Harry. Arthur hallotta
rebesgetni, hogy mielőtt megölték Scrimgeourt, kínzással
próbálták kiszedni belőle, merre vagy. Ha ez igaz, Scrimgeour
nem tört meg.
Harry rápillantott barátaira, s arcukon a döbbenetnek és a

209
hálának azt a keverékét látta tükröződni, amit ő is érzett. Sose
rajongott Scrimgeourért, de ha úgy volt, ahogy Lupin mondja, a
miniszter élete utolsó perceiben megvédte őt.
– A halálfalók a pincétől a padlásig átkutatták az Odút –
folytatta beszámolóját Lupin. – Megtalálták a padlásszellemet,
de egyikük se vállalkozott rá, hogy a közelébe menjen – azután
órákon át faggattak minket, ottmaradottakat. Rólad
kérdezősködtek, Harry, de persze a rend tagjain kívül senki nem
tudta, hogy ott voltál az esküvőn.
– Ezzel egy időben a halálfalók országszerte minden olyan
helyet felkerestek, ami valamilyen módon a rendhez kötődik.
Senkit nem öltek meg – tette hozzá gyorsan Lupin, elébe vágva
a kérdésnek –, igaz, nem is voltak túl kíméletesek. Dedalus
Diggle házát felgyújtották – mint tudjuk, szerencsére épp nem
volt otthon –, Tonks szüleire pedig Cruciatus-átkot szórtak.
Őket is rólad faggatták, meg akarták tudni, hova mentél, miután
meglátogattad őket. Jól vannak – persze megviselte őket a
dolog, de komoly bajuk nem esett.
– A halálfalóknak sikerült áttörniük azt a rengeteg védőbűbájt?
– csodálkozott Harry. Eszébe jutott, hogy aznap este, mikor
bezuhant a Tonks-ház kertjébe, a mágikus burok tökéletesen
működött.
– Ne feledd, Harry, hogy minden hatalom, ami a minisztérium
kezében van, most őket szolgálja – mutatott rá Lupin. – Brutális
varázslatokat hajthatnak végre anélkül, hogy a leleplezéstől
kellene tartaniuk. Az összes védőbűbájunkat hatástalanították,
és miután bejutottak, egy percig se titkolták, mi hozta őket oda.
– Arra se vették a fáradságot, hogy megindokolják, miért kell
nekik annyira Harry, hogy embereket kínozzanak meg érte? –
kérdezte keserű éllel Hermione.
– Hát igen… – Lupin egy pillanatig habozott, aztán előhúzta

210
talárja alól a Reggeli Próféta egy összehajtogatott példányát, és
letette Harry elé. – Tessék. Előbb vagy utóbb úgyis megtudnád.
Íme az ürügy, amit kitaláltak.
Harry széthajtotta az újságot. A címoldalon a tulajdon arcát
pillantotta meg, nagyméretű fénykép formájában. A fotó fölött
az alábbi szalagcím állt:

KI AKARJÁK HALLGATNI POTTERT ALBUS
DUMBLEDORE HALÁLÁNAK ÜGYÉBEN

Ron és Hermione nem titkolta felháborodását, Harry azonban
hallgatott. Eltolta maga elől az újságot, nem volt kíváncsi rá,
kitalálta, mi áll a tudósításban. Csak azok tudták, ki ölte meg
Dumbledore-t, akik fent voltak aznap este a toronyban, és –
mint arra Rita Vitrol már felhívta a varázsvilág figyelmét –
Harryt többen is látták távozni onnan közvetlenül Dumbledore
lezuhanása után.
– Sajnálom, Harry – mondta Lupin.
– Szóval már a Reggeli Próféta is a halálfalók kezében van –
sopánkodott Hermione.
Lupin bólintott.
– De az emberek tudják, mi folyik körülöttük, nem?
– A puccsot simán és zajtalanul hajtották végre – magyarázta
Lupin. – A hivatalos verzió szerint Scrimgeour lemondott, nem
pedig meggyilkolták. Pius Thicknesse került a helyére, aki az
Imperius-átok hatása alatt áll.
– Miért nem önmagát nevezte ki Voldemort mágiaügyi
miniszternek? – csodálkozott Ron.
Lupin felnevetett.
– Mert semmi oka nem volt rá, hogy azt tegye. A miniszteri
hatalmat így is ő gyakorolja, minek ülne hát be egy íróasztal

211
mögé? A napi ügyeket intézi helyette a bábja, Thicknesse, neki
így nincs más dolga, mint tovább növelni a hatalmát a
minisztériumon kívül.
– Persze sokan kikövetkeztették, mi történt. Az elmúlt néhány
napban gyökeres változáson ment át a minisztérium politikája,
és egyre többen suttogják, hogy emögött csak Voldemort állhat.
De a kulcsszó itt ez: suttognak. Nem mernek őszinték lenni
egymással, fogalmuk sincs, kiben bízhatnak. Félnek hangosan
kimondani, amit gondolnak, mert ha a sejtelmük igaz, célponttá
válnak családostól. Voldemort agyafúrtan játszik. Ha
hivatalosan is átveszi a hatalmat, az nyílt ellenálláshoz
vezethetett volna, ez az álcázott puccs ellenben zavart,
bizonytalanságot és félelmet szült.
– És a minisztériumi politika gyökeres változásának az is a
része, hogy Voldemort helyett velem riogatják a varázsvilágot?
– kérdezte Harry.
– Ahogy mondod – bólintott Lupin –, és ez mesteri húzás.
Dumbledore halálával te, a kis túlélő lettél a Voldemorttal
szembeni ellenállás jelképe és hivatkozási pontja. Voldemort
viszont azt sejteti, hogy közöd volt a régi hős halálához, ami
egyrészt ürügyet ad rá, hogy körözzenek, másrészt kétségeket és
félelmet kelt sokakban, akik egyébként védelmükbe vennének
téged.
– A minisztérium ezzel párhuzamosan megindította a mugli
születésűek elleni támadást is. – Lupin az újságra mutatott. –
Nézzétek meg a második oldalt!
Miközben az újságot lapozta, Hermionénak ugyanaz az undor
ült az arcára, mint mikor A legfeketébb mágia titkai volt a
kezében.
– Mugliivadék-nyilvántartás – olvasta fel. – A Mágiaügyi
Minisztérium felmérést készít az úgynevezett mugliivadékok

212
körében annak tisztázása céljából, hogyan juthattak mágiai
titkok az említettek birtokába.
– A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály nemrégiben végzett
kutatásai kimutatták, hogy a varázserő továbbadása emberek
között csak örökítéssel lehetséges. A varázsló felmenőkkel
számot adni nem tudó mugliivadékok esetében valószínűsíthető
tehát, hogy lopással vagy erőszakos eszközökkel jutottak
mágikus képességekhez.
– A minisztérium határozott lépéseket kíván tenni a mágia
jogtalan felhasználóinak kiszűrésére, ezért valamennyi
úgynevezett mugliivadéknak meg kell jelennie meghallgatáson
az újonnan felállított Mugliivadék-ellenőrző Bizottság előtt.
– Ezt biztos nem fogják megcsinálni – rázta a fejét Ron. – Ebbe
nem mennek bele az emberek.
– Már csinálják is – mondta Lupin. – Ezekben a percekben is
folyik a mugli születésűek begyűjtése.
– Egyáltalán mi ez a duma a lopott mágiáról? – háborgott Ron. –
Ha lehetne varázserőt lopni, nem lennének kviblik!
– Hát persze – bólintott Lupin. – De hiába, aki nem tud
felmutatni legalább egy olyan vér szerinti rokont, aki varázsló,
azt jogtalan mágiahasználónak bélyegzik, és büntetést kell
elszenvednie.
Ron ránézett Hermionéra, majd így szólt:
– És mi van, ha egy aranyvérű vagy egy félvér megesküszik,
hogy egy mugli születésű a családjához tartozik? Mindenkinek
azt mondom majd, hogy Hermione az unokatestvérem…
Hermione megszorította Ron kezét.
– Köszönöm, Ron, de nem engedhetem…
– Nincs választásod – jelentette ki elszánt hévvel a fiú. – Majd
megtanulod a családfánkat, hogy kikérdezhessenek…
Hermione reszketős nevetést hallatott.

213
– Mivel együtt bujkálunk Harry Potterrel, aki az első helyen áll
a körözöttek listáján, nem hinném, hogy most ez a legnagyobb
probléma. Ha visszamentem volna a Roxfortba, akkor más
volna a helyzet… Tényleg, mi a terve Voldemortnak a
Roxforttal? – fordult Lupinhoz a lány.
– Tegnap kihirdettek egy rendeletet, mely szerint minden iskolás
korú boszorkánynak és varázslónak kötelező a Roxfortban
tanulnia. Ez változás, mert bár Nagy-Britanniában eddig is
majdnem mindenki oda íratta be a gyerekét, elvileg lehetett
külföldön vagy akár otthon is tanulni. Így viszont Voldemort
fiatal korától kezdve ellenőrzése alatt tarthat minden varázslót
és boszorkányt. Emellett ez is egy módszer a mugli születésűek
kiszűrésére, ugyanis a beiratkozás csak vérvizsgálat után
lehetséges – vagyis minisztériumi igazolás kell arról, hogy a
gyerek felmenői varázslók.
Düh és undor kavargott Harryben; ott az a sok tizenegy éves
kisgyerek, aki most izgatottan nézegeti újonnan vásárolt
varázskönyveit, és nem is sejti, hogy sose fog eljutni a
Roxfortba, de talán a szüleit se látja viszont soha többé.
– Ez… ez… – dadogta, alkalmas szavakat keresve borzalmas
gondolatainak kifejezésére. Lupinnak azonban ennyi is elég
volt, hogy megértse.
– Igen – mondta csendesen, majd rövid tétovázás után így
folytatta: – Tudomásul veszem, ha nem vagy hajlandó
megerősíteni ezt, Harry, de a rend gyanítja, hogy Dumbledore
valamiféle feladattal bízott meg téged.
– Igen – felelte Harry. – Ron és Hermione is be vannak avatva,
és velem tartanak.
– Elmondhatod nekem, milyen feladatról van szó?
Harry belenézett a sűrű, de már őszülő hajjal keretezett, korai
ráncok szabdalta arcba, és azt kívánta, bár igenlő választ

214
adhatna a kérdésre.
– Sajnálom, Remus, de nem. Ha Dumbledore nem mondta el
neked, én sem tehetem.
– Sejtettem, hogy ezt fogod felelni – bólintott csalódott arccal
Lupin. – Ettől függetlenül talán hasznomat tudjátok venni.
Tisztában vagytok vele, mi vagyok, és mire vagyok képes. Ha
magatokkal visztek, védelmet nyújthatok nektek. Nem kellene
elmondanotok, pontosan mire készültök.
Harry habozott. Az ajánlat csábító volt, habár nemigen tudta
elképzelni, hogyan őrizhetnék meg titkukat, ha Lupin
mindenhova velük tartana.
Hermione viszont zavartan ráncolta a homlokát.
– És akkor mi lesz Tonksszal? – kérdezte.
– Mi lenne vele? – kérdezett vissza Lupin.
Hermione arcára megütközés ült ki.
– Házasember vagy! Mit szólna hozzá a feleséged, ha minket
kísérgetnél?
– Tonks biztonságban lesz – felelte Lupin. – A szüleihez
költözik.
Volt valami furcsa abban, ahogy ezt a kijelentést tette:
tartózkodó, majdhogynem hűvös volt a hangja. Meghökkentő
volt az is, hogy Tonks a szülei házában akar bujkálni: elvégre a
rend tagja volt, és amennyire Harry tudta, kimondottan szeretett
az események sűrűjében lenni.
– Remus – szólalt meg óvatosan Hermione –, mondd, minden
rendben van… közted és…
– Köszönöm kérdésed, minden a legnagyobb rendben van –
felelte kissé élesen Lupin.
Hermione elpirult. Kínos csönd következett, amelynek végén
Lupin úgy szólalt meg, mint aki egy kellemetlen dolgot
kénytelen bevallani:

215
– Tonks gyereket vár.
– Jaj, de csodálatos! – sikkantott fel Hermione.
– Szuper! – lelkendezett Ron.
– Gratulálok – mondta Harry.
Lupin összehozott egy erőltetett, grimaszszerű mosolyt, aztán
megkérdezte:
– Akkor hát… elfogadjátok az ajánlatomat? Bevesztek
negyediknek? Nem hiszem, hogy Dumbledore ellenezné,
elvégre hajdan engem bízott meg vele, hogy sötét varázslatok
kivédésére oktassalak titeket. Egyébként pedig az a gyanúm,
hogy a mágia olyan formáival kell majd szembenéznünk,
amelyekhez foghatóval még álmunkban sem találkoztunk soha.
Ron és Hermione is Harryre nézett.
– Csak… csak hogy tisztázzuk – kezdte óvatosan Harry –, ott
akarod hagyni Tonksot a szüleinél, és velünk akarsz jönni?
– Biztonságban lesz, a szülei vigyáznak rá – jelentette ki Lupin
olyan szenvtelen tárgyilagossággal, hogy az már a
közönyösséget súrolta. – James is azt akarná, hogy melletted
legyek, Harry, ebben biztos vagyok.
Harry alaposan megrágott minden szót, amikor válaszolt:
– Én nem… Igazából én abban vagyok biztos, hogy apám
kíváncsi lenne rá, miért nem maradsz inkább a saját gyereked
mellett.
Lupin arca elvértelenedett. A konyhában mintha hirtelen tíz
fokot zuhant volna a hőmérséklet. Ron úgy nézegetett jobbra-
balra, mint aki feladatul kapta, hogy vésse emlékezetébe a fal
minden négyzetcentiméterét, Hermione szeme pedig ide-oda
ugrált Harry és Lupin között.
– Te ezt nem értheted – morogta végül Lupin.
– Megértem, ha elmagyarázod – felelte Harry.
Lupin nyelt egyet.

216
– Súlyos… súlyos hiba volt feleségül vennem Tonksot. Jobb
meggyőződésem ellenére tettem, és azóta már nagyon
megbántam.
– Értem – mondta Harry. – Szóval el akarod hagyni őt meg a
gyereket, és le akarsz lépni velünk.
Lupin úgy pattant fel az asztaltól, hogy a széke is felborult.
Olyan vad tűz lobbant a tekintetében, hogy Harry most először
látni vélte a farkast az arcán.
– Hát nem érted, mit tettem a feleségemmel és a születendő
gyermekemmel!? Páriát csináltam belőlük!
Lupin félrerúgta a felborult széket.
– Te mindig csak a rend tagjai között láttál engem, meg a
Roxfortban, ahol Dumbledore védelme alatt álltam. Fogalmad
sincs róla, hogy bánik a varázslók többsége a magamfajtákkal!
Akik tudják, miféle vagyok, alig akarnak szóba állni velem!
Még mindig nem érted, mit tettem? Tonks szülei borzadva
gondolnak a vejükre! Nincs ember, aki egy vérfarkashoz akarná
adni az egyetlen lányát! És a gyerekem… a gyerekem…
Lupin két kézzel tépte a haját, akár egy tébolyodott.
– A magamfajták nem szoktak utódokat nemzeni! A gyerekem
is olyan lesz, mint én, érzem – hogy bocsássak meg magamnak,
pontosan tudtam, mit csinálok, mégis kockáztattam, hogy
átörökítem a kórságomat egy ártatlan gyermekre! És ha a gyerek
valamely csoda folytán mégsem lesz olyan, mint én, ezerszer
jobban jár, ha meg sem ismeri az apját, aki miatt élete végéig
szégyenkeznie kellene!
– Remus! – suttogta könnyes szemmel Hermione. – Ne mondj
ilyet… hogy is szégyellhetne téged a gyereked?
– Hát, nem is tudom, Hermione – vágott közbe Harry. – Én
biztos szégyellném őt.
Harry nem tudta, mi szült benne ekkora indulatot, de ő is

217
felpattant a székéről. Lupin úgy nézett rá, mintha Harry pofon
vágta volna.
– Ha az új rezsim még a mugli születésűeket is elítéli – folytatta
Harry –, nem sok jót jósolok egy fél-vérfarkasnak, akinek az
apja ráadásul a rend tagja. Az apám a halála percéig védelmezett
engem és anyámat – te mégis úgy gondolod, arra biztatna téged,
hogy hagyd sorsára a gyerekedet, és indulj el velünk kalandot
keresni?
– Hogy… hogy feltételezhetsz ilyet!? – hápogott Lupin. – Szó
sincs róla, hogy én… hogy a veszélyt vagy a dicsőséget
keresném… Hogy mersz ilyet feltételezni rólam?
– Szerintem igenis vakmerősködni akarsz – folytatta
könyörtelenül Harry. – Úgy érzed, Sirius nyomdokába kell
lépned…
– Harry, ne! – sikoltott Hermione, de Harry továbbra is dühösen
bámult Lupin villogó szemébe.
– Sose hittem volna, hogy az az ember, aki megtanított legyőzni
a dementorokat – egy gyáva alak.
Lupin olyan gyorsan rántotta ki a pálcáját, hogy Harrynek
megfogni se volt ideje a magáét. Nagy durranást hallott, és
érezte, hogy hátrafelé repül, mintha irgalmatlan erővel
megtaszították volna. Nekiesett a konyha falának, és miközben
összeroskadt, még épp látta Lupin köpenyének a sarkát eltűnni
az ajtóban.
– Remus, Remus, gyere vissza! – kiabált a varázsló után
Hermione, de Lupin még csak nem is válaszolt. Néhány
másodperccel később hallották, hogy csapódik a bejárati ajtó.
– Harry! – sápítozott Hermione. – Hogy tudtál így beszélni
vele!?
– Könnyen. – Harry feltápászkodott. Érezte, hogy már nő a púp
azon a helyen, ahol beverte a tarkóját a falba. Még mindig olyan

218
dühös volt, hogy remegett a keze.
– Ne bámulj így rám! – förmedt rá Hermionéra.
– Ne beszélj így vele! – csattant fel Ron.
– Ne, ne – nem szabad összevesznünk! – Hermione rémülten
beugrott a két fiú közé.
– Nem kellett volna ilyeneket vágnod Lupin fejéhez – morogta
Ron.
– Magának köszönheti – felelte Harry. Képek kergették egymást
az agyában: Sirius, amint eltűnik a fátyol mögött; Dumbledore
zuhanó, élettelen teste; egy zöld villanás és Lily könyörgése…
– Egy szülőnek… nem szabad elhagynia a gyerekét, csak – csak
ha kényszerítik rá.
– Harry… – Hermione vigasztalóan megérintette a karját, de ő
lerázta a lány kezét, elhúzódott, és belebámult a Hermione
gyújtotta tűzbe. Egyszer beszélt Lupinnal ebből a tűzhelyből,
megnyugtató szavakat várt tőle Jamesről, és meg is kapta a
vigasztalást. Most beúszott lelki szeme elé Lupin elkínzott,
falfehér arcának képe, és iszonyatos bűntudat tört rá. Se Ron, se
Hermione nem szólalt meg, de Harry biztosra vette, hogy néma
párbeszéd folyik a háta mögött.
Megfordult, és valóban: barátai gyorsan lekapták a szemüket
egymásról.
– Nem kellett volna gyávának neveznem őt.
– Nem bizony – vágta rá Ron.
– De úgy viselkedik.
– Akkor se – csóválta a fejét Hermione.
– Tudom… De ha emiatt visszamegy Tonkshoz, akkor már
megérte, nem?
Harry hiába igyekezett magabiztosan beszélni, érezte, hogy ott
cseng az esdeklés a hangjában. Hermione együttérzően, Ron
bizonytalanul nézett rá, ő pedig lehorgasztotta a fejét, és apjára

219
gondolt. James vajon helyeselné, amit tett, vagy dühös lenne rá,
amiért így megbántotta régi barátját?
A néma konyha levegője mintha zümmögött volna a nemrég
lezajlott jelenet feszültségétől és Ron meg Hermione
kimondatlan szemrehányásaitól. A Lupintól kapott Reggeli
Próféta még mindig az asztalon feküdt; címoldalán a fényképarc
a mennyezetet bámulta. Harry az asztalhoz lépett, leült, és maga
elé emelte az újságot. Ránézett valami cikkre, de egyetlen szót
se fogott fel belőle: a Lupinnal folytatott párbeszéd
visszhangzott a fejében. Biztos volt benne, hogy Ron és
Hermione tovább folytatták néma eszmecseréjüket – ez
bosszantotta, zajosan lapozott hát, és akkor Dumbledore nevén
akadt meg a szeme. Egy családi fényképet is látott, de
másodpercekbe telt, mire felfogta, kiket ábrázol. A fotóhoz az
alábbi képaláírás tartozott: A Dumbledore család. Balról jobbra:
Albus, Percival, karján az újszülött Arianával, Kendra és
Aberforth.
Ez már elég érdekes volt ahhoz, hogy számot tartson a
figyelmére. Alaposabban megnézte a képet. Dumbledore apja,
Percival rokonszenves arcú férfi volt; szeme a megsárgult fotón
is derűsen csillogott. A csecsemő Ariana alig volt nagyobb egy
vekninél, és nem is volt sokkal figyelemre méltóbb annál. Az
anya, Kendra kontyba kötve viselte koromfekete haját. Az arca
olyan volt, mintha szobrász faragta volna, s jóllehet hosszú,
magas nyakú selyemruhát viselt, fekete szemével, markáns
arccsontjával és egyenes orrával indiánasszony benyomását
keltette Harryben. Albusnak és Aberforthnak is vállig ért a haja,
és a képen egyforma csipkegalléros kabátot viseltek. Albus jó
pár évvel idősebbnek tűnt, de amúgy nagyon hasonlítottak
egymásra – akkoriban Albus még nem volt szemüveges, és ép
volt az orra.

220
A kép derűs mosolyú embereket, egy normális, boldog családot
ábrázolt. A kis Ariana úgy mozgatta a pólyából kidugott
kezecskéjét, mintha integetne. Harry tekintete a fotó fölötti
címre ugrott:


CSAK A PRÓFÉTÁBAN: RÉSZLET RITA VITROLNAK
A KÖZELJÖVŐBEN MEGJELENŐ
DUMBLEDORE-ÉLETRAJZÁBÓL

Harry úgy gondolta, a hangulatát már semmi sem ronthatja el
jobban, olvasni kezdte hát az írást:

Férjének, Percivalnak a sajtóban is tárgyalt letartóztatása és
elítélése után a büszke, gőgös Kendra Dumbledore-nak nem volt
maradása Commpost-Dompfordban. Felszámolta hát a családi
otthont, és gyermekeit a megszokott környezetből kiszakítva
Godric’s Hollow-ba költözött, abba a faluba, amely később
Tudjukki és a gyermek Harry Potter különös kimenetelű
találkozásának helyszíneként vált híressé.
Commpost-Dompfordhoz hasonlóan Godric’s Hollow-t is népes
varázslókolónia lakta, de mivel Kendra senkit sem ismert az
ottaniak közül, bízhatott benne, hogy nem tapasztalja majd azt a
fajta közfigyelmet, ami férje bűntette után előző lakhelyükön a
családra irányult. Az új varázslószomszédok barátságos
közeledésének következetes visszautasítása árán sikerült is
elérnie, hogy mindenki békén hagyja őt és a családját.
„Az arcomba csapta az ajtót, amikor egy sütet magam készítette
kondéros keksszel átmentem hozzá ismerkedő látogatásra –
idézi fel a hajdan történteket Bathilda Bircsók. – Az első évben
csak a két fiút láttam közülük. Meg se tudtam volna, hogy van

221
egy kislány is, ha az odaköltözésük utáni első télen nem indulok
el egy este holdfénynél sirámvirágot szedni. Akkor véletlenül
megláttam Kendrát, amint épp kivitte Arianát a hátsó kertbe.
Sétált vele egy kört a gyepen – végig fogta a karját –, azután
visszakísérte őt a házba. Nem tudtam mire vélni a dolgot.”
Minden jel arra mutat, hogy Kendra a költözésben kitűnő
alkalmat látott rá, hogy megtegye azt, amit valószínűleg évek
óta tervezett: örökre eltüntesse Arianát a világ szeme elől. Itt az
időzítés is jelentőséggel bír. Ariana alig múlt hétéves, amikor
eltűnt, márpedig számos szakértő egybehangzó véleménye
szerint hétéves korig mindenkinél megmutatkoznak a mágikus
képességek – mindenkinél, akik rendelkeznek ilyenekkel. Nincs
élő ember, aki fel tudná idézni, hogy Ariana valaha is akár csak
a legcsekélyebb jelét mutatta volna annak, hogy boszorkány.
Ezek után kézenfekvőnek tűnik, hogy Kendra úgy döntött,
inkább eltitkolja lánya létezését, semhogy szégyenszemre
bevallja: kviblit szült. Az Arianát ismerő barátok és szomszédok
hátrahagyása természetesen megkönnyítette Kendra számára a
gyermek otthoni bebörtönzését. Az a maroknyi ember pedig, aki
még tudott Ariana létezéséről, hűségesen őrizte a titkot. A lány
bátyjai például mindig az anyjuktól tanult válasszal hárították el
a kínos kérdéseket: „A húgunk túl törékeny ahhoz, hogy
iskolába járjon.”
A jövő héten: Albus Dumbledore a Roxfortban – csillogás és
csalás.

Harrynek be kellett látnia, hogy tévedett: amit olvasott, igenis rá
tudott tenni még egy lapáttal a rosszkedvére. Még egyszer
megnézte a boldognak tűnő család fényképét. Igazak a vádak?
Ki tudná megmondani? El kell mennie Godric’s Hollow-ba,
még ha Bathilda nincs is olyan állapotban, hogy érdemes legyen

222
beszélni vele; fel kell keresnie a helyet, ahol neki is és
Dumbledore-nak is haltak meg szerettei. Harry épp leeresztette
az újságot, hogy kikérje Ron és Hermione véleményét, amikor
visszhangzó durranás hangzott fel a konyhában.
Három nap óta ez volt az első olyan félóra, amikor Harry nem
gondolt Siporra. Először azt hitte, Lupin rontott be az ajtón, és
csak egy másodperc késéssel vette észre a széke közvetlen
közelében materializálódó összegabalyodott, kalimpáló
végtagokat. Mire felállt, Sipor már ki is szabadította magát, és
mély meghajlással jelentést tett:
– Gazdám, Sipor elhozta a tolvaj Mundungus Fletchert.
Mundungus talpra vergődött, és előrántotta pálcáját. Hermione
azonban gyorsabb volt nála.
– Capitulatus!
A felröppenő pálca épp Hermione kezében landolt, a
lefegyverzett Mundungus pedig már iszkolt volna az ajtó felé,
de Ron bodicsekkel a kőpadlóra küldte, majd lefogta.
– Mit akartok!? – bömbölte Ron kezei között vergődve
Mundungus. – Micsinátam én, hogy egy veszett házimanót
küttök a nyakamra!? Mi? Micsinátam!? Erissz má’, a
mindenedet, erissz el, vagy…
– Szerintem nincs abban a helyzetben, hogy fenyegetőzzön –
jegyezte meg Harry. Félredobta az újságot, néhány hosszú
lépéssel átvágott a konyhán, és letérdelt Mundungus mellé. Az
erre abbahagyta a vergődést, és helyette rémülten pislogott. Ron
zihálva felállt, de csak miután Harry rászegezte a pálcáját
Mundungus orrára. Az öregből savanyú verejték- és dohánybűz
áradt; a haja ragacsos csomókban lógott, a talárja koszfoltos
volt.
– Sipor bocsánatot kér, amiért ilyen sokára hozta meg a tolvajt –
brekegte a manó. – Fletcher tudja, hogy kell meglapulni,

223
rengeteg búvóhelyet ismer, és sok cimborája van. De Sipornak
végül sikerült sarokba szorítania a tolvajt.
– Szép munka volt, Sipor – dicsérte meg Harry, mire a manó
megint földig hajolt. Harry ezután Mundungushoz fordult: – Pár
kérdésünk lenne magához…
– Bepánikóttam, na! – kezdte újra a hangoskodást az öreg. – A
fene se kívánkozott oda, má’ ne is haraguggy, pajtás, de én nem
akartam fűbe harapni miattad, aztán meg egyenest felém röpűt
az a nyavalyás Tuggyukki, más is elhúzta vóna a csíkot, én
megmondtam, hogy nem akarok…
– Csak hogy tudja: maga volt az egyetlen, aki dehoppanált –
szólt közbe Hermione.
– Hát akkó’ ti hősök vagytok, vagy mi, de én sose mondtam,
hogy hagyom kinyiffantani magamat…
– Nem az érdekel minket, hogy miért hagyta cserben
Rémszemet – mondta Harry, és még közelebb tolta pálcáját
Mundungus táskás, bevérzett szeméhez. – Mindig tudtuk, hogy
maga egy gyáva féreg.
– Akkó’ meg miér’ küdtétek rám azt a manót? Csak nem má’
megin’ a kelyhek miatt? Egy sincs má’ nálam, különben bizisten
odaadnám…
– Nem is a kelyhek érdekelnek minket, de már melegszik –
mondta Harry. – Fogja be a száját, és figyeljen!
Csodálatos érzés volt, hogy végre feladata van; hogy végre a
keze közé került valaki, akiből kiszedheti az igazság legalább
egy kis részét. Pálcája most már olyan közel volt Mundungus
orrához, hogy az öreg csak kancsalítva tudta továbbra is
szemmel tartani.
– Amikor elvitte innen a házból az értéktárgyakat – kezdte
Harry, de Mundungus megint a szavába vágott:
– Siriust nem érdekelték a kacatok…

224
Apró, szapora léptek zaja hallatszott, azt pedig rézszínű villanás,
visszhangzó kondulás és fájdalmas ordítás követte: Sipor
nekirontott Mundungusnak, és fejbe kólintotta egy serpenyővel.
– Szólj rá, szólj rá, zárd be a kis bestiát! – óbégatott az öreg, és
gömbölyűre összehúzta magát, mikor Sipor újabb csapásra
emelte a vastag fenekű edényt.
– Sipor! Ne! – kiáltotta Harry.
A manó vékony karja remegett a súlytól, de nem eresztette le a
serpenyőt.
– Csak még egyet, Harry gazdám, párosan szép a pofon.
Ron jót nevetett.
– Ha elájul, nem tudjuk kihallgatni – mondta Harry –, de ha
további biztatásra lesz szükség, számítok rád.
– Köszönöm szépen, gazdám. – Sipor meghajolt, s egy lépéssel
hátrébb húzódott, de továbbra is gyűlölködve fixírozta
Mundungust.
– Amikor elhordta az értéktárgyakat a házból – kezdte újra
Harry –, a konyhai kamrából is elvitt egy csomó mindent. Volt
köztük egy medál. – Harrynek hirtelen kiszáradt a szája, s
érezte, hogy Ron és Hermione is izgatottak. – Azzal mit csinált?
– Miért? – kérdezett vissza Mundungus. – Értékes?
– Nála van! – kiáltott fel Hermione.
– Nem, nincs már nála – következtetett remek emberismerettel
Ron. – Csak az érdekli, hogy több pénzt is kaphatott-e volna
érte.
– Többet? – dörmögte Mundungus. – Csak többet kaphattam
volna érte… Mer’ hogy ingyér’ oda kellett adnom. Nem vót mit
tenni.
– Hogyhogy?
– Az Abszol úton próbáltam elpasszolni a holmikat, erre odajön
hozzám a banya, kérdezi, van-e engedélyem mágikus tárgyakat

225
árulni. Hogy verte volna ki a ragya a pimasz képit… Meg is
vágott vóna rendesen, de megtetszett neki a medál, aszonta,
adjam neki, akkó’ elenged, és örüjjek, hogy most a’ eccer
megúsztam.
– Ki volt az a nő? – kérdezte Harry.
– Nem t’om, valami minisztériumi banya…
Mundungus összeráncolt szemöldökkel kutatott az
emlékezetében.
– Alig lógott ki a fődből. A feje tetején meg vót egy masni.
Mordult egyet, és még hozzátette:
– Úgy nézett ki, minn egy béka.
Harry pálcája lehanyatlott – közben a hegye nekiütközött
Mundungus orrának, attól piros szikrákat kezdett szórni, azok
pedig felgyújtották az öreg szemöldökét.
– Aguamenti! – sikoltotta Hermione, s a pálcájából kilövellő
vízsugárnak hála Mundungus egy másodperc múlva már nem
lángolt, hanem fuldoklott.
Harry felpillantott, és tulajdon döbbenetét látta tükröződni Ron
és Hermione arcán. Talán csak képzelte, de mintha újra szúrni
kezdett volna a betűket mintázó heg a jobb kézfején.

226
Tizenkettedik fejezet


A mágia hatalom


Ahogy múltak az augusztusi hetek, a nap sugarai lassan
elfonnyasztották s végül barna szénává aszalták a Grimmauld
tér közepén szomorkodó, gondozatlan gyepet. A teret körülvevő
épületek lakói soha egy pillanatig se látták a tizenkettes számú
házban tartózkodókat, ahogy nem láthatták magát a tizenkettes
számú házat sem – de a Grimmauld téri muglik már rég
beletörődtek a mulatságos számozási hibába, melynek
következtében a tizenegyes szám után rögtön a tizenhármas
következett.
Sajátos módon a tér ezekben a hetekben mégis rendszeresen
odavonzott néhány látogatót, akik viselkedésükből ítélve
roppant érdekesnek találták a fenti anomáliát. Alig telt el úgy
nap, hogy ne jelent volna meg a téren egy vagy két olyan ember,
akinek látszólag nem volt egyéb célja, mint hogy a tizenegyes és
a tizenhármas számmal szemközti korlátnak támaszkodva a két
ház találkozásának vonalát figyelje. A háznézők napról napra
cserélődtek, közös vonásnak tűnt azonban bennük a normális
ruháktól való idegenkedés. Az arra járók, többségükben
londoniak lévén, hozzá voltak szokva az extravagáns öltözékek
látványához, így nemigen törődtek velük, bár néha egyik-másik
járókelő visszafordult egy pillantás erejéig, nyilván mert szöget
ütött a fejébe, hogy mi oka lehet bárkinek is kánikulában hosszú
fekete köpenybe burkolózni.
Úgy tűnt, a megfigyelőknek tevékenységük nem hozza meg a
várt sikert. Előfordult néha, hogy egyikük-másikuk izgatottan

227
megindult előre, mintha végre látott volna valami érdekeset – de
aztán ezek is megálltak, és csalódottan visszatértek a korláthoz.
Szeptember elsején több ember jelent meg a téren, mint előtte
bármikor. Féltucat hosszú köpenyes férfi meredt némán a
tizenegyes és a tizenhármas számú ház érintkező sarkára, de a
dolog, amire vártak, látszólag ezen a napon sem akart
bekövetkezni. Estefelé, mikor váratlan, hideg zápor formájában
megérkezett a hetek óta hiányolt csapadék, sor került az egyik
olyan rejtélyes pillanatra, amikor úgy tűnt, mintha végre
látnának valamit. Egy torz képű férfi előremutatott, erre a
mellette álló köpcös, sápadt társa nyomban nekiindult, de aztán
csalódottság ült ki mindkettőjük arcára, és visszasüppedtek
addigi tétlenségükbe.
Ezzel egy időben Harry belépett a tizenkettes számú házba. Kis
híján elvesztette az egyensúlyát, mikor a bejárat előtti legfelső
lépcsőre hoppanált, és gyanította, hogy a halálfalók
megpillanthatták a könyökét, ami egy másodpercre fedetlenné
vált. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, aztán levette és a
karjára hajtotta a láthatatlanná tévő köpenyt, majd elindult a
nyomasztó hangulatú előszobában az alagsori lépcsőre nyíló ajtó
felé. Jobbjában a Reggeli Próféta egy lopott példányát
szorongatta.
Útközben a szokásos elsuttogott kérdés köszöntötte – Perselus
Piton? –, aztán meglegyintette a jeges fuvallat, és egy pillanatra
hátracsavarodott a nyelve.
– Nem én öltelek meg – mondta, mikor újra meg tudott szólalni,
majd visszatartott lélegzettel átkelt a szétrobbanó porkísértet
felhőjén. Mikor elérte a konyhába vezető lépcsősor közepét,
ahol már hallótávolságon kívül tudhatta magát Mrs Blacktől,
lekiáltott:
– Híreim vannak, de nem fogtok örülni nekik!

228
A konyhára jószerével rá sem lehetett ismerni. Minden látható
felület makulátlanul tiszta volt: a rézlábosok és – serpenyők
ragyogtak, az asztal lapja fénylett, a vacsorához kitett serlegek
és tányérok meg csillogtak-villogtak a teli kondér alatt vidáman
lobogó tűz fényében. A legfeltűnőbb változáson azonban
vitathatatlanul a házimanó ment át: hófehér konyharuhába
öltözve, vattaszerűen tiszta, bolyhos fülszőrzettel sietett Harry
elé. Sovány mellkasán vidáman táncolt Regulus medálja.
– Harry gazdám, kérlek, vedd le a cipődet, és moss kezet
vacsora előtt! – brekegte, azzal elvette Harrytől a láthatatlanná
tévő köpenyt, és elcsoszogott, hogy felakassza egy fali kampóra
néhány frissen mosott, ódivatú talár mellé.
– Mi történt? – kérdezte szorongva Ron. Ő és Hermione
jegyzetekkel telefirkált lapok és kézzel rajzolt térképek fölé
görnyedve ültek a hosszú asztal végén. Most mindketten
várakozva néztek a közeledő Harryre, aki a pergamenkupac
tetejére dobta a magával hozott Reggeli Prófétát.
Az újságból egy ismerős, kampós orrú, fekete hajú férfi nézett
rájuk. A fénykép alatt ez állt: PERSELUS PITONT
NEVEZTÉK KI A ROXFORT IGAZGATÓJÁNAK.
– Nem! – kiáltott kórusban Ron és Hermione.
A lány volt a gyorsabb; felkapta az újságot, és hangosan olvasni
kezdte a cikket.
– A bájitaltan tanításában jelentős érdemeket szerzett Perselus
Pitont ma kinevezték a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző
Szakiskola igazgatójának. Egyidejűleg valamelyest
megváltozott a nagy múltú iskola tanári karának összeállítása is:
az előző mugliismeret tanár távozása nyomán megüresedett
posztot ezentúl Alecto Carrow tölti be, fivére, Amycus pedig a
sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását veszi át.
– Örömmel vállalkozom rá, hogy a dicső varázslóhagyományok

229
és -értékek megőrzésén munkálkodjam… Szép kis hagyomány a
gyilkolás meg az emberek fülének a levágása! Piton mint
igazgató! Piton Dumbledore szobájában… Merlin gatyája! –
Hermione sikoltott egyet, alaposan ráijesztve a két fiúra. Azután
felpattant az asztaltól, s miközben az ajtó felé rohant,
hátrakiáltott: – Mindjárt jövök!
– Merlin gatyája? – visszhangozta somolyogva Ron. – Nagyon
ki lehet akadva. – Maga elé húzta az újságot, és elolvasta a
Pitonról szóló cikket.
– A többi tanár nem fog belemenni ebbe. McGalagony,
Flitwick, Bimba… mind tudják az igazságot, tudják, hogyan halt
meg Dumbledore. Nem fogják elviselni, hogy Piton legyen az
igazgató. És kik ezek a Carrow-ék?
– Halálfalók – közölte Harry. – Van kép róluk az újságban. Ott
voltak a toronyban, amikor Piton megölte Dumbledore-t,
úgyhogy most együtt van a díszes társaság. És szerintem –
folytatta keserűen Harry, miközben odahúzott magának egy
széket – a tanároknak nemigen van más választásuk, mint
maradni. Ha Piton mögött a minisztérium meg Voldemort áll, a
tanárok vagy tovább tanítanak a suliban, vagy mehetnek pár
évre hűsölni az Azkabanba – ha ugyan megússzák annyival.
Szerintem maradnak, és igyekeznek megvédeni a gyerekeket.
A tüsténkedő Sipor letett az asztalra egy jókora tálat, és levest
mert belőle a kikészített csészékbe. Közben jókedvűen
fütyörészett.
– Köszönjük, Sipor – mondta Harry, és címlappal lefelé
fordította az újságot, hogy ne kelljen a bájitaltan tanár fejét
nézniük. – Legalább most már tudjuk, hol tölti az idejét Piton.
Hozzálátott a leveshez. Sipor főzőtudománya bámulatos
mértékben fejlődött, mióta a manó megkapta Regulus medálját:
az aznapi francia hagymaleves a legjobb volt, amit Harry ebben

230
a műfajban valaha kóstolt.
– Ma egy csomó halálfaló lesi a házat – jegyezte meg evés
közben Ron. – Több, mint máskor. Szerintem azt remélik, hogy
kisétálunk a házból az iskolai ládáinkkal, és elindulunk a
Roxfort Expresszhez.
Ron megnézte az óráját.
– Egész nap az a vonat jár az eszemben. Lassan hat órája, hogy
elindult. Fura, hogy nem vagyunk rajta, nem?
Harry lelki szemei előtt feltűnt a piros gőzmozdony, de úgy,
ahogy egyszer Ronnal a levegőből látták: zöld mezőkön és
szürke hegyek között kígyózó piros hernyóként. Le merte volna
fogadni, hogy Ginny, Neville és Luna ezekben a percekben
együtt ülnek valamelyik kupéban, és talán azon tanakodnak,
milyen módszereket vessenek be az új, Piton-féle rezsim
meggyengítésére.
– Majdnem megláttak most, mikor bejöttem – mesélte Harry. –
Rosszul érkeztem a lépcsőre, és félrecsúszott a köpeny.
– Nálam ez mindennapos… Hopp, megjött. – Ron hátracsavart
nyakkal nézett a visszatérő lányra. – Merlin trottyos tangájára,
Hermione, mi volt ez a kirohanás?
– Eszembe jutott ez – zihálta Hermione.
Egy nagy, bekeretezett festményt cipelt; most letette a földre,
majd a konyhakredencről magához vette gyöngyhímzett
táskáját, kinyitotta, és nekilátott, hogy beletuszkolja a képet. Ez
a méreteket tekintve képtelenségnek tűnt, ennek ellenére a
festmény, mint korábban annyi más, egykettőre eltűnt a kis
táska feneketlen bendőjében.
– Phineas Nigellus – mondta magyarázatul Hermione, és a
konyhaasztalra dobta a táskát, amiből ezúttal is visszhangos
puffanások szűrődtek ki.
– Tessék? – nézett a lányra Ron, Harry viszont már értette, miről

231
van szó. Phineas Nigellus Black festett képmása szabadon
közlekedhetett a Grimmauld téri portré és a másik vászon
között, ami a Roxfort igazgatói szobájának falán lógott – a kerek
toronyszobában, amit Piton nyilván diadalittasan vett birtokba
Dumbledore mágikus ezüst szerkezeteivel, a merengővel, a
Teszlek Süveggel és – ha azt nem vitték el onnan – Griffendél
kardjával együtt.
– Piton ideküldheti Phineas Nigellust kémkedni – magyarázta
Hermione, miután visszaült a helyére. – De most már nyugodtan
küldheti, Phineas csak a táskám belsejét fogja látni.
– Okos húzás – mondta őszinte elismeréssel Ron.
– Kösz – mosolygott rá Hermione, és maga elé húzta a levesét. –
Mesélj, Harry, mi történt még ma?
– Semmi. Hét órán keresztül figyeltem a minisztérium bejáratát.
A nőnek nyoma sem volt. Viszont láttam az apádat, Ron. Úgy
néztem, jól van.
Ron bólintással nyugtázta a hírt. Korábban megegyeztek abban,
hogy túl veszélyes lenne megszólítani Mr Weasleyt, amikor
érkezik vagy távozik a minisztériumból, hiszen ilyenkor mindig
kollégák vették körül. Már az is megnyugtató volt azonban,
hogy néha vethettek rá egy pillantást, még ha többnyire
nyugtalannak, feszültnek látták is őt.
– A legtöbb dolgozó a Hop-hálózaton jár be a minisztériumba,
ezt apa sokszor mondta – jegyezte meg Ron. – Biztos azért nem
látjuk soha Umbridge-et. Rátartibb ő annál, semhogy gyalog
menjen be.
– Na és az a fura öreg boszorkány meg a tengerészkék taláros
pöttöm varázsló? – tudakolta Hermione. – Ők jöttek?
– Ja igen, a pasas a Mágikus Gondnokságtól – bólogatott Ron.
Hermione kezében megállt a kanál.
– Honnan tudod, hogy a Mágikus Gondnokságon dolgozik?

232
– A tengerészkék talárból. Apa mondta, hogy azok mind olyat
hordanak.
– Ezt még sose mondtad!
Hermione letette a kanalat, és maga elé húzta a jegyzetlapokat,
amelyeket Harry érkezéséig Ronnal tanulmányoztak.
– Itt egy szó sincs tengerészkék talárokról! – sopánkodott a
feljegyzéseket lobogtatva. – Egy szó sincs!
– Miért, ez annyira fontos?
– Minden fontos! A minisztériumba készülünk, Ron, az ország
legszigorúbban őrzött épületébe! Ha nem akarunk lelepleződni,
minden apróságra ügyelnünk kell! Ezt már ezerszer
megbeszéltük! Mi értelme felderítőutakat tennünk, ha közben
arra se veszed a fáradságot, hogy elmondd…
– Jaj, Hermione, miért kell felfújni…
– Tisztában vagy vele, hogy számunkra jelen pillanatban a
Mágiaügyi Minisztérium a világ legveszélyesebb…
– Szerintem holnap menjünk – szólt közbe Harry.
Hermionénak tátva maradt a szája, Ron pedig beleköhögött a
levesébe.
– Holnap? – visszhangozta Hermione. – Komolyan beszélsz?
– Igen. Szerintem akkor se leszünk sokkal felkészültebbek, ha
még egy hónapig ólálkodunk a minisztérium bejárata körül.
Minél tovább halogatjuk a cselekvést, annál kisebb az esélye,
hogy a medál még Umbridge-nál lesz. Lehet, hogy már meg is
szabadult tőle, hiszen nem lehet kinyitni.
– Vagy éppenséggel sikerült kinyitnia – találgatott Ron –, és
megszállott lett tőle.
Harry vállat vont.
– Meg se látszana rajta, eleve olyan gonosz.
Hermione az ajkát harapdálva töprengett.
– Minden fontos dolgot megtudtunk – folytatta Harry, a lányhoz

233
intézve szavait. – Tudjuk, hogy letiltották a hoppanálást és a
dehoppanálást a minisztériumban. Ron kihallgatta azt a két
panaszkodó hallhatatlant, ebből tudjuk, hogy már csak
legmagasabb rangú tisztviselők köthetik rá a házukat a Hop-
hálózatra. És tudjuk, hogy nagyjából merre van Umbridge
szobája, mert a szakállas pasas a füled hallatára mondta a
társának, hogy…
– Fent leszek az első szinten, Dolores beszélni akar velem –
idézte nyomban a mondatot Hermione.
– Pontosan – bólintott Harry. – Azt is tudjuk, hogy a bejutáshoz
kellenek olyan fura tantuszok vagy nemtudommik, mert láttam,
mikor az egyik boszorkány kölcsönkért egyet a barátnőjétől…
– És nekünk nincs olyan tantuszunk!
– Ha működik a terv, majd lesz – hárította el az ellenérvet
Harry.
– Nem tudom, Harry, nem tudom… borzasztóan sok a buktató,
túl sok múlik a szerencsén…
– Ez akkor is így lesz, ha még három hónapig készülődünk –
jelentette ki Harry. – Eljött az idő, most már lépnünk kell.
Látta barátai arcán, hogy félnek; ő se áltatta magát azzal, hogy
tervük bombabiztos, de érezte, tudta, hogy eljött a cselekvés
ideje.
Az elmúlt négy hetet azzal töltötték, hogy a láthatatlanná tévő
köpeny rejtekében felváltva eljártak figyelni a minisztérium
hivatalos bejáratát, amit Ron, apja jóvoltából, gyerekkora óta
ismert. Követték a munkába érkező minisztériumi dolgozókat,
kihallgatták a beszélgetéseiket, s kifigyelték, kik azok, akik
következetesen egyedül és mindennap pontosan ugyanabban az
időpontban érkeznek. Olykor, ha alkalom kínálkozott rá, csentek
maguknak egy Reggeli Prófétát. Ily módon gyűlt össze lassan az
a halomnyi jegyzet és vázlatos térkép, ami most Hermione előtt

234
hevert.
– Jól van – szólalt meg vontatottan Ron –, tegyük fel, hogy
holnap belevágunk… de azt mondom, ketten menjünk Harryvel.
– Jaj, ne kezdd már megint! – sóhajtott Hermione. – Azt hittem,
ezen már túl vagyunk.
– Ez nem ugyanaz, mint láthatatlanul ólálkodni a bejáratnál. –
Ron rábökött a Reggeli Próféta tíz nappal korábbi számára. –
Rajta vagy azoknak a mugli születésűeknek a listáján, akik nem
jelentek meg kihallgatáson!
– Neked meg ragyaszóródásod van, és az Odúban haldokolsz!
Ha valakinek itthon kéne maradnia, az Harry, akinek tízezer
galleont tűztek ki a fejére…
– Helyes, itthon maradok – vágta rá Harry. – Majd ne felejtsetek
üzenni, ha elintéztétek Voldemortot.
Miközben Ron és Hermione nevettek, belehasított a fájdalom
Harry homlokába. Odakapta a kezét; látta, hogy Hermione
szeme összeszűkül, gyorsan hátrasimította hát a haját, hogy
álcázza a mozdulatot. Ron közben folytatta a tervezgetést:
– Ha mindhárman megyünk, két menetben kell dehoppanálnunk.
Már nem férünk el hárman a köpeny alatt.
Harry fájdalma egyre fokozódott. Felállt, mire nyomban
odasietett hozzá Sipor.
– Gazdám nem ette meg a levesét. Kínálhatom gazdámat
fűszeres becsinálnál, vagy hozzak a gyümölcslepényből, amit
annyira kedvel?
– Köszönöm, Sipor, de majd később… ki kell mennem a
mosdóba.
Hermione gyanakvó tekintetét a hátán érezve kisietett a
konyhából, felszaladt a lépcsőn az előszobába, majd onnan
tovább az első emeletre, ahol is berontott a fürdőszobába, és
magára zárta az ajtót. A fájdalomtól nyögve rábukott a kígyót

235
mintázó csapokkal szerelt fekete mosdókagylóra, és becsukta a
szemét…
Zajtalanul siklott az alkonyi fényben egy utcán, magas, favázas
ormú, mesebeli mézeskalács házat idéző épületek között.
Odament az egyik házhoz, és meglátta saját hosszú, fehér ujjait
– az ajtó felé nyúlt, és bekopogott. Fokozódó izgalom töltötte
el…
Az ajtó kitárult, és megjelent egy nevető nő. Mikor Harryre
nézett, nyomban elkomorodott, majd rémület ült ki az arcára…
– Gregorovics? – csendült egy éles, jéghideg hang.
A nő a fejét rázta, és be akarta csukni az ajtót. A fehér kéz
tulajdonosa erősebb volt; nem engedte kizárni magát…
– Vezess Gregorovicshoz!
– Er wohnt nicht hier mehr! – kiabálta a fejét rázva a nő. – Nem
lakik már itt! Nem lakik itt! Nem ismerek!
Már nem is próbálta becsukni az ajtót, helyette hátrálni kezdett a
sötét előszobában. Harry követte; hosszú ujjai között már ott
volt a pálca.
– Hol van?
– Das weiß ich nicht! Elköltöz! Nem tudok, nem tudok!
A pálca felemelkedett. A nő sikított. Két kisgyerek futott ki az
előszobába. A nő a karjaival próbálta védelmezni őket. Zöld
fény villant…
– Harry! Harry!
Kinyitotta a szemét. Már nem a fekete mosdót látta – időközben
leroskadt a padlóra. Hermione tovább dörömbölt az ajtón.
– Nyisd ki, Harry! Nyisd ki!
Biztosan kiabált az imént… Felállt a padlóról, és kinyitotta az
ajtó tolózárját. Hermione jószerével bezuhant a fürdőszobába, s
mikor visszanyerte egyensúlyát, gyorsan körülnézett. A
nyomában érkező Ron szorongó képpel és előreszegezett

236
pálcával vizsgálta végig a hűvös helyiség sarkait.
– Mit csináltál itt? – kérdezte szigorúan Hermione.
– Szerinted mit csináltam? – kérdezett vissza erőtlen daccal
Harry.
– Úgy ordítottál, mint egy sakál! – mondta Ron.
– Ja, lehet… biztos elbóbiskoltam…
– Szépen kérlek, Harry, ne nézz hülyének minket. – Hermione
mélyeket lélegzett, hogy lehiggadjon. – Észrevettük, hogy
megfájdult a sebhelyed, most meg falfehér vagy.
Harry leült a fürdőkád szélére.
– Oké. Az előbb végignéztem, ahogy Voldemort megölt egy
nőt. Valószínűleg mostanra kiirtotta az egész családot. Csak
úgy, ok nélkül. Annyi volt a bűnük, mint Cedricnek: egyszerűen
csak ott voltak…
– Nem engedheted, hogy ilyeneket láss! – fakadt ki Hermione.
A hangja élesen visszhangzott a fürdőszobában. – Dumbledore
megmondta, hogy használj okklumenciát! Elmagyarázta, hogy
ez a kapcsolat veszélyes – Voldemort ellened fordíthatja! Mi
értelme végignézned, ahogy embereket gyilkol és kínoz? Mire
jó az neked!?
– Arra, hogy megtudom, mit csinál – felelte fáradtan Harry.
– Jól értem? Meg se próbálod kizárni őt a fejedből?
– Nem tudom kizárni, Hermione. Nem megy az okklumencia,
képtelen voltam megtanulni.
– Nem is nagyon erőltetted meg magad! – dühöngött a lány. –
Nem értelek, Harry… Jólesik neked, hogy van ez a furcsa
kapcsolat köztetek, vagy…?
Harry felállt, és olyan tekintettel nézett Hermionéra, hogy a lány
elnémult a mondat közepén.
– Hogy jólesik-e? – kérdezett vissza halkan. – Neked jólesne?
– Én… nem… ne haragudj, Harry, nem akartalak…

237
– Irtózom tőle, gyűlölöm, hogy belém tud mászni, hogy látnom
kell őt, amikor a legkegyetlenebb. De ha már így van,
kihasználom.
– Dumbledore…
– Ne törődj Dumbledore-ral. Erről én döntök, senki más. Tudni
akarom, miért keresi Gregorovicsot.
– Kicsodát?
– Gregorovics egy külföldi pálcakészítő. Ő csinálta Krum
pálcáját, és Krum szerint nagyon érti a dolgát.
– Te magad mondtad, hogy Voldemort elfogta Ollivandert –
vetette közbe Ron. – Ha van már egy pálcakészítője, minek neki
még egy?
– Lehet, hogy neki is az a véleménye, mint Krumnak: hogy
Gregorovics sokkal profibb… Vagy azt reméli, hogy
Gregorovics tudja a magyarázatot arra, amit a pálcám csinált,
amikor Voldemort üldözött. Ollivander nem tudta.
Harry belenézett a mosdó fölötti repedt, poros tükörbe, és látta,
hogy Ron és Hermione összenéznek a háta mögött.
– Harry, megint azt mondod, hogy azt a pálcád csinálta –
csóválta a fejét Hermione –, pedig te voltál! Miért nem vagy
hajlandó tudomásul venni a képességeidet?
– Mert tudom, hogy nem én voltam! És Voldemort is tudja!
Mindketten tudjuk, hogy mi történt!
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással: Harry
tisztában volt vele, hogy nem sikerült meggyőznie Hermionét, s
hogy a lány makacsul keresi az ellenérveket, mert nem ért egyet
se az öntevékeny pálcáról alkotott elmélettel, se azzal, hogy
Harry továbbra is kirándulásokat tegyen Voldemort fejébe.
Szerencsére azonban Ron szólalt meg előbb:
– Ejtsük most ezt a témát – tanácsolta Hermionénak. – Ez Harry
dolga, azt csinál, amit akar. Viszont ha tényleg már holnap

238
bemegyünk a minisztériumba, akkor véglegesítenünk kéne a
tervet.
Hermione, ha kelletlenül is, de beletörődött a vita elnapolásába,
ugyanakkor Harrynek kétsége sem volt afelől, hogy az első
adandó alkalommal újabb támadást fog indítani. Most viszont
mindhárman visszatértek a konyhába, ahol Sipor becsináltat és
gyümölcslepényt szolgált fel nekik.
Aznap késő este kerültek csak ágyba. Előtte hosszú órákon át
újra meg újra végigmentek a terven, s azt végül már szóról szóra
fel tudták mondani egymásnak. Harry, aki már egy ideje Sirius
szobájában aludt, lefekvéskor az apját, Siriust, Lupint és
Pettigrew-t ábrázoló régi fotóra irányított pálcája fényét, és
további tíz percig ismételgette magában a terv egyes lépéseit.
Mikor azonban végül eloltotta pálcáját, már nem Százfűlé-főzet,
Rókázó Rágcsa és a Mágikus Gondnokság munkatársainak
tengerészkék talárja járt a fejében: Gregorovicsra, a
pálcakészítőre gondolt, és eltűnődött, vajon mennyi ideig
remélhet rejtekben maradni egy ember, akit Voldemort ilyen
elszántan keres.
Az éjfél után bántó sietséggel érkezett a pirkadat.
– Borzalmasan nézel ki – így köszöntötte Harryt Ron, mikor
becsattogott a szobájába, hogy felkeltse.
– Már nem sokáig – ásított Harry.
Hermionét a konyhában találták. A lány ügyet sem vetett a Sipor
felszolgálta kávéra és meleg péksüteményre, s szemében az a
kissé eszelős csillogás ült, amit Harry a vizsgák előtti hajrával
társított nála.
– Talárok – motyogta az orra alatt, s miután ideges biccentéssel
köszöntötte a fiúkat, tovább turkált gyöngyhímzett táskájában. –
Százfűlé-főzet… láthatatlanná tévő köpeny… csalizaj-gépek…
vegyetek magatokhoz egyet-kettőt szükség esetére… Rókázó

239
Rágcsa… Orrvérzés Ostya… telefül…
Gyorsan befalták a reggelit, aztán már indultak is fel a
földszintre. Sipor szapora hajlongással és azzal az ígérettel
búcsúzott tőlük, hogy hazatértükkor tésztában sült hússal fogja
várni őket.
– Egy áldás ez a manó – mondta ellágyulva Ron. – És én
nemrég még arról fantáziáltam, hogy levágom a fejét, és
kiakasztom a falra.
Minden mozdulatukra gondosan ügyelve osontak ki a bejárati
lépcsőre: látták, hogy a ködlepte tér túloldaláról két dagadt
szemű halálfaló figyeli a házat. Hermione előbb dehoppanált
Ronnal, azután visszajött Harryért.
A szokásos rövid, de fullasztó térenkívüliséget követően Harry
abban a sikátorban találta magát, ahol tervük első fázisát
készültek végrehajtani. A szűk köz néptelen volt, csak két
jókora kuka terpeszkedett benne; az első minisztériumi
dolgozók rendszerint csak nyolc óra tájt bukkantak fel.
– Jól van – nézett az órájára Hermione. – Kábé öt perc múlva
kéne érkeznie. Ha elkábítottam…
– Tudjuk, Hermione – mondta nyomatékosan Ron. – Viszont
nem úgy volt, hogy kinyitjuk az ajtót, mielőtt megjön?
Hermione sikkantott.
– Majdnem elfelejtettem! Menjetek távolabb…
Pálcáját a mellettük sötétlő, firkákkal borított vasajtóra szegezte,
mely a következő pillanatban ledobta magáról a lakatot, és
döngve kitárult. A mögötte ásító sötét folyosó, amint azt
korábban kiderítették, egy elhagyott színházba vezetett.
Hermione behúzta az ajtót, hogy úgy tűnjék, mintha zárva
volna.
– Most pedig – fordult ismét a fiúkhoz – újra felvesszük a
köpenyt…

240
– És várunk – fejezte be a mondatat Ron. Úgy dobta a lány
fejére a köpenyt, ahogy leplet szokás bőbeszédű papagájra,
közben pedig a szemét forgatta Harry felé.
Alig több mint egy perccel később finom pukkanás hallatszott, s
alig egy méterre tőlük egy kis termetű minisztériumi boszorkány
hoppanált. A nap épp akkor bújt elő egy felhő mögül, s az
őszülő, borzas hajú nő pislogott párat a hirtelen, éles fényben.
Sok ideje azonban nem volt a sütkérezésre, mert Hermione
néma kábító átka az álmok birodalmába küldte.
– Ez flottul ment – szólt elismerően Ron, miután előbújt a
színház ajtaja melletti kuka mögül. Harryvel becipelték a sovány
kis boszorkányt a színházba vezető sötét folyosóra. Hermione
kitépett néhány szálat a nő hajából, és hozzáadta a gyöngyös
táskából előkerült, sárszínű Százfűlé-főzethez. Ron ezalatt
átkutatta a boszorkány kézitáskáját.
– A neve Mafalda Hopkirk – olvasta fel egy kis alakú kártyáról,
ami a Varázshasználati Főosztály munkatársaként azonosította
áldozatukat. – Ezt is vidd magaddal, Hermione, és itt vannak a
tantuszok.
Átnyújtotta a lánynak a boszorkány pénztárcájából származó
maroknyi aranyérmét, melyek mindegyikén két domborodó
nagy M betű volt látható.
Hermione megitta a Százfűlé-főzetet, amely addigra kellemes
lilás rózsaszínűvé vált, és másodpercek múltán már Mafalda
Hopkirk másolataként állt a fiúk előtt. Miközben lehajolt az
igazi Mafaldához, hogy kölcsönvegye a szemüvegét, Harry az
órájára nézett.
– Késésben vagyunk, a mágikus gondnok úr bármelyik
pillanatban itt lehet.
Kisiettek a sikátorba, és rácsukták az ajtót az igazi Mafaldára;
Ron és Harry a köpeny alá bújtak, Hermione viszont ezúttal nem

241
rejtőzött el, csak állt és várt. Néhány másodperc múlva újabb
pukkanás kíséretében megjelent előtte egy alacsony,
menyétképű varázsló.
– Á, szervusz, Mafalda!
– Jó reggelt! – köszönt kissé remegő hangon Hermione. – Hogy
vagyunk?
– Nem túl jól, ami azt illeti – felelte a kis ember letörten.
Harry és Ron lopva követték Hermionét és a varázslót, akik
most a széles utca felé indultak.
– Sajnálattal hallom, hogy rossz passzban vagy – fojtotta bele a
szót Hermione a varázslóba, mikor az rátért volna problémái
részletezésére. Meg kellett akadályoznia, hogy kiérjenek a nyílt
utcára. – Kapj be egy cukrot, jót fog tenni.
– Tessék? Ja, nem, nem kérek…
– Kapj be egyet! – csattant fel Hermione, és megrázta a
cukorkás zacskót a varázsló orra előtt. A férfi riadtan
engedelmeskedett.
A hatás kirobbanó volt. Amint az édesség a nyelvéhez ért, a
varázsló sugárban hányni kezdett, és másodpercek alatt
elárasztotta gyomortartalmával a sikátort. Olyan cudarul volt,
hogy meg sem érezte, mikor Hermione kitépett egy maroknyi
hajat a feje búbjáról.
– Jaj, te szegény! – kiáltott fel szánakozva a lány. – Azt hiszem,
jobb lesz, ha mára beteget jelentesz!
– Ne… nem! – A varázsló felváltva fulladozott és öklendezett, s
bár fel se bírt egyenesedni, hősiesen lépkedett tovább. –
Muszáj… ma… be kell… mennem…
– Ne is mondj ilyet! – Hermione kezdett valóban megrémülni. –
Ilyen állapotban nem tudsz dolgozni! Nem, nem, be kell
menned a Szent Mungóba elsősegélyt kérni!
A varázsló az öklendezéstől elgyengülve a földre rogyott, de

242
még négykézláb is próbált a minisztérium bejárata felé mászni.
– Értsd meg, így nem mehetsz be dolgozni! – győzködte
Hermione.
Szerencsére úgy tűnt, hogy ezt a beteg is hajlandó végre belátni.
Az irtózó Hermionéba csimpaszkodva nagy nehezen
feltápászkodott, majd fordult egyet álltó helyében, és eltűnt.
Nem maradt utána más, csak néhány röppenő hányadékdarabka
meg a táskája, amit Ron az utolsó pillanatban kirántott a
kezéből.
– Fúj! – Hermione felhúzta talárja alját, nehogy az belelógjon a
hányadéktócsákba. – Tisztább megoldás lett volna őt is
elkábítani.
Ron kibújt a köpeny alól, kezében a varázsló táskájával.
– Az biztos – válaszolta –, viszont egy rakás ájult ember túl
gyanús lenne… A pasas imádhat dolgozni, hogy még így is be
akart menni! Na, hoci a hajszálakat meg a főzetet!
Két perccel később Ron már alacsony és menyétképű volt, s a
varázsló táskájában talált tengerészkék talárt viselte.
– Fura, hogy ma nem ebben jött be, pedig hogy buzogott benne
a munkakedv! Na mindegy, a címke szerint engem most Reg
Cattermole-nak hívnak.
– Te maradj itt – fordult Hermione a láthatatlanná tévő köpeny
alatt rejtőző Harryhez. – Mi elmegyünk hajat szerezni neked.
Harrynek csak tíz percet kellett várnia, de az összehányt
sikátorban, az elkábított Mafaldát rejtő ajtó mellett ácsorogva
ezt is nagyon hosszú időnek érezte. Megkönnyebbült, mikor
Ron és Hermione végre visszatértek.
– Nem tudjuk, ki a pasas – mondta Hermione, miközben Harry
kezébe nyomott pár göndör fekete hajszálat –, de haza kellett
mennie, mert szörnyen elkezdett vérezni az orra. Viszont elég
magas, úgyhogy nagyobb talárra lesz szükséged…

243
A gyöngyös táskából kihúzott egyet a régi talárok közül,
amelyeket Sipor kimosott számukra, Harry pedig elvonult, hogy
megigya a főzetet, és átöltözzön.
A fájdalmas átváltozás befejeztével Harry közel 190 centi
magas, és – izmos karjainak tanúsága szerint – igen erős
testalkatú volt. Miután megtapogatta az arcát, és konstatálta,
hogy szakálla van, új talárja alá rejtette a láthatatlanná tévő
köpenyt meg a szemüvegét, és visszatért barátaihoz.
– Hú, de ijesztő vagy – kerekedett el Ron szeme, mikor a fölé
tornyosuló Harryre nézett.
– Adok egy tantuszt Mafalda készletéből – hadarta Hermione –,
aztán induljunk, mindjárt kilenc óra.
Együtt léptek ki a sikátorból a széles utca zsúfolt járdájára.
Ötven méterrel odébb két, fekete korláttal kerített lépcsősor
vezetett le a föld alá, „Urak”, illetve „Hölgyek” feliratú tábla
alatt.
– Akkor hát, viszlát odabent – mondta izgalomtól remegő
hangon Hermione, és ingadozó léptekkel megindult a női vécébe
vezető lépcsőn. Harry és Ron furcsa öltözetű férfiak közé
vegyülve a másik lépcsőn ment le, ami egy közönséges
nyilvános vécének látszó, fekete-fehér csempés, föld alatti
helyiségbe vezetett.
– Jó reggelt, Reg! – köszönt rá Ronra egy szintén
tengerészkékbe öltözött varázsló, aki most az egyik
vécéfülkéhez lépett, és egy aranytantuszt dobott be az ajtón levő
nyílásba. – Szép kis vircsaft, mi? Kitalálják, hogy mindenkinek
így kell munkába járnia! Mitől félnek ezek, hogy idejön Harry
Potter?
A varázsló harsányan hahotázott a saját viccén. Ron is kipréselt
egy kis nevetést.
– Hát igen – felelte –, nem normálisak.

244
Ezután ő és Harry tantuszaikkal utat nyitottak maguknak két
szomszédos fülkébe.
Harry jobbról is, balról is öblítés zaját hallotta. Lekuporodott a
padlóra, és a fülke fala alatti résen átlesett a szomszédba. Ott két
csizmás láb gazdája éppen belelépett a vécékagylóba. Harry
ezután átfordította fejét a másik irányba, ahonnan barátja
pislogott vissza rá.
– Le kell húznunk magunkat? – suttogta Ron.
– Nagyon úgy tűnik – suttogta vissza Harry. Mélynek és
reszelésnek hallotta a saját hangját.
Mindketten felálltak. Harry legyőzte ellenérzését, és beleállt a
vécébe.
Azonnal tudta, hogy nem hibázott: jóllehet vízbe lépett, a cipője,
a zoknija és a talárja csontszáraz maradt. Hátranyúlt, meghúzta a
vécéláncot, és mire kettőt pislogott, már maga mögött hagyott
egy rövid csúszdát, s egy kandallóból kigurulva a Mágiaügyi
Minisztériumban találta magát.
Esetlenül állt fel; a megszokottnál sokkal nagyobb testet kellett
mozgatnia. A hatalmas Átrium sötétebb volt, mint ahogy az
emlékeiben élt. Azelőtt a csarnok közepén aranyló szökőkút
magasodott, s arról táncoló fényfoltok szóródtak a tükrös
fapadlóra és a falakra. Most viszont egy gigantikus fekete
kőszobor uralta a termet. Meglehetősen ijesztő volt: egy
varázslót és egy boszorkányt mintázott, akik egy-egy díszes,
faragott trónszéken ültek, s onnan néztek le a kandallókból
kilépő minisztériumi dolgozókra. A szobor talapzatába harminc
centi magas betűkkel ez a felirat volt vésve: A MÁGIA
HATALOM.
Harry jókora ütést érzett a vádliján: nem lépett elég messze a
kandallótól, s a nyomában érkező varázsló nekiütközött.
– Menjen már odébb, a fene… jaj, bocsásson meg, Runcorn!

245
Az illető, egy kopaszodó férfi rémülten eliszkolt. A Runcorn
nevű, akit Harry megszemélyesített, félelmetes alak lehetett.
– Pszt! – hallotta Harry, s mikor körülnézett, megpillantotta a
borzas kis boszorkányt meg a menyétképű varázslót. A szobor
mellől integettek neki, s ő odasietett hozzájuk.
– Ezek szerint rendben bejutottál? – súgta oda neki Hermione.
– Nem, beszorult a kanyarban – mondta Ron.
– Nagyon vicces… Hát nem szörnyű? – sopánkodott Hermione,
látva, hogy Harry a szobrot bámulja. – Láttad, hogy min ülnek?
Harry most vette csak észre, hogy amit ő díszes, faragott
trónusnak nézett, az valójában emberek sokasága: száz meg száz
csúf képű, bamba férfi, nő és gyerek kicsavarodott és egymásra
préselt meztelen teste szolgált ülőhelyül a pompás öltözékű
varázsló és boszorkány számára.
– Muglik – magyarázta suttogva Hermione. – A megérdemelt
helyükön. Gyertek, menjünk!
A többi érkező boszorkányhoz és varázslóhoz hasonlóan most
ők is elindultak a csarnok végén nyíló aranykapu felé; menet
közben is pásztázták a csarnokot, de nyomát sem látták Dolores
Umbridge jellegzetes alakjának. A kapun áthaladva egy kisebb
csarnokba értek, ahol a munkába igyekvők sorban állva várták,
hogy beszállhassanak a mintegy húsz, aranyrácsos felvonó
valamelyikébe. Harryék beálltak a legközelebbi sorba.
– Cattermole!
Mindhárman megfordultak, s Harrynek görcsbe rándult a
gyomra. Egy halálfaló közeledett feléjük, mégpedig az egyik,
aki jelen volt Dumbledore halálakor. A körülöttük ácsorgó
minisztériumi dolgozók elnémultak és lesütötték a szemüket: a
félelem hulláma söpört végig rajtuk. A közeledő férfi mogorva,
némileg állatias ábrázata sajátos ellentétben állt arannyal
hímzett, pompás talárjával. A liftek előtti sokaságból valaki

246
behízelgően odaköszönt neki: – Jó reggelt, Yaxley! –, de Yaxley
ezt elengedte a füle mellett.
– Szóltam, hogy küldjenek valakit a Mágikus Gondnokságtól.
Még mindig esik az irodámban.
Ron körülnézett, mintha azt remélné, hogy valaki a segítségére
siet, de senki nem szólalt meg.
– Esik… az irodájában? Hát, az bizony kellemetlen.
Ron feszengve nevetett. Yaxley szeme elkerekedett.
– Maga ezt viccesnek tartja, Cattermole?
Két boszorkány kivált a lift előtti sorból, és elsietett.
– Nem, nem, dehogy – hebegte Ron.
– Tudhatná, hogy épp most készülök kihallgatni a nejét,
Cattermole! Ami azt illeti, csodálkozom is, hogy itt van, nem
pedig az asszony kezét fogja odalent. Talán belátta a hibáját, és
máris lemondott róla? Lehet, hogy ez a legbölcsebb, amit tehet.
Meg az, hogy legközelebb aranyvérű nőt vesz el.
Hermione borzadó kis nyikkanást hallatott. Yaxley ránézett,
mire a lány köhécselt, és elfordult.
– Én-én… – dadogta Ron.
– Mindenesetre ha az én feleségemet vádolnák azzal, hogy
sárvérű – folytatta Yaxley –, nem mintha elvennék olyan nőt,
aki akár csak szóba állt valaha azzal az aljanéppel –, és a
Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője utasítana valamire,
akkor én nem késlekednék végrehajtani azt az utasítást. Értjük
egymást, Cattermole?
– Igen – suttogta Ron.
– Akkor lásson neki, és egy órán belül legyen csontszáraz az
irodám, különben már most borítékolhatja a felesége
vérvizsgálatának az eredményét!
A felvonó aranyrácsa zörögve kinyílt. Yaxley biccentett és
undok mosolyt villantott Harryre – akinek nyilván értékelnie

247
kellett volna Cattermole legorombítását –, majd sarkon fordult,
és elvonult egy másik lift felé. Harry, Ron és Hermione beléptek
a magukéba, de senkinek nem akaródzott beszállni melléjük:
mintha leprások lettek volna. A rács fémes csattanással
becsukódott, és a fülke elindult felfelé.
– Most mi lesz? – Ron rémült és tanácstalan volt. – Ha nem
csinálom meg, amit mondott, a feleségemet – mármint
Cattermole feleségét…
– Veled megyünk, együtt kell maradnunk… – kezdte Harry, de
Ron vadul rázta a fejét.
– Az hülyeség lenne, nincs annyi időnk. Ti keressétek meg
Umbridge-et, én addig rendet csinálok Yaxley irodájában – de
hogy tudom elállítani az esőt?
Hermione tüstént hadarni kezdte:
– Próbáld meg a Finite incantatemet, attól eláll az eső, ha rontás
vagy ártás okozza. Ha nem, akkor valamelyik klimatizáló bűbáj
bolondult meg, és az már keményebb dió. Annyit mindenképp
megtehetsz, hogy Leperexet szórsz a holmijaira, hogy legalább
ne ázzanak el teljesen…
– Most mondd el újra, de lassabban. – Ron penna után kutatott a
zsebében, de ekkor a lift hirtelen megállt, és egy testetlen női
hang közölte: – Négyes szint, Varázslény-Felügyeleti Főosztály:
Bestia, Értelmes Lény és Szellem tagozatok, Mágus-Kobold
Kapcsolatok Hivatala, Kártevőügyi Tanácsadó Iroda. – Kinyílt a
rács, és beszállt két varázsló meg egy raj halványlila
papírrepülő; utóbbiak csapongva röpdösték körül a fülke
mennyezeti lámpáját.
– Jó reggelt, Albert – mosolygott rá Harryre az egyik új utastárs,
egy bozontos bajszú férfi. Közben a lift újra mozgásba lendült.
A bajuszos vetett egy oldalpillantást Ron és Hermione felé –
Hermione suttogva darálta az instrukciókat Ronnak –, majd

248
közelebb hajolt Harryhez, és cinkos vigyorral odadörmögte
neki: – Dirk Cresswell, a koboldosoktól, mi? Zsíros fogás,
Albert. Lefogadom, hogy most végre megkapom a posztját!
Azzal jelentőségteljesen kacsintott. Harry képességei szerint
viszonozta a vigyort, remélve, hogy ez megteszi válasz helyett.
Közben a lift ismét megállt, és kinyílt a rács.
– Kettes szint, Varázsbűn-üldözési Főosztály, Varázshasználati
Főosztály, Auror Parancsnokság, Wizengamot Végrehajtási
Szolgálat – tájékoztatott a boszorkányhang.
Harry látta, hogy Hermione finoman meglöki Ront, aki erre
gyorsan kiszállt a liftből, csakúgy mint a másik két varázsló.
Harry és Hermione így magukra maradtak. Amint becsukódott
az aranyrács, Hermionéból kitört a szó:
– Figyelj, Harry, azt hiszem, mégiscsak utána kellene mennem,
nem fog boldogulni, és ha lebukik, akkor az egész akció…
– Egyes szint, mágiaügyi miniszter és Miniszteri Hivatal.
A rács újfent kinyílt, s a zörgést Hermione elakadó lélegzetének
hangja követte. Négy ember állt előttük, s ketten közülük
elmélyülten beszélgettek: egy hosszú hajú varázsló pompás
fekete-arany talárban és egy tömzsi, békaképű boszorkány, aki
rövid hajában bársonymasnit viselt, és egy csiptetős írótáblát
ölelt magához.

249
Tizenharmadik fejezet


A Mugliivadék-ellenőrző Bizottság


– Ah, Mafalda! – nézett rá Umbridge Hermionéra. – Travers
küldte magát, igaz?
– I-igen – cincogta Hermione.
– Helyes, helyes, maga tökéletesen megfelel. – Umbridge ismét
a fekete-arany taláros varázslóhoz fordult: – Ezzel meg is
oldódott a probléma, miniszter úr. Ha Mafalda vezeti a
jegyzőkönyvet, akár azonnal kezdhetünk. – Tekintete elidőzött
az írótáblára csíptetett pergamenen. – Tíz emberünk van mára,
és az egyikük egy minisztériumi alkalmazott felesége! Ejnye,
ejnye… hát még ide is beférkőztek!
E szavakkal Umbridge belépett a liftbe Hermione mellé, s így
tett az a két varázsló is, akik még jelen voltak a miniszterrel
folytatott beszélgetése közben.
– Egyenesen lemegyünk, Mafalda, a tárgyalóteremben mindent
megtalál, amire szüksége lesz. Jó reggelt, Albert, nem száll ki?
– De igen – felelte Runcorn mély hangján Harry, és kilépett a
fülkéből.
A háta mögött csattanva bezárult a rács, s a fülke elindult lefelé.
Harry hátranézett a válla fölött, és még egy pillanatig látta
Hermione megszeppent arcát, mellette a két megtermett
varázslót, és a válla magasságában Umbridge bársonymasniját.
– Mi járatban van, Runcorn? – kérdezte a mágiaügyi miniszter.
Hosszú fekete haja és szakálla volt, amibe ősz szálak vegyültek;
megcsillanó szemét széles, kiugró homlok árnyékolta be, s ettől
Harrynek némileg olyan érzése támadt, mintha egy szikla alól

250
kikukucskáló rákkal állna szemben.
– Váltanom kell egy szót… – Harry egy pillanatra elakadt. –
Arthur Weasleyvel. Valaki azt mondta, idefent van.
– Nocsak – vonta fel a szemöldökét Pius Thicknesse. – Csak
nem rajtakapták, hogy kapcsolatba lépett egy nemkívánatos
személlyel?
– Nem – felelte kiszáradt torokkal Harry. – Nem, szó nincs
semmi ilyesmiről.
– Majd lesz, csak idő kérdése – legyintett Thicknesse. – Az én
szememben a vérárulók semmivel se jobbak a sárvérűeknél. Na
minden jót, Runcorn!
– Minden jót, miniszter úr.
Harry a folyosó vastag szőnyegén távolodó miniszter után
nézett. Amint Thicknesse eltűnt a szeme elől, előhúzta nehéz,
fekete köpönyege alól a láthatatlanná tévő köpenyt, magára
öltötte, és elindult a folyosón az ellenkező irányba. Runcorn
olyan magas volt, hogy görnyedten kellett járnia, másként
kilátszott volna óriási cipője a köpeny alól.
Rémület lüktetett a gyomrában. Ahogy sorban elhaladt a fényes
faajtók előtt – melyek mindegyikén kis tábla hirdette, ki és
milyen beosztás birtokában használja a mögötte levő helyiséget
–, nyomasztani kezdte a minisztériumnak, ennek az
áttekinthetetlen és legyőzhetetlen óriásgépezetnek a hatalma, s a
tervet, amit négy héten át csiszolgattak Ronnal és Hermionéval,
egyszerre nevetségesnek és gyermetegnek érezte. Barátaival
kizárólag arra koncentráltak, hogyan tudnak észrevétlenül
bejutni az épületbe; egy pillanatig se gondolkoztak el azon, mi
lesz, ha el kell válniuk. És lám, most Hermionét lecipelték egy
tárgyalóterembe, ahonnan nyilván hosszú órákig nem tud majd
elszabadulni; Ronra rábíztak egy feladatot, ami messze
meghaladja a képességeit, s aminek a teljesítésétől egy nő

251
szabadsága függhet; ő, Harry pedig a legfelső emeleten
kóvályog annak ellenére, hogy a embere az imént ment le a
lifttel.
Megállt, a falnak támaszkodott, és törte a fejét, hogy mitévő
legyen. A csend is nyomasztotta: nem hallatszott se beszélgetés,
se léptek zaja; a vörös szőnyeges folyosók olyan némák voltak,
mintha Disaudio-bűbájt szórtak volna rájuk.
Ezen az emeleten kell lennie a szobájának, gondolta Harry.
Valószínűtlennek tűnt, hogy Umbridge a munkahelyén tárolná
az ékszereit, ugyanakkor botorság lett volna ellenőrzés nélkül
kizárni ennek a lehetőségét. Harry folytatta hát útját a folyosón;
egyetlen emberrel találkozott csak, egy homlokát ráncoló
varázslóval, aki menet közben utasításokat mondott tollba az
előtte lebegő pennának, amely szaporán rótta a betűket egy
hosszú pergamentekercsre.
Harry most már figyelmesen elolvasott minden ajtófeliratot.
Befordult egy sarkon, és mikor a következő folyosószakasz
közepére ért, oldalt egy tágas, nyitott részt pillantott meg, ahol
tucatnyi boszorkány és varázsló ült több oszlopban felállított,
iskolapadokhoz hasonló, de azoknál szebb kidolgozású és
firkálmánymentes kis asztalok mögött. Harry megtorpant és
megbámulta őket, a látvány ugyanis nem mindennapi volt: az
asztaloknál dolgozók tökéletesen egyszerre billegették és
lengették pennáikat, és a fejük körül négyzet alakú színes lapok
röpködtek kicsi, rózsaszín papírsárkányok módjára. Harrynek
néhány másodperc után feltűnt a folyamatot jellemző
ritmikusság, s hogy a papírlapok mind hasonló röppályát írnak
le; további pár másodperc múlva pedig rájött, hogy az itt
dolgozók brosúrákat készítenek: a repülő papírok, ezeknek a
lapjai, megírásuk után egymásra szálltak, összehajtották
magukat, és elfoglalták helyüket az egyes dolgozók melletti

252
csinos rakásokon.
Harry lábujjhegyen odaosont a legközelebbi asztalhoz, melynél
egy fiatal boszorkány dolgozott – óvatossága fölöslegesnek tűnt,
mert a padlót itt is vastag szőnyeg borította, így a tollnokok
akkor se hallhatták volna meg a lépteit, ha nem kötötte volna le
teljesen a figyelmüket a munkájuk –, és elcsent egy kész
brosúrát a nő melletti rakás tetejéről. A köpeny rejtekében aztán
szemügyre vette a füzetet, melynek rózsaszínű borítóján az
alábbi cím állt cikornyás arany betűkkel:

A SÁRVÉRŰEK
Értekezés az aranyvérűek békés társadalmát
fenyegető veszedelemről

A cím alatti rajzon egy piros, szirmaival szenvelgő arcot
mintázó rózsát fojtogatóan körülfont egy ádázul vicsorgó zöld
gyomnövény. A borítón a szerző neve nem volt feltüntetve, de
most, hogy a brosúrát nézegette, Harry ismét érezte, hogy szúrni
kezd a heg a jobb kézfején. Gyanúja hamar megerősítést nyert,
mert a fiatal boszorkány, aki mellett állt, szaporán billegő
pennáját fel sem emelve így szólt:
– Nem tudja valaki, a vén banya ma is egész nap sárvérűeket fog
kihallgatni?
– Csendesebben… – A szomszédos asztalnál körmölő varázsló
szorongva körbepislogott, s közben véletlenül lesodorta az egyik
lapot, amin dolgozott.
– Miért, már varázsfüle is van, nemcsak mágikus szeme?
A fiatal boszorkány felnézett a brosúragyártók asztalaival
szemközti fényes mahagóniajtóra. Harry követte pillantását, s
mint gejzírből a forró gőz, úgy tört fel benne a harag. Azon a
helyen, ahol a mugli házak bejáratán a kémlelőlyuk van, egy

253
nagy, ragyogó kék íriszű szemgolyót foglaltak bele az ajtó
fájába – egy szemet, ami megrendítően ismerős lehetett
mindenkinek, aki valaha találkozott Alastor Mordonnal.
Harry egy percre megfeledkezett róla, hol van és mi dolga itt;
sőt azt is elfelejtette, hogy láthatatlan. Odacsörtetett az ajtóhoz,
hogy közelebbről megnézze a szemet. Az mozdulatlan volt;
üvegesen, vakon meredt felfelé. Alatta egy kis réztáblán ez állt:

Dolores Umbridge
miniszteri hivatali államtitkár

Ez alatt egy fényesebb, új tábla kapott helyet:

A Mugliivadék-ellenőrző Bizottság elnöke

Harry hátranézett a brosúramásolók felé; bármilyen elmélyülten
dolgoztak, aligha bízhatott abban, hogy nem veszik észre, ha az
orruk előtt kinyílik egy üres iroda ajtaja. Elővett hát az egyik
belső zsebéből egy furcsa tárgyat: olyan volt, mint egy régi
bicikliduda, ami kapálózó kis lábakat növesztett. Ezután a
köpeny rejtekében leguggolt, és útjára engedte a csalizaj-gépet.
A fürge kis masina egy szempillantás alatt eltűnt az asztal-,
szék- és emberi lábak erdejében. Harry felállt, megfogta az ajtó
gombját, és várt. Néhány másodperc elteltével jókora durranás
remegtette meg a levegőt, majd csípős, fekete füst gomolygott
fel az egyik sarokban. Az első sorban ülő fiatal boszorkány
rémülten felsikoltott, majd kollégáihoz hasonlóan ő is felugrott
az asztalától, és a rózsaszín papíresőben forgolódva
meresztgetni kezdte a szemét a zaj és a füst forrását keresve.
Harry elfordította az ajtógombot, besurrant Umbridge irodájába,
és becsukta maga után az ajtót.

254
Hirtelen úgy érezte, mintha visszarepült volna az időben. A
helyiség Umbridge roxforti szobájának szakasztott mása volt:
minden vízszintes felületet csipketerítő takart, csipkealátéteken
száraz virággal teli vázák erdeje állt, s a falakon lógó tarka
dísztányérokon émelyítően aranyos, masnis cicák ugrabugráltak.
Az íróasztalon fodros-virágos terítő díszelgett. Mordon szemére
hátulról teleszkópszerű eszköz volt szerelve: ez lehetővé tette,
hogy Umbridge megfigyelhesse beosztottait a csukott ajtón át.
Harry belenézett a távcsőbe – a tollnokok egytől egyig a
csalizaj-gép körül álltak –, azután kirántotta az ajtóból, amin így
egy kerek lyuk maradt. Kivette a teleszkópból a mágikus
szemgolyót, és a zsebébe süllyesztette. Azután hátat fordított az
ajtónak, felemelte pálcáját, és eldörmögte a varázsigét:
– Invito medál!
Nem történt semmi, de ez nem lepte meg Harryt: tisztában volt
vele, hogy Umbridge ismeri és alkalmazza a védőbűbájokat.
Besietett hát az íróasztal mögé, és nekilátott a fiókok módszeres
átkutatásának. Talált pennákat, noteszeket és Magifixet;
elvarázsolt gemkapcsokat, amelyek kukacok módjára kimásztak
a fiókjukból, és vissza kellett pöckölni őket; talált egy csipkével
borított dobozt, tele masnikkal és hajcsatokkal – de a medál nem
került elő.
Az íróasztal mögött egy kartotékszekrény állt. Harry most ennek
a fiókjait húzogatta ki. Frics roxforti kartotékszekrényeinek
fiókjaihoz hasonlóan ezek is tele voltak füles dossziékkal, s
mindegyik fülre egy-egy név volt írva. A legalsó fiókban aztán
Harry talált valamit, ami átmenetileg feledtette vele a házkutatás
eredeti célját: Mr Weasley dossziéján akadt meg a szeme.
Elővette a fiókból, és kinyitotta.
ARTHUR WEASLEY
Vérminőség: Aranyv., erős muglibarát hajlam.

255
Bizonyítottan tagja a Főnix Rendjének.
Család: Feleség (aranyvérű), 7 gyermek, 2 Roxfortban
tanul.
NB. Legkisebb fia jelenleg otthon, súlyos beteg, miniszt.
ellenőrizve.
Biztonsági besorolás: MEGFIGYELENDŐ. Folyamatos
megf. szükséges. 1. sz. nemkívánatos személy nagy
valószínűséggel kapcsolatot keres vele (előzőleg megszállt W.
házában).
– Egyes számú nemkívánatos személy – motyogta maga elé
Harry, miközben visszacsúsztatta helyére Mr Weasley
dossziéját, és betolta a fiókot. Volt egy biztos tippje arra, hogy
ki lehet az, és valóban, mikor felegyenesedett és további
lehetséges rejtekhelyeket keresve körülnézett a szobában,
megpillantott a falon egy plakátot, amit az ő képe töltött ki. A
mellkasát nagybetűs felirat szelte át: 1. SZ. NEMKÍVÁNATOS
SZEMÉLY. A plakátra rá volt ragasztva egy kiscicával díszített
rózsaszín cetli. Harry odalépett, hogy elolvassa. A cetlin
Umbridge kézírásával ez állt: megbüntetendő.
Harry dühe ettől újra felizzott, de azért folytatta a kutatást:
sorban belekotort minden egyes szárazvirágos vázába és
kosárba, de – mint azt előre sejtette – egyikben sem talált rá a
medálra. Ezután még egyszer végignézett a szobán – s egy
pillanatra elállt a szívverése. Dumbledore nézett rá egy kis
tükörből, ami az íróasztal melletti könyvespolcon állt.
Harry odarohant a polchoz, és lekapta róla a tükröt – de amint
hozzáért, rádöbbent, hogy az nem tükör. Dumbledore egy könyv
fényes borítójáról nézett rá szomorkás mosollyal. Harry most
látta csak meg a varázsló süvegét részben eltakaró, kacskaringós
zöld betűket: Hírnév és hazugságok – Albus Dumbledore élete.
Lejjebb, Dumbledore mellkasán árnyalatnyival kisebbel szedve

256
ez állt: írta: Rita Vitrol, az Armando Dippet – Bölcs vagy
bolond? c. sikermű szerzője.
Harry véletlenszerűen felcsapta a könyvet, s egy egész oldalas
fotót pillantott meg benne. Az két tinédzserfiút ábrázolt, akik
egymás vállát átkarolva álltak, és teli szájjal kacagtak.
Dumbledore-nak itt könyékig érő haja volt és pamacsnyi kis
szakálla, hasonló ahhoz, ami Krum állán annyira bosszantotta
Ront. A Dumbledore mellett némán hahotázó fiú aranyló haja
csigákban hullott a vállára, s arca szertelenül vidám természetet
sejtetett. Harryben felmerült, hogy talán a fiatal Doge lehet az,
de mielőtt elolvashatta volna a képaláírást, kinyílt a szoba ajtaja.
Ha Thicknesse nem hátrafelé nézve lépett volna be, Harrynek
nem lett volna ideje összehúzni magán a láthatatlanná tévő
köpenyt. A miniszter valószínűleg még így is elkapott egy
villanásnyi mozgást a szeme sarkával, mert pár másodpercre
megdermedt, és arra a helyre bámult, ahol Harry eltűnt. Végül
arra juthatott, hogy biztos csak Dumbledore vakarta meg az
orrát a könyvborítón – Harry ugyanis sebtében visszarakta a
kötetet a polcra –, mert ezután az íróasztalhoz lépett, és
pálcájával rábökött a tintatartóba készített pennára. Az
írószerszám kiugrott, és nekiállt leírni egy Umbridge-nak szóló
üzenetet. Harry eközben lassú, nesztelen léptekkel, lélegzését is
elnémítva kihátrált a szobából a folyosóterembe.
A brosúramásolók azóta se mozdultak a használt csalizaj-gép
mellől, ami még mindig füstölgött és néha fáradtan dudált
egyet-egyet. Harry sietve visszaindult a folyosón, de még
hallotta a fiatal boszorkány sopánkodását:
– Lefogadom, hogy a kísérleti bűbájosoktól szökött meg.
Szörnyen gondatlan társaság, emlékeztek arra a múltkori
mérgező kacsára?
A lift felé siettében Harry újra fontolóra vette a lehetőségeket.

257
Kezdettől fogva valószínűtlennek tartotta, hogy a medál a
minisztériumban van; azzal is tisztában volt, hogy mivel
Umbridge egy zsúfolt tárgyalóteremben ül, pillanatnyilag
esélyük sincs rá, hogy kibűvöljék belőle a medál hollétét. Az
elsődleges céljuk tehát csak az lehet, gondolta, hogy kijussanak
a minisztériumból, mielőtt leleplezik őket – pár nappal később
majd újra eljönnek. Először is meg kell keresnie Ront, aztán
majd együtt kitalálják, hogyan szabadítsák ki Hermionét a
tárgyalóteremből.
A lift üresen érkezett. Harry beugrott a fülkébe, s amint az
elindult, levetette a láthatatlanná tévő köpenyt. Mikor aztán a lift
csikorogva megállt a kettes szinten, hatalmas
megkönnyebbülésére nem más szállt be mellé, mint a bőrig
ázott, kétségbeesett arcú Ron.
– J-jó reggelt – dadogta oda Harrynek, miközben rájuk
csukódott a rács.
– Én vagyok az, Ron! Harry!
– Harry! Jaj, persze, elfelejtettem, hogy nézel ki… Hermione
mért nincs veled?
– Umbridge elkapta, le kellett mennie vele egy tárgyalóterembe,
és…
Mielőtt Harry befejezhette volna a mondatot, a lift megint
megállt. Kinyílt a rács, és Mr Weasley lépett a fülkébe egy éltes,
szőke boszorkány oldalán, akinek a haja olyan magasra fel volt
fésülve, hogy hangyavárhoz hasonlított.
– …értem én, mit mond, Wakanda, de ebbe én nem…
Amint észrevette Harryt, Mr Weasley elnémult. Harry nagyon
furcsán érezte magát, mert Ron apja még sosem nézett rá olyan
haragosan és megvetően, mint most. A lift rácsa becsukódott, és
a fülke továbbindult lefelé négy utasával.
– Jó napot, Reg – köszönt Mr Weasley, miután Ron talárjának

258
csöpögését hallva odafordult. – Nem ma hallgatják ki a
feleségét? Öhm… mi történt magával? Hol ázott így el?
– Yaxley szobájában esik – felelte Ron. Mr Weasley vállához
beszélt, Harry gyanúja szerint azért, mert félt, hogy apja
ráismer, ha egymás szemébe néznek. – Nem tudtam elállítani,
ezért leküldtek, hogy keressem meg Bernie… Pillsworth-t, ha
jól emlékszem a nevére…
– Igen, mostanában több szobában is esett – bólogatott Mr
Weasley. – Próbálta a Meteoronto recantót? Bletchleynél
működött.
– Meteoronto recanto? – motyogta Ron. – Nem, azt nem
próbáltam. Kösz, ap… illetve, köszönöm, Arthur.
A rács kinyílt, s a hangyavár-hajú boszorkány kiszállt. Ron
elviharzott mellette, és eltűnt. Harry követni akarta, de elállta az
útját Percy Weasley, aki úgy lépett be a liftbe, hogy fel se nézett
az iratból, amit épp olvasott.
A rács már újra zárva volt, mikor Percy észrevette, hogy a
fülkében ott van az apja: felpillantott, meglátta Mr Weasleyt,
erre piros lett, mint a retek, és a következő emeleten
pánikszerűen távozott a liftből. Harry most is megpróbált
kiszállni, de ezúttal Mr Weasley karjába ütközött.
– Egy pillanat, Runcorn.
A rács becsukódott, s miközben a következő szint felé haladtak,
Mr Weasley így szólt:
– Hallom, jelentést tett Dirk Cresswellről.
Harrynek az volt az érzése, hogy Mr Weasley még a Percyvel
való találkozásért is rajta készül elverni a port. Úgy döntött,
legjobb lesz, ha értetlenkedik.
– Tessék?
– Ne játssza meg magát, Runcorn! – mérgelődött Mr Weasley. –
Maga nyomozta le a varázslót, aki meghamisította a családfáját,

259
nem?
– És ha igen?
– Vegye tudomásul, hogy Dirk Cresswellnek a kisujja is többet
ér magánál – mondta fojtott hangon Mr Weasley, miközben a
lift tovább haladt lefelé. – És ha túléli az Azkabant, meg fogja
találni magát, ahogy a felesége, a fiai és a barátai is…
– Arthur – szakította félbe Harry –, tud róla, hogy megfigyelés
alatt áll?
– Csak nem fenyeget, Runcorn? – emelte fel a hangját Mr
Weasley.
– Nem, csak tájékoztatom. Minden lépését figyelik…
Kinyílt a rács. Az Átriumba érkeztek. Mr Weasley vetett még
egy lesújtó pillantást Harryre, aztán kifordult a liftből. Harry
megrendülten állt. Miért épp ennek a Runcornnak a bőrébe
kellett bújnia?… A rács becsukódott.
Harry elővette és magára öltötte a láthatatlanná tévő köpenyt.
Úgy döntött, lemond az esőverte irodával bajlódó Ron
segítségéről, és megpróbálja egyedül kihozni Hermionét. A
következő megállásnál kilépett a liftből, és fáklyákkal
megvilágított kőfalak között találta magát. A fenti faburkolatos
falú, szőnyegezett folyosók után ez a hely különösen
barátságtalannak tűnt. Harry megborzongott, s az induló lift
csikorgásával a fölében elnézett a Misztériumügyi Főosztály
termeibe vezető fekete ajtó felé.
Elindult, de nem a távoli ajtót vette célba, hanem egy másikat a
bal oldalon, amiről tudta, hogy a tárgyalótermekhez vezető
lépcsőre nyílik. Miközben lefelé lépkedett, ötletek, lehetőségek
kergették egymást az agyában. Volt még nála két csalizaj-gép;
vagy egyszerűen kopogjon be a tárgyalóterembe, és
Runcornként kérje, hogy szót válthasson Mafaldával? De vajon
Runcorn elég fontos ember-e ahhoz, hogy ezt megtehesse? És

260
ha sikerülne is, ha Hermione nem megy vissza hamar,
hajtóvadászat indulhat ellenük, még mielőtt idejük lenne kijutni
a minisztériumból…
Harry úgy elmerült gondolataiban, hogy nem is vette észre
rögtön a hideget. Olyan volt, mintha láthatatlan ködbe
ereszkedne, minden megtett lépéssel fagyosabb és fagyosabb
lett körülötte a levegő. A hideg lekúszott a torkán, belemart a
tüdejébe, és már érezte is, hogy belopja magát a lelkébe, a
szívébe a reménytelenség, az alattomos, bénító kétségbeesés…
Dementorok, gondolta.
Mikor leért a lépcsőn és elfordult jobbra, borzalmas jelenet
tárult a szeme elé. A sötét folyosó, amelyről a tárgyalótermekbe
vezető ajtók nyíltak, tele volt kámzsába rejtett arcú, fekete
alakokkal. Szaggatott hörgésük volt az egyetlen hang a komor
kőfalak között. A kihallgatásra beidézett mugliivadékok holtra
váltan, dideregve ültek a számukra kijelölt kemény fapadokon.
Többségük a tenyerébe rejtette arcát – talán ösztönösen így
próbálták megvédeni magukat a dementorok mohó szájától.
Voltak köztük, akik kísérővel érkeztek, mások egyedül voltak.
A dementorok fel-alá siklottak előttük, s a folyosó minden zugát
betöltő hideg, a végtelen reménytelenség és kétségbeesettség
úgy csapta meg Harryt, akár egy gonosz átok…
Győzd le, biztatta magát, de tudta, hogy ha rejtve akar maradni,
patrónust nem idézhet meg. Megindult hát, amennyire tudott,
zajtalanul; lépésről lépésre jobban elzsibbadt az agya, de erejét
összeszedve Hermionéra és Ronra gondolt, arra, hogy
barátainak szükségük van rá.
Rémületes érzés volt átkelni a tornyosuló fekete alakok között.
A kámzsa rejtette, szem nélküli arcok utána fordultak, ahogy
elhaladt előttük; biztosra vette, hogy érzik a jelenlétét, érzik,
hogy ott van egy ember, aki még tartja magát, akiben még

261
pislákol a remény…
Aztán egy ijesztő hirtelenséggel feltámadó zaj törte szét a
folyosó fagyos csöndjét: a bal oldali ajtók egyike kitárult, és
visszhangzó kiabálás áradt ki rajta.
– Ne, ne, én félvér vagyok! Értsék meg, félvér vagyok! Apám
varázsló volt, esküszöm, nézzenek utána, Arkie Alderton, híres
seprűtervező volt, könnyen utána lehet nézni, mondom…
Eresszetek el, eresszetek!
– Utoljára figyelmeztetem – csendült Umbridge hangja. Lágyan
beszélt, a mágikus erősítésnek köszönhetően hangja mégis
elnyomta a férfi kétségbeesett tiltakozását. – Ha ellenáll,
megkapja a dementorcsókot.
A férfi abbahagyta a kiabálást, s már csak száraz zokogása
visszhangzott a folyosón.
– Elvezetni! – adta ki az utasítást Umbridge.
Az ajtóban kisvártatva felbukkant két dementor, akik egy
félájult varázslót fogtak közre. Oszló, cafatos kezükkel a karját
markolták, úgy vonszolták el prédájukat a folyosón, s a sötétség,
mely uszályként követte őket, egykettőre elnyelte a
szerencsétlent.
– Jöjjön a következő! – zendült Umbridge hangja. – Mary
Cattermole!
Egy alacsony nő, akinek már addig is minden porcikája
remegett, most felállt. Egyszerű, dísztelen talárt viselt, fekete
haja hátul kontyba csavarodott. Holtsápadt volt. Bizonytalanul
elindult az ajtó felé, s mikor áthaladt a dementorok között,
Harry látta, hogy didergés fut végig a tagjain.
Harry hirtelen elhatározásból, szinte önkéntelenül lendült előre;
talán csak az hajtotta, hogy a nőnek ne kelljen egyedül
bemennie – mikor csukódni kezdett az ajtó Mary Cattermole
mögött, gyorsan besurrant rajta.

262
Ez nem az a tárgyalóterem volt, amelyikben egyszer
felelősségre vonták jogtalan bűbájgyakorlás miatt; sokkal kisebb
volt annál, de magas mennyezete a sötétbe veszett, így a benn
tartózkodónak olyan érzése támadt, mintha egy mélységes kút
fenekén állna.
Idebent is voltak dementorok, itt is érezhető volt jeges
kisugárzásuk; arctalan őrszemekként álltak a teremnek azokban
a sarkaiban, amelyek a legtávolabb estek a magas bírói
emelvénytől. Ez utóbbin, balusztrád mögött, ott ült Umbridge,
egyik oldalán Yaxleyvel, a másikon a Mrs Cattermole-nál nem
kevésbé sápadt Hermionéval. Az emelvény lábánál egy
ezüstösen ragyogó, hosszú szőrű macska sétált fel és alá; az ő
feladata volt – amint azt Harry nyomban kitalálta – megóvni az
emelvényen ülőket a dementorok okozta reményvesztettségtől:
azt a vádlottnak kellett éreznie, nem a vádlóknak.
– Üljön le – szólt lágy, selymes hangon Umbridge.
Mrs Cattermole odabotorkált a terem közepén, a bírói
emelvénnyel szemben álló magányos székhez. Amint leült rá,
láncok bújtak elő a karfából: a szék magához bilincselte foglyát.
– Maga Mary Elizabeth Cattermole? – kérdezte Umbridge.
Mrs Cattermole remegősen bólintott.
– A férje Reginald Cattermole, a Mágikus Gondnokság
munkatársa?
Mrs Cattermole elsírta magát.
– Nem tudom, hol marad, itt kellene lennie!
Umbridge ezt válaszra se méltatta.
– Gyermekei: Maisie, Ellie és Alfred Cattermole?
Mrs Cattermole erre még keservesebben zokogott.
– Annyira megrémültek, félnek, hogy nem megyek haza…
– Hiába sápítozik – mordult rá Yaxley. – Sárvérűek kölykei nem
keltenek szánalmat bennünk.

263
Mrs Cattermole sírása elnyomta az emelvény felé tartó Harry
lépéseinek zaját. Mikor átlépte azt a vonalat, amelyen a
patrónusmacska cirkált, hirtelen hőmérsékletváltozást érzett: az
emelvényen kellemes meleg volt. Biztos volt benne, hogy a
patrónus Umbridge-é, s azt is sejtette, hogy a macska azért
ragyog olyan fényesen, mert Umbridge pompásan érzi magát,
elemében van, élvezi, hogy érvényt szerezhet a
közreműködésével kiagyalt torz törvényeknek. Harry lassan,
óvatosan Umbridge, Yaxley és Hermione háta mögé araszolt az
emelvényen, és leült egy székre az utóbbi mögött. Nem merte
megszólítani a lányt, nehogy megijessze. Felvetődött benne,
hogy Disaudio-bűbájt szór Umbridge-re és Yaxleyre, de félt,
hogy Hermione az elmotyogott varázsigétől is összerezzen.
Mikor azonban Umbridge felemelte hangját, hogy tovább
faggassa Mrs Cattermole-t, Harry kihasználta az alkalmat.
– Itt vagyok mögötted – súgta Hermione fülébe.
Óvatossága helyénvalónak bizonyult: Hermione ijedtében úgy
összerándult, hogy kis híján feldöntötte a tintásüveget, amibe a
kihallgatási jegyzőköny vezetéséhez használt pennát mártogatta.
Umbridge és Yaxley azonban Mrs Cattermole-ra koncentráltak,
így a heves mozdulat elkerülte figyelmüket.
– Mikor ma reggel a minisztériumba érkezett, egy pálcát
koboztak el magától – mondta Umbridge. – Nyolc és
háromnegyed hüvelyk hosszú, cseresznyefa, a magja
egyszarvúszőr. Pontos a leírás?
Mrs Cattermole bólintott, és megtörölte a szemét talárja ujjával.
– Közölné velünk, mely boszorkánytól vagy varázslótól
tulajdonította el azt a pálcát?
– Hogy mit…? – szipogott Mrs Cattermole. – Én nem… nem
tulajdonítottam el senkitől. Vettem, tizenegy éves koromban. A
pálcám… választott engem.

264
Az asszony újra keserves zokogásban tört ki.
Umbridge finom, kislányos kacagást hallatott, amitől Harry
annyira felbőszült, hogy legszívesebben átokkal némította volna
el őt. Umbridge előredőlt, hogy még jobban lássa áldozatát, s
ahogy áthajolt a balusztrád fölött, egy aranyló tárgy lendült
előre a nyakában: a medál.
Hermione észrevette, és halkat sikkantott, de két szomszédja
csak a prédát figyelte, süket volt minden egyébre.
– Nem, nem – mondta Umbridge. – Az ki van zárva, Mrs
Cattermole. A pálcák csak boszorkányt vagy varázslót
választanak. Maga nem boszorkány. Nézzük csak meg, miket írt
a kérdőívre, amit kiküldtünk magának – legyen szíves, adja ide,
Mafalda.
Umbridge kinyújtotta apró kezét – egész lénye annyira
békaszerű volt, hogy Harry elcsodálkozott, hogy nem lát
úszóhártyát az ujjai között. Hermionénak remegett a keze a
felháborodástól. Turkálni kezdett a szomszédos széken
tornyosuló irathalomban, s végül kiemelt belőle egy
pergamenköteget, amin Mrs Cattermole neve állt. Miután átadta
Umbridge-nak, rámutatott a nő blúzának fodrai között csillogó
nyakláncdíszre.
– Nagyon… nagyon szép darab – jegyezte meg.
– Mi? – vakkantotta Umbridge, és lenézett a mellére. – Ja
igen… régi családi ékszer. – Kedvtelve megveregette a dús
keblén pihenő medált. – Az „S” a Selwyn családra utal… a
rokonaim… megjegyzem, alig akad olyan aranyvérű család,
akikkel ne állnék rokonságban… Nagy kár – folytatta emeltebb
hangon, Mrs Cattermole kérdőívét lapozgatva –, hogy magáról
nem mondható el ugyanez. Szülők foglalkozása:
zöldségkereskedő.
Yaxley gúnyosan felkacagott. Az emelvény tövében kitartóan

265
cirkált a hosszú szőrű ezüstmacska, a sarkokban mozdulatlanul
várakoztak a dementorok.
Umbridge hazugsága volt az utolsó csepp a pohárban; hogy a
medált, amivel egy pitiáner tolvaj megvesztegette, képes
arcátlan módon aranyvérűsége legújabb bizonyítékaként
beállítani – ez több mint elég volt hozzá, hogy Harrynek az
agyába szökjön a vér és minden óvatosságát sutba dobja.
Előreszegezte a pálcáját – még arra se ügyelt, hogy kezét a
köpeny alatt tartsa –, és kimondta az átkot:
– Stupor!
Piros fény villant. Umbridge előrebukott, feje nagyot koppant a
balusztrádon; Mrs Cattermole iratai az öléből a padlóra
csúsztak, és a cirkáló ezüstmacska eltűnt. Abban a minutumban
jéghideg levegő árasztotta el az emelvényt, mintha szél támadt
volna. Yaxley megzavarodva kapkodta a fejét, kereste a baj
okozóját, és egyszerre meg is pillantotta a lebegő kezet s abban
a rámeredő pálcát. Megpróbált ő is pálcát rántani, de elkésett
vele.
– Stupor!
Yaxley összegörnyedve bukott le a székről, és fektében is úgy
maradt.
– Harry!
– Hermione, nem bírtam elviselni, hogy itt ül, és…
– Harry! Mrs Cattermole!
Harry megpördült, s ugyanazzal a lendülettel ledobta magáról a
láthatatlanná tévő köpenyt. Az eddig a sarkokban strázsáló
dementorok most megindultak a székhez láncolt nő felé;
valahogyan – vagy mert a patrónus eltűnt, vagy mert
megérezték, hogy parancsolóik már nem urai a helyzetnek –
rájöttek, hogy szabad a préda, nem kell tovább türtőztetniük
magukat. Mrs Cattermole velőtrázóan felsikoltott – egy nyálkás,

266
undok kéz az állára tapadt és hátraszorította a fejét.
– Expecto patronum!
Harry pálcájának hegyéből kirobbant az ezüstös szarvas, és már
ugrott is a dementorok felé. Azok meghátráltak, és újra
beleolvadtak a sötétbe. A szarvas körülvágtatott a
tárgyalóteremben, s a macskáénál erősebb, több meleget adó
fénye a helyiség minden zugából kikergette a sötét hideget.
– Vedd magadhoz a horcruxot! – szólt még oda Hermionénak
Harry, aztán leugrott az emelvény lépcsőjén, gyorsan a
táskájába tömte a láthatatlanná tévő köpenyt, majd odasietett
Mrs Cattermole-hoz.
– Maga? – suttogta az asszony Harry arcába meredve. – De
hát… Reg azt mondta, hogy maga adta le a nevemet, maga miatt
hívtak be ide!
– Tényleg? – dörmögte Harry, miközben az asszony karjára
csavarodott láncokat rángatta. – Időközben meggondoltam
magam. Diffindo! – Nem történt semmi. – Hermione, hogy lehet
leszedni ezt a láncot?
– Várj, még meg kell itt csinálnom valamit…
– Hermione, körül vagyunk véve dementorokkal!
– Tudom, Harry, de ha Umbridge magához tér és nem találja a
medált… le kell másolnom… Geminio! Így ni… ez jó lesz
helyette…
Hermione leszaladt az emelvényről.
– Na lássuk… Relaxo!
A láncok csörögve visszahúzódtak a szék karfájába. Mrs
Cattermole azonban épp olyan rémültnek tűnt, mint annak
előtte.
– Semmit sem értek – suttogta.
Harry talpra segítette őt, és közben magyarázott neki:
– Kivisszük magát innen. Menjen haza, fogja a gyerekeit, és

267
tűnjenek el, ha kell, utazzanak külföldre! Vegyenek álruhát, és
meneküljenek! Láthatta, mi folyik itt, nem számíthat
tisztességes eljárásra.
– Hogy fogunk kijutni, Harry? – aggodalmaskodott Hermione. –
A folyosón nyüzsögnek a dementorok.
– Patrónusokkal – felelte Harry, és a magáéra szegezte pálcáját.
A vágtató szarvas lépésre lassított, és – még mindig ragyogó
fényt sugározva – az ajtó felé indult. – Megidézünk, ahányat
csak tudunk. Hívd a tiédet, Hermione!
– Expec… expecto patronum – próbálkozott a lány. Nem történt
semmi.
– Minden más bűbájban profi – magyarázta Harry az értetlenül
pislogó Mrs Cattermole-nak. – Pech, hogy pont ez az egy nem
megy neki… Na mindegy, gyerünk!
– Expecto patronum!
Hermione pálcájából kiröppent egy ezüst vidra; leírt egy kecses
ívet, majd megállt a szarvas mellett.
– Gyerünk – mondta Harry, s kis csapatuk élére állva elindult az
ajtó felé.
Mikor a patrónusok kiröppentek a tárgyalóteremből, meglepett
kiáltások hangzottak fel odakint. Harry az ajtón kilépve
körülnézett. A dementorok mindkét oldalon visszavonultak:
szétrebbentek az ezüstös fénylények előtt, és bemenekültek a
sötétségbe.
– Az a döntés született, hogy mindnyájan menjenek haza, és
rejtőzzenek el családostól – szólította meg Harry a várakozó
mugliivadékokat, akiket elkápráztatott a patrónusok vakító
fénye, s egyelőre moccanni sem mertek. – Ha tehetik, utazzanak
külföldre. Kerüljenek el minden helyet, aminek köze van a
minisztériumhoz. Ez az… öhm… az új hivatalos álláspont. Most
pedig, kérem, kövessék a patrónusokat az Átriumba.

268
A lépcsőn és a liftekhez vezető folyosón senki nem állta útjukat,
de hogy a továbbiakban is minden ilyen simán megy majd,
afelől Harrynek komoly kétségei voltak. Feltűnés nélkül át
kellett volna juttatnia az Átriumon egy ezüst szarvast, egy
repülő vidrát meg vagy húsz embert, akiknek a fele vád alá
helyezett mugliivadék, és kénytelen volt belátni, hogy ez nem
lehetséges. Azonban alighogy levonta magában ezt a
kellemetlen következtetést, már meg is érkezett a lift.
– Reg! – sikoltott fel Mrs Cattermole, és Ron karjaiba vetette
magát. – Runcorn kiszabadított, megtámadta Umbridge-et és
Yaxleyt, és azt mondta, meneküljünk külföldre! Azt hiszem,
igaza van, Reg, siessünk haza, fogjuk a gyerekeket, és… mitől
vagy ilyen vizes?
– Víztől – dörmögte Ron, és kiszabadította magát a nő
öleléséből. Harry, rájöttek, hogy behatolók vannak a
minisztériumban, valami lyukat emlegetnek Umbridge ajtaján,
szerintem kábé öt percünk van, ha…
Hermione arcára rémület ült ki, s patrónusa abban a pillanatban
pukkanva szertefoszlott.
– Harry, ha csapdába esünk itt…!
– Nem fogunk, ha sietünk – vágta rá Harry, a néma
tanácstalanságban álldogáló csapathoz intézve szavait. – Kinél
van pálca?
Nagyjából minden második ember feltette a kezét.
– Rendben. Mindenki, akinek nincs pálcája, csatlakozzon
valakihez, akinek van, és maradjon együtt vele. Sietnünk kell,
különben feltartóztatnak minket. Gyerünk!
Az egész társaságnak sikerült két fülkébe bepréselődnie.
Miközben Harry patrónusa őrt állt az aranyrács előtt, az
becsukódott, és a fülkék emelkedni kezdtek.
– Nyolcas szint – jelentette a női hang. – Átrium.

269
Harry azonnal rájött, hogy bajban vannak. Az Átriumban nagy
csapatnyi ember mozgott: sorban odaléptek a kandallókhoz, és
lezárták őket.
– Harry! – cincogta Hermione. – Most mi lesz?
– Állj! – harsogta Harry. Runcorn basszusa bezengte az
Átriumot; a kandallók lezárását végző varázslók megdermedtek.
– Utánam – súgta oda Harry a megrettent mugliivadékoknak,
akik nyáj módjára el is indultak mögötte. Ron és Hermione
voltak a sereghajtók.
– Mi történt, Albert? – kérdezte idegesen az a kopaszodó
varázsló, aki korábban Harry nyomában ugrott ki a kandallóból.
– Ennek a csapatnak távoznia kell, mielőtt lezárják a kijáratokat
– jelentette ki a tőle telhető legnagyobb határozottsággal Harry.
Az előtte álló varázslók megzavarodva összenéztek.
– Azt az utasítást kaptuk, hogy senkit ne engedjünk…
– Ellentmond nekem? – mennydörögte Harry. – Azt akarja,
hogy a maga családfáját is megvizsgáltassam, ahogy Dirk
Cresswellét?
A kopaszodó varázsló ijedten hátrálni kezdett.
– Nem, dehogy! Csak megjegyeztem, mert… mert úgy tudom,
hogy őket kihallgatásra hívták be, és…
– Tiszta a vérük – jelentette ki dörgő hangon Harry. Szavai égi
szózatként visszhangzottak az Átriumban. – Merem állítani,
hogy tisztább, mint sokaké maguk közül. Távozzanak! – fordult
a mugliivadékokhoz, akik nem is kérették magukat: odasiettek a
még működő kandallókhoz, és párosával eltűntek bennük. A
minisztériumi varázslók nem avatkoztak közbe; egy részük
megzavarodva, mások ijedten vagy épp bosszús képpel álltak.
És akkor…
– Mary!
Mrs Cattermole hátrapillantott a liftek felé. Az egyik fülkéből az

270
igazi Reg Cattermole szállt ki, hamuszín arccal, de már nem
öklendezve.
– R-Reg?
Az asszony tekintete Ronra ugrott, aki cifrán elkáromkodta
magát.
A kopaszodó varázsló eltátotta a száját, és fejét groteszk módon
jobbra-balra forgatva, felválta bámulta a két Reg Cattermole-t.
– Hé… mi folyik itt? Mi ez!?
– Lezárni a kijáratot! Lezárni!
Egy másik liftből most Yaxley rontott ki. Rohanni kezdett a
minisztériumi varázslók felé, akik azoknál a kandallóknál
csoportosultak, amelyekben Mrs Cattermole kivételével immár
minden mugliivadék eltűnt. A kopaszodó varázsló fel akarta
emelni a pálcáját, de mielőtt megtehette volna, Harry hatalmas
öklének egy jól irányzott ütése nyomán a levegőbe repült.
– Mugliivadékokat segített a szökésben, Yaxley! – bömbölte
Harry.
A kopaszodó varázsló kollégái felháborodott tiltakozásba
kezdtek, s ezt kihasználva Ron elkapta Mrs Cattermole-t,
berántotta őt egy még működő kandallóba, és eltűnt vele.
Yaxley megzavarodva kapkodta pillantását Harry és az orrba
vágott varázsló között, az igazi Reg Cattermole pedig kiáltozni
kezdett:
– A feleségem! Ki volt az az ember a feleségemmel!? Mi folyik
itt!?
Yaxley állatias arcán Harry az igazság sejtelmét látta
felderengeni.
– Gyere! – kiáltott rá Hermionéra, és rögtön el is kapta a lány
kezét. Yaxley átka a feje fölött suhant el, mikor Hermionéval
beugrottak a kandallóba. Ezután néhány másodperc pörgés
következett, majd kiköpte őket magából egy vécékagyló. Harry

271
felrántotta a fülke ajtaját, és megpillantotta Ront, aki még
mindig Mrs Cattermole-lal birkózott.
– Nem értem, Reg…
– Eresszen el! Nem én vagyok a férje! Menjen haza!
Harry zajt hallott a háta mögötti fülkéből, és odanézett. Yaxley
ugrott ki a vécékagylóból.
– Indulás! – Harry elkapta Hermione kezét, azután Ron karját,
és megpördült a sarkán.
A sötét űr beszippantotta őt, jött a tüdőszorongató nyomás, de
valami nem volt rendjén… Hermione keze kezdett kicsúszni a
markából…
Úgy érezte, másodperceken belül megfullad: nem látott, nem
kapott levegőt, és nem volt körülötte semmi, amibe
belekapaszkodhatott, csak Ron karja és Hermione ujjai, amelyek
kijjebb és kijjebb csúsztak…
És akkor felbukkant a szeme előtt a Grimmauld tér 12. szám
bejárata a kígyó alakú kopogtatóval; mielőtt azonban levegőt
vehetett volna, sikoly hangzott fel és vörös fény villant.
Hermione keze egyszerre satuként szorult az övére, és ismét
elsötétült a világ.

272
Tizennegyedik fejezet


A tolvaj


Mikor Harry kinyitotta a szemét, arany és zöld ragyogás
kápráztatta el. Fogalma sem volt, mi történt vele, s csak annyit
érzett, hogy avaron és gallyakon fekszik. Igyekezett levegőt
szívni laposra préselt tüdejébe, közben pislogott, és hamarosan
rájött, hogy a rikító ragyogás nem más, mint magas fák
lombkoronáján átszűrődő napfény. Ekkor valami megmozdult
közvetlenül az arca mellett. Gyorsan négykézlábra tornászta
magát, arra számítva, hogy egy apró fenevaddal találja szemben
magát, de kiderült, hogy a mozduló valami Ron lába volt. Harry
körülnézett: ő, Ron és Hermione egy erdő fái alatt feküdtek, és
látszólag egyedül voltak.
Harry első gondolata az volt, hogy a Tiltott Rengetegbe
kerültek; jól tudta, milyen veszélyes lenne a roxforti birtokon
mutatkozniuk, mégis megdobogtatta a szívét az ötlet, hogy a fák
rejtekén odalopózhatnának Hagrid kunyhójához. Ekkor azonban
Ron halkan felnyögött, s mire Harry négykézláb megindult felé,
már rájött, hogy mégsem a Tiltott Rengetegben vannak: ez egy
fiatal és ritka erdő volt, gyér aljnövényzettel.
Hermionéval, aki szintén négykézláb állt, Ron fejénél
találkozott. A lány pillantását követve ránézett barátjára, s a
látvány minden egyéb gondolatot száműzött a fejéből: Ron bal
karját és oldalát vér áztatta, s az arca hamuszürke foltként
derengett az avaron. A Százfűlé-főzet hatása múlni kezdett: Ron
nem volt már egészen Cattermole, de nem volt még egészen
önmaga sem. A haja egyre vörösebb lett – úgy tetszett, mintha

273
abba menne át a szín fakuló arcából.
– Mi történt vele?
– Amputoportált. – Hermione már nekilátott, hogy feltépje Ron
inge ujját; azon volt a legtöbb és a legsötétebb a vér.
Harry elborzadt a látványtól. Az amputoportálást valamiért
vicces dolognak képzelte, de ez… a zsigerei kellemetlenül
mocorogni kezdtek, mikor Hermione szabaddá tette Ron vérző
felkarját, amiből mintha éles késsel kikanyarítottak volna egy
öklömnyi darabot.
– Gyorsan, Harry, ott van a táskám, van benne egy kis üveg
boszorkányfű-kivonat…
– Táska… hozom…
Harry egy ugrással azon a helyen termett, ahol Hermione földet
ért, felkapta a kis táskát, és belenyúlt. Azon nyomban tárgyak
tódultak a keze alá: bőrkötésű könyvek gerincét tapintotta,
gyapjúpulóverek ujját, cipősarkakat…
– Hozd már!
Harry felkapta a földről a pálcáját, és hegyét a varázstáska
szájába dugta.
– Invito boszorkányfű!
Kis barna üveg röppent ki a táskából; Harry elkapta, és már
ugrott is vele Hermionéhoz. Ron szeme időközben résnyire
csukódott, csak a szeme fehérjéből látszott egy-egy vékony csík.
– Elvesztette az eszméletét – mondta Hermione, aki maga is
falfehér volt. Mafalda vonásai már eltűntek az arcáról, csak a
haja volt még itt-ott őszes. – Kinyitnád az üveget, Harry?
Nagyon remeg a kezem.
Harry kihúzta az apró dugót. Hermione átvette tőle az üveget, és
a tartalmából három cseppet a sebre öntött. Zöldes füst
gomolygott fel, s mire eloszlott, a vérzés elállt. A seb úgy
festett, mintha már vagy pár napos lenne, az eleven hús fölött

274
kialakulóban volt az új bőr.
– Ejha – szólt elismerően Harry.
– Csak ennyit merek csinálni – mondta reszketősen Hermione. –
Van olyan bűbáj, amitől teljesen meggyógyulna, de nem merek
próbálkozni, mert ha elrontom, még rosszabbul lesz… Már így
is nagyon sok vért vesztett…
– Hogy sérült meg? Úgy értem… – Harry megrázta a fejét,
hátha attól észhez tér, és megérti, mi történt. – Hogy kerültünk
ide? Azt hittem, a Grimmauld térre megyünk!
Hermione vett egy nagy levegőt. Látszott, hogy könnyekkel
küszködik.
– Harry, attól félek, oda nem mehetünk vissza többet.
– Micsoda…?
– Amikor dehoppanáltunk, Yaxley belém kapaszkodott. Nem
tudtam lerázni, túl erősen fogott, és még akkor is rajtam
csimpaszkodott, amikor megérkeztünk a Grimmauld térre.
Aztán ott – nem tudom, biztos látta az ajtót, és úgy gondolta,
megérkeztünk –, szóval, éreztem, hogy már nem fog olyan
erősen, és akkor sikerült megszabadulnom tőle, és gyorsan ide
hoztam magunkat.
– Jó, de akkor ő most hol van? Várj csak… ugye, nem lehet a
Grimmauld téren? Oda nem tud bejutni, ugye?
Hermione könnyes szemmel bólintott.
– De, sajnos azt hiszem, igen. Az… az undorártásom működött,
elengedett engem, de addigra már bevittem őt a Fidelius bűbáj
hatókörébe. Mivel Dumbledore halála óta mind titokgazdák
vagyunk, ezzel elárultam neki a titkot, nem?
Nem volt értelme vitatkozni; Harry tudta, hogy Hermione
helyesen következtet. Ha pedig Yaxley szabad bejárást nyert a
házba, nem mehetnek vissza oda. A halálfaló talán már erősítést
is vitt magának társas hoppanálással. Bármily barátságtalan és

275
nyomasztó volt is a Black-ház, biztonságos menedéket nyújtott
számukra, sőt a lelkes és gondoskodó szolgává vedlett Sipor
jóvoltából az utóbbi időben már-már otthonuknak érezték.
Harrynek belefájdult a szíve, mikor a tésztában sült húst készítő
házimanóra gondolt, és korántsem az elmaradt ebédet sajnálta.
– Ne haragudj, Harry, bocsáss meg!
– Ne hülyéskedj, nem te tehetsz róla! Ha valaki, akkor én
szúrtam el..
Harry belekotort a zsebébe, és elővette Mordon szemét.
Hermione borzadva hőkölt hátra.
– Umbridge a szobája ajtajára szerelte, ezzel leskelődött. Nem
hagyhattam ott, kiszedtem… ebből tudták meg, hogy behatolók
vannak az épületben.
Mielőtt Hermione válaszolhatott volna, Ron felnyögött és
kinyitotta a szemét. Az arca még mindig szürke volt, és verejték
csillogott rajta.
– Hogy vagy? – kérdezte suttogva Hermione.
– Vacakul – válaszolta rekedten Ron. Mikor megtapintotta sérült
karját, megvonaglott az arca. – Hol vagyunk?
– Abban az erdőben, ahol a kviddics világkupa döntőjét tartották
– világosította fel Hermione. – Eldugott helyre akartam hozni
magunkat, és…
– Ez ugrott be hirtelen – fejezte be helyette a mondatot Harry,
körülpillantva a néptelennek tűnő tisztáson. Akaratlanul is az
jutott eszébe, hogy legutóbb, mikor Hermione arra a helyre vitte
őket, ami elsőre beugrott neki, a halálfalók perceken belül rájuk
leltek. Legilimenciát alkalmaznának? Lehetséges, hogy
Voldemort és csatlósai most is tudják, hova hozta őket
Hermione?
Ron arckifejezése arról árulkodott, hogy neki is hasonló
aggályai vannak.

276
– Nem kéne továbbmennünk innen? – kérdezte Harrytől.
– Nem t’om.
Ron arca még mindig sápadt és nyirkos volt. Megpróbált felülni,
de nem volt elég ereje hozzá. Kockázatosnak tűnt újabb
utazásnak kitenni őt.
– Egyelőre maradjunk itt – mondta Harry.
Hermione megkönnyebbülten talpra ugrott.
– Hova mész? – nézett rá Ron.
– Ha maradunk, nem árt biztosítanunk a helyet pár védőbűbájjal
– magyarázta Hermione, azzal elővette a pálcáját, és széles
sugarú kört leírva sétálni kezdett Harry és Ron körül. Menet
közben varázsigéket mormolt, és Harry látta, hogy a nyomában
vibrálni kezd a levegő, mintha hőfüggöny alakulna ki a kis
tisztás körül.
– Salvio hexia… Protego totalum… Repudio muglicum…
Disaudio… Elővehetned a sátrat, Harry…
– A sátrat?
– A táskából!
– A tás… ja persze.
Harry ezúttal nem is próbálkozott kotorászással, hanem rögtön a
begyűjtő bűbájt alkalmazta. Ennek eredményeképpen
előbukkant egy vászonból, zsinórokból és cövekekből álló
kaotikus halom, amiben Harry – részben a macskaszag miatt –
felismerte a kviddics világkupa döntője után használt sátrukat.
– Azt hittem, ez azé a Perkinsé, a minisztériumból – jegyezte
meg, miután nekilátott a zsinórok kibogozásának.
– Neki most nem kell, mert kijött a lumbágója – magyarázta
Hermione, aki épp végzett egy nyolc pálcamozdulatból álló
bonyolult varázslattal –, úgyhogy Ron apja azt mondta,
elhozhatom. Erecto! – A varázsszóra a gyűrött vászon elegánsan
a levegőbe emelkedett, ugyanazzal a lendülettel kisimult, s már

277
felvert sátor alakjában ereszkedett vissza a talajra. A
meghökkent Harry kezéből kiugrott a cövek, amit épp fogott, és
egy feszülő zsinór végén a földbe fúródott, jelezve a mű
elkészültét.
– Cave malicium! – Hermione az ég felé tett pálcalendítéssel
lezárta a bűbáj sorozatot. – Kész, ennyit tehetek. Így biztosan
észrevesszük majd, ha jönnek, de azt nem garantálom, hogy
ezek távol tudják tartani tőlünk Vol…
– Ne mondd ki a nevét! – mordult rá nyersen Ron.
Harry és Hermione összenéztek.
– Bocs – szabadkozott Ron; nyögve feltámaszkodott, hogy
barátaira nézhessen –, de olyan ez a név, mint… mint egy rontás
vagy ilyesmi. Légyszi, nevezzük inkább Tudjukkinek.
– Dumbledore azt mondta, ha félünk a névtől… – kezdte Harry.
– Nem t’om, észrevetted-e, haver, hogy Dumbledore hiába
nevezte mindig a nevén Tudjukkit, attól nem lett neki jobb a
végén – ömlött a szó Ronból. – Csak annyit kérek, hogy
tiszteljük kicsit jobban Tudjukkit.
– Tiszteljük? – visszhangozta megütközve Harry, de Hermione
szúrós pillantása figyelmeztette rá, hogy nem volna kíméletes
dolog összevesznie legyengült barátjukkal.
Félig cipelték, félig vonszolták Ront, úgy sikerült csak nagy
nehezen bevinniük őt a sátorba, ami belülről is pontosan úgy
festett, mint legutóbbi használatakor: komplett kis lakás volt,
fürdőszobával és fülkényi konyhával. Harry félretolt egy kopott
karosszéket, és óvatosan lefektette a sebesültet az egyik
emeletes ágy alsó matracára. Ront még ez a rövid út is nagyon
megviselte: még sápadtabb lett, s miután elhelyezték az ágyon,
behunyta a szemét és jó ideig hallgatott.
– Főzök egy teát – tüsténkedett Hermione, s már indult is a
konyha felé a gyöngyös táskából előbányászott teáskannával és

278
bögrékkel.
A forró ital most ugyanolyan jólesett Harrynek, mint a
Lángnyelv-whisky Mordon halálának estéjén: mintha feloldotta
volna a mellkasában terpeszkedő félelem egy részét. Néhány
perc hallgatás után Ron törte meg a csendet:
– Szerintetek mi lett Cattermole-ékkal?
– Kis szerencsével sikerülhetett megszökniük. – Hermione úgy
szorongatta bögréjét, mintha attól várna megnyugtatást. – Ha Mr
Cattermole-nak volt egy kis esze, társas hoppanálással elvitte
onnan a feleségét, és ha a nő hallgatott Harryre, akkor már
árkon-bokron túl vannak a gyerekeikkel együtt.
– Bár úgy lenne – dörmögte Ron, és visszadőlt a párnájára. A
tea neki is jót tett: mintha már egy árnyalatnyival jobb színben
lett volna. – De sajnos ahogy az emberek velem beszéltek,
amikor Reg Cattermole voltam, abból úgy tűnt, hogy a pasas
nem egy észlény. Tényleg remélem, hogy sikerült
megszökniük… mert ha mind a ketten az Azkabanban kötnek ki
miattunk…
Harry Hermionéra nézett; meg akarta tudakolni tőle, hogy Mrs
Cattermole pálca nélkül is képes lehetett-e együtt hoppanálni a
férjével – de a kérdés a torkára forrt. Hermione olyan ellágyult
arccal hallgatta a Cattermole-ékért aggódó Ron monológját,
hogy Harry jószerével úgy érezte, mintha azon kapta volna,
hogy megcsókolja a fiút.
– Na és nálad van? – kérdezte, részben hogy emlékeztesse
jelenlétére a lányt.
Hermione összerezzent.
– Mi… micsoda?
– Hát miért csináltuk az egészet? A medál! Hol van a medál?
– Megtaláltátok!? – kiáltott fel Ron, és kicsit feljebb tornászta
magát az ágyon. – És ezt így kell megtudnom? Mért csak most

279
mondjátok?
– Mert eddig nagyjából azzal voltunk elfoglalva, hogy életben
maradjunk – emlékeztette Hermione. – Tessék, itt van.
Azzal elővette talárja zsebéből a medált, és Ron kezébe nyomta.
Az aranyfüggő tyúktojás nagyságú volt, s a sátorba beszűrődő
tompa fényben apró zöld ékkövekből kirakott, díszes S betű
csillant meg rajta.
– Nem lehet, hogy valakinek már sikerült hatástalanítania, mióta
Sipornál volt? – vetette fel reménykedve Ron. – Úgy értem,
biztos, hogy még mindig horcrux?
– Szerintem az – felelte Hermione, miután visszakérte a medált,
hogy alaposabban szemügyre vehesse. – Biztos lenne rajta
valamilyen nyoma annak, ha mágikus úton kiürítették volna.
E szavakkal továbbadta a függőt Harrynek, aki forgatni kezdte
az ujjai között. A medál sértetlennek tűnt, egy karcolás se volt
rajta. Harry emlékezett az átlyukasztott naplóra és a horcrux-
gyűrű kövére, ami eltört, mikor Dumbledore semlegesítette a
varázsát.
– Egyetértek Siporral – jelentette ki. – Valahogy ki kell
nyitnunk, csak utána tudjuk elpusztítani, ami benne van.
Most, hogy ezt kimondta, hirtelen tudatosult benne, mit tart a
kezében, mi lakik az aranyajtók között – és olyan heves undor
fogta el, hogy legszívesebben elhajította volna a sok
viszontagság árán megszerzett horcruxot. Miután lecsillapította
magában ezt a késztetést, megkísérelte körömmel felfeszíteni a
medált, majd kimondta rá azt a bűbájt, amivel Hermione
kinyitotta Regulus szobájának ajtaján a zárat. Egyik módszer se
működött. Visszaadta hát az ékszert barátainak, hogy ők is
próbálkozhassanak, de se Ron, se Hermione nem járt sikerrel.
– De ti is érzitek, nem? – kérdezte fojtott hangon Ron, összezárt
markában tartva az aranyfüggőt.

280
– Mit?
Ron átadta Harrynek a horcruxot, s ő pár másodperc múlva már
értette, mire gondol barátja. Nem tudta volna megmondani,
hogy saját ereinek lüktetését érzi-e, vagy tényleg dobog valami
– talán egy apró fémszív – a medálban.
– Mit csinálunk vele? – tette fel a kérdést Hermione.
– Őrizzük, és közben kitaláljuk, hogyan tudjuk elpusztítani –
felelte Harry, és irtózását legyőzve a nyakába akasztotta az
aranyláncot, a medált pedig bedugta talárja alá, a Hagridtól
kapott erszény mellé. Azután felállt, kinyújtóztatta tagjait, majd
Hermionéhoz fordulva folytatta: – Szerintem felváltva
őrködjünk a sátor előtt. És valami kaját is kéne szerezni. Te
nyugton maradsz – szólt rá Ronra, aki megpróbált felülni, és
ettől arcszíne a zöld egy csúf árnyalatába váltott.
A gyanuszkópot, amit Harry a születésnapjára kapott
Hermionétól, kitették a sátorbeli asztal közepére, emellett a nap
hátralevő részében Harry és Hermione felváltva őrt álltak. A
gyanuszkóp azonban mindvégig néma és mozdulatlan maradt, s
az erdőnek azon a részén, ahol tábort ütöttek – vagy Hermione
mugliriasztó bűbájainak köszönhetően, vagy mert amúgy is
ritkán tévedtek arra emberek – egész nap nem tűnt fel más, csak
néhány madár és mókus. Ebben az este sem hozott változást –
Harry tíz órakor, mikor átvette az őrséget Hermionétól és fényt
gyújtott pálcája hegyén, kihalt erdőt látott maga körül, s csupán
a csillagos égnek a tisztásról látszó kis foltjára tekintve pillantott
meg néhány csapongva vadászó denevért.
Most már nagyon éhes volt, kicsit szédült is tőle. Hermione nem
pakolt ételt a varázstáskába, mivel úgy tervezték, hogy este már
ismét a Grimmauld téren lesznek. Egész nap nem ettek mást,
csak azt a pár gombát, amit Hermione a közeli fák alatt gyűjtött
és megfőzött egy csajkában. Ron két falat után émelyegni

281
kezdett, és lemondott az adagjáról, s Harry is csak azért gyűrte
le a magáét, mert nem akarta Hermionét megsérteni.
Az erdő csöndjét néha furcsa zörgés és gallyak roppanása törte
meg. Harry szinte biztos volt benne, hogy állatok járnak a
sötétben, nem emberek, de azért készenlétben tartotta pálcáját.
A gyomra, mely amúgy is hevesen jelezte igényét valamilyen, a
kevéske gumiszerű gombánál méltóbb tartalomra, szúrni kezdett
a nyugtalanságtól.
Arra számított, hogy öröm és megkönnyebbülés fogja eltölteni,
ha sikerül visszalopniuk a horcruxot, de csalódnia kellett; most,
ahogy ott ült és nézte a sötétséget, amiből pálcája csak egy kis
foltot világított meg, nem volt semmi más a szívében, csak
aggodalom és a kérdés, hogy hogyan tovább. Úgy érezte magát,
mint akinek heteken, hónapokon, sőt éveken át tartó rohanás
után hirtelen meg kell torpannia, mert kifogyott az út a lába alól.
További horcruxok várnak rá valahol, de hogy hol, arról halvány
fogalma sincs. Még azt sem tudja pontosan, hogy miféle
dolgokat keres. A tetejébe ott a kérdés, hogy miként pusztíthatná
el az egyetlen horcruxot, amit már megtalált, azt, ami most a
bőrén pihen. A medál furcsamód nem vette át teste melegét,
olyan hideg maradt, mintha abban a percben vették volna ki
jeges vízből. Harry időről időre érezni vélte – ha nem csupán
képzelte – az apró szív szabálytalan lüktetését a magáé mellett.
Ahogy ott ült a sötétben, homályos balsejtelmek ébredtek benne;
próbálta elnyomni, elkergetni őket, de azok makacsul újra meg
újra visszatértek. Nem élhet az egyik, míg él a másik. Ronra és
Hermionéra gondolt, a barátaira, akik most halkan beszélgettek
a háta mögött a sátorban. Ők, ha akarnak, bármikor
kiszállhatnak ebből – de ő nem. És miközben próbált úrrá lenni
félelmén és kimerültségén, úgy érezte, a lüktető horcrux ott a
mellén óraként méri az időt, ami még hátravan neki… Ez

282
hülyeség, szólt rá magára, ne gondolj ilyet…
A sebhelye finoman szúrni kezdett. Ezt sötét gondolatainak
számlájára írta, igyekezett hát más dolgokon töprengeni. Eszébe
jutott szerencsétlen Sipor, aki őket várta haza, de helyettük
Yaxleyt kapta. Vajon hallgatni fog a manó, vagy elmond a
halálfalónak mindent, amit tud? Hinni akarta, hogy Sipor iránta
táplált érzései megváltoztak az elmúlt egy hónapban, de hát
bármi történhet… Mi lesz, ha a halálfalók kínvallatásnak vetik
alá Siport? Rémséges képek sora tódult Harry fejébe, de ezeket
is próbálta elkergetni, hiszen úgyse tehetett semmit a manóért.
Hermionéval már beszéltek erről, és úgy döntöttek, jobb, ha
Harry nem hívja magához Siport, hisz megtörténhetett, hogy
egy minisztériumi ember is felbukkan vele együtt. Nem volt rá
garancia, hogy a manók hoppanálása tökéletesebb az
emberekénél, mentes attól a hibától, ami lehetővé tette, hogy
Yaxley Hermione ruhájába kapaszkodva a Grimmauld térre
repülhessen velük.
Harrynek most már izzott a sebhelye. Arra gondolt, hogy milyen
sok mindent nem tudnak – Lupinnak igaza volt, amikor a mágia
olyan formáit emlegette, amelyekkel álmukban sem találkoztak
még. Miért nem mondott többet Dumbledore? Talán mert azt
hitte, lesz még rá ideje bőven? Azt hitte, hosszú évekig fog még
élni, akár évszázadokig is, mint a barátja, Nicholas Flamel? Ha
azt hitte, hát tévedett… Piton tett róla… Piton, az alattomos
kígyó, aki lesújtott a torony tetején…
És Dumbledore zuhant… és zuhant…
– Add ide, Gregorovics!
Harry hangja magas volt, éles és jéghideg. Hosszú fehér ujjakkal
tartotta a pálcáját. A férfi, akire rászegezte, fejjel lefelé lógott a
levegőben, pedig nem tartotta semmi; ott lengett láthatatlan
kötelek fogságában, borzalmas módon a teste köré csavart

283
végtagokkal. Rettegés torzította arca, mely egy magasságban
volt Harryével, vöröslött a fejébe tódult vértől. Hófehér hajával
és sűrű, bozontos szakállával olyan volt, mint egy gúzsba kötött
Mikulás.
– Már nincs nálam! Nincs nálam! Réges-régen, sok-sok éve
ellopták tőlem!
– Ne hazudj Voldemort nagyúrnak, Gregorovics. Ő rájön arra…
mindig rájön.
A fellógatott ember pupillája tág volt, kitágult a félelemtől, s
még egyre nőtt és nőtt, mígnem feketesége teljesen elnyelte
Harryt…
Sötét folyosón sietett most végig a tömzsi Gregorovics mögött,
akinek lámpa lengett a kezében. Gregorovics berontott a folyosó
végén nyíló szobába, s a lámpa fénye egy műhelyt világított
meg; gyaluforgács és arany csillogott a lengő fénykörben, s az
ablakpárkányon, hatalmas madár módjára egy aranyszőke hajú
fiatalember kuporgott. Abban a fél másodpercben, amíg a lámpa
fénye ráesett, Harry örömöt látott ragyogni a csinos arcon, aztán
a behatoló kilőtt pálcájából egy kábító átkot, majd diadalmas
kacajjal kiugrott az ablakon.
És Harry már száguldott is vissza, kirepült a széles, alagútszerű
pupillából, és meglátta Gregorovics rettegő arcát.
– Ki volt a tolvaj, Gregorovics? – kérdezte az éles, jéghideg
hang.
– Nem tudom, sose tudtam meg, egy fiatalember… ne…
könyörgök… Neee!
Hosszan elnyúló ordítás következett, aztán egy zöld villanás…
– Harry!
Harry zihálva kinyitotta a szemét. A homloka lüktetett a
fájdalomtól. Mikor elvesztette az öntudatát, nekidőlt a sátor
falának, de lecsúszott a vászonról, s most elterülve feküdt a

284
földön. Felnézett Hermionéra, aki bozontos hajával eltakarta az
égnek a sötét ágak között kilátszó kis foltját.
– Álmodtam. – Harry gyorsan felült, és igyekezett ártatlan
tekintettel viszonozni a lány haragos pillantását. – Biztos
elbóbiskoltam, bocsánat.
– Tudom, hogy a sebhelyed volt! Látom az arcodon! Megint
belenéztél Vol…
– Ne mondd ki a nevét! – hallatszott Ron dühös mordulása a
sátor mélyéről.
– Jól van! – csattant fel Hermione. – Belenéztél Tudodki fejébe!
– Nem szándékosan tettem! – védekezett Harry. – Álom volt! Te
talán tudsz parancsolni az álmaidnak, Hermione?
– Ha megtanultad volna az okklumenciát…
De Harrynek most nem volt türelme szidalmakat hallgatni; arról
akart beszélni, amit az imént látott.
– Megtalálta Gregorovicsot, és azt hiszem, meg is ölte, de előtte
behatolt Gregorovics elméjébe, és láttam…
– Jobb lesz, ha átveszem az őrséget – vágott a szavába fagyosan
Hermione –, ha annyira fáradt vagy, hogy elalszol.
– Tudok őrködni!
– Nem, nyilván kimerült vagy. Menj, feküdj le!
Hermione konok képpel leült a sátor elé. Harry dühös volt, de
nem akart veszekedést, bebújt hát a sátorba.
Az alsó ágyról kikandikált Ron sápadt ábrázata. Harry
felmászott fölé, lefeküdt, és a sötét vászonmennyezetre bámult.
Néhány másodperc múltán Ron megszólalt, de olyan halkan,
hogy a bejárat előtt ülő Hermione ne hallhassa szavait:
– Mit csinál Tudodki?
Harry homlokráncolva igyekezett felidézni a részleteket, majd
belesuttogta a sötétbe:
– Megtalálta Gregorovicsot. Megkötözte és kínozta.

285
– Hogy akar új pálcát csináltatni vele, ha megkötözi?
– Nem t’om… furcsa az egész.
Harry behunyta a szemét, végiggondolta, amit látott és hallott.
Minél több részletet idézett fel, annál érthetetlenebb volt
számára az egész… Voldemort egy szóval sem említette az ő,
Harry pálcáját, nem beszélt ikerpálcákról, se arról, hogy
Gregorovicsnak készítenie kellene egy erősebb, Harryét legyőző
pálcát…
– Valamit meg akart kapni Gregorovicstól – suttogta csukott
szemmel Harry. – Követelte tőle, de Gregorovics azt mondta,
ellopták… és aztán… aztán…
Újra látta, amint Voldemortként berepül Gregorovics szemébe,
az emlékeibe…
– Olvasott Gregorovics elméjében… láttam egy srácot, aki egy
ablakpárkányon guggolt, és kilőtt egy átkot Gregorovicsra, aztán
leugrott és eltűnt. Ő volt a tolvaj, ő lopta el, amit Voldemort
keres. És ismerős volt, láttam már valahol…
Harry sokért nem adta volna, ha még egy pillantást vethet a
nevető fiú arcára. Gregorovics azt mondta, a lopás réges-régen
történt. Hogy lehet olyan ismerős neki a hajdani fiatal tolvaj?
A sátor fala kizárta az erdő halk zörejeit; Harry nem hallott
mást, csak Ron légzését.
– Nem láttad, mi volt a tolvajnál? – kérdezte kisvártatva Ron.
– Nem… valami apró tárgy lehetett.
– Harry?
Ron matraca alatt megreccsentek a deszkák, ahogy megfordult
az ágyon.
– Harry, nem lehet, hogy Tudodki megint bűvölni akar egy
horcruxot, és ahhoz keres valamit?
– Nem tudom – felelte töprengve Harry. – Lehet. De nem lenne
túl veszélyes még egyet csinálnia? Hermione azt mondja, már

286
ennyit is alig bír el egy ember lelke.
– Igen, de lehet, hogy ő ezt nem tudja.
– Hát igen – dünnyögte Harry. – Az lehet.
Mindeddig abból indult ki, hogy Voldemort az ikerpálcák
problémáját próbálja kikerülni, arra vár megoldást az öreg
pálcakészítőtől… és mégis megölte őt – anélkül, hogy akár csak
egyetlen kérdés erejéig firtatta volna a pálcavarázstan titkait.
Mit keres Voldemort? Miért van az, hogy bár hatalma alá
hajtotta a Mágiaügyi Minisztériumot és a fél varázsvilágot, most
mégis messze jár, és elszántan keres valamely tárgyat, ami
egykor Gregorovics birtokában volt, s amit a titokzatos tolvaj
ellopott?
Harry maga előtt látta a szőke ifjú arcát – a ravaszság diadala
tükröződött rajta, az a vásott, csúfondáros vidámság, ami a Fred-
George párost is jellemezte. Úgy rugaszkodott el az
ablakpárkányról, mint egy madár, és Harry már látta őt valahol,
de hol, vajon hol…
Gregorovics már halott, így most a vásott képű tolvaj volt
veszélyben; körülötte forogtak Harry gondolatai, mikor az alsó
ágyról felhangzott Ron horkolása, s még akkor is, mikor ő maga
lassan újra álomba merült.

287
Tizenötödik fejezet

A kobold bosszúja


Harry másnap kora reggel, mikor barátai még aludtak,
kilopózott a sátorból, és megkereste a környező erdőrész
legöregebb, leggöcsörtösebb és legszívósabbnak látszó fáját.
Annak az árnyékában aztán eltemette Rémszem Mordon szemét,
majd megjelölte a helyet egy kis kereszttel, amit pálcájával
vésett a fa kérgébe. Nem volt valami díszes a sír, de
mindenképp méltóbb volt Rémszemhez, mint egy lyuk Dolores
Umbridge ajtaján. Ezután Harry visszament a sátorhoz; várta,
hogy barátai felébredjenek és megvitassák vele, mi legyen a
következő lépés.
Harry és Hermione azon az állásponton voltak, hogy nem
biztonságos túl sokáig egy helyen időzniük; Ron egyetértett
velük, csak az volt a kikötése, hogy legközelebb egy sonkás
szendvics közvetlen közelében hoppanáljanak. Miután ebben
megegyeztek, Hermione feloldotta a tisztás körüli
védőbűbájokat, Harry és Ron pedig eltüntettek a talajról minden
nyomot, ami az ottlétükről árulkodhatott. Eztán dehoppanáltak,
és a mágikus utazás végén egy városka határában találták
magukat.
Miután egy kis facsoport rejtekén sátrat vertek és megfelelően
körülvették a táborhelyet védőbűbájokkal, Harry magára öltötte
a láthatatlanná tévő köpenyt, és elindult élelmet szerezni.
Szándékáról azonban le kellett tennie, ugyanis alighogy beért a
városkába, hirtelen elsötétült az ég, köd szállt le, és
természetellenes hideg csapta meg őt – s egy lépést sem tudott

288
továbbmenni.
– De hisz csodálatos patrónust tudsz megidézni! – kiáltott fel
méltatlankodva Ron, miután Harry üres kézzel, kifulladva
beesett a sátorba, s némán eltátogta a „dementorok” szót.
– Nem tudtam… nem ment – zihálta Harry szúró oldalát
szorongatva. – Nem… sikerült.
Barátai döbbent és csalódott arca láttán elszégyellte magát. Akár
egy lidérces álom, olyan volt az élmény: a tüdejébe markoló
hideg, a távoli sikolyok a fülében, a ködből előbukkanó
dementorok látványa és a tudat, hogy képtelen a védekezésre.
Minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy egyáltalán
mozdulni tudjon, el tudjon menekülni, otthagyva a vak
dementorokat a muglik között, akik nem láthatták a parazitákat,
de biztosan érezték kisugárzásukat, a bénító reménytelenséget.
– Szóval még mindig nincs kaja – dörmögte Ron.
– Szűnj meg! – pirított rá Hermione. – Mi történt, Harry? Mi
lehetett az oka, hogy nem tudtál patrónust megidézni? Tegnap
még gond nélkül sikerült!
– Nem tudom.
Harry magába roskadva ült Perkins egyik kopott karosszékén, s
percről percre jobban szégyellte magát. Ijedt is volt, attól félt,
valami elromlott benne. A tegnapi nap végtelenül távolinak tűnt,
úgy érezte, mintha egyszerre megint az a tizenhárom éves
gyerek lenne, aki elájult a Roxfort Expresszen.
Ron belerúgott egy szék lábába.
– Mi nem tetszik? – mordult rá Hermionéra. – Kilyukad a
gyomrom! Összesen két mérgesgombát ettem tegnap reggel óta,
és közben félig elvéreztem!
– Akkor menj, verekedd át magad a dementorokon – vetette oda
neki sértetten Harry.
– Ha nem látnád, fel van kötve a karom!

289
– Kifogást találni könnyű.
– Micsoda!? Ezt meg…
– Hát persze! – csapott a homlokára Hermione, s ezzel elérte,
hogy a fiúk meghökkenten elhallgassanak. – Add ide a medált,
Harry! Add már! – ismételte türelmetlenül csettintgetve, mikor
Harry nem reagált. – A horcruxot, Harry, add ide, ott lóg a
nyakadban!
Harry átemelte a fején az aranyláncot, s az ékszert a lány feléje
nyújtott tenyerére helyezte. Amint a medál elvált a testétől,
egyszerre szabadnak és furcsán könnyűnek érezte magát. Addig
észre se vette, hogy verejtékezik, és a szorító érzés a gyomrában
is csak most tudatosodott benne, amikor már elmúlt.
– Jobban vagy? – tudakolta Hermione.
– Ezerszer jobban!
– Harry… – A lány leguggolt elé, és úgy beszélt hozzá, ahogy
nagybetegekhez szokás. – Nem elképzelhető, hogy megszállott
állapotban voltál?
– Micsoda? Dehogy! – tiltakozott Harry. – Tudom, mi történt,
amíg rajtam volt, mindenre emlékszem. Ha megszállt volna
valami, nem emlékeznék rá, mit csináltam, nem? Ginny azt
mondta, bizonyos időszakok teljesen kiestek neki.
– Hm. – Hermione elgondolkodva szemlélte a nehéz medált. –
Lehet, hogy nem kéne magunkon viselnünk. Tartsuk inkább a
sátorban.
– Nem hagyjuk csak úgy itt heverni – szögezte le határozottan
Harry. – Elveszhet, ellophatják…
– Jól van, jól van – vágta rá Hermione, azzal a nyakába
akasztotta a láncot, és az inge alá dugta a függőt. – De felváltva
fogjuk hordani, hogy senkin ne legyen túl sokáig.
– Szuper – morogta ingerülten Ron. – Most, hogy ezt a
problémát is megoldottuk, szerezhetnénk végre valami kaját?

290
– Igen, de próbálkozzunk inkább máshol. – Hermione vetett egy
oldalpillantást Harryre. – Nincs értelme egy olyan helyhez
ragaszkodnunk, ahol tudjuk, hogy dementorok vannak.
Végül egy tágas mezőn vertek tábort éjszakára, egy magányos
tanya közelében, ahonnan sikerült tojást és kenyeret szerezniük.
– Ez nem volt lopás, ugye? – aggodalmaskodott Hermione,
miközben magukba tömték a kenyérre halmozott rántottát. –
Hagytam egy kis pénzt a tyúkketrecben.
Ron telepakolt szájjal forgatta a szemét.
– De aggódj bár biddenen, Herbione! Gyugi!
Teli hassal valóban sokkal könnyebb volt megnyugodniuk.
Aznap este nevetés feledtette a dementorokról folytatott vitát;
Harry jókedvű volt, s még a jövőt is biztatóbbnak látta, mikor
elsőként kiült a sátor elé őrködni.
Most szembesültek először a ténnyel, hogy a jóllakottság derűs
hangulatot, az éhség pedig csüggedést és civakodást jelent. Ez
Harryt lepte meg a legkevésbé, hiszen ő már Dursleyéknál
megismerkedett az éhezés élményével; Hermione is viszonylag
jól viselte azokat az estéket, amikor csak néhány erdei bogyó
vagy pár dohos keksz került vacsorára – talán kicsit zsémbesebb
volt olyankor, és a hallgatásai mogorvábbnak tűntek. Ront
viszont, aki gondos édesanyja és a roxforti házimanók
jóvoltából napi három kiadós étkezéshez volt szokva,
ingerlékennyé és kiszámíthatatlanná tette az éhség. Ha pedig a
kényszerű böjtre olyankor került sor, mikor épp nála volt a
horcrux, egyenesen kiállhatatlan volt.
– Na mi lesz, mit csinálunk? – ez vált a szavajárásává. Ő maga
egy fia ötlettel se állt elő, barátaitól viszont elvárta, hogy
terveket kovácsoljanak, amíg ő ül és a sovány koszt miatt
búslakodik. Harry és Hermione a maguk részéről többórás,
meddő eszmecseréket folytattak arról, hogy merre lehet a többi

291
horcrux, és hogy miként kellene elpusztítaniuk azt az egyet, ami
már a birtokukban van; új információk híján azonban
mindinkább csak ismételni tudták magukat.
Dumbledore-nak abból a megjegyzéséből kiindulva, hogy
Voldemort bizonyára számára fontos helyeken rejtette el a
horcruxokat, Harry és Hermione bús litánia módjára újra meg
újra végigmentek Voldemort életének fontosabb állomásain.
Töprengéseik kiindulópontjai az alábbi helyek voltak: az
árvaház, ahol Voldemort született és nevelkedett, a Roxfort,
ahol tanult, a Borgin & Burkes, ahol az iskola után dolgozott, és
Albánia, ahol száműzetése éveit töltötte.
– Helyes, irány Albánia! – gúnyolódott Ron. – Ha rászánunk
egy délutánt, biztos át tudunk kutatni egy egész országot.
– Ott semmit se találnánk – vélekedett Hermione. – Amikor
száműzetésbe kényszerült, már túl volt öt horcrux elkészítésén,
és Dumbledore-nak meggyőződése volt, hogy a kígyó a hatodik.
Az pedig nem Albániában van, hanem mindig ott, ahol Vol…
– Megkértelek, hogy ne mondd ki a nevét!
– Jó, jó! Mindig ott van, ahol Tudjukki – most boldog vagy?
– Nem felhőtlenül.
– Nem hiszem, hogy bármit is elrejtett volna a Borgin &
Burkesben – jelentette ki sokadszorra is Harry, csak hogy
megtörje a feszült csendet. – Borgin és Burke a sötét
varázstárgyak szakértői voltak, első látásra felismertek volna
egy horcruxot.
Ron színpadiasan ásított. Harry legyőzte késztetését, hogy
hozzávágjon valamit, és tovább beszélt:
– Még mindig azt mondom, hogy eldugott valamit a Roxfortban.
Hermione sóhajtott.
– Dumbledore azt megtalálta volna, Harry!
Erre Harry is megismételte az érvet, amit elmélete

292
megtámogatására mindig bevetett.
– Dumbledore sose áltatta magát azzal, hogy ismeri a Roxfort
összes titkát. Ezt ő maga mondta nekem. Higgyétek el, ha van
olyan hely, ami igazán fontos volt Vol…
– Hé!
– Jó, Tudjukkinek! – harsogta Harry, kifogyva a béketűrésből. –
Ha van olyan hely, ami igazán fontos volt Tudjukkinek, az a
Roxfort!
– Jaj, nee – fintorgott Ron. – Pont az iskola?
– Igen, pont az iskola! Az volt az első igazi otthona, az első
hely, ahol különleges valakinek érezhette magát. Ragaszkodott a
Roxforthoz, és amikor végzett…
– Most Tudjukkiről beszélsz, nem magadról, ugye? – vetette
közbe Ron, a nyakában lógó horcrux láncát húzogatva. Harry
erős kísértést érzett, hogy elkapja a láncot, és megfojtsa vele
barátját.
– Mesélted, hogy Tudjukki tanári állást kért Dumbledore-tól,
miután végzett – kanyarodott vissza a témához Hermione.
– Igen – bólintott Harry.
– És Dumbledore szerint csak azért akart visszatérni a
Roxfortba, hogy megkeressen valamit, feltehetőleg valamelyik
alapító hagyatékát, hogy abból is horcruxot csináljon.
– Pontosan.
– De nem kapta meg a tanári állást – hangsúlyozta Hermione. –
Tehát nem is volt alkalma megkeresni azt a tárgyat és elrejteni a
Roxfortban!
– Jó, oké – adta meg magát Harry. – A Roxfort kipipálva.
Ezután, jobb ötletük nem lévén, elutaztak Londonba, és kutatni
kezdtek az árvaház után, ahol Voldemort nevelkedett. Hermione
besurrant egy könyvtárba, és az ott talált nyilvántartásból
kiderítette, hogy az épületet rég lebontották. A megadott címen

293
egy toronymagas irodaházat találtak.
– Kezdjünk el ásni a pincében? – vetette fel csekély
lelkesedéssel Hermione.
– Eszében se volt idehozni a horcruxát – szögezte le Harry, amit
mindvégig tudott: Voldemort menekült a gyűlölt árvaházból,
távol állt tőle, hogy ott rejtse el lelke egy részét. Dumbledore azt
mondta, Voldemort előkelő vagy éppen titokzatos helyeket
választott horcruxai számára, márpedig Londonnak ezt a
barátságtalan, szürke szegletét össze sem lehetett hasonlítani a
Roxforttal, a minisztériummal vagy például egy olyan
aranyajtós-márványpadlós épülettel, mint a Gringotts, a
varázslóbank.
Bár ekkorra teljesen kifogytak az ötletekből, folytatták vidéki
körútjukat, s biztonsági megfontolásokból sehol nem maradtak
egy éjszakánál tovább. Reggelenként rutinszerűen eltüntették a
nyomaikat, aztán áthoppanáltak egy másik néptelen, félreeső
helyre. Aludtak erdőkben, sziklahasadékokban, hangafüves
pusztákon, sünzanóttal benőtt hegyoldalakon és egyszer egy
kavicsos aljú barlangban. Nagyjából tizenkét óránként
továbbadták az épp soron következőnek a horcruxot, mintha egy
perverz, lassított „megy a gyűrű”-játékot játszanának, amiben
tizenkét óra szorongás a nyeremény.
Harry sebhelye rendszeresen sajgott, leggyakrabban akkor, ha
nála volt a horcrux. Néha előfordult, hogy megfeledkezett
magáról, és elárulta fájdalmát.
– Mi van? Mit láttál? – faggatta Ron, valahányszor észrevette,
hogy Harry összerándul.
– Egy arcot – motyogta minden ilyen alkalommal Harry. –
Megint ugyanazt. A tolvajt, aki meglopta Gregorovicsot.
Ron ilyenkor szó nélkül elfordult – nem is próbálta titkolni
csalódottságát. Harry tudta, hogy barátja a családjáról vagy a

294
Főnix Rendjéről szeretne híreket hallani, de hát ő, Harry végső
soron nem tévéantenna volt, amit tetszés szerinti csatornára
lehet hangolni. Csak azt láthatta, ami Voldemortot éppen
foglalkoztatta, márpedig a jelek szerint a nagyúr gondolatainak
tárgya ez idő tájt szinte mindig a csúfondáros képű ismeretlen
volt, akinek a nevét és hollétét Harry meggyőződése szerint
Voldemort éppoly kevéssé sejtette, mint ő. Idővel megtanulta,
hogy ha felizzik a sebhelye és feltűnik a fejében a szőke ifjú
képe jobb, ha jelét sem adja fájdalmának, mert a tolvaj
említésére barátai mindig ingerült elutasítással reagáltak. Ezt
nem is vehette zokon tőlük, hiszen sokkal fontosabb lett volna,
hogy végre megtudjanak valamit a horcruxokról.
Ahogy a napok hetekké gyűltek, Harryben felébredt a gyanú,
hogy Ron és Hermione rendszeresen kitárgyalják őt a háta
mögött. Többször is előfordult, hogy hirtelen elhallgattak, mikor
Harry a sátorba lépett, és két ízben rajtakapta őket, amint
félrevonulva összedugták a fejüket, és lázasan sugdolóztak –
mindkét alkalommal elnémultak, mikor észrevették Harry
közeledtét, és úgy tettek, mintha fáért vagy vízért indultak
volna.
Harryben újra meg újra felmerült, hogy barátai talán csak azért
vállalkoztak erre az immár céltalan tévelygésnek tűnő útra, mert
arra számítottak, hogy neki van valamiféle kidolgozott terve,
amibe idővel ők is beavatást nyernek. Ron nem is próbálta
titkolni rosszkedvét, s Harry kezdett attól tartani, hogy
Hermionéban is csalódást kelt vezéri teljesítménye.
Kétségbeesésében újabb lehetséges horcrux-rejtekhelyeken törte
a fejét, de mindig csak a Roxfort jutott eszébe, s mivel barátai ez
ügyben már többször leszavazták, feleslegesnek tűnt erőltetnie a
dolgot.
A tájat, amit keresztül-kasul beutaztak, lassan meglepte az ősz:

295
sátrukat immár többnyire lehullott levelek puha szőnyegén
verték fel; ha ködöt láttak, már nem feltétlenül gyanakodtak
dementorok jelenlétére, és megpróbáltatásaikat egyre
gyakrabban tetézte szeles, esős időjárás. Az a különben
örvendetes tény, hogy Hermione egyre biztosabb szemmel
ismerte fel az ehető gombákat, nemigen tudta kárpótolni őket a
hosszúra nyúló elszigeteltségért, a nyomasztó összezártságért és
azért, hogy nem kaptak semmiféle hírt a Voldemort elleni
háború állásáról.
– Az anyám – jegyezte meg Ron egyik este, mikor egy walesi
folyó partján felvert sátrukban ücsörögtek – a semmiből is tud
ehető kaját varázsolni.
Kedvetlenül turkálta a tányérján heverő kissé szenes, szürke
haldarabot. Harry önkéntelenül barátja nyakára nézett, és ott
várakozásának megfelelően meg is pillantotta a horcrux
aranyláncát. Így könnyebb volt válasz nélkül hagynia a
morgolódást – tudta, hogy Ron hozzáállása némiképp javulni
fog, amint leveszi a medált.
– A semmiből édesanyád se tud ennivalót csinálni – mondta
Hermione. – Arra senki sem képes. Az étel az első számú az
elemi transzformáció Gamp-féle törvényében említett öt kivétel
közül…
– Megkérhetlek, hogy emberi nyelven beszélj? – dörmögte Ron,
miközben kipiszkált egy szálkát a foga közül.
– A semmiből nem lehet ehető ételt csinálni! Lehet begyűjtő
bűbájt alkalmazni, ha tudod, hol az ennivaló, lehet növelni a
mennyiségét, ha van valamennyi…
– Ezt az undort eszedbe ne jusson szaporítani – undokoskodott
Ron.
– A halat Harry fogta, én pedig elkészítettem, ahogy tudtam!
Érdekes módon valahogy mindig rám marad ez a feladat,

296
gondolom, azért, mert lány vagyok!
– Nem, azért, mert állítólag te varázsolsz a legjobban! –
replikázott Ron.
Hermione felpattant, úgyhogy a bádogtányérján szomorkodó
sültcsukadarabok a földön kötöttek ki.
– Helyes, akkor holnap te főzöl, Ron, te szerzed meg a
hozzávalókat, és te próbálsz ehető kaját bűvölni belőlük! Én
meg majd ülök és nyavalygok meg pofákat vágok, és majd
meglátjuk, hogy fog esni neked…
– Csend! – Harry felugrott, és mindkét kezét felemelte. – Fogd
be a szád!
Hermione elsápadt a felháborodástól.
– Hogy állhatsz mellé, mikor sose csinál semmit…
– Maradj már csöndben, hallok valamit!
Harry meg se moccant, csak állt figyelmeztetően felemelt
kézzel, és fülelt. Pár másodpercig csak a sötét folyó zúgását
hallotta, aztán ismét felcsendültek a hangok. Ránézett a
gyanuszkópra. Az meg se mozdult.
– Van körülöttünk Disaudio-bűbáj, ugye? – kérdezte suttogva
Hermionét.
– Minden van – érkezett az elsuttogott válasz. – Disaudio,
mugliriasztó és kiábrándító bűbájok, a szokásos koktél.
Akárkicsodák is, nem hallhatnak és nem is láthatnak minket.
A megcsúszó cipőtalpak meg a legördülő kövek és ágak keltette
zaj elárulta, hogy kisebb csapatnyi ember igyekszik lefelé azon
a fákkal benőtt, meredek lejtőn, ami levezetett a Harryéknek
sátorhelyül szolgáló keskeny lapos partsávra. Mindhárman
előhúzták a pálcájukat, és vártak. A maguk köré vont
bűbájoknak elegendőnek kellett lenniük hozzá, hogy muglik és
hétköznapi boszorkányok meg varázslók ne vehessék észre őket
a sötétben. Ha a jövevények halálfalók voltak, akkor csak

297
reménykedhettek benne, hogy védelmi rendszerük a fekete
mágia próbáját is kiállja.
Mire a csoport leért a partra, beszélgetésük már tisztábban
hallatszott, mégsem lett érthetőbb. Harry úgy becsülte, hogy
nem lehetnek távolabb tőlük öt méternél, de a folyózúgásban
nem mert volna megesküdni erre. Hermione felkapta a
gyöngyös táskát, kotorászni kezdett benne, és kisvártatva
előhúzott három telefület. Dobott egyet-egyet Harrynek és
Ronnak, akik sebtében a fülükbe illesztették a hússzínű zsineg
egyik végét, a másikat pedig kidugták a sátor bejáratán.
Másodpercekkel később Harry már meg is hallotta egy férfi
fáradt hangját:
– Itt szoktak lenni lazacok, bár lehet, hogy még nincs szezonjuk.
Invito lazac!
Távoli loccsanások sorozata, majd tenyérbe csapódó haltestek
zaja hallatszott. Valaki elégedetten morgott. Harry még jobban
belenyomta a mágikus fület a magáéba: zavarta a folyó keltette
háttérzaj, de azért ki tudta venni, hogy mások is beszélnek,
mégpedig olyan nyelven, amihez foghatót még sosem hallott.
Az idegenek beszéde durva és dallamtalan volt, reszelős
torokhangok sorából állt. Úgy tűnt, ketten használják ezt a
nyelvet: egyikük egy árnyalatnyival mélyebb hangon és
lassabban beszélt.
A vászonfal túloldalán tűz lobbant fel; nagy árnyékok mozogtak
ide-oda a sátor és a lángok között, s a hallgatózók orrát
hamarosan sülő lazac ínycsiklandozó illata csapta meg. Azután
tányérok és evőeszközök csörgése hangzott fel, majd újra
megszólalt az első hang tulajdonosa:
– Ampók, Gornuk, tessék, egyetek!
– Koboldok! – tátogta oda Hermione Harrynek, aki rábólintott.
– Köszönjük – mondta a két kobold emberi nyelven.

298
– Na szóval, ti hárman mióta bujdostok? – kérdezte egy új,
kellemesen bársonyos hang. Halványan ismerős volt Harrynek;
pocakos, mosolygós ábrázatú férfit képzelt hozzá.
– Hat hete… vagy hét? Már nem is tudom – válaszolt a fáradt
hang gazdája. – Ampókkal az első napok valamelyikén
futottunk össze, és Gornukkal se sokkal később. Jobb így, mint
egyedül.
Pár másodpercnyi hallgatás következett, azalatt kések
csikordultak fémtányérokon és bádogbögrék koppantak a
köveken.
– Neked miért kell menekülnöd, Ted? – kérdezte a fáradt férfi.
– Tudtam, hogy el fognak jönni értem – felelte a bársonyos
hangú Ted, és Harry hirtelen rádöbbent, ki ő: Tonks apja. – A
múlt héten hírét vettem, hogy halálfalók járják a környéket, és
akkor úgy döntöttem, jobb lesz, ha kereket oldok. Miután elvből
nem jelentkeztem a mugliivadékok összeírásakor, tisztában
voltam vele, hogy csak idő kérdése, és menekülnöm kell. A
feleségemet nem fogják bántani, ő aranyvérű. Aztán találkoztam
Deannel, mikor is, fiam, pár napja?
– Igen – mondta rá egy újabb hang, és a három jó barát
izgatottan összenézett: mindhárman felismerték griffendéles
társuk, Dean Thomas hangját.
– Mugliivadék vagy, mi? – kérdezte az első hang.
– Nem tudom – felelte Dean. – Apám már kiskoromban
elhagyta anyámat. Nem tudom bizonyítani, hogy varázsló volt.
A szájak egy darabig megint némán őrölték a falatokat. Azután
ismét Ted szólalt meg:
– Meg kell hogy mondjam, Dirk, csodálkozom, hogy
találkoztunk. Örülök, de csodálkozom. Úgy hírlett, elkaptak
téged.
– El is kaptak – hagyta rá Dirk. – Már vittek az Azkabanba,

299
amikor úgy döntöttem, próba szerencse: elkábítottam Dawlisht,
és elhappoltam a seprűjét. Könnyebb volt, mint gondolnád; az
volt az érzésem, nincs teljesen magánál. Lehet, hogy kapott egy
adag konfúziós bűbájt. Ha igen, adósa vagyok annak, aki
rászórta, mert megmentette vele az életemet.
Újabb szünet következett; a tűz pattogott, a folyó halkan, de
kitartóan zúgott. Azután megint Ted hangja hallatszott:
– És maguk hogy kerültek ilyen helyzetbe? Hiszen, öhm…
mintha úgy hallottam volna, hogy a koboldok mind Tudjukki
oldalára álltak.
– Rosszul hallotta – válaszolt a magasabb hangú kobold. – Mi
egyik oldalt se támogatjuk. Ez a varázslók háborúja, nem a
miénk.
– Tanácsosnak ítéltem elrejtőzni – szólt a mélyebb hangú. –
Kénytelen voltam belátni, hogy a biztonságom nem garantált
többé, minekutána visszautasítottam egy arcátlan kívánságot.
– Akkor miért bujkálnak?
– Mit kértek magától? – tudakolta Ted.
– Fajunk méltóságát sértő feladatok elvégzését – felelte a kobold
az előbbinél érdesebb, kevésbé emberi hangon. – Nem vagyok
házimanó.
– És maga miért bujdosik, Ampók?
– Hasonló okokból – felelte a magasabb hangú kobold. –
Fajomtól megvonták a Gringotts feletti kizárólagos ellenőrzés
jogát. Én pedig varázslót nem ismerek el parancsolómnak.
Valamit még hozzátett reszelős anyanyelvén, mire Gornuk
felnevetett.
– Mi volt a vicc? – érdeklődött Dean.
– Azt mondta – vette át a tolmács szerepét Dirk –, hogy a
varázslók pedig nem ismernek fel bizonyos dolgokat.
Rövid csönd.

300
– Még mindig nem értem – mondta Dean.
– Mielőtt eljöttem, a magam módján bosszút álltam –
magyarázta embernyelven Ampók.
– Derék ember… akarom mondani, kobold – sietett helyesbíteni
Ted. – Csak nem sikerült bezárnia egy halálfalót valamelyik
régimódi páncélterembe?
– Ha úgy teszek, nem sokra ment volna a karddal – válaszolta
Ampók. Gornuk megint felkacagott, és Dirk is megeresztett egy
rövid, száraz nevetést.
– Attól tartok, Dean meg én elvesztettük a fonalat – jelezte Ted.
– Perselus Piton is elvesztett valamit, ha nem is tud róla –
mondta Ampók, és most már mindkét kobold jobbra-balra dőlt a
kacagástól.
Bent a sátorban Harry zihált az izgalomtól. Hermionéval
egymásra meredtek, úgy hegyezték a fülüket.
– Nem is hallottad a sztorit, Ted? – A kérdést Dirk tette fel. –
Nem hallottad, hogy pár gyerek megpróbálta kilopni Griffendél
kardját Piton roxforti szobájából?
Harry úgy érezte, mintha áramot vezettek volna a testébe:
bizsergett minden egyes idegszála.
– Nem, nem hallottam – felelte Ted. – A Próféta, gondolom,
nem írta meg.
– Hát az nem – kacagott sötéten Dirk. – Nekem Ampók mesélte,
ő pedig Bill Weasleytől hallotta, még a bankban. Bill húga volt
az egyik a kardvadász gyerekek közül.
Harry rápillantott Ronra és Hermionéra, akik úgy kapaszkodtak
a telefülbe, mintha az életük függne tőle.
– A kislány meg a barátai besurrantak Piton szobájába, és
kivették a kardot valamilyen üvegdobozból. Már vitték lefelé a
lépcsőn, amikor Piton elkapta őket.
– Szegénykéim… – sajnálkozott Ted. – Mit képzeltek, kit

301
fognak legyőzni azzal a karddal, talán Tudjukkit? Vagy Pitont
akarták felaprítani vele?
– Nem tudom… de tény, hogy Piton ezek után jobbnak látta
eltávolítani a kardot az iskolából – folytatta Dirk. – Pár nappal
később, gondolom, miután Tudjukki rábólintott, felküldte a
kardot Londonba, és azóta a Gringottsban őrzik.
A koboldokból megint kitört a nevetés.
– Még mindig nem értem, hol itt a vicc – mondta Ted.
– Hamisítvány – recsegte Ampók.
– Griffendél kardja?!
– Úgy bizony. Másolat – mestermunka, azt meg kell hagyni, de
varázsló műve. Az eredetit sok-sok évszázada koboldok
kovácsolták, márpedig a koboldkéz készítette fegyvereknek
vannak bizonyos utánozhatatlan tulajdonságaik. Nem tudom,
hol van Griffendél eredeti kardja, de az biztos, hogy nem egy
Gringotts-beli széfben.
– Értem – mondta Ted. – És felteszem, maga ezt elfelejtette
közölni a halálfalókkal.
– Nem láttam okot rá, hogy elvegyem az örömüket –
kajánkodott Ampók, s most már Ted és Dean is együtt nevettek
Gornukkal és Dirkkel.
Bent a sátorban Harry behunyta a szemét, és gondolatban
biztatta a beszélgetőket, hogy valamelyikük tegye fel a számára
legfontosabb kérdést. Úgy egy perc múlva – amit ő tíznek érzett
– kívánsága teljesült is annak a Deannek a jóvoltából, aki –
Harrynek rosszulesett erre gondolni – egy időben szintén
gyengéd viszonyt ápolt Ginnyvel.
– És Ginny meg a társai? Velük mi lett?
– Természetesen kegyetlenül megbüntették őket – felelte
közönyösen Ampók.
– De azért egyben vannak, ugye? – kérdezte gyorsan Ted. –

302
Weasleyéknek nem hiányzik, hogy még egy gyereküknek baja
essék.
– Tudomásom szerint nem szenvedtek komolyabb sérülést.
– Akkor nagy szerencséjük volt – szögezte le Ted. – Piton
bűnlajstromát nézve annak is örülhetünk, hogy még élnek.
– Szóval te elhiszed, amit pletykálnak? – kérdezte Dirk. –
Elhiszed, hogy Piton ölte meg Dumbledore-t?
– Hát persze – vágta rá Ted. – Nehogy te is megpróbáld
bemesélni nekem, hogy Harry Potter tette!
– Manapság nem tudja az ember, hogy mit higgyen – dünnyögte
Dirk.
– Én ismerem Harry Pottert – jegyezte meg Dean. – És
szerintem ő tényleg az, akinek mondják – a Kiválasztott, vagy
nevezzék, aminek akarják.
– Hát igen – sóhajtott Dirk –, sokan szeretnék hinni, hogy az,
köztük én is. No de hol van? Nagyon úgy tűnik, hogy olajra
lépett. Gondolj bele, ha tudna valamit, amit mi nem, vagy ha
volna valamilyen különleges képessége, akkor bujkálás helyett
harcolna, szervezné az ellenállást. Mellesleg a Próféta érvei elég
meggyőzőek…
– A Próféta érvei? – visszhangozta megvetően Ted. – Ha te még
olvasod azt a szennylapot, akkor megérdemled, hogy a
bolondját járassák veled. Ha az igazságra vagy kíváncsi, lapozz
bele a Hírverőbe.
Kirobbanó köhögés és öklendezés hangzott fel, szapora
lábdobogástól kísérve: a zajból ítélve Dirk lenyelt egy szálkát.
Végül ez bukott ki belőle:
– A Hírverőt olvassam? Annak a pihent agyú Xeno
Lovegoodnak a sületlenségeit?
– Újabban nem csak sületlenségek vannak a lapban –
magyarázta türelmesen Ted. – Érdemes belenézni. Xeno azt írja

303
meg, amiről a Próféta hallgat. A legutóbbi számban például már
egy szó se volt a morzsás szarvú szapirtyókról. Megjegyzem,
kész csoda, hogy eddig megúszta, amit csinál. Ezt hallgasd meg:
Xeno kiírja minden szám címoldalára, hogy aki nem kér
Tudjukki uralmából, az minden erejével segítse Harry Pottert.
– Elég nehéz segíteni neki, ha egyszer eltűnt a fold színéről –
jegyezte meg Dirk.
– Ide hallgass, már az is nagy szó, hogy eddig nem fogták el –
mutatott rá Ted. – Sokért nem adnám, ha kapnék tőle pár tippet.
Elvégre mi se csinálunk mást, csak próbálunk szabadlábon
maradni.
– Ebben, látod, igazad van – dörmögte Dirk. – Ahhoz képest,
hogy az egész minisztérium meg az összes besúgójuk őt keresi,
tényleg csoda, hogy még szabad. Persze ki tudja, lehet, hogy
már elfogták és megölték, csak nem kürtölik világgá.
– Ilyet ne is mondj, Dirk – dünnyögte Ted.
A beszélgetésben hosszú szünet állt be, amit kések és villák zaja
töltött ki. Utána folytatódott a társalgás, de már csak arról, hogy
a parton aludjanak-e, vagy húzódjanak vissza a fák közé. Miután
megegyeztek abban, hogy az erdősáv nagyobb oltalmat nyújt,
eloltották a tüzet, aztán felkapaszkodtak a meredeken, és
hangjuk a távolba veszett.
Harry, Ron és Hermione behúzták telefüleiket. Harry, aki a
hallgatózás ideje alatt egyre nehezebben tudta megállni, hogy ne
szólaljon meg, most csak ennyit bírt kinyögni: – Ginny… a
kard…
– Tudom már! – kiáltott fel Hermione.
Felkapta a gyöngyös táskát, és ezúttal nemcsak a kezét dugta
bele, hanem a karját is, egészen hónaljig.
– Már… meg is… van – szűrte ki összeszorított fogai között, s
közben emelt kifelé valamit, ami nyilván a táska legmélyén volt.

304
Kisvártatva előtűnt egy díszes képkeret sarka. Harry gyorsan
odalépett, hogy segítsen a lánynak, aki végig varázsvetésre
készen tartotta pálcáját, miközben együttes erővel kihúzták
Phineas Nigellus üres portréját a táska száján.
– Ha Dumbledore szobájában cserélték ki az igazi kardot a
másolatra – zihálta Hermione, mikor a festmény már a sátor
oldalának támasztva állt –, akkor Phineas Nigellus biztosan
tanúja volt a dolognak, hiszen ott lóg közvetlenül a kard doboza
mellett!
– Hacsak nem aludt éppen – morogta Harry, de azért ő is
visszafojtotta a lélegzetét, mikor Hermione letérdelt az üres
vászon elé, rászegezte a pálcáját, és így szólt:
– Öhm. Phineas! Phineas Nigellus!
Nem történt semmi.
– Phineas Nigellus! – próbálkozott tovább Hermione. – Black
professzor! Beszélhetnénk magával? Legyen szíves!
– Ha szépen kérnek, az mindjárt más – csendült egy alamuszi
hang, s Phineas Nigellus becsusszant a portréjába.
– Obscuro! – kiáltotta rögtön Hermione.
Fél másodperc múlva már sötét kendő takarta Phineas Nigellus
ravasz fekete szemét, aminek következtében a portréalak
beleütközött a képkeretbe, és felvisított fájdalmában.
– Hé! Mi ez? Mit merészelsz…?
– Bocsásson meg, Black professzor – szabadkozott Hermione –,
de ez szükséges óvintézkedés.
– Azonnal távolítsd el ezt az ízléstelen rámázolást! Távolítsd el,
nem hallod? Remekművet teszel tönkre! Hol vagyok? Mi
történik velem?
– Ne izgassa, hogy hol vagyunk – szólt Harry, mire Phineas
Nigellus nyomban mozdulatlanná dermedt. Már a festett
szemkendőt sem próbálta levakarni magáról.

305
– Lehetséges volna, hogy az elveszett Potter úrfi hangját
hallom?
– Talán – felelte Harry. Tudta, hogy ezzel ébren tudja tartani
Phineas Nigellus érdeklődését. – Lenne pár kérdésünk magához
Griffendél kardját illetően.
– Hát igen… – Phineas Nigellus billegetni kezdte a fejét, hátha
sikerül valahogy megpillantania Harryt. – Az az ostoba leányzó
igen meggondolatlanul cselekedett…
– Le lehet szállni a húgomról! – fortyant fel Ron.
Phineas Nigellus gőgösen felvonta a szemöldökét.
– Ki van még itt? – kérdezte a fejét forgatva. – Cseppet sem
tetszik ez a hangnem! A leány és a barátai esztelen
vakmerőségre vetemedtek! Meglopni az igazgatót, hallatlan!
– Amit tettek, nem lopás volt – szögezte le Harry. – Az a kard
nem Pitoné.
– Az a kard a Piton professzor úr vezette iskoláé. Mégis milyen
alapon formál jogot rá a Weasley-lány? Megérdemelte a
büntetését, akárcsak a féleszű Longbottom meg a hóbortos
Lovegood!
– Neville nem féleszű, Luna pedig nem hóbortos! –
méltatlankodott Hermione.
– Hol vagyok? – ismételte Phineas Nigellus, és újfent rángatni
kezdte a szemkendőjét. – Hová vittetek engem? Miért
szállítottatok el őseim házából?
– Ne törődjön vele! – mordult rá türelmetlenül Harry. – Azt
mondja meg, mivel büntette Piton Ginnyt, Neville-t és Lunát!
– Piton professzor úr a Tiltott Rengetegbe küldte őket, hogy a
mamlasz Hagridnak dolgozzanak.
– Hagrid nem mamlasz! – csattant fel Hermione.
– Piton csak hitte, hogy ez büntetés nekik – vigyorgott Harry. –
De közben Ginny, Neville meg Luna egy jót buliztak Hagriddal.

306
A Tiltott Rengeteg, jó vicc… százszor veszélyesebb helyeken is
jártak már!
Nagy kő esett le Harry szívéről; azt hitte, borzalmas dolgokról
fog hallani – minimum a Cruciatus-átokról.
– Igazából arra lennénk kíváncsiak, Black professzor, hogy…
nem nyúlt-e más is a kardhoz. Nem vitték el… nem is tudom,
megtisztítani vagy ilyesmi?
Phineas Nigellus megint abbahagyta a kendőcibálást, és
gúnyosan felkacagott.
– Mugliivadék – nyekeregte. – Tudd meg, együgyű leányzó: a
koboldok kovácsolta fegyver nem igényel tisztítást. A
koboldezüst magába szív mindent, ami erősíti, de a közönséges
piszok lepereg róla.
– Ne mondja Hermionéra, hogy együgyű – szólt rá a portréra
Harry.
– Kezd fárasztani a pimaszságotok – kényeskedett Phineas
Nigellus. – Jobb lesz, ha visszatérek az igazgatói szobába.
Bekötött szemmel tapogatózni kezdett a kép kerete mentén,
keresve a roxforti festménybe vezető utat. Harrynek hirtelen
támadt egy ötlete.
– Dumbledore! Nem tudja elhozni Dumbledore-t?
– Parancsolsz? – hökkent meg a portréalak.
– Dumbledore professzor portréját – nem tudja magával hozni
ide, a képébe?
Phineas Nigellus arra fordította a fejét, amerről Harry hangját
hallotta.
– Te vagy a fényes bizonyíték rá, Potter, hogy a tudatlanság nem
a mugliivadékok kiváltsága. A roxforti portrék meglátogathatják
egymást, de a kastélyt csak az őket ábrázoló más festmények
felkeresése céljából hagyhatják el. Dumbledore nem jöhet el
velem ide, és azok után, hogy ilyen mostoha bánásmódban

307
részesültem, biztosíthatlak benneteket, hogy magam sem jövök
el többé!
Harry kissé lelombozódva nézte Phineas ismételt próbálkozásait
a festmény elhagyására.
– Black professzor – próbálkozott tovább Hermione –, legyen
szíves, legalább annyit áruljon el nekünk, hogy mikor vették ki
utoljára a kardot a dobozából. Mármint Ginny előtt.
Phineas ingerülten horkantott.
– Ha jól emlékszem, legutóbb akkor láttam Griffendél kardját a
dobozon kívül, amikor Dumbledore professzor feltört vele egy
gyűrűt.
Hermione megpördült, hogy Harry szemébe nézhessen. Egyikük
sem mert megszólalni Phineas Nigellus előtt, aki most végre
megtalálta a kijáratot.
– Jó éjszakát a tisztelt társaságnak – köszönt el nem minden él
nélkül, azzal elindult kifelé a képből. Már csak süvege karimája
látszott, amikor Harry utánakiáltott:
– Várjon! Beszélt erről a dologról Pitonnak?
Phineas Nigellus visszadugta szemkendős fejét a képbe.
– Piton professzort fontosabb dolgok foglalkoztatják Albus
Dumbledore hóbortos ügyeinél. Agyő, Potter!
Azzal a portréalak eltűnt, csak a homályos háttér maradt utána.
– Harry! – kiáltott fel Hermione.
– Igen, tudom! – rikkantotta Harry. Nem tudta fékezni magát,
diadalmasan belebokszolt a levegőbe: remélni se mert ilyen
értékes információt. Felajzva járkálni kezdett fel-alá a sátorban,
úgy erezte, körbe tudná futni a földgolyót; még az éhsége is
elmúlt. Hermione közben visszatuszkolta a mágikus raktárba
Phineas Nigellus portréját; miután bezárta és félredobta a táskát,
ragyogó arccal Harryre nézett.
– A karddal el lehet pusztítani a horcruxokat! A koboldezüst

308
magába szív mindent, ami erősíti – Harry, az a kard át van itatva
baziliszkuszméreggel!
– És Dumbledore azért nem adta ide nekem, mert még szüksége
volt rá, azzal akarta kinyitni a medált!
– És mivel tudta, hogy nem adják oda neked, ha beleveszi a
végrendeletébe…
– Csinált egy másolatot…
– Azt tette bele az üvegdobozba…
– És az igazit… hova tette?
Egymásra bámultak; Harry érezte, hogy a válasz tébolyítóan
közel van, ott lebeg köztük a levegőben. Miért nem mondta meg
neki Dumbledore? Vagy lehet, hogy megmondta, de ő nem
fogta fel a szavak értelmét?
– Gondolkodj! – suttogta Hermione. – Gondolkodj! Hol rejthette
el a kardot?
– Biztos nem a Roxfortban. – Harry folytatta a fel-alá járkálást.
– Talán valahol Roxmortsban? – vetette fel Hermione.
– A Szellemszálláson? – morfondírozott Harry. – Ott nem jár
soha senki.
– De Piton ismeri az odavezető utat. Nem lett volna túl rizikós
oda tennie?
– Dumbledore bízott Pitonban – jelezte Harry.
– Annyira nem, hogy meséljen neki a kardcseréről – vetette
ellen Hermione.
– Ez igaz! – kapta fel a fejét Harry. Megörült a gondolatnak,
hogy Piton megbízhatóságát illetően Dumbledore-nak
mégiscsak voltak fenntartásai. – Szóval akkor mégsem
Roxmortsban rejtette el a kardot? Te mit gondolsz, Ron? Ron!
Harry körülnézett. Egy pillanatig azt hitte, Ron nincs is a
sátorban, aztán látta, hogy barátja a sötétbe burkolózó alsó
ágyon hever – mogorva képpel.

309
– Nocsak, eszetekbe jutottam? – szólt élesen.
– Micsoda?
Ron horkantott, és tovább bámulta a felső ágy deszkáit.
– Folytassátok csak! A világért sem akarok zavarni.
Harry elképedve pislogott, majd Hermionéra nézett, de a lány
csak rázta a fejét, hogy ezt ő sem éri fel ésszel.
– Mi a gond? – kérdezte Harry.
– Gond? Nincs semmi gond. – Ron még mindig nem volt
hajlandó Harry szemébe nézni. – Legalábbis szerintetek.
Finom pattogás hangzott fel a sátor tetején. Szemerkélni kezdett
az eső.
– Nekem úgy tűnik, hogy van valami gondod – mondta Harry. –
Megtennéd, hogy kinyögöd végre?
Ron a földre lendítette hosszú lábait, és felült. Olyan
rosszindulat ült az arcán, ami távol állt a természetétől.
– Rendben, kinyögöm. Ne várjátok el, hogy örömtáncot lejtsek a
sátorban, csak mert kitaláltátok, hogy milyen kacatot kell még
megkeresnünk. Írd össze, hogy mi mindent nem tudsz, és ezt is
vedd fel a listára!
– Hogy mi mindent nem tudok? – visszhangozta Harry. – Hogy
én mi mindent nem tudok?!
Kopp, kopp, kopp: az eső most jobban rákezdett; zörgette a part
köveire hullott leveleket, és belelocsogott a sötétben hömpölygő
folyó morajába. Harry örömét rémület árnyékolta be: Ron
pontosan azt mondta ki, amit gyanított, amitől félt, hogy barátja
gondol.
– Nem mintha nem érezném magam baromi jól itt – folytatta
maró gúnnyal Ron. – Meg van csonkítva a karom, éhezünk,
szétfagyok minden éjjel, tök jó. Csak, tudod, azt reméltem, hogy
ha már heteken át rohangászunk, akkor lesz is valami
eredménye.

310
– Ron – szólt Hermione, de olyan halkan, hogy a fiú úgy
tehetett, mintha nem hallotta volna a sátortetőn doboló esőtől.
– Azt hittem, tudod, mire vállalkozol – mondta Harry.
– Én is azt hittem.
– Na és a dolog melyik része nem felel meg az elvárásaidnak? –
kérdezte Harry, dühét hívva segítségül a védekezéshez. – Azt
hitted, ötcsillagos szállodákban fogunk aludni? És minden
másnap találunk egy horcruxot? Az hitted, karácsonyra otthon
leszel anyucinál?
– Azt hittük, tudod, hogy mit csinálsz! – kiabálta talpra ugorva
Ron. Szavai késként fúródtak Harry lelkébe. – Azt hittük,
Dumbledore megmondta, mit kell tenned, azt hittük, van
valamilyen terved!
– Ron! – Hermione most már túlharsogta a sátorra zuhogó eső
zaját, de Ron most se figyelt rá.
– Sajnálom, ha csalódást okoztam – mondta Harry. Nyugodt
volt a hangja, pedig rémisztően üresnek és értéktelennek érezte
magát. – Kezdettől fogva őszinte voltam veletek, mindent
elmondtam, amit Dumbledore-tól megtudtam. És ha esetleg
elfelejtetted volna, egy horcruxot már meg is szereztünk…
– Ja, és kábé annyit bírunk kezdeni vele, amennyit a többiről
tudunk – vagyis pontosan semmit!
– Vedd le a medált, Ron – szólt meglepően magas és éles
hangon Hermione. – Kérlek szépen, vedd le! Nem mondanál
ilyeneket, ha nem lett volna rajtad egész nap.
– De, mondana – Harryt most nem érdekelt semmiféle mentség.
– Azt hiszitek, nem vettem észre, hogy kibeszéltetek a hátam
mögött? Azt hiszitek, nem jöttem rá magamtól is, hogy ilyenek
járnak a fejetekben?
– Harry, mi nem…
– Ne hazudj! – förmedt rá Hermionéra Ron. – Te is mondtad!

311
Azt mondtad, csalódtál, nem hitted volna, hogy Harry a
vaksötétbe akar fejest ugrani…
– De én azt nem így mondtam – Harry, hidd el! – zokogta
Hermione.
Az eső gorombán püfölte a sátrat, és Hermione szeméből
patakzott a könny; a pár perccel korábbi mámoros öröm
tovatűnt, csak fakuló emléke maradt meg, mint holmi tűzijátéké,
ami fellobbant, majd kialudt, és hideg, nedves sötétségben
hagyta őket. Griffendél kardja elrejtve pihen, fogalmuk sincs,
hol. Ok pedig itt ülnek egy sátorban, három tinédzser, akik csak
arra lehetnek büszkék, hogy még élnek.
– Akkor mit keresel még itt? – kérdezte Rontól Harry.
– Dunsztom sincs.
– Nyugodtan hazamehetsz.
– Igen, lehet, hogy az lesz! – kiabálta Ron, és fenyegetően
megindult Harry felé, aki azonban egy lépést se hátrált. – Nem
hallottad, mit mondtak a húgomról? Persze mi neked a Tiltott
Rengeteg, semmi, „Százveszélyttúléltem” Harry Pottert nem
izgatja, mi lesz Ginnyvel az óriáspókok meg a többi agyament
vadállat között, hát képzeld, engem izgat…
– Én csak azt mondtam… Együtt volt a többiekkel, és velük volt
Hagrid…
– …de világos, hogy te tojsz rá! És a többiek, a családom?
Weasleyéknek nem hiányzik, hogy még egy gyereküknek baja
essen, hallottad ezt a kis megjegyzést?
– Igen, de…
– De kit érdekel, igaz!?
– Ron! – Hermione befurakodott a két fiú közé. – Szerintem
nem azért mondták ezt, mert történt valami, amiről nem tudunk.
Gondolj bele, Ron, Bill ezerszer megsebesült már, egy csomóan
láthatták már George-ot, mióta elvesztette a fülét, rólad meg úgy

312
tudják, hogy készülsz belehalni a ragyaszóródásba. Biztos
vagyok benne, hogy csak ezek miatt mondta…
– Biztos vagy benne? Igen? Jó, akkor nem aggódok. Nektek
persze könnyű, a szüleitek remek helyen vannak…
– Az én szüleim meghaltak! – ordította Ron arcába Harry.
– És lehet, hogy az enyémeket is utánuk küldik! – ordított vissza
Ron.
– Akkor mire vársz, menj el! Menj vissza hozzájuk, terjeszd el,
hogy felépültél a ragyakórból, és kérd meg anyucit, hogy
hizlaljon fel…
Ron hirtelen mozdulatot tett, s szinte ugyanabban a pillanatban
Harry is. Mielőtt azonban akár az egyik pálca is előbukkant
volna gazdája zsebéből, Hermione felemelte a magáét.
– Protego! – sikoltotta, mire láthatatlan pajzs feszült ki hármuk
között: a lány és Harry voltak az egyik oldalán, Ron a másikon.
A bűbáj ereje ellökte őket, néhány lépést hátrálniuk kellett.
Harry és Ron úgy meredtek egymásra az átlátszó falon
keresztül, mintha most először látnák egymás igazi arcát. Harry
emésztő gyűlöletet érzett Ron iránt – és tudta, hogy valami
végleg megszakadt köztük.
– A horcruxot hagyd itt – mondta.
Ron lerángatta magáról a láncot, és medálostól az egyik székre
dobta. Azután Hermionéhoz fordult.
– Na mi lesz?
– Hogyhogy mi lesz?
– Jössz vagy maradsz?
– Nekem… – Hermione arca eltorzult a gyötrelemtől. – Nekem
maradnom kell, Ron, megígértük, hogy kitartunk mellette, hogy
segítünk neki…
– Világos. Őt választod.
– Nem, Ron, kérlek… Gyere vissza! Gyere vissza!

313
Saját bűbája állt Hermione útjába. Mire megszüntette a varázst,
Ront már elnyelte a sátor bejáratán túli sötétség. Harry csak állt,
mozdulatlanul, és hallgatta, hogyan kiáltozik zokogva Hermione
a fák között.
Néhány perc múlva a lány visszatért. Haja csuromvizesen tapadt
az arcára.
– El-eltűnt! Dehoppanált!
Hermione leroskadt egy székre, összegömbölyödött és tovább
zokogott.
Harry úgy érezte, mintha köd gomolyogna az agyában. Lehajolt
a horcruxért, a nyakába akasztotta, majd lehúzott két pokrócot
Ron ágyáról, és betakarta velük Hermionét. Azután felmászott a
saját ágyába, s attól kezdve csak bámulta a sötét vászontetőt, és
hallgatta az cső dörömbölését.

314
Tizenhatodik fejezet


Godric’s Hollow


Mikor Harry másnap reggel felébredt, csak hosszú másodpercek
múltán rémlettek fel benne az esti események. Utána egy
darabig gyermeteg reménykedéssel arra gondolt, hogy talán
álom volt az egész; hogy Ron ott van, nem ment sehova.
Csakhogy elég volt elfordítania a fejét a párnán, és már látta is
Ron elárvult fekhelyét. A hiány az ágyon úgy vonzotta a
pillantását, akár egy holttest: mikor leugrott a saját matracáról,
kényszerítenie kellett magát, hogy ne nézzen oda. Hermione, aki
akkor már a konyhában tett-vett, nem kívánt neki jó reggelt, sőt
még a fejét is gyorsan elfordította a közeledtére.
Elment, gondolta Harry. Elment. Kényszeresen ezt mondogatta
magában mosakodás és öltözés közben, mintha az ismétlés
gyengíthette volna a szó sokkoló hatását. Elment, és nem jön
vissza. Ez immár tény volt, cáfolhatatlan igazság, hiszen Harry
tudta, hogyha továbbállnak a folyópartról, Ronnak a
védőbűbájok miatt esélye se lesz többé rájuk találnia.
Szótlanul fogyasztották el a reggelit Hermionéval. A lány szeme
vörös és dagadt volt, mintha egész éjjel virrasztott volna. Mikor
szedelőzködésre került a sor, Hermione hosszan elpiszmogott
mindennel, s Harry nagyon jól tudta, miért húzza az időt.
Számtalanszor látta, hogy a lány felkapja a fejét – nyilván
mindannyiszor azt képzelte, hogy lépések zaját hallja az esőben
–, de mindig csalódnia kellett: a várt magas, vörös hajú alak
nem bukkant fel a fák között. Valahányszor Harry utánozta
Hermionét (mert nem tudta megállni, hogy ne reménykedjen ő

315
is egy kicsit), valahányszor körülnézett és nem látott mást, csak
esőverte fákat, mindannyiszor felrobbant benne egy újabb kis
harag-bomba. Olyankor felcsengett a fülében Ron mondata:
„Azt hittük, tudod, hogy mit csinálsz!” – és folytatta a
csomagolást a keserűség gombócával a gyomrában.
A sáros folyó gyorsan áradt, és látható volt, hogy hamarosan víz
alá kerül a lapos part. Már egy jó órával túl voltak a szokásos
indulási időn. Hermione addigra háromszor ki- és bepakolta a
gyöngyös táska teljes tartalmát, de több ürügyet nem talált a
késlekedésre: Harryvel megfogták egymás kezét,
dehoppanáltak, és néhány másodperc múlva már egy hangával
benőtt, széljárta domboldalon álltak.
Hermione a földet érés után tüstént elengedte Harry kezét, és
sétára indult a dombon. Valamivel odébb aztán letelepedett egy
sziklatömbre, és felhúzott térdére hajtotta arcát. Meg-
megránduló válla elárulta, hogy sír. Harry elnézte őt; felmerült
benne, hogy oda kellene mennie, vigasztalnia kellene
Hermionét, de mintha a földbe gyökerezett volna a lába.
Hidegnek és keménynek érezte egész bensőjét, s megint maga
előtt látta Ron megvető arcát. Azután mégis elindult: nagy kört
írt le a síró Hermione körül, s kiszórta helyette a táborhely
védelmét biztosító szokásos bűbájokat.
A következő napokban egyetlen szó sem esett köztük Ronról.
Harry eltökélte, hogy többet nem említi volt barátja nevét, s úgy
tűnt, Hermione belátta, hogy nincs értelme erőltetnie a témát.
Mindazonáltal Harry néha éjszaka, mikor Hermione azt hitte
róla, hogy alszik, hallotta a lány sírását. Ilyenkor ő maga
többnyire épp a Tekergők Térképét vizsgálgatta pálcája
fényénél: várta a napot, amikor a Ron nevével jelzett pötty végre
felbukkan a Roxfort folyosóin, bizonyítékul arra, hogy Ron az
aranyvérűek védett státusát kihasználva visszatért a kastélybeli

316
kényelmes életbe. Ron azonban nem tűnt fel, s Harry hamarosan
már csak azért vette elő újra meg újra a térképet, hogy
megbámulja a Ginny Weasley feliratú pöttyöt a lányok
hálójában, s közben elmélázzon azon, vajon állhatatos pillantása
képes-e behatolni a lány álmába, képes-e tudatni Ginnyvel, hogy
ő, Harry most épp őrá gondol, és csupa jót kíván neki.
A nappalokat annak szentelték Hermionéval, hogy próbálták
kitalálni, mely helyeket tarthatta alkalmasnak Dumbledore
Griffendél kardjának elrejtésére. Minél többet beszéltek azonban
róla, hol lenne érdemes keresniük a fegyvert, annál irreálisabb,
légből kapottabb ötletek születtek a fejükben. Harry hiába
erőltette az agyát, nem tudta felidézni, hogy Dumbledore valaha
is beszélt volna neki olyan helyről, ahol esetleg elrejtene
valamit. Voltak pillanatok, amikor nem is tudta eldönteni, hogy
kire haragszik jobban: Ronra vagy Dumbledore-ra. Azt hittük,
tudod, hogy mit csinálsz… Azt hittük, Dumbledore megmondta,
mit kell tenned… azt hittük, van valamilyen terved!
Nem tagadhatta többé, hogy Ron teljes joggal mondta, amit
mondott. Gyakorlatilag semmiféle támpontot nem kapott
Dumbledore-tól. Az egy horcruxot, amit megszerzett, nem tudja
elpusztítani, a többihez pedig egy lépéssel sem került közelebb.
Bénító csüggedés környékezte meg a lelkét. Immár őt magát is
felháborította, hogy milyen felelőtlen volt, amikor beleegyezett,
hogy barátai elkísérjék őt erre a céltalan bolyongásra. Úgy
érezte, nem tud semmit, nem voltak ötletei, és feszült, önkínzó
éberséggel leste, mikor adja Hermione a legkisebb jelét annak,
hogy ő is közölni készül vele: elege van, hazamegy.
Számos estét töltöttek el anélkül, hogy pár szónál többet szóltak
volna egymáshoz. Hermionénak szokásává vált, hogy kitette
Phineas Nigellus portréját egy székre, mintha vele próbálná
legalább részben kitölteni a tátongó űrt, ami Ron távozásával

317
keletkezett. Phineas Nigellus korábbi fogadkozása és a
szemkendőviselési kényszer dacára hajlandó volt pár naponként
megjelenni – nyilván csábította annak az esélye, hogy
megtudhat egyet s mást Harry szándékairól. Harry kimondottan
örült a felbukkanásainak, mert a semminél még egy ilyen
alamuszi és kötekedő beszélgetőtárs is jobb volt. Hermione és
az ő számára is ajándék volt mindenfajta hír a Roxfortbeli
életről, habár Phineas Nigellust nem lehetett ideális
informátornak nevezni. Szentként tisztelte Pitont mint az első
mardekáros igazgatót saját regnálása óta, s Harryéknek
óvakodniuk kellett attól, hogy kritizálják az új igazgatót, vagy
akár csak tiszteletlen kérdést tegyenek fel vele kapcsolatban,
mert Phineas Nigellus ilyen esetekben haladéktalanul távozott.
Ezzel együtt a portréalak rendszeresen elejtett egy-egy
információmorzsát. Kiderült, hogy a diákság egy kemény magja
csendesen, de kitartóan lázad Piton ellen. Ginnytől megvonták a
roxmortsi kiruccanásokon való részvétel jogát. Piton újra
hatályba helyezte Umbridge-nek azt a régi rendeletét, ami
megtiltotta három és annál több diák rendszeres találkozását,
illetve diákegyeletek működését.
Mindezekből Harry azt a következtetést vonta le, hogy Ginny –
talán Neville és Luna segítségével – megpróbálta újraszervezni
Dumbledore Seregét. Erre a gondolatra olyan heves vágy ébredt
benne Ginny után, hogy belefájdult a gyomra – egyúttal
azonban eszébe jutott Ron is, meg Dumbledore és maga a
Roxfort, ami majdnem annyira hiányzott neki, mint volt
barátnője. Ezt az is jelezte, hogy mikor Phineas Nigellus az új
igazgató drákói intézkedéseiről beszélt, Harryben – afféle
pillanatnyi elmezavarként – felötlött, hogy egyszerűen
visszamegy az iskolába, és csatlakozik a Piton-rezsim
megingatásán dolgozó csapathoz: a rendszeres étkezés

318
lehetőségét, egy puha ágy birtoklását és a kínzó felelősségtől
való megszabadulást abban a pillanatban álmai netovábbjának
érezte. Azután eszébe jutott, hogy ő az egyes számú
nemkívánatos személy, hogy tízezer galleonos vérdíjat tűztek ki
a fejére, és hogy a Roxfortba besétálnia pontosan olyan
öngyilkos dolog lenne, mint egy tisztelgő látogatás a Mágiaügyi
Minisztériumban. Ez utóbbi körülményeket Phineas Nigellus
akaratlanul is hangsúlyozta azzal, hogy időnként egy-egy
Harryék hollétét firtató kérdést csempészett beszélgetéseikbe.
Valahányszor így tett, Hermione se szó, se beszéd, besuvasztotta
őt a gyöngyös táskába, amit viszont Phineas Nigellus
következetesen egyhetes távolmaradással bosszult meg.
Az időjárás egyre hidegebbre fordult. Harryék nem mertek
hosszabban időzni egy-egy vidéken, így ahelyett, hogy Anglia
déli részén maradtak volna, ahol talaj menti fagynál rosszabb
sosem érte őket, folytatták az egész országra kiterjedő
kóborlásukat: aludtak hegyoldalon havas esőben, lápon, ahol
fagyos víz árasztotta el a sátrat, sőt egy skóciai tó közepén álló
apró szigeten is, ahol reggelre félig betemette őket a hó.
Egy este, napokkal azután, hogy egy ház nappali szobájának
ablakán bepillantva meglátták az első karácsonyfát, Harry végre
elszánta magát rá, hogy újra megemlítse azt az egyetlen helyet,
amit a maga részéről még felkeresésre érdemesnek tartott.
Aznap este kivételesen kiadós vacsora került az asztalukra:
Hermione a láthatatlanná tévő köpeny alá rejtőzve bevásárolt
egy szupermarketben (az áruk ellenértékét lelkiismeretesen
elhelyezte egy nyitva talált kasszában). Harry úgy okoskodott,
hogy bolognai spagettivel és körtebefőttel a hasában a lány
bizonyára könnyebben meggyőzhető; emellett, előrelátó módon,
javasolta, hogy néhány órán át egyikük se viselje a horcruxot,
így az most az emeletes ágy végére akasztva lógott.

319
– Hermione…
– Hm?
A lány az egyik roskatag karosszékben gubbasztott, és a Bogar
bárd meséit bújta. Harry nemigen tudta elképzelni, mit remél
még Hermione a vékony könyvecskétől, de valami
megfejtenivalót nyilván még talált benne, mert a szék karfáján
ott feküdt nyitva a Spellman Szótagképtár.
Harry megköszörülte a torkát. E percben pontosan úgy érezte
magát, mint azon a hajdani napon, amikor megkérdezte
McGalagony professzort, hogy nem mehetne-e le Roxmortsba
annak ellenére, hogy Dursleyék nem írták alá az engedélyét.
– Hermione, gondolkodtam, és…
– Tudnál segíteni egy kicsit, Harry?
Hermione szemlátomást nem fogta fel, hogy Harry mondani
akart valamit. Előredőlt, és felé tartotta a nyitott mesekönyvet.
– Nézd meg ezt a jelet! – mondta a lap tetejére mutatva. Afölött,
amit Harry egy mese címének vélt (biztosan nem tudhatta, hisz
nem ismerte a rúnákat), egy függőleges vonallal áthúzott,
háromszögletű szemet idéző ábra díszelgett.
– Nem jártam rúnaismeretre, Hermione.
– Tudom, de ez nem rúna, és a szótagképtárban sincs benne.
Sokáig azt gondoltam, hogy egy szemet ábrázol, de most már
kétlem. Nézd meg jobban, nem is tartozik a könyvhöz, hanem
tintával rajzolta valaki. Gondoltam, megkérdezlek, hátha te
találkoztál már valahol ilyen ábrával.
– Nem… vagyis, várj csak! – Harry közelebb hajolt a könyvhöz.
– Nem egy ilyen alakú valamit viselt a nyakában Luna apja?
– Én is pont erre gondoltam!
– Akkor ez Grindelwald jele.
Hermionénak leesett az álla.
– Micsoda?

320
– Krum mondta…
Azzal elmesélte Hermionénak a történetet, amit Viktor Krumtól
hallott az esküvőn. A lány elképedve hallgatta.
– Grindelwald jele?
Harryről a furcsa ábrára, majd megint Harryre nézett.
– Sose hallottam róla, hogy Grindelwaldnak lett volna jele.
Olvastam egy pár könyvet életemben, de erről egyik se írt egy
árva szót se.
– Szóval ahogy mondtam, Krum azt mesélte, hogy Grindelwald
felvéste ezt a jelet a falra a Durmstrangban.
Hermione hátradőlt a széken és a homlokát ráncolta.
– Ez nagyon furcsa. Ha a jelet a feketemágia használja, akkor
hogy kerül egy mesekönyvbe?
– Jó kérdés – csóválta a fejét Harry. – És azt se értem, hogyhogy
nem szúrt szemet Scrimgeournak. Egy miniszternek értenie kell
a sötét dolgokhoz.
– Igen… de lehet, hogy ő is szemnek nézte. A többi mesecím
fölött is van egy-egy kis ábra.
Hermione elhallgatott, és tovább bámulta a furcsa jelet. Harry
úgy érezte, ideje újra próbálkoznia.
– Hermione…
– Hm?
– Gondolkodtam, és… szeretnék elmenni Godric’s Hollow-ba.
A lány felemelte a fejét, de kósza tekintete arról árulkodott,
hogy még mindig a jel titkán töpreng.
– Jó – felelte szórakozottan. – Menjünk.
– Értetted, amit mondtam?
– Persze. El akarsz menni Godric’s Hollow-ba. Egyetértek,
szerintem is ott a helyünk. Nekem sincs ötletem, hogy hol
másutt lehetne. Veszélyes kirándulás lesz, de minél többet
gondolkodom rajta, annál valószínűbbnek tartom, hogy ott van.

321
– Öhm… mármint micsoda?
Most Hermionén volt az értetlenkedés sora.
– Micsoda? Hát a kard! Dumbledore-ban biztos felmerült, hogy
el akarsz majd menni oda, és mivel Godric’s Hollow Griffendél
Godrik szülőhelye…
– Tényleg? Griffendél Godric’s Hollow-ban született?
– Harry, kinyitottad te valaha is A mágia történetét?
– Hát… – Harry, talán hónapok óta először, elmosolyodott.
Időközben egészen berozsdásodtak az arcizmai. – Igen, rémlik,
hogy egyszer kinyitottam… amikor megvettem…
– Mivel a falu Griffendélről kapta a nevét – mutatott rá a lány –,
erre akár magadtól is rájöhettél volna. – A kioktató hang végre a
régi Hermionét idézte. Harry már-már azt várta, hogy felálljon,
és bejelentse, hogy indul a könyvtárba. – Na szóval A mágia
történetében van egy rész a faluról. Várj csak…
Hermione keze eltűnt a gyöngyös táskában, s mikor kisvártatva
újra felbukkant, benne volt Bathilda Bircsók A mágia története
című műve. Némi lapozgatás után meg is találta a keresett részt:
– A Nemzetközi Varázstitok-védelmi Alaptörvény 1689-es
aláírásával megkezdődött a varázslók mai napig tartó
rejtőzködése. Eleink ettől kezdve, talán magától értetődő
módon, igyekeztek csoportokba tömörülni egy-egy közösségen
belül. Számos olyan kisebb-nagyobb települést jegyeztek fel,
amely egyidejűleg több, egymást kölcsönösen támogató és
védelmező varázslócsaládnak adott otthont. A cornwalli
Rosslick, a yorkshire-i Tickall és az Anglia déli partvidékén
fekvő Widra St. Capdel ismert helyszínei voltak varázslócsalád-
csoportok és toleráns, esetenként konfundált muglik békés
együttélésének. Az ilyen, részben varázslók lakta települések
talán legnevezetesebbike a nyugati országrészbeli Godric’s
Hollow: ott született a nagy Griffendél Godric és ott készítette el

322
Bowman Wright varázslókovács az első aranycikeszt. A falu
temetője tele van ősi varázslócsaládok nevét hirdető
sírkövekkel, s nyilván ezzel függ össze, hogy a kis templom
környéke évszázadok óta kísértetjárta hely hírében áll.
– Rólad meg a szüleidről nem ír – csukta be a könyvet
Hermione. – Bircsók professzor csak a tizenkilencedik század
végéig dolgozza fel az eseményeket. De érted már? Godric’s
Hollow – Griffendél Godrik – Griffendél kardja… Dumbledore
szerintem úgy gondolta, hogy te is végigmész ezen a logikai
láncon.
– Hát igen…
Harrynek nem akaródzott bevallani, hogy eszébe sem jutott a
kard, amikor javasolta, hogy menjenek el Godric’s Hollowba.
Őt három dolog vonzotta a faluba: a szülei sírja, a ház, ahol
megmenekült a halál torkából és Bathilda Bircsók személye.
– Emlékszel, mit mondott Muriel? – kérdezte végül.
– Kicsoda?
– Tudod… – Harry habozott: nem akarta kimondani Ron nevét.
– Ginny nagy-nagynénje. Az esküvőn. Az, aki azt mondta rád,
hogy csontos a bokád.
– Ja igen.
Kínos pillanat volt ez; Harry tudta, hogy Hermione kiérezte Ron
nevét az utalásból. Gyorsan folytatta hát:
– Muriel azt mondta, Bathilda Bircsók mind a mai napig
Godric’s Hollow-ban lakik.
– Bathilda Bircsók – ismételte tűnődve Hermione, s közben
mutatóujjával végigsimított A mágia történetének borítóján, ott,
ahol domború betűkkel Bathilda neve állt. – Végül is…
A következő pillanatban olyan látványosan elakadt a lélegzete,
hogy Harrynek összerándult a gyomra; pálcát rántott, és a sátor
bejárata felé nézett, arra számítva, hogy egy behatoló kezét

323
fogja megpillantani – de nem volt ott semmi.
– Mi van!? – kérdezte félig mérgesen, félig megkönnyebbülten.
– Miért csináltad ezt? Már azt hittem, egy halálfaló mászik
befelé a sátorba, vagy valami…
– Lehet, hogy Bathildánál van a kard! Lehet, hogy Dumbledore
őt bízta meg az őrzésével!
Harry elgondolkodott ezen a lehetőségen. Bathilda már biztosan
nagyon-nagyon öreg, ráadásul Muriel szerint „agyalágyult”.
Mennyire valószínű, hogy Dumbledore épp nála rejtette el a
kardot? Ha úgy tett, akkor elég sokat bízott a véletlenre,
gondolta Harry: nemhogy a kard kicserélését nem említette neki,
de azt sem, hogy baráti szálak fűzik Bathildához. Harry
mindazonáltal úgy ítélte meg, hogy most, mikor Hermione ilyen
meglepő lelkesedéssel támogatja leghőbb kívánságának
teljesülését, hiba lenne kétségeket hangoztatnia a lány elméletét
illetően.
– Igen, tényleg, lehet! Szóval akkor elmegyünk Godric’s
Hollow-ba?
– Igen, de ezt a kirándulást gondosan elő kell készítenünk. –
Hermione kihúzta magát a széken; Harry örömmel látta, hogy a
lányt legalább annyira felvillanyozza az újabb akció kilátása,
mint őt magát. – Először is gyakorolnunk kell a társas
dehoppanálást a láthatatlanná tévő köpeny alatt, és talán
alkalmaznunk kellene kiábrándító bűbájt is, hacsak nem
választjuk a klasszikus Százfűlé-főzetes megoldást. Akkor
viszont szereznünk kell hajszálakat. Igazából szerintem azt
kellene csinálnunk, mert minél tökéletesebb az álcánk, annál
jobb…
Harry hagyta, hadd beszéljen Hermione. Ő szaporán bólogatott,
és a lélegzetvételnyi szünetekben helyeselt, de a gondolatai már
máshol jártak. Végre ismét izgatott várakozás töltötte el, először

324
azóta, hogy megtudták, hogy a Gringotts-beli kard hamisítvány.
Haza fog menni, vissza fog térni arra a helyre, ahol még volt
családja. Ha nincs Voldemort, Godric’s Hollow-ban nőtt volna
fel, ott töltött volna minden vakációt. Barátokat hívhatott volna
el a házukba… talán kistestvérei is lettek volna… a tizenhetedik
születésnapjára az édesanyja sütötte volna a tortát. Még sosem
érezte annyira valóságosnak az elvesztett életét, mint most,
mikor végre készült visszatérni a helyre, ahol azt elrabolták tőle.
Aznap este, miután Hermione lefeküdt, kilopta a gyöngyös
táskából a hátizsákját, és elővette belőle a Hagridtól kapott
fotóalbumot. Hosszú hónapok után először megint hosszasan
nézegette szüleit, akik mosolyogva integettek neki a
fényképekről – arról a pár papírdarabról, ami megmaradt neki
belőlük.
Legszívesebben már másnap elindult volna Godric’s Hollowba,
de ez a szándéka nem találkozott Hermionééval. A lány, mivel
meggyőződése volt, hogy Voldemort számít Harry
felbukkanására szülei halálának színhelyén, határozottan
kijelentette, hogy addig nem kelhetnek útra, amíg nem
biztosították maguknak a lehető legtökéletesebb álcázást. A nap,
amikor Hermione végre kielégítőnek ítélte felkészültségüket –
azaz birtokukban volt pár hajszál, amit karácsonyi
bevásárlásukat végző ártatlan mugliktól zsákmányoltak,
valamint már álmukból felverve is tudtak láthatatlanná tévő
köpeny alatt hoppanálni meg dehoppanálni –, egy héttel később
érkezett el.
A sötétség leple alatt szándékoztak a faluba hoppanálni, ezért
csak késő délután itták meg a Százfűlé-főzetet. Attól Harry egy
középkorú, kopaszodó férfinak, Hermione pedig az illető mugli
alacsony és jellegtelen külsejű feleségének a másává vedlett. A
gyöngyhímzett táska, amibe minden holmijukat bepakolták (a

325
horcrux kivételével, mert azt Harry a nyakában viselte),
Hermione állig begombolt kabátjának egyik belső zsebébe
került. Ezután Harry kettejükre borította a láthatatlanná tévő
köpenyt, és késlekedés nélkül belevetették magukat a fullasztó
sötétségbe.
Harry a torkában dobogó szívvel nyitotta ki a szemét. Egy
behavazott úton álltak kéz a kézben. A fejük fölött a sötétkék
égen már pislákoltak az első csillagok. A keskeny utat mindkét
oldalon falusi házak sora szegélyezte. Az ablakokon karácsonyi
lámpafüzérek világítottak. Rövid sétányira tőlük, ott, ahol a falu
központja lehetett, utcalámpák aranyló fénye hullott a házakra.
– Ez a vacak hó! – suttogta Hermione a köpeny alatt. – Miért
nem gondoltunk a hóra!? Hiába minden óvintézkedés, ha a
lábnyomaink elárulnak minket! Muszáj eltüntetnünk őket. Te
menj elöl, én majd csinálom…
Harrynek nem fűlött hozzá a foga, hogy pantomimlovat játszva
araszoljanak végig a falun – márpedig úgy festettek volna, ha
egyszerre próbálnak a köpeny rejtekében maradni és mágikus
nyomtalanítást végezni.
– Vegyük le a köpenyt – indítványozta, majd Hermione
riadalmát látva hozzátette: – Felismerhetetlenek vagyunk, és
nem is néz minket senki.
Levetették a köpenyt, Harry a kabátja alá dugta, s ettől kezdve
minden figyelmüket a falunak szentelhették. A jeges levegő az
arcukba csípett, ahogy sorban elhaladtak a házak mellett – talán
amellett is, amelyikben Lily és James Potter élt egykor, vagy
amellett, amelyikben Bathilda lakott. Harry megbámulta a
bejárati ajtókat, a hóborította tetőket, a tornácokat; titkon
remélte, hogy felismeri valamelyiket, jóllehet tudta, hogy ez
lehetetlen, hiszen alig múlt egyéves, mikor végleg elvitték
innen. Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán meglátná a

326
házukat – nem tudta, mi történik abban az esetben, ha a
Fidelius-bűbáj alanyai meghalnak. Végül a szűk utca, amin
haladtak, elkanyarodott balra, és feltűnt a szemük előtt egy kis
tér, a falu főtere.
A tér közepén, egy szélfútta karácsonyfa szomszédságában,
színes lámpafüzérek között háborús emlékműnek tűnő oszlop
meredt az ég felé. Körös-körül boltok kirakatai világítottak, de
volt ott postahivatal, kocsma és egy kis templom is, melynek
ólomüveges ablakai színes drágakövekkel kirakott ékszerekként
ragyogtak.
A nagyobb forgalomnak köszönhetően itt keményre és
csúszósra volt taposva a hó. Harryék útját most már számos
járókelő keresztezte, sétáló alakjukat egy-egy pillanatra aranyba
vonta az utcalámpák fénye. A kocsma ajtaja kinyílt majd
becsukódott: egy másodpercig nevetés és popzene áradt ki rajta.
Azután a kis templomban felcsendült egy karácsonyi ének.
– Figyelj, Harry, szerintem szenteste van – mondta Hermione.
– Gondolod?
Harry már rég nem tartotta számon a dátumot; hetek óta nem
volt a kezükben újság.
– Igen, biztos vagyok benne. – Hermione tekintete a templomon
időzött. – Akkor ők is… ők is odabent vannak, nem? A szüleid.
Nézd, ott a temető a templom mögött.
Harry torkát megremegtette egy érzés, ami jobban hasonlított
félelemhez, mint izgalomhoz. Most, közvetlenül a cél előtt,
elbizonytalanodott. Hermione kitalálhatta, mit érez, mert átvette
az irányítást: megfogta a kezét, és húzni kezdte őt előre. Mikor
azonban a tér közepére értek, a lány egyszerre megtorpant.
– Harry! Nézd!
Hermione a háborús emlékműre mutatott. Most, hogy a
közelébe értek, a nevekkel teleírt obeliszk átalakult, s immár

327
három ember szobra volt: egy kócos, szemüveges férfié, egy
hosszú hajú, kedves és csinos arcú nőé és egy kisfiúé, aki anyja
karján ült. Fejük tetejét bolyhos, fehér sapka módjára belepte a
hó.
Harry közelebb ment, és felnézett szülei arcára. Sose hitte volna,
hogy szobrot állítottak nekik… Nagyon furcsa volt kőből
kifaragva, sebzetlen homlokú, boldog kisfiúként látnia önmagát.
– Gyerünk – szólt, mikor már eleget nézte a szobrokat, s
Hermione mellett továbbindult a templom irányába. Az úttesten
átkelve még egyszer hátrapillantott: a tér közepén már ismét a
háborús emlékmű állt.
A templomhoz közeledve egyre hangosabban zengett a fülükbe
az énekszó. Harrynek elszorult a torka, olyan erővel tódultak fel
benne a roxforti emlékek: a lovagi páncélokból karácsonyi
dalok trágár paródiáit harsogó Hóborc, a nagyterem tizenkét
karácsonyfája, Dumbledore, fején a pukkantós bonbonban talált
sipkával, Ron az anyja kötötte legújabb pulóverben…
A templomkertbe nyikorgó lengőkapu vezetett. Hermione
óvatosan s csak annyira nyitotta ki, hogy oldalazva beférjenek
rajta. A kaput síkosra taposott ösvény kötötte össze a templom
bejáratával, de attól jobbra és balra térdig érő szűzhó borította a
talajt. Harryék belegázoltak; mély árok jelezte útjukat, ahogy a
ragyogó ablakok fénye elől a fal árnyékába húzódva
megkerülték az épületet.
A templom mögött sötét sírkövek sorai emelkedtek ki a
sápadtkék hómezőből, melyet elszórtan tűzpiros, arany és zöld
foltokkal pettyezett az ólomüveges ablaktáblákon kivetülő fény.
Harry a kabátzsebében rejtőző pálcát szorongatva odalépett a
legközelebbi sírhoz.
– Nézd, ez egy Abbott! Lehet, hogy rokona Hannah-nak.
– Halkabban… kérlek – könyörgött Hermione.

328
Lábaik nyomán sötét lyukak maradtak a hóban, ahogy elindultak
a sírok között. Lassan gázoltak egyre beljebb, meg-megálltak,
régi sírkövek fölé hajoltak, hogy kibetűzzék felirataikat, s időről
időre hunyorogva fürkészték a környező sötétséget, hogy
megbizonyosodjanak róla, egyedül vannak.
– Harry, gyere!
Hermione két sorral odébb járt; Harry kalapáló szívvel gázolt
vissza hozzá a hóban.
– Megvan a…?
– Nem, de nézd!
A lány egy zuzmófoltos gránitsírkőre mutatott. Harry lehajolt,
hogy jobban szemügyre vehesse. Kendra Dumbledore, ez állt a
sötét kövön, alatta a születés és az elhalálozás dátuma, az alatt
pedig: és lánya, Ariana. Még lejjebb egy idézetet véstek a
sírkőbe:
Ahol a kincsed, ott a szíved is.
Rita Vitrol és Muriel tehát bizonyos dolgokat jól tudtak. A
Dumbledore család valóban itt élt, és több tagja itt is halt meg.
A sírt látni rosszabb volt, mint csupán hallani róla. Harrynek
megint a fejébe tolakodott a gondolat, hogy Dumbledore-nak és
neki is az élete egy része van ebben a temetőben elhantolva, s
hogy Dumbledore ezt eltitkolta, pedig beszélnie kellett volna
róla. Felkereshették volna a temetőt – Harry belegondolt, milyen
jó lett volna, ha együtt eljönnek ide, milyen jó lett volna, ha
megtudja, hogy ilyen fontos dolog köti össze kettejüket.
Csakhogy Dumbledore a jelek szerint nem tulajdonított
semmiféle jelentőséget annak, hogy családjaik egy temetőben
nyugszanak; talán puszta véletlennek tartotta ezt, mellékes
körülménynek, ami a Harrynek szánt feladat szempontjából
lényegtelen.
Hermione őt nézte, s Harry örült, hogy a sötétség elrejti az arcát.

329
Újra elolvasta a kőbe vésett mondatot: Ahol a kincsed, ott a
szíved is. Ötlete sem volt, mire utalhatnak ezek a szavak. Az
idézetet bizonyára Dumbledore választotta, hisz anyja halálával
ő lett a családfő.
– Biztos, hogy sosem említette…? – kezdte óvatosan Hermione.
– Nem – vágta rá Harry. – Menjünk tovább.
Otthagyta a sírt, és azt kívánta, bár ne is látta volna. Elege volt
ebből a nehezteléssel vegyülő, zaklatott izgalomból.
– Itt van! – kiáltott fel néhány pillanattal később Hermione. –
Jaj, nem, bocsánat. Azt hittem, Potter van ráírva.
A lány a homlokát ráncolva hajolt egy szétfagyott, mohos sírkő
fölé.
– Gyere csak ide egy percre!
Harry unta már a kitérőket, kelletlenül indult vissza a hóban.
– Mi van?
– Nézd!
A sírkő nagyon régi volt, felirata már jószerével olvashatatlan.
Hermione a név alatti ábrára mutatott.
– Itt az a jel, ami a könyvben volt!
Harry alaposabban megszemlélte a kopott vésetet, és
megállapította, hogy az valóban egy háromszögnek tűnik.
– Igen… lehet…
Hermione fényt gyújtott pálcája hegyén, és megvilágította vele a
nevet a sírkövön.
– Ig… Ignotus, ha jól látom…
– Én tovább keresem a szüleimet, nem baj? – mondta nem
minden ingerültség nélkül Harry, és otthagyta a régi sírkő
mellett guggoló Hermionét.
Időről időre látott egy-egy vezetéknevet, amit, az Abbotthoz
hasonlóan, ismert a Roxfortból. Egyes varázslócsaládoknak több
nemzedéke is itt volt eltemetve, de a régi dátumok arról

330
árulkodtak, hogy ezek a családok vagy már kihaltak, vagy azóta
elköltöztek Godric’s Hollow-ból. Harry egyre mélyebbre hatolt
a kőtáblák erdejében, és minden egyes újabb sírhoz a
reménykedés és a szorongás vegyes érzésével lépett oda.
Aztán egyszerre mintha hirtelen sűrűbbé vált volna a sötétség és
még mélyebbé a csend. Harry nyugtalanul körülnézett.
Dementorok? Aztán rádöbbent, hogy csak a templom lámpái
aludtak ki; időközben véget ért a karácsonyi éneklés, s lassan a
térre visszatérő emberek zsibongása is a távolba veszett.
Azután harmadszor is felcsendült a sötétben Hermione hangja,
élesen, tisztán, néhány méteres közelségből.
– Gyere ide… itt vannak.
Harry rögtön tudta, hogy most tényleg elérkezett a pillanat.
Ahogy elindult Hermione felé, ugyanazt az iszonyú nyomást
érezte a mellkasán, amit Dumbledore halálakor: a gyász
fájdalma összepréselte a szívét, a tüdejét.
A sírkő csupán két sorral volt Kendráé és Arianáé mögött. Fehér
márványból készült, akárcsak a Dumbledore-oké, s mivel szinte
világított a sötétben, felirata könnyen olvasható volt. Harrynek
nem kellett letérdelni, de még csak túl közel se mennie hozzá,
hogy lássa, mi áll rajta.

James Potter, szül. 1960. március 27., megh. 1981. október 31.
Lily Potter, szül. 1960. január 30., megh. 1981. október 31.
Utolsó ellenségként a halál semmisül meg.

Harry lassan, szinte betűről betűre olvasta el a feliratot, mintha
ez volna az egyetlen alkalma rá, hogy felfogja az értelmét. Az
utolsó sort fennhangon olvasta fel.
– Utolsó ellenségként a halál semmisül meg. – Borzalmas
gondolat ötlött fel benne, szinte páni rémület fogta el tőle. – Ez

331
a halálfalók eszméje, nem? Hogy kerül ez ide?
– Harry, ez nem az a legyőzés, amit a halálfalók akarnak –
magyarázta szelíden Hermione. – Ez azt jelenti, hogy… hisz
tudod… hogy túlélni a halált. Élni a halál után.
De ők nem élnek, gondolta Harry. Ők megszűntek létezni. Mit
érnek az üres szavak, ha egyszer a szülei kihunyt tudattal
porladnak a hó és a kő alatt? És könnyei, mielőtt visszafojthatta
volna őket, forró patakként feltörtek, hogy kiáradva nyomban az
arcára fagyjanak. Minek törölje le, minek rejtse el őket? Hagyta,
hadd hulljanak, összepréselte ajkát, és rámeredt a hóra, ami alatt
ott fekszenek a szülei, Lily és James, akik már csak málló
csontok, akik nem tudják, nem is törődnek vele, hogy ő, a fiuk
itt áll fölöttük elevenen, az ő áldozatuk árán nyert élettel a
szívében, és e percben már-már azt kívánja, bár ő is ott pihenne
velük a hó alatt.
Hermione megint megfogta a kezét, és megszorította. Harry
képtelen volt ránézni a lányra, de viszonozta a kézszorítást.
Erőteljes, mély sóhajokkal beszívta az éjszakai levegőt, próbálta
visszanyerni önuralmát, próbált magához térni. Hoznia kellett
volna valamit a szüleinek, de most gondolt csak rá, és a
temetőben minden növény csupasz és fagyott volt. Hermione
azonban felemelte pálcáját, kört írt le vele, s bűbája nyomán
fekete hunyorból font koszorú virult ki a levegőben. Harry
elkapta, és ráhelyezte a sírra.
Mikor felállt, rögtön menni akart: úgy érezte, nem tud egy
másodperccel se tovább ott maradni. Átkarolta Hermione vállát,
a lány pedig az ő derekát, azután némán megfordultak, s a
Dumbledore-ok sírja mellett elhaladva a sötét templom és a
lengőajtó felé vették útjukat.

332
Tizenhetedik fejezet

Bathilda titka


– Állj meg, Harry!
– Mi a baj?
Az ismeretlen Abbott sírjánál jártak.
– Van ott valaki. Valaki figyel minket. Ott, a bokrokon túl.
Mozdulatlanná dermedtek úgy, ahogy voltak, egymást
átkarolva, és a temetőt határoló sűrű fekete sövény felé
meresztették a szemüket. Harry nem látott semmi gyanúsat.
– Biztos vagy benne?
– Mozgást láttam, esküdni mernék rá…
Hermione elhúzódott Harrytől, hogy szabaddá tegye pálcás
kezét.
– Mugliknak látszunk – emlékeztette Harry.
– Mugliknak, akik épp most tettek virágot a szüleid sírjára.
Harry, biztos vagyok benne, hogy van ott valaki!
Harrynek eszébe jutott, mit írt A mágia története: a temetőt
kísértetek járják. Lehet, hogy…? De ekkor zördülést hallott, és
egy kevés hó hullott le a bokorról, amire Hermione mutatott. A
kísértetek nem tudják lerázni a havat.
– Biztos egy macska – mondta egy-két másodperc múltán –,
vagy valami madár. Ha egy halálfaló lenne, már nem élnénk. De
gyere, menjünk ki innen, aztán odakint majd újra felvesszük a
köpenyt.
Továbbindultak, de nem mulasztottak el pár lépésenként hátra-
hátranézni. Harry, aki korántsem volt olyan magabiztos,
amilyennek Hermione megnyugtatása céljából tettette magát,

333
igencsak megkönnyebbült, mikor becsukódott mögöttük a
lengőajtó, és újra a csúszós járdán álltak. Gyorsan magukra
kanyarították a láthatatlanná tévő köpenyt. A kocsmában most
jóval nagyobb volt a forgalom: megannyi hang zengte odabent
azt a karácsonyi éneket, amit a templom felé közeledve
hallottak. Harryben felmerült, hogy a kocsmában kellene
menedéket keresniük, azonban mielőtt megszólalhatott volna,
Hermione odasúgta neki: – Gyere, menjünk arra –, és már be is
húzta őt egy sötét utcába, ami kifelé vezetett a faluból, épp az
ellenkező irányban, mint amerről jöttek. Harry jól ki tudta venni
a távolban a helyet, ahol elfogytak a házak és az utca dűlőútba
ment át. Olyan gyorsan lépkedtek, amilyen gyorsan csak a
csúszós úton mertek; további fényfüzéres ablakok mellett
haladtak el, függönyök mögött karácsonyfák körvonalait látták.
– Hogy fogjuk megtalálni Bathilda házát? – aggodalmaskodott
Hermione. Didergett egy kicsit, és menet közben nyugtalanul
tekingetett hátra a válla fölött. – Van ötleted, Harry? Harry!
Meghúzogatta Harry kabátujját, de a fiú nem figyelt rá.
Tekintete a házsor legvégén magasodó sötét tömegre tapadt.
Egyszerre megszaporázta lépteit, Hermionét is magával
vonszolva. A lány meg is csúszott a jégen.
– Harry…
– Nézd… nézz oda, Hermione…
– Ne olyan… oh!
Látható volt számára – a Fidelius-bűbáj tehát együtt halt
Jamesszel és Lilyvel. A sövény teljesen elvadult a tizenhat év
alatt, ami azóta eltelt, hogy Hagrid kihozta őt a most derékig érő
gazban rejtőző törmelékeken át. A falak többsége ép volt, igaz,
belepte őket a sötét repkény és a hó, de az emelet jobb oldala
leomlott: Harry biztosra vette, hogy a visszapattanó átok
rombolta le. Hermionéval megálltak a kapu előtt, és rámeredtek

334
a házra, mely egykor ugyanolyan csinos épület lehetett, mint a
többi az utcában.
– Vajon miért nem építették újjá? – suttogta Hermione.
– Talán nem lehet – válaszolta Harry. – Lehet, hogy úgy van,
mint a sötét varázslat okozta sérülésekkel, hogy az a rész nem
nő vissza.
Kidugta a kezét a köpeny alól, és megfogta a hólepte, rozsdás
kaput. Nem akarta kinyitni, csak vágyott megérinteni valamit,
ami a házhoz tartozik.
– Csak nem akarsz bemenni? Szerintem veszélyes lenne, lehet,
hogy… odanézz!
Nyilván attól, hogy Harry megérintette a kaput, egy fatábla
emelkedett ki előttük a sűrű gazból, mint holmi gyorsan növő,
bizarr virág. Aranyló betűkkel az alábbi szöveg állt rajta:

Ezen a helyen vesztette éleiét 1981. október 31-e
estéjén Lily és James Potter. Fiuk, Harry
minden idők egyetlen varázslója, aki túlélte a
gyilkos átkot. Ez a muglik számára láthatatlan
ház romos állapotában hagyva állít emléket a
Potter házaspárnak, s felidézi a család
tragédiáját okozó gyilkos erőszakot.

A táblán nemcsak a díszes betűkkel írt sorok álltak, hanem még
megannyi ilyen-olyan felirat: azoknak a boszorkányoknak és
varázslóknak a keze nyoma, akik elzarándokoltak a helyre, ahol
a kis túlélő a csodát művelte. Voltak, akik a nevüket írták fel
öröktintával, mások a monogramjukat vésték a fába, megint
mások szöveget firkantottak fel. A tizenhat év varázsgrafitti-
termésének legújabb, még fényesen világító darabjai mind
hasonló tartalmúak voltak: Sok szerencsét, Harry, bármerre

335
jársz! Melletted állunk, Harry! Éljen Harry Potter!
– Milyen dolog így összefirkálni a táblát! – sopánkodott
Hermione.
Harry azonban vigyorgott.
– Én örülök neki. Ez fantasztikus. Nekem…
A torkára forrt a szó. A távoli főtér lámpáinak fénye egy
közeledő ember sziluettjét derengte körül. Harry, maga sem
tudta, miért, de szinte biztosra vette, hogy a vastag ruhákba
burkolózó alak egy nő. Az illető lassan lépkedett, talán félt,
hogy elcsúszik a havon; merev, görnyedt tartása és csoszogó
járása arra utalt, hogy nagyon öreg. Harry és Hermione némán
figyelték, ahogy közeledett az utcán. Harry várta, hogy
befordul-e valamelyik házba, de ösztöne azt súgta, nem fog. Az
alak végül tőlük néhány méterre megállt, feléjük fordult, és úgy
maradt, mozdulatlanul, a havas utca közepén.
Harrynek nem volt szüksége Hermione figyelmeztető csípésére.
Tudta, hogy az öregasszony semmiképp sem lehet mugli,
elvégre egy olyan házat nézett, amit, ha nem boszorkány, nem
láthatott volna. Ugyanakkor még egy boszorkány részéről is
meglepő viselkedés volt egy ilyen hideg estén csak azért kijönni
az utcára, hogy megnézzen egy romos házat. Az, hogy lássa őt
és Hermionét, a normális mágia szabályai szerint lehetetlen volt,
Harry furcsamód mégis úgy érezte, hogy az öregasszony tud a
jelenlétükről, s azt is tudja, kik ők. Alighogy ez a nyugtalanító
sejtelem tudatosult benne, az anyóka felemelte kesztyűs kezét,
és hívólag feléjük intett.
Hermione Harryéhez nyomta karját, ahogy közelebb húzódott
hozzá a köpeny alatt.
– Honnan tudja?
Harry a fejét rázta. Az öregasszony újra intett, kicsit
sürgetőbben. Harry számos érvet fel tudott volna hozni amellett,

336
hogy miért ne engedjenek a hívásnak, ugyanakkor ahogy ott
álltak egymással szemben a kihalt utcán, lassan minden kétsége
eloszlott az öregasszony kilétét illetően.
Lehetséges, hogy hosszú hónapok óta vár rájuk? Azt mondta
volna neki Dumbledore, hogy tartson ki, mert Harry végül meg
fog érkezni? Talán az öregasszony figyelte őket a sötét
temetőben, az ő mozgását vették észre? És aztán követte őket
idáig? Harry titokzatos, dumbledore-i hatalmat érzett az
öregasszonynak abban a képességében is, hogy érzékeli a
jelenlétüket.
Végül – Hermione nem kis rémületére – Harry megszólalt:
– Bathilda?
A bebugyolált alak bólintott, majd megismételte hívó intését.
Harry és Hermione összenéztek a köpeny alatt. Harry kérdőn
felvonta a szemöldökét; Hermione szorongós kis bólintással
felelt.
Tettek egy lépést az öregasszony felé, mire az nyomban
megfordult, és elcsoszogott arra, amerről jött. Harryék követték.
Jó néhány ház mellett elhaladtak már, mikor az öregasszony
végre bement az egyik kapun. Harryék átvágtak a nyomában az
előkerten, ami majdnem olyan gazos volt, mint a romházé. Az
öregasszony kulcsot vett elő, kicsit ügyetlenkedett vele, azután
kitárta a bejárati ajtót, és félrehúzódott, hogy beengedje
Harryéket.
Mikor az öreg mellett elhaladva beléptek az ajtón, erős és
kellemetlen szag csapta meg Harry orrát – vagy a ház bűzlött,
vagy a lakója, akin Harry most, a közvetlen közelében állva látta
csak igazán, hogy mennyire kicsi és töpörödött: a mellkasáig is
alig ért fel. Harryék ledobták magukról a láthatatlanná tévő
köpenyt, s az öregasszony közben becsukta a hámló festékű
ajtót – májfoltos kezén kéken dudorodtak az ízületek. Azután

337
megfordult, és Harryre nézett. Hályogtól elszürkült szeme
mélyen ült papírvékony szemhéjának ráncai mögött, s egész
arcát megszakadt erecskék és barna foltok pöttyözték. Harry
eltűnődött, vajon az öregasszony látja-e őt egyáltalán; ha igen,
gondolta, akkor sem az igazi arcába, hanem a kopaszodó
mugliéba néz.
Az öregség, a por, a szennyes ruhák és a romlott étel szagát
ötvöző bűz csak erősödött, mikor az asszony letekerte magáról
molyrágta, fekete nagykendőjét. Most már az is látszott, hogy
jószerével kopasz: megritkult fehér haja nem tudta eltakarni
fejbőrét.
– Bathilda? – kérdezte újra Harry.
Az öregasszony megint bólintott. Harry egyszerre érezni kezdte
a mellén a medált: annak lakója felébredt, és lüktetésétől szinte
remegett a hideg arany. Talán tudja, megérezte, hogy közel van
a fegyver, ami elpusztítja majd?
Bathilda elcsoszogott mellettük – Hermionét meglökte, mintha
nem vette volna észre, hogy ott van –, és eltűnt egy helyiségben,
ami talán a nappali szoba volt.
– Nem tetszik ez nekem, Harry – mondta suttogásnál is
halkabban Hermione.
– Nézz rá… Nem hiszem, hogy ne tudnánk legyőzni, ha arra
kerülne a sor. Még nem mondtam neked, de tudtam, hogy
valószínűleg nincs minden rendben Bathilda fejében. Muriel azt
mondta róla, hogy agyalágyult.
– Ide! – szólt ki Bathilda a szobából.
Hermione összerezzent, és elkapta Harry karját.
– Nyugi, nem lesz baj – mondta Harry, és magával húzta
Hermionét a nappaliba.
Bathilda ide-oda csoszogott odabent, és gyertyákkal bajlódott,
de a szobában még mindig sűrű sötétség volt – és hatalmas kosz.

338
Csikorgott a por a talpuk alatt, és Harry a doh mellett érezni vélt
egy még rosszabb szagot: a romlott hús bűzét. Évek telhettek el
azóta, hogy utoljára ránézett valaki Bathildára. Az öregasszony
minden bizonnyal megfeledkezett róla, hogy tud varázsolni,
mert nehézkesen, kézzel gyújtotta a gyertyákat, lógó
csipkekézelőjét a lángra lobbanás folyamatos veszélyének téve
ki.
– Szívesen segítek – ajánlkozott Harry. Átvette a gyufát, s az
öregasszony pillantásától kísérve meggyújtotta a még hátralevő
gyertyacsonkokat, melyek ingatag könyvkupacok tetején és
csorba, penészes bögrékkel teli asztalkákon elhelyezett
csészealjakon álltak.
Az utolsó hely, ahol Harry gyertyát talált, egy hasas komód
fényképekkel telerakott teteje volt. Mikor fellobbant a
lángocska, fényében poros üveglapok és ezüstkeretek derengtek
fel. Harry mozgást vélt látni a fotókon. Amíg Bathilda a
kandallóba való fahasábokkal bajlódott, titkon elővette a
pálcáját, és ezt suttogta: – Tergeo. – A fényképekről egy
szempillantás alatt eltűnt a por, s Harry azonnal észrevette, hogy
a legnagyobb és legdíszesebb keretek közül fél tucat üresen áll.
Eltűnődött, hogy vajon Bathilda távolította-e el azokat a
képeket, vagy valaki más. Azután megakadt a szeme a
gyűjtemény hátsó sorában meghúzódó egyik fotón, és már nyúlt
is érte.
Az ezüstkeretből az aranyszőke, vidám képű tolvaj nézett rá
lusta mosollyal: az a fiatalember, aki az ablakpárkányon
kuporgott Gregorovics emlékében. És Harry most végre rájött,
honnan volt ismerős neki a fiú: a Hírnév és hazugságok című
könyvben látott fényképről, amin ő meg a tizenéves
Dumbledore egymás vállát átkarolva álltak, és aminek az
eredetije ugyanott lehetett, ahol a többi hiányzó fotó: Rita

339
Vitrolnál.
– Mrs… Miss… Bircsók – szólalt meg az izgalomtól kissé
remegő hangon Harry. – Ez kicsoda?
Bathilda a szoba közepén állt, és nézte, hogyan rakja meg
helyette Hermione a tüzet.
– Miss Bircsók! – ismételte Harry, s a képpel a kezében elindult
az öregasszony felé. A kandallóban épp akkor lobbantak fel a
lángok. Bathilda ránézett Harryre, s ő érezte, hogy a mellén
pihenő horcrux lüktetése felgyorsul.
– Ki ez az ember? – kérdezte, és előrenyújtotta a fotót.
Bathilda kifejezéstelen arccal ránézett a képre, majd ismét
Harryre emelte a tekintetét.
– Tudja, hogy ki ez? – ismételte a kérdést Harry, lassan és
hangosan ejtve a szavakat. – Ismeri ezt az embert? Tudja a
nevét?
Bathilda azonban csak nézett, s Harry izgalma csalódott
ingerültségnek adta át a helyét. Hogyan sikerülhetett Rita
Vitrolnak megnyitni Bathilda emlékezetét?
– Ki ez az ember? – harsogta el újra a kérdést.
– Mit csinálsz, Harry? – kérdezte megütközve Hermione.
– Ez itt a képen, Hermione, ez a tolvaj! Ő lopta meg
Gregorovicsot! – Harry megint Bathildához fordult. – Szépen
kérem, mondja meg! Ki ez az ember?
Meredt tekintet volt a válasz.
– Miért hívott minket ide, Mrs… Miss… Bircsók? – kérdezte
Hermione, már szintén emelt hangon. – Közölni akar velünk
valamit?
Az öregasszony nem adta jelét, hogy hallotta volna Hermione
kérdését. Helyette közelebb csoszogott Harryhez, majd a fejével
az előszoba felé intett.
– Menjünk el? – találgatott Harry.

340
Bathilda megismételte a fejmozdulatot, aztán rámutatott
Harryre, majd önmagára s végül a mennyezetre.
– Ja, értem… szerintem azt akarja, hogy menjek fel vele az
emeletre.
– Jól van, menjünk – mondta Hermione, de mikor indult volna,
az öregasszony meglepő hevességgel megrázta a fejét, aztán
ismét Harryre, majd önmagára mutatott.
– Azt akarja, hogy csak én menjek.
– Miért? – Hermione hangja élesen és tisztán csendült a
gyertyafényes szobában. Az öregasszony kicsit megrázta a fejét
a hangoskodásra.
– Dumbledore talán a lelkére kötötte, hogy csak nekem adja át a
kardot.
– Komolyan azt hiszed, hogy tudja, ki vagy?
– Igen – felelte Harry az arcára meredő opálos szempárba nézve.
– Szerintem tudja.
– Jól van, menj, de ne időzz sokáig.
– Mutassa az utat! – mondta Bathildának Harry.
Az öregasszony ezt nyilván megértette, mert Harryt megkerülve
elindult az ajtó felé. Harry még egyszer hátranézett, és küldött
egy megnyugtató mosolyt Hermione felé, de a lány ezt
valószínűleg nem látta: saját vállát fázósan átölelve állt a
gyertyavilágos koszfészek közepén, és a könyvespolc felé
bámult. Harry, miközben kifelé ment a szobából, kihasználta,
hogy se Bathilda, se Hermione nem figyeli őt, és kabátja belső
zsebébe süllyesztette a tolvaj ezüstkeretes fényképét.
A lépcső keskeny és meredek volt; Harrynek megfordult a
fejében, hogy neki kellene feküdnie Bathilda hátsó felének,
nehogy az öregasszony visszazuhanjon rá, amire komoly esély
volt. Bathilda lassan és kissé sípoló tüdővel felkapaszkodott az
emeletre, ott rögtön befordult jobbra, és bevezette Harryt egy

341
alacsony mennyezetű hálószobába.
A helyiség koromsötét és rettenetesen büdös volt. Harry csak
annyit látott, hogy az ágy alól kilóg egy éjjeliedény, de mikor
Bathilda becsukta az ajtót, azt is elnyelte a sötétség.
– Lumos.
Fény gyúlt Harry pálcájának hegyén, és ő összerezzent: a teljes
sötétség röpke másodperceiben Bathilda észrevétlenül odaállt
elé.
– Potter vagy? – suttogta az öregasszony.
– Igen.
Bathilda lassan, ünnepélyesen bólintott. Harry érezte, hogy a
horcrux a mellén már szaporábban lüktet, mint a tulajdon szíve
– ez kellemetlen, zaklató érzés volt.
– Adni akar nekem valamit? – kérdezte Harry, de az
öregasszony figyelmét a világító pálca kötötte le.
– Adni akar nekem valamit?
Bathilda behunyta a szemét, s ekkor egyszerre több dolog
történt: Harry homlokába belehasított a fájdalom: a horcrux
akkorát vonaglott, hogy a ruha is megmozdult fölötte; és egy
pillanatra eltűnt a sötét, bűzös szoba. Harry vad örömöt érzett,
és éles, jéghideg hangon parancsolta: – Tartsd ott!
Harry megtámolyodott. A sötét szoba és a bűz visszatért: Harry
nem értette, mi történt vele.
– Adni akar nekem valamit? – kérdezte harmadszor is, már
szinte kiáltva.
– Arra – suttogta Bathilda, és a sarokba mutatott. Harry
magasabbra emelte világító pálcáját: elfüggönyözött ablakot
látott, ami előtt egy telerakott öltözőasztal állt.
Bathilda ezúttal nem mutatta az utat. Harry magasra tartott
pálcával átoldalazott közte és a vetetlen ágy között, de egy
pillanatra sem vette le a szemét az öregasszonyról.

342
– Mi van itt? – kérdezte, mikor odaért az öltözőasztalhoz, ahol
szagra és küllemre is szennyesnek tűnő ruhák hevertek rendetlen
halomban.
– Ott. – Bathilda a ruhahalomra mutatott.
Abban a pillanatban, amikor Harry elfordította a fejét, hogy
megnézze, villan-e kardmarkolat, csillan-e rubintkő valahol a
szennyes között, az öregasszony furcsán megmozdult – Harry
észrevette ezt a szeme sarkából, s előbb összerándult az
ijedségtől, aztán megbénult a borzalomtól, mert azt látta, hogy
az elaggott test, mint egy üres zsák, a padlóra roskad, s onnan,
ahol a nyaka volt, elősiklik a hatalmas kígyó.
Harry pálcás keze lefelé lendült, de a hüllő villámgyorsan
odakapott, megmarta az alkarját, s a pálca forogva a mennyezet
felé röppent; fénye körbeszáguldott a falakon, majd kihunyt.
Ugyanabban a pillanatban a kígyófarok hatalmas ütést mért
Harry mellkasára, s ő elakadó lélegzettel az öltözőasztalra
zuhant, egyenesen a koszos ruhák közé…
Tüstént oldalra gördült, így elkerülte a farok újabb csapását: az
az asztal üvegére sújtott le. Harry a padlóra zuhantában érezte,
hogy cserepek záporoznak rá, és hallotta Hermione hangját
odalentről:
– Harry!
Nem sikerült annyi levegőt szívnia a tüdejébe, hogy vissza
tudjon kiáltani, a következő pillanatban pedig egy súlyos, sima
valami nekiütközött, s hanyatt lenyomta őt a földre. Erős, vastag
izomköteg siklott a testére…
– Ne – nyögte a padlóra szögezve Harry.
– Igen – suttogta a hang. – Igen… itt tartom… itt tartom…
– Invito… Invito pálca…
De nem történt semmi, és Harrynek szüksége volt mindkét
kezére: le kellett löknie a törzsére tekeredő kígyót, ami

343
kiszorította a levegőt a tüdejéből, és belepréselte a mellébe a
horcruxot, azt az élettől lüktető jéggombócot, ott,
centiméterekre a szívétől; hideg, fehér fény árasztotta el az
agyát, eltűnt minden gondolata… távoli lépések… minden
kavarog…
Fémszív dübörgött a mellkasán kívül, és ő repült és repült, nem
kellett hozzá se seprű, se thesztrál, és a diadal mámora tombolt
benne…
Arra riadt, hogy újra savanyú szagú sötétség veszi körül. Nagini
elengedte őt. Harry talpra vergődött, és megpillantotta a kígyót
az előszobai lámpa fényében: a hüllő támadott, és Hermione
sikoltva félreugrott; célt tévesztett átka szétrobbantotta a
lefüggönyözött ablakot. Harry elfordult, hogy megvédje arcát az
újabb üvegcserép-záportól, és közben rálépett egy ceruzaszerű
tárgyra… A pálca!
Lehajolt és felkapta, de a sarokba szorította őt a kígyó széltében-
hosszában csapkodó farka. Hermione nem volt sehol; Harry már
a legrosszabbtól tartott, de ekkor piros fénnyel kísért durranás
hallatszott, és a kígyó felrepült a levegőbe; súlyos tekervényei
sorban emelkedtek a mennyezet felé, s felcsapódó farka pofon
ütötte Harryt. Ő előreszegezte pálcáját, de ekkor olyan
iszonyatos fájdalom hasított a sebhelyébe, amihez foghatót évek
óta nem érzett.
– Jön! Hermione, jön!
Miközben ezt ordította, a kígyó sziszegve visszazuhant a
padlóra. A szobában teljes volt a káosz: a hüllő nehéz teste
polcokat tépett le a falról; mindenfelé porceláncserepek
röpködtek, mikor Harry átugrott az ágyon, hogy megfogja a
sötét kupacot, amiben Hermionét sejtette.
A lány sikított a fájdalomtól, mikor Harry áthúzta őt az ágy
túloldalára. A kígyó újra támadásba lendült, de Harry tudta,

344
hogy valami, ami rosszabb a hüllőnél, közeledik, talán már a
kapuban jár; úgy érezte, menten szétrobban a feje a
fájdalomtól…
A kígyó akkor csapott le, mikor Harry futtában ugrott, magával
rántva Hermionét. – Confringo! – sikította a lány, és átka
körberepülte a szobát, szétrobbantotta a ruhásszekrény tükrös
ajtaját, aztán visszaröppent Harryék felé, pattogott a padló és a
mennyezet között – Harry a kézfején érezte perzselő melegét.
Üvegcserepek vágtak az arcába, ahogy Hermionét magával
húzva átugrott az ágyról a szétzúzott tetejű öltözőasztalra, majd
onnan tovább a tátongó ablakon keresztül ki az éjfekete
semmibe, hogy ott a lány visszhangzó sikolyával a fülében
megpördüljön a levegőben…
És akkor feltárult a sebhelye; ő maga volt Voldemort, rohant a
bűzös hálószobán keresztül, fehér keze megmarkolta az
ablakpárkányt, és egy villanásnyi ideig még látta a kopaszodó
férfit meg a kicsi asszonyt, ahogy pördülve semmivé foszlanak,
és akkor felüvöltött dühében; üvöltése keveredett a lány
sikolyával, mely együtt szállt a sötét kertek fölött a karácsony
napját köszöntő harangszóval…
Az üvöltése Harry üvöltése volt, a fájdalma Harry fájdalma…
hogy ez újra megtörténhetett, és éppen itt, ahol már egyszer
megtörtént… itt, egy kőhajításnyira attól a háztól, ahol olyan
közel került hozzá, hogy megtudja, milyen meghalni…
meghalni… borzalmas volt az a fájdalom… kiszakadni a
testéből… de ha nincs teste, hogyan fájhat annyira a feje, ha
meghalt, miért nem múlik el a kín, talán a halál se szünteti meg
a gyötrelmet, nem hoz gyógyulást…
Szeles és nyirkos este volt; két töknek öltözött gyerek billegett át
a téren, s a boltok kirakatai tele voltak papírpókokkal, annak a
világnak a csicsás műkellékeivel, amiben a muglik nem is

345
hisznek… Ő siklott előre, s mint ilyen alkalmakkor mindig,
eltöltötte önmaga fontosságának, erejének és igazának szilárd
tudata… harag nem volt benne… az a gyenge lelkek fegyvere…
de diadalmámor, az igen… régóta várt erre a napra, sóvárgott
utána…
– Jó a jelmeze, uram!
Közelebb ért a kisfiúhoz, és annak lehervadt a mosolya, mert
már látta, mi van a csuklya alatt; festett arcára kiült a félelem, s
már fordult is, és szaladt… Ő ujja hegyével kitapintotta a pálcát
a talárja alatt… elég volna egyetlen apró mozdulat, és a kisfiú
sosem érne oda az anyjához… de felesleges, teljesen
felesleges…
És már egy másik, egy sötétebb utcában haladt. Végre
kibontakozott a szeme előtt a cél… megtört a Fidelius-bűbáj,
csak ők még nem tudják… lába annyi zajt sem keltett, mint a
járdán csúszó száraz levelek, amikor a sötét sövényhez lépett,
hogy átnézzen fölötte…
Nem húzták össze a függönyt, jól látta őket a kis nappaliban: a
magas, szemüveges, fekete hajú férfi színes kis füstfelhőket
eregetett a pálcájából a kék pizsamás, fekete hajú fiúcska
szórakoztatására. A gyerek nevetett, s apró kezével a füst után
kapkodott…
Kinyílt egy ajtó, és belépett rajta az anya; mozgott a szája,
valamit mondott, és sötétvörös hajfürtök hullottak az arcába. Az
apa felvette a gyereket, és a nő karjába adta. Azután a kanapéra
dobta pálcáját, és ásítva nyújtózkodott…
A kapu halkan megnyikordult, mikor kinyitotta, de James Potter
nem hallotta a zajt. Fehér kezével kihúzta a pálcát a köpönyege
alól, az ajtóra szegezte, és az kicsapódott…
Már átlépte a küszöböt, mikor James kirohant az előszobába.
Könnyű, túlságosan könnyű, hisz nincs is nála pálca…

346
– Lily, fogd Harryt, menekülj! Itt van! Ő az! Menekülj! Majd én
feltartom…
Méghogy feltartja őt, pálca nélkül! Nevetett, csak aztán mondta
ki az átkot…
– Avada Kedavra!
A zöld villanás betöltötte a zsúfolt előszobát, megfestette a fal
mellett álló gyerekkocsit, ragyogó fénycsövekké változtatta a
lépcsőkorlát oszlopait, és James Potter összeroskadt, akár egy
marionettbábu, aminek elvágták a zsinórjait…
Az emeletről lehallatszott az anya sikoltozása; pedig neki, ha
okosan viselkedik, nincs mitől félnie… Ő felment a lépcsőn, s
szórakozott derűvel hallgatta, hogyan próbálja a nő
elbarikádozni magát… nála sincs pálca… mennyire ostobák
ezek, barátokra bízták az életüket, nem tudják, hogy a fegyvert
egy pillanatra sem szabad letenni…
Kitárta az ajtót. Pálcája egy lusta intésével félresöpörte a
sebtében odatolt székeket, dobozokat… és ott állt a nő, karján a
fiával. Mikor meglátta őt, gyorsan berakta a gyereket a háta
mögötti kiságyba, és széttárta a karját, mintha így segíthetne a
fián, mintha a helyére léphetne azzal, hogy eltakarja őt…
– Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!
– Állj félre, te ostoba… eredj innen…
– Ne bántsd Harryt, könyörgök, inkább engem ölj meg…
– Utoljára figyelmeztetlek…
– Ne bántsd Harryt! Kegyelmezz… könyörgök, kegyelmezz… Ne
bántsd Harryt! Könyörgök! Bármit megteszek…
– Állj félre… állj félre…
Eltaszíthatná a nőt a kiságytól, de tisztább, ha végez az egész
családdal…
Felvillant a zöld fény, és a nő összeroskadt, épp úgy, mint a
férje. A gyerek nem sírt, ahogy addig se; az ágy rácsába

347
kapaszkodva állt, és derűs érdeklődéssel nézett a betolakodóra –
talán azt gondolta, az apja rejtőzik a köpeny alatt, ő csinál ilyen
szép villanásokat, az anyja meg mindjárt nevetve felugrik a
földről…
Ő gondosan a gyerek arcára irányította a pálcát. Látni akarta a
pusztulását, látni akarta, hogyan szűnik meg ez az egyetlen,
megmagyarázhatatlan veszély. A gyerek elsírta magát – most
már látta, hogy ő nem James. Zavarta őt a sírás, az árvaházban
se bírta soha elviselni a kicsik bömbölését…
– Avada Kedavra!
És akkor összeroppant: semmivé vált, testetlen fájdalommá és
rettegéssé… el kell rejtőznie, nem itt, a ház romjai között, nem
itt, ahol a gyerek üvölt, hanem valahol messze… nagyon
messze…
– Ne – nyöszörögte.
A kígyó ott surrogott a kosz és a szemét között. Megölte a fiút,
mégis ő maga a kisfiú…
– Ne…
És most ott áll Bathilda házának kitört ablakában, legnagyobb
veszteségének emlékén merengve. A hatalmas kígyó a lábánál
üveg- és porceláncserepek között kúszik… ő lenéz a padlóra, és
meglát valamit… alig akar hinni a szemének…
– Ne…
– Nincs semmi baj, Harry, nyugodj meg!
Lehajol, és felemeli a kitört üvegű fényképtartót. Ő az… az
ismeretlen tolvaj, a tolvaj, akit keres…
– Ne… kiesett… elhagytam…
– Ébredj fel, Harry, térj magadhoz!
Ő Harry… Harry, nem Voldemort… és a surrogó valami nem
kígyó…
Kinyitotta a szemét.

348
– Harry – suttogta Hermione. – Jól… jól vagy?
– Igen – hazudta ő.
A sátorban volt, az egyik alsó ágyon feküdt nagy halom takaró
alatt. A csendből és a sátor tetején áttörő hideg, tompa fényből
tudta, hogy hajnalodik. A teste verejtékben úszott – nedves volt
tőle a lepedő és a takaró is.
– Megmenekültünk.
– Igen – bólintott Hermione. – Lebegtető bűbájjal tudtalak csak
berakni az ágyba, nem bírtalak el. Nem voltál valami… szóval,
eléggé…
A lány barna szeme alatt vörös árnyék húzódott. Kis kendőt
szorongatott a kezében – Harry kitalálta, hogy az ő arcát
törölgette vele.
– Rosszul voltál – fejezte be a mondatot Hermione. – Nagyon
rosszul voltál.
– Mikor jöttünk el?
– Órákkal ezelőtt. Mindjárt reggel lesz.
– És én eddig… ájult voltam?
– Nem éppen. – Hermione vonakodva válaszolt. – Kiabáltál meg
nyöszörögtél meg… meg ilyenek – fejezte be zavartan, s ez
nyugtalanná tette Harryt. Mit csinálhatott? Átkokat üvöltött,
mint Voldemort? Bőgött, mint a kisfiú a rácsos ágyban?
– Alig tudtam leszedni rólad a horcruxot – terelte másra a szót
Hermione. – Hozzá volt tapadva a melledhez. Sajnálom, de
megmaradt a nyoma: metszőbűbájjal tudtam csak levágni rólad.
A kígyó is beléd harapott, de már kitisztítottam a sebet, és
tettem rá egy kis boszorkányfű-kivonatot…
Harry előrehúzta pólója nyakát, és benézett alá. Ovális folt
vöröslött a szíve fölött, azon a helyen, ahol a medál megégette.
Az alkarján valóban ott voltak a gyógyulófélben levő szúrt
sebek.

349
– Hova tetted a horcruxot?
– A táskámba. Szerintem egy darabig ne hordjuk a nyakunkban.
Harry visszahanyatlott a párnára, és Hermione elgyötört, szürke
arcába nézett.
– Nem lett volna szabad elmennünk Godric’s Hollow-ba. Ne
haragudj, Hermione, ez az én butaságom volt.
– Nemcsak a tied. Én is el akartam menni oda. Komolyan azt
hittem, hogy Dumbledore valahol ott rejtette el a kardot.
– Hát igen… rosszul tippeltünk.
– Mi történt odafent, Harry? Mi történt, miután felmentetek? Ott
rejtőzött a kígyó? Előjött, megölte az öregasszonyt, aztán rád
támadt?
– Nem. Az öregasszony volt a kígyó… vagy a kígyó volt az
öregasszony… végig.
– Mi-micsoda?
Harry behunyta a szemét. Még mindig magán érezte Bathilda
házának bűzét, és ettől rémisztően elevenné vált az emlék.
– Bathilda már egy ideje halott lehetett. A kígyó… benne volt, a
testében. Tudodki odatelepítette Godric’s Hollow-ba, hogy
várjon rám. Igazad volt. Tudta, hogy előbb-utóbb elmegyek oda.
– A kígyó a testében volt?
Harry kinyitotta a szemét; Hermionét láthatólag hányinger
környékezte.
– Lupin azt mondta, a mágia olyan formáit fogjuk látni,
amelyeket még soha – idézte fel Harry. – Az öregasszony azért
nem akart előtted beszélni, mert párszaszót használt. Én észre se
vettem, mert értem. Mikor bementünk a fenti szobába, üzenetet
küldött Tudodkinek, aki izgatott lett, éreztem, és hallottam a
fejemben, hogy azt mondja a kígyónak, tartson ott engem… és
aztán…
Harryben felrémlett a kép, ahogy a kígyó kibújt Bathilda

350
nyakából – de úgy döntött, megkíméli Hermionét az ilyen
részletektől.
– …és akkor Bathilda átváltozott a kígyóvá, és rám támadt.
Harry rápillantott a sebekre az alkarján.
– Nem akart megölni, csak az volt a dolga, hogy ott tartson,
amíg Tudodki megérkezik.
Legalább sikerült volna végeznie a kígyóval… akkor azt
mondhatná, megérte végigcsinálniuk az egészet… Keserű düh
öntötte el, felült az ágyban, és lerúgta magáról a takarókat.
– Ne, Harry, pihenned kell!
– Neked kell pihenned. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de
borzalmasan nézel ki. Nekem már semmi bajon, átveszem az
őrséget. Hol a pálcám?
A lány nem felelt, csak nézett rá.
– Hol a pálcám, Hermione?
A lány az ajkába harapott, és könny szökött a szemébe.
– Harry…
– Hol a pálcám?
Hermione lenyúlt az ágy mellé, és felemelte.
A magyalfa-főnixtoll pálca eltört. Két darabra vált fáját már
csak a toll egy vékony rostja tartotta össze. Harry úgy fogta
meg, mintha egy borzalmas sérülést szenvedett élőlényt venne a
kezébe. A rémület köde ráült az agyára, képtelen volt
gondolkodni. Lassan Hermione felé nyújtotta a pálcát.
– Javítsd meg… kérlek szépen.
– Nem hiszem, hogy ilyen állapotában még…
– Szépen kérlek, Hermione, próbáld meg!
– Re-reparo.
A pálca lelógó része felemelkedett, és a törött fa összeforrt.
Harry felemelte.
– Lumos!

351
A pálcából csupán pár bágyadt szikra hullott ki. Harry most
Hermionéra szegezte.
– Capitulatus!
Hermione pálcája megrándult, de nem ugrott ki a lány kezéből.
Ez a kísérlet már túl sok volt a sérült pálcának: a fája ismét
kettévált. Harry megrendülten bámult rá, képtelen volt elhinni,
hogy ez igaz lehet… a pálca, ami annyi mindent túlélt…
– Harry – suttogta alig hallhatóan Hermione. – Nagyon, nagyon
sajnálom. Azt hiszem, én voltam. Mikor menekültünk, és a
kígyó ránk vetette magát, kilőttem azt a robbantó átkot, ami ide-
oda pattogott, és hát biztos… biztos eltalálta…
– Véletlen volt – dünnyögte gépiesen Harry. Tompa és üres volt
az agya. – Majd… majd csak megjavítjuk valahogy.
– Nem hiszem, hogy sikerülhet, Harry. – Hermione arcán
könnycseppek gördültek le. – Emlékezz csak, mi volt, mikor
Ron eltörte a pálcáját az autóban. Hiába javítgatta, többet nem
működött rendesen. Kellett vennie egy másikat.
Ollivander Voldemort foglya, gondolta Harry, Gregorovics
pedig meghalt. Ugyan honnan szerezzen magának másik pálcát?
– Akkor nincs más megoldás – szólt megjátszott higgadtsággal –
, a tiéd lesz nálam, amíg őrködöm.
Hermione átadta neki a pálcáját, s ő úgy hagyta ott az ágya
mellett ülő, könnymázas arcú lányt, mintha menekülne tőle.

352
Tizennyolcadik fejezet


Hírnév és hazugságok


Felkelőben volt a nap: az ég üres, színtelen végtelenségében
közönyösen borult Harry fölé, mit sem törődve vele és a
kínjaival. Harry leült a sátor bejáratában, és mélyen beszívta a
tiszta levegőt. Boldoggá tehette volna csupán az is, hogy él és
láthatja a szikrázó, havas domb fölé kúszó napot, de nem tudott
örülni: pálcája elvesztése tüskeként fúródott a lelkébe. A
csillogó, távoli harangszó rezgette csöndben leverten bámult a
hótakaró alatt pihenő völgyre.
Ujjait öntudatlanul a karjába fúrta, mintha fizikai fájdalommal
viaskodna. Össze sem tudta számolni, hányszor hullott már a
vére. Egyszer elvesztette a jobb karja összes csontját, s ennek az
útnak a során a homlokán és a kezén viselt sebhely mellé máris
szerzett még egyet a mellkasára és párat az alkarjára – de
mindeddig soha, egyetlenegyszer sem érezte azt, amit most:
hogy végzetesen meggyengült, hogy pőre és kiszolgáltatott lett,
hogy varázsereje legjavától fosztották meg. Hermione, ha ezt
elpanaszolná neki, azt mondaná, a pálca annyit ér csak,
amennyit a varázsló, aki használja. De Hermione nem tudhatja
ezt, ő nem élte át, hogy a pálcája magától meglódul, akár az
iránytű, és aranyló lángokat lő az ellenségére. Harry most érezte
csak át igazán, hogy mennyire bízott őrangyalában, a pálcájában
lévő ikermagban – most, mikor már elveszítette azt.
Előhúzta zsebéből törött pálcáját, és anélkül, hogy ránézett
volna, beledugta a nyakában lógó erszénybe. A Hagridtól kapott
zsákocska ezzel megtelt: nem fért már bele több tönkrement,

353
hasznavehetetlen tárgy. Harry gömbölyű dudort érintett a
zanzárdbőr alatt, s hirtelen rátört a kísértés, hogy kivegye és
elhajítsa a régi cikeszt. Az is megfejthetetlen, titkolózó,
használhatatlan, mint minden, ami Dumbledore után maradt…
És mint a forró láva, elöntötte a lelkét a Dumbledore iránti
harag, végigperzselte bensőjét, kiölt belőle minden egyéb érzést.
Tanácstalanságukban elhitették magukkal, hogy Godric’s
Hollowban válaszokra lelnek, meggyőzték magukat, hogy el
kell menniük oda, mert biztos arrafelé vezet a titkos ösvény,
amit Dumbledore kigondolt számukra, de amihez elfelejtett
térképet, útmutatót adni. Dumbledore otthagyta őket a sötétben
tapogatózva. Hadd birkózzanak meg egyedül, segítség nélkül az
ismeretlennel, a képzeletet is felülmúló borzalmakkal: nincs
magyarázat, nincs útravaló, nincs kard… és már pálca sincs. A
fénykép is kiesett a zsebéből – Voldemortnak így már nem lesz
nehéz kiderítenie, ki a tolvaj… Mindent megtud, amit csak
akar…
– Harry?
Félelem ült ki Hermione könnyek csíkozta arcára, mikor
lekuporodott Harry mellé – mintha attól tartott volna, hogy a fiú
megátkozza őt a saját pálcájával. Két bögre tea remegett a
kezében, és valami vastagot tartott a hóna alatt.
– Kösz. – Harry átvette az egyik bögrét.
– Beszélni szeretnék veled. Nem zavarlak?
– Nem – hazudta Harry, mert nem akarta megbántani
Hermionét.
– Arra voltál kíváncsi, hogy ki van azon a képen. Én… elhoztam
a könyvet.
Azzal félénken Harry ölébe csúsztatta a Hírnév és hazugságok –
Albus Dumbledore élete egy vadonatúj példányát.
– Hogyan… honnan…?

354
– Ott feküdt Bathildánál a nappaliban… Ez a levél volt
beletűzve.
Hermione felolvasta az élénkzöld, hegyes betűkkel írt rövid
szöveget:
– Kedves Batty! Köszönöm a segítséget. Íme egy tiszteletpéldány
a könyvből, remélem, tetszeni fog. Higgye el, valóban mondta
mindezt, ha nem is emlékszik rá. Rita.
– Szerintem az igazi Bathilda még élt, amikor ez érkezett, de
már nem volt olyan állapotban, hogy elolvashassa.
– Valószínű.
Harry dühös kárörömmel nézett Dumbledore fényképarcára:
most mindent meg fog tudni, amit a professzor elhallgatott
előtte, akár tetszik Dumbledore-nak, akár nem.
– Még mindig mérges vagy rám, igaz?
Harry felpillantott Hermionéra, és frissen gyűlt könnyet látott a
szemében – ebből tudatára ébredt, hogy arca elárulta érzelmeit.
– Nem – felelte csendesen. – Nem, Hermione, tudom, hogy nem
tehetsz róla. Azon voltál, hogy élve kijussunk onnan, és
hihetetlenül jól harcoltál. Ha nem segítettél volna, már nem
élnék.
Amennyire tudta, viszonozta a lány könnyes mosolyát, majd
figyelme a könyvre fordult. A kötetnek ropogott a gerince: sose
nyitották még ki. Harry pergetni kezdte a lapjait, képeket
keresett benne. Szinte azonnal megtalálta az őt érdeklő fotót:
azt, amelyiken a fiatal Dumbledore és jóképű társa valamely rég
elfelejtett tréfán kacagtak. Elolvasta a képaláírást.
Albus Dumbledore nem sokkal anyja halála után barátja,
Gellert Grindelwald társaságában.
Hosszú másodpercekig bámult a névre. Grindelwald. Barátja,
Gellert Grindelwald. Ránézett Hermionéra, aki még mindig úgy
meredt a képaláírásra, mint aki nem akar hinni a szemének.

355
Azután lassan Harryre emelte a pillantását.
– Grindelwald…???
Harry a többi fotóval mit sem törődve böngészni kezdte a
környező oldalakat, hátha szerepel még valahol a szörnyű név.
Rá is bukkant, és mohón olvasni kezdte a bekezdést, de
érthetetlennek találta az előzmények nélkül; előrébb és előrébb
lapozott hát, s végül A nagyobb jó címet viselő fejezet elején
találta magát. Hermionéval együtt kezdték el olvasni a szöveget:

A tizennyolcadik évében járó Dumbledore dicsőségtől övezve
hagyta el a Roxfortot: iskolaelső volt, prefektus, elnyerte a
legjobb bűbáj szórónak járó Barnabus Finkley-Díjat, ő
képviselte a brit ifjúságot a Wizengamotban, és korszakalkotó
teljesítményéért aranyéremmel tüntették ki a kairói Nemzetközi
Alkímiai Konferencián. Legközelebbi terve ekkor az volt, hogy
világjárásra indul iskolai barátjával, a kissé tompa agyú, de őt
rajongva tisztelő „Kutyaszagú” Elphias Doge-dzsal.
A két fiatalember első úti célja Görögország lett volna. A
tervezett indulás előestéjén a londoni Foltozott Üstben szálltak
meg, ott érte el őket a bagoly Dumbledore anyjának
halálhírével. „Kutyaszagú” Doge, aki jelen könyv szerzőjétől
megtagadta a nyilatkozatot, már publikálta a maga
szentimentális verzióját az ezután történtekről. Ebben Kendra
halálát tragikus csapásként, azt pedig, hogy Dumbledore
lemondott az utazásról, nemes, önfeláldozó gesztusként tálalja.
Tény, hogy Dumbledore azonnal visszatért Godric’s Hollow-ba,
mégpedig attól az állítólagos szándéktól vezérelve, hogy
„gondoskodjon” öccséről és húgáról. De vajon mennyi
gondoskodás tellett tőle?
Elment a jó dolga annak az Aberforthnak – állítja Enid Smeek,
aki akkoriban Godric’s Hollow szélén lakott a családjával. –

356
Teljesen megkergült. Szántam volna én őt, hisz nem volt már se
apja, se anyja, de hát folyton kecsketrágyát vágott a fejemhez.
Nem hiszem, hogy Albus odavolt érte, nem is láttam őket együtt
soha.
Mit csinált hát Albus ahelyett, hogy zabolátlan öccsét
vigasztalta volna? A válasz nemigen lehet más, mint hogy
átvette a börtönőri posztot húga mellett. A szerencsétlen Ariana
Dumbledore sorsa ugyanis első fogvatartójának halála után sem
változott. Létezéséről a családtagokon kívül továbbra is csak az
a néhány ember tudott, akik – mint „Kutyaszagú” Doge –
elhitték a lány „törékeny egészségéről” szóló mesét.
Dumbledore-ék hiszékeny barátai közé tartozott az évtizedek óta
Godric’s Hollow-ban élő ünnepelt mágiatörténész, Bathilda
Bircsók is. Közvetlenül a család odaköltözése után Kendra, mint
tudjuk, durván visszautasította Bathilda barátságos közeledését.
Néhány évre rá azonban Albusnak egy, a Transzformációs
Szemlében közölt, a fajok közötti átváltoztatást taglaló
értekezése arra indította Bathildát, hogy elismerését fejezze ki a
szerzőnek a Roxfortba küldött bagoly útján. Ennek a gesztusnak
a nyomán a tudósnő végül közeli kapcsolatba került az egész
Dumbledore családdal. Kendra halálakor ő volt az egyetlen
ember Godric’s Hollow-ban, aki beszélő viszonyban volt
Dumbledore anyjával.
Sajnos az egykor ragyogó elméjű Bathilda mára sokat vesztett
szellemi frissességéből. „A tűz még ég, de a kondér már üres” –
mondja róla Ivor Dillonsby, az árnyalatnyival direktebben
fogalmazó Enid Smeek szerint pedig „hangyásabb, mint egy
termeszvár”. Nekem ennek ellenére sikerült – néhány jól bevált
riporteri fogás együttes alkalmazásával – elegendő információt
kicsikarnom az idős hölgyből ahhoz, hogy rekonstruálni tudjam
a botrányos eseményeket.

357
Bathilda a későbbi években – az Albus és Aberforth által tálalt
magyarázattal s az ennek nyomán a varázsvilágban általánossá
vált véleménnyel összhangban – egy „visszafelé elsült bűbájt”
jelöl meg Kendra korai halálának okaként. Szintúgy szajkózza a
család terjesztette mesét Arianáról, amennyiben „törékeny,
gyenge egészségű” leányként jellemzi őt. Van azonban egy
olyan téma, amely már önmagában is megérte a Veritaserum
megszerzésével járó fáradságot: Bathilda ugyanis az egyetlen,
aki teljes egészében ismeri Albus Dumbledore életének
legszigorúbban titkolt epizódját. Az alábbiakban első ízben
közölt, leleplező történet kétségbe vonja mindazon erényeket,
amelyeket csodálói Dumbledore-nak tulajdonítanak: a fekete
mágia állítólagos gyűlöletét, a muglik elnyomásának ellenzését,
sőt a családja iránti elkötelezettségét is.
Azon a nyáron, amikor az immár elárvult s így családfővé
előlépett Dumbledore visszatért Godric’s Hollow-ba, Bathilda
Bircsóknál vendégeskedett Bathilda unokaöccse, Gellert
Grindelwald.
Grindelwald neve méltán közismert: minden idők
legveszélyesebb sötét varázslóinak toplistáján csak azért nem az
övé az első hely, mert az egy nemzedékkel később érkezett
Tudjukki megfosztotta őt trónjától. Mivel azonban Grindelwald
egykori rémuralma nem terjedt ki Nagy-Britanniára, hatalomra
jutásának története hazánkban kevésbé ismert.
A fekete mágiát már annak idején is a kelleténél jobban toleráló
Durmstrang diákjaként Grindelwaldot a Dumbledore-éhoz
mérhető koraérettség és sziporkázó teljesítmény jellemezte.
Azonban míg utóbbi előmenetelét díjak és kitüntetések kísérték,
Grindelwald egészen más babérokra vágyott. Megütközést keltő
kísérletei fölött végül már a Durmstrang sem hunyhatott szemet,
s tizenhat évesen eltanácsolták az iskolából.

358
Grindelwald életének ezt követő szakaszáról mind ez idáig csak
annyit tudtunk, hogy „néhány hónapig külföldön utazgatott”.
Nem titok immár, hogy a varázsló ezt az időt nagynénjénél
töltötte Godric s Hollow-ban. s az sem, hogy ott – bármily
megrendítő legyen is sokak számára ez a tény – szoros
barátságot kötött nem mással, mint Albus Dumbledore-ral.
„Kedves, megnyerő fiú volt – csacsogja Bathilda – bármi lett is
belőle később. Természetesen bemutattam Albusnak, akinek
nagyon hiányzott akkoriban a hasonló korú fiatalemberek
társasága. Elmondhatom, hogy első látásra megkedvelték
egymást.”
Megkedvelték egymást, efelől semmi kétség. Bathilda egy
gondosan megőrzött levelet mutat nekem, amit Albus
Dumbledore az éjszaka közepén küldött Gellert Grindelwaldnak.
„Bizony, miután reggeltől estig beszélgettek – két ilyen ragyogó
eszű fiú, olyan jól elvoltak, mint tűzön a kondér –, néha még
éjjel is hallottam, hogy kopogtat a bagoly Gellert ablakán,
hozza a levelet Albustól! Ha támadt egy új gondolata, azon
melegében muszáj volt megosztania Gellerttel!”
És micsoda gondolatok voltak ezek! Albus Dumbledore
rajongóinak mélységes megdöbbenésére tarthat számot az
alábbi eszmefüzér, amit ez a bálvány tizenhét éves fejjel,
újdonsült kebelbarátja számára vetett pergamenre (az eredeti
levél másolata a 463. oldalon látható).

Gellert!
azt mondtad, a varázslóknak A MUGLIK ÉRDEKÉBEN kell
uralomra juttniuk – szerintem pontosan ez a lényeg. Igen,
kivételes képességeink vannak, és igen, ezek a képességek
feljogosítanak bennünket az uralkodásra, de egyben felelőssé
is tesznek minket azokért, akik fölött uralkodunk. Ezt kell

359
hangsúlyoznunk, ez legyen az alapkő, amelyre építünk. Ha
majd vitatkozunk, mert biztosan fogunk, ebben kell
gyökereznie minden érvnek és ellenérvnek. A NAGYOBB
JÓRA TÖREKEDVE vesszük át a hatalmat. És ebből az
következik, hogy ha ellenállásba ütközünk, csak annyi
erőszakot alkalmazhatunk, amennyi feltétlenül szükséges, nem
többet. (Ebben hibáztál te a Durmstrangban! De egy szavam se
lehet, hisz ha nem csapnak ki, most nem ismernélek.)
Albus

Ez a levél, mely nyilván elképedést, megrökönyödést vált ki a
csodálók tömegeiben, bizonyítékot szolgáltat arra, hogy Albus
Dumbledore egykor a Varázstitok-védelmi Alaptörvény
felrúgását és a mugliknak a varázslók általi leigázását
fontolgatta. Micsoda csapás ez azoknak, akik a mugli
születésűek legelszántabb védelmezőjeként mutatják be
Dumbledore-t! Mennyire hiteltelenné válnak a muglijogokat
propagáló szónoklatok ennek a lesújtó, új bizonyítéknak a
fényében! Mily megvetésre méltó az az Albus Dumbledore, aki
hatalmi terveket szövöget ahelyett, hogy az édesanyját
gyászolná és gondoskodna a húgáról!
Akik mindenáron fent akarják tartani Dumbledore-t omladozó
piedesztálján, nyilván azt dadogják erre: az ő Albusuk végül
nem valósította meg tervét, bizonyára megváltoztatta elveit, jobb
belátásra tért. Az igazság azonban megrendítőbbnek tűnik
ennél.
Még két hónapja sem tartott Dumbledore és Grindelwald
barátsága, amikor váratlanul és véglegesen elváltak, hogy
legközelebb csak legendás párbajuk (lásd 22. fejezet)
alkalmával találkozzanak. Mi volt a hirtelen szakítás oka?
Dumbledore észhez tért volna? Talán közölte Grindelwalddal,

360
hogy nem vállal többé részt a terveiben? Sajnos nem ez történt.
„Szegény kis Ariana halála, azt hiszem, az állt közéjük – mondja
Bathilda. – Rettenetes, sokkoló tragédiaként érte őket. Gellert
ott volt Dumbledore-éknál, amikor a lány meghalt. Reszketve
jött haza, és azt mondta, már másnap el akar utazni. Szörnyen
megviselte, ami történt. Nem volt mit tenni, szereztem neki egy
zsupszkulcsot, és soha többet nem láttam.”
„Albus magánkívül volt Ariana halálától. Borzalmas csapás volt
ez a két fivérnek, hiszen immár mindenkit elvesztettek, magukra
maradtak. Nem csoda, hogy magasra csaptak az indulatok.
Tudja, Aberforth Albust vádolta, de hát ilyen rémséges
állapotban sok mindent beszél az ember. Meg hát szegény
Aberforth mindig is hirtelen haragú volt. Nem mondom, az
túlzás volt, hogy a temetésen eltörte Albus orrát. Kendrának
megszakadt volna a szíve, ha látja, hogy a fiai így marják
egymást a lánya holtteste fölött. Nagy kár, hogy Gellert nem volt
ott a temetésen… ő legalább némi vigaszt nyújtott volna
Albusnak…”
Ez a döbbenetes koporsó fölötti dulakodás, aminek csak Ariana
Dumbledore temetésének maroknyi résztvevője volt tanúja,
számos kérdést vet fel. Miért Albust hibáztatta Aberforth
Dumbledore a húguk haláláért? Csupán a veszteség fájdalma
tört ki belőle ily módon, ahogy Batty sugallja? Vagy volt a
dühének konkrétabb oka is? Grindelwald, akit a diáktársai ellen
intézett életveszélyes támadásokért csaptak ki a Durmstrangból,
a lány halála után néhány órával elmenekült az országból, és
Albus (szégyenében? félelmében?) távol tartotta magát tőle
mindaddig, amíg engednie nem kellett a varázsvilág
könyörgésének.
Se Dumbledore, se Grindelwald nem tett említést későbbi élete
során kérészéletű ifjúkori barátságukról. Az viszont tény, hogy

361
Dumbledore mintegy öt, felfordulással, eltűnésekkel,
emberhalállal teli éven át halogatta a Gellert Grindelwald ellen
intézett támadását. Azért tétovázott, mert lappangott még benne
némi rokonszenv, vagy mert félt, hogy fény derül múltbeli
kapcsolatukra? Talán nem volt ínyére Dumbledore-nak, hogy
fogságba küldje azt az embert, akiért egykor annyira
lelkesedett?
És hogyan halt meg a titokzatos Ariana? Valamiféle elhibázott
sötét rítusnak esett talán áldozatul? Vagy látott valamit, amit
nem kellett volna, mikor a dicsőség és az uralkodás vágyától
fűtött fiatalemberek az erejüket próbálgatták? Lehetséges, hogy
Ariana Dumbledore volt az első ember, akit feláldoztak a
„nagyobb jó” oltárán?

Harry a fejezet végére érve felnézett a könyvből. Hermione, akit
láthatólag megriasztott az arckifejezése, kihúzta a könyvet a
kezéből, és oda sem nézve, mintha valami illetlenséget rejtene
el, gyorsan becsukta.
– Harry…
De Harry a fejét rázta. Ahogy Ron távozásakor, úgy most is
összeomlott benne valami, amit addig sziklaszilárdnak hitt.
Feltétlenül bízott Dumbledore-ban, a jóság és a bölcsesség
megtestesülésének tekintette őt. Ez a hite most porrá hullott. Mit
veszíthet még el? Oda van Ron, oda Dumbledore, oda a
főnixpálca…
– Harry… – Hermione mintha meghallotta volna a gondolatait.
– Figyelj rám… ez nem kellemes olvasmány…
– Én se mondanám annak.
– …de ne feledd, hogy ezt Rita Vitrol írta.
– Elolvastad a Grindelwaldnak írt levelét, nem?
– De igen… elolvastam. – Hermione zaklatottan szorongatta a

362
teát átfagyott kezével. – Az volt a legrosszabb az egészben. Jó,
hogy Bathilda csak üres dumának tartotta, de hát A nagyobb
jóért később tényleg Grindelwald jelmondata volt, azzal igazolta
a kegyetlenkedéseit. És hát… ebből úgy tűnik, hogy
Dumbledore-tól kapta az ötletet. Azt mondják, még a
Nurmengard bejárata fölé is kiíratta a jelmondatot.
– Mi az a Nurmengard?
– A börtön, amit Grindelwald az ellenfeleinek épített. Ő maga is
oda került, miután Dumbledore elfogta. Mindenképp szörnyű
arra gondolni, hogy Dumbledore eszméi segítettek
Grindelwaldnak hatalomhoz jutni. Azt viszont Rita is elismeri,
hogy csak egy-két hónapig voltak jóban, és nagyon fiatalok
voltak…
– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. – Harry nem akarta
Hermionéra zúdítani dühét, de csak nagyon nehezen tudott
nyugalmat erőltetni a hangjára. – Gondoltam, hogy a
fiatalságukra fogsz hivatkozni. Ugyanannyi idősek voltak, mint
mi most. Mi az életünket kockáztatva harcolunk a sötét erők
ellen, ő meg ott ült, összedugta a fejét az új barátjával, és azt
tervezgette, hogyan fogják leigázni a muglikat.
Érezte, hogy már nem sokáig tudja türtőztetni magát. Felállt, és
járkálni kezdett, hátha legalább az indulat egy részét ki tudja
mozogni magából.
– Eszemben sincs védeni, amit Dumbledore írt – magyarázta
Hermione. – Ez a hülyeség, hogy „jogunk van uralkodni”
ugyanaz, mint „a mágia hatalom”-féle szöveg. De gondolj bele,
Harry, akkor halt meg az anyja, ott kuksolt egyedül a házban…
– Egyedül? Dehogy volt egyedül! Ott volt neki az öccse meg a
húga! A kvibli húga, akit fogságban tartott…
– Én ezt nem hiszem el – rázta a fejét Hermione. Ő is felállt. –
Nem tudom, mi baja volt annak a lánynak, de szerintem nem

363
volt kvibli. Az a Dumbledore, akit mi ismertünk, nem tűrte
volna, hogy…
– Az a Dumbledore, akit elvileg ismertünk, nem akarta leigázni
a muglikat! – csattant fel Harry. Hangja bezengte az üres
dombtetőt, és felriasztott egy sereg feketerigót, akik most
rikoltozva köröztek a gyöngyfényű ég alatt.
– Megváltozott, Harry, megváltozott! Ilyen egyszerű! Lehet,
hogy tizenhét évesen még hitt az ilyen dolgokban, de aztán
egész életében a fekete mágia ellen küzdött! Legyőzte
Grindelwaldot, küzdött a muglik védelmében meg a
mugliivadékok jogaiért! Kezdettől fogva harcolt Tudjukki ellen,
és a végén az életét adta az ügyért!
Rita könyve ott feküdt köztük a földön, így Albus Dumbledore
fényképe kettejükre mosolygott bánatosan.
– Harry… te szerintem igazából azért vagy dühös, mert nem
Dumbledore-tól tudtad meg mindezt.
– Igen, lehet! – ordította Harry, és tenyerébe temette arcát. Maga
sem tudta, hogy a dühét próbálja így visszatartani, vagy a
kiábrándultság mázsás súlya ellen védekezik. – Tudod,
Hermione, Dumbledore eléggé sokat kért tőlem! Tedd kockára
az életedet, Harry! Még egyszer! És még egyszer! Ne akard,
hogy mindent megmagyarázzak, csak bízz bennem vakon, hidd
el, tudom, hogy mit csinálok! Bízz bennem, de ne várd, hogy én
is bízzam tebenned! Sose tudod meg a teljes igazságot! Soha!
A hangja megtört az erőltetéstől. Már csak állt, és nézte
Hermionét a fehér ürességben; semmi kis bogaraknak érezte
kettejüket a végtelen ég alatt.
– Szeretett téged… – suttogta Hermione. – Tudom, hogy
szeretett…
Harry keze lehanyatlott.
– Nem tudom, kiket szeretett Dumbledore, de hogy engem nem,

364
az biztos. Ez az iszonyat, amiben hagyott, ez nem szeretet.
Abból, amit igazán gondolt, sokkal többet mondott el Gellert
Grindelwaldnak, mint nekem évek alatt.
Harry felemelte a hóból Hermione pálcáját, amit korábban
leejtett, és visszaült a sátor bejáratába.
– Kösz a teát. Kiülöm az időmet, te menj vissza a melegbe.
Hermione tétovázott, de végül beletörődött az elutasításba.
Magához vette a könyvet, és bebújt a sátorba, de Harry mellett
elhaladva finoman megsimította tenyerével a fiú fejét. Az
érintésre Harry behunyta a szemét, és szidta magát, amiért azt
kívánja, hogy igaz legyen, amit Hermione mondott: hogy
Dumbledore mégis szerette őt.

365
Tizenkilencedik fejezet


Az ezüst őzsuta


Éjfélre, mikor Hermione átvette az őrséget, már havazott. Harryt
zavaros és nyugtalanító álmok kínozták. Nagini jelent meg
bennük újra meg újra: először egy hatalmas, törött gyűrűből bújt
ki, azután egy hunyorkoszorúból. Harry többször is felriadt, s
mindannyiszor azt képzelte, hogy valaki szólította a távolból;
lépéseket, emberi hangot hallott ki a sátrat tépázó szél zajából.
Végül felkelt és kiült Hermionéhoz, aki a sátor bejáratában
kuporgott, és A mágia történetét olvasta pálcafénynél. Még
mindig sűrűn hullott a hó, és a lány megkönnyebbüléssel
fogadta Harry javaslatát, hogy pakoljanak össze, és mielőbb
álljanak tovább.
– Keresünk valami védettebb helyet – mondta dideregve,
miközben pulóvert húzott a pizsamája fölé. – Folyton azt
képzeltem, hogy emberek lépéseit hallom. Egyszer vagy kétszer
mintha láttam is volna valakit.
Harry egy pillanatra abbahagyta az öltözködést, és ránézett az
asztalon álló néma és mozdulatlan gyanuszkópra.
– Biztos csak képzelődtem. – Hermione nyugtalanul pislogott. –
Sötétben mindenfélét belelát az ember a hóesésbe… de lehet,
hogy a biztonság kedvéért a köpeny alatt kellene
dehoppanálnunk.
Fél órával később dehoppanáltak – Harry a horcruxszal a
nyakában, Hermione a sátrat és a többi holmijukat rejtő
gyöngyös táskával a kezében. Magába zárta őket a szokásos
szorító űr, majd Harry talpa fagyos, avarral borított talajnak

366
ütközött.
– Hol vagyunk? – nézett körül a fákkal benőtt vidéken,
miközben Hermione már a sátorrudakat húzta kifelé a gyöngyös
táskából.
– A deani erdőben – felelte a lány. – Egyszer sátoroztam itt a
szüleimmel.
Itt is hó terhelte a fák ágait, és itt is komisz hideg volt, de az
erdő legalább a széltől megóvta őket. A nap nagy részét a
sátorban töltötték: melegedtek a Hermione elővarázsolta
praktikus kék lángok mellett, amelyeket edényben lehetett
hozni-vinni. Harry úgy érezte magát, mintha rövid, de súlyos
betegségből épülne fel, s ezt a hangulatát Hermione féltő
gondoskodása is erősítette. Délután friss pelyhek kezdtek
szállingózni az égből, s finom porhó lepte be a szélvédett
tisztást.
Harry már egymás után két éjjel nem tudta kialudni magát, s
ettől mintha megélesedtek volna az érzékei. Az életveszélyes
Godric’s Hollow-i kaland óta fenyegető közelségben érezte
Voldemortot. Mikor besötétedett, Hermione jelezte, hogy
vállalná az első őrséget, de Harry nemet mondott erre, és aludni
küldte a lányt.
Harry kivitt egy régi párnát a sátor bejárata elé, és leült rá.
Minden pulóverét felvette, de így is didergett. Ahogy múltak az
órák, egyre sűrűsödött a homály, s végül már tintafekete, vak
sötétség vette körül. Felötlött benne, hogy előveszi a Tekergők
Térképét, nézegeti egy darabig Ginny pöttyét, de aztán eszébe
jutott, hogy karácsonyi szünet van, s azt a lány nyilván az
Odúban tölti.
A végtelen erdő csöndjében robajnak hatott minden apró zaj.
Harry tudta, hogy a környék alighanem tele van élőlényekkel, de
azt kívánta, bár mind csendben és nyugton maradnának, hogy

367
ártatlan motozásuk ne keveredjen más, veszélyt jósoló
neszekkel. Sok-sok évvel korábbról felidézett egy emléket: egy
köpenyt, amely az avart söpörte – rögtön hallani is vélte a
zizegést, de aztán gondolatban megrázta magát. A védőbűbájaik
heteken át tökéletesen működtek; miért épp most ne óvnák meg
őket? Mégsem szabadult az érzéstől, hogy ez az éjszaka
valahogy más, mint a többi.
Többször is arra eszmélt, hogy fáj a nyaka, mert elbóbiskolt, és
kényelmetlen testhelyzetben nekiroskadt a sátor oldalának. Az
éji homály olyan mély, bársonyos feketeséggé sűrűsödött, hogy
már-már a dehoppanálás és a hoppanálás közötti űrt idézte.
Harry épp felemelte a kezét, hogy megnézze, ki tudja-e venni az
ujja körvonalait, amikor elkezdődött a dolog.
Pontosan szemközt vele éles, ezüstös fény jelent meg a fák
között. Forrása, bármi vagy bárki volt is az, zajtalanul mozgott:
úgy tűnt, mintha lebegve közeledne.
Harry felpattant, és előreszegezte Hermione pálcáját, de hangja
a torkába fagyott. Hunyorognia kellett, mert elvakította a
koromfekete fatörzs-sziluettek között átragyogó fény. A valami
egyre közelebb és közelebb ért…
Végül egy tölgyfa mögül kilépett a ragyogás forrása. Egy
ezüstösfehér, holdragyogású, kápráztató őzsuta volt; kecsesen,
nesztelenül lépkedett, patái érintetlenül hagyták a finom
porhavat. Harry felé tartott, magasra emelve nagy, kerek, hosszú
pillájú szemekkel ékes, gyönyörű fejét.
Harry csodálkozva bámult a jelenésre: nem a furcsasága lepte
meg, hanem rejtélyesen ismerős volta. Úgy érezte, várt erre a
lényre, épp csak elfelejtette, hogy jönni fog, hogy ma találkájuk
van itt. Az imént még oly erős késztetése, hogy hátrakiáltson
Hermionénak, immár teljesen elmúlt. Tudta, megingathatatlan
bizonyossággal tudta, hogy a jelenés érte és csakis érte jött.

368
Hosszú pillanatokig meredten néztek egymásra, azután az
őzsuta megfordult és távolodni kezdett.
– Ne – nyögte berozsdásodott torokkal Harry. – Gyere vissza!
Az őz nem állt meg. Sietség nélkül folytatta útját, s fényét
hamarosan újra széles, fekete fatörzsek szabdalták. Harry egy
reszkető másodpercig tétovázott. Az óvatosság azt dörmögte
benne: vigyázz, lehet, hogy ez kelepce, csapda, átverés. De
ösztöne félresöpörte az aggályt, azt súgta, hogy ez nem a fekete
mágia műve. Harry elindult a jelenés nyomában.
A lába alatt ropogott a hó, az őz viszont zajtalanul lépkedett a
fák között, hisz teste tiszta fény volt, semmi más. Egyre
mélyebbre vezette az erdőben Harryt, aki gyorsan és
határozottan haladt előre, abban a biztos tudatban, hogy a
jelenés előbb-utóbb megáll – akkor ő megközelítheti, az őzsuta
pedig megszólal majd, s a hangjában ott lesz a válasz.
Az őz végül valóban megállt, és hátra fordította szép fejét.
Harry futni kezdett felé: ott égett a torkában a kérdés, de mire
megszólalhatott volna, a jelenés szertefoszlott.
Az őzsutát elnyelte a sötétség, de fényes képe beleégett Harry
recehártyájába, elhomályosította látását, s felragyogva
megszédítette őt minden pislogásnál. És jött a félelem: a
fényalakkal együtt Harry biztonságérzete is eltűnt.
– Lumos! – suttogta, s a pálcahegy felragyogott.
Az őzsuta fényemléke lassan elhomályosult; Harry pislogva állt,
s az erdő hangjait figyelte: gallyak távoli roppanását, leomló
hócsomók tompa puffanásait. Jönnek a támadók? Kelepcébe
csalta őt az őz? A képzelete játszik csak vele, vagy valóban áll
valaki a pálca fénykörén túl?
Magasabbra emelte a világító pálcát. Senki nem rontott rá, egyik
fatörzs mellől sem röppent felé zöld fénycsóva. Akkor hát miért
vezette őt ide az őz?

369
Nem messze tőle valami felderengett, s Harry pillantása
odaröppent. Egy befagyott kis tó volt ott; repedezett, sötét jegén
szétszaladt a pálcafény.
Harry óvatos, tapogatózó léptekkel megközelítette a tavat, és
megállt a partján. A jég visszatükrözte alakja torz árnyékát meg
a világító pálcát, de a homályos, dermedt felszín alatt, lent a
mélyben valami más is derengett. Egy nagy keresztféleség…
Harrynek a torkába ugrott a szíve. Térdre ereszkedett a jég
mellett, s igyekezett úgy tartani a pálcát, hogy a lehető legtöbb
fény hatoljon a tó fenekére. Mélyvörös foltok… egy
rubintkövekkel kirakott markolat… Az erdei tó fenekén
Griffendél kardja pihent.
Harry lélegezni is alig mert, úgy bámult rá. Hogyan lehetséges
ez? Hogy kerül a fegyver egy tóba, ilyen közel ahhoz a helyhez,
ahol épp sátoroznak? Valamely ismeretlen varázslat vonzotta
ide Hermionét? Vagy az őzsuta mégsem patrónus, hanem a tó
őrzőszelleme? Vagy talán az érkezésük után került ide a kard,
csak azért, mert ők épp itt vannak? Ha igen, hol bújik az ember,
aki át akarta adni a fegyvert? Harry újból a környező fák és
bokrok felé tartotta pálcáját; egy ember sziluettje, egy
megvillanó szempár után kutatott tekintetével, de hiába, nem
látott senkit. Akárhogy is, némi félelem vegyült az izgalmába,
mikor figyelmét ismét a befagyott tó fenekén fekvő kardra
irányította.
Megcélozta a pálcával az ezüstös foltot, és elmotyogta a
varázsigét:
– Invito kard.
A fegyver nem mozdult, de Harry cseppet sem csodálkozott
ezen. A kardot akár a földre is tehették volna, nem lapulna egy
befagyott tó mélyén, ha egyszerűen ki lehetne hívni onnan.
Harry törni kezdte a fejét, miközben fel-alá járkált a kerek

370
jégtükör széle mentén. Felidézte azt a helyzetet, mikor a kard
legutóbb megjelent neki. Szörnyű veszély fenyegette akkor, és
segítséget kért.
– Segíts… – motyogta, a fegyvert azonban ez sem zökkentette
ki közönyös mozdulatlanságából.
Mit is mondott Dumbledore – tette fel magában a kérdést,
miután továbbindult a tó partján –, amikor visszavitte neki a
kardot? Ezt csak olyan ember húzhatta elő a süvegből, aki ízig-
vérig griffendéles. Milyen tulajdonságok jellemzik a
griffendéleseket? Harry fejében egy hang máris elsuttogta a
választ: Ha vakmerő vagy, s hősi lelkű, házad Griffendél. Oda
csak az kerül, ki semmitől se fél.
Harry megállt, és hosszú sóhajjal kifújta a levegőt; lélegzetének
gőzfelhője egy szempillantás alatt szertefoszlott a fagyos
levegőben. Tudta, mit kell tennie. Igazából már akkor
megsejtette, hogy ez lesz a vége, mikor megpillantotta a kardot
a jégpáncél alatt.
Újra végigjáratta tekintetét a környező fákon, jóllehet immár
biztosra vette, hogy senki nem fog rátámadni. Azt megtehették
volna, mikor egymagában közeledett a fák közt, vagy mikor a tó
partján térdepelt. Csak azért nézelődött még, mert halogatni
akarta a cselekvést: cseppet sem volt ínyére, amit tennie kellett.
Aztán dermedt ujjaival ügyetlenkedve hozzálátott, hogy lefejtse
magáról a számos réteg ruhát. Nem tudta pontosan, mit lehet
„hősiesnek” nevezni ebben a helyzetben, hacsak azt nem, hogy
nem Hermionét küldi maga helyett a jeges vízbe. Valahol egy
bagoly huhogott, s ő fájdalmas szívdobbanással Hedvigre
gondolt. Máris didergett, vacogott a foga, de azért folytatta a
vetkőzést, mígnem végül ott állt a hóban mezítláb, egy szál
alsónadrágban. Az erszényt, ami a törött pálcát, az anyja levelét,
Sirius tükrének darabját és a régi cikeszt rejtette, rárakta a

371
levetett ruhák kupacára. Azután a befagyott tóra szegezte
Hermione pálcáját.
– Diffindo!
A jég roppanása puskalövésnek hangzott a mély csendben. A tó
téli páncélja összetört, darabjai sötéten ringatóztak a lustán
locsogó víztükrön. A tó nem tűnt túl mélynek, de neki teljesen
alá kellett merülnie, csak úgy hozhatta fel a kardot.
Tudta, hiába latolgatja még percekig a feladatot, attól az nem
lesz könnyebb, se a víz melegebb. Ezt belátva a tó széléhez
lépett, és letette a földre Hermione világító pálcáját. Próbálta
elfelejteni, mennyire fog fázni, milyen szörnyű didergés vár rá –
és ugrott.
Bőrének minden egyes pórusa sikítva tiltakozott, s mintha
szilárdra fagyott volna a tüdejében a levegő. Vállig elmerült a
jéghideg vízben; szinte fuldoklott, s olyan vadul reszketett, hogy
a teste keltette hullámok kicsaptak a partra. Zsibbadt lábával
kitapogatta a kardot a fenéken: pontosan tudni akarta, hol van,
csak egyszer akart lebukni érte.
Zihált, didergett, s másodpercről másodpercre halogatta a teljes
alámerülést; végül aztán ráparancsolt magára, összeszedte
minden bátorságát, és a víz alá bukott.
Iszonyatos volt a hideg, mardosta, égette az arcát. Úgy érezte,
mintha az agya is átfagyna, miközben lefelé hajtotta magát a
sötét vízben. Mikor leért, hamar kitapogatta a kardot,
megragadta a markolatnál fogva, s tüstént elindult vele felfelé.
Ekkor valami szorítani kezdte a nyakát. Először azt hitte, hínár
akadt rá – bár a merüléskor semmi nem súrolta a testét –, és
szabad kezével az álla alá nyúlt. Nem hínár volt az, hanem a
horcrux lánca: ráfeszült a nyakára, és mind erősebben szorította
a torkát.
Harry kétségbeesett rugdalózásba kezdett, próbálta a felszínre

372
lökni magát, de minduntalan a sziklás partfalnak ütközött.
Vergődve, fulladozva markolászta a fojtó aranyláncot, de
zsibbadt ujjait képtelen volt beleakasztani. Már apró fényfoltok
táncoltak a szeme előtt… Elájul, meg fog fulladni, nincs
menekvés… két kar zárult a mellkasára… biztos már a halál
öleli magához őt…
Fulladozva, öklendezve, csurom vizesen és rettenetesen
átfagyva tért magához. Arccal a hóban feküdt, és egy köhögő,
ziháló valaki tántorgott a közelében. Hermione megint
megmentette hát, csakúgy, mint a kígyó támadásakor… de talán
mégsem ő az, a köhögés öblösebb, a léptek súlyosabbak…
Nem volt elég ereje hozzá, hogy felemelje a fejét és ránézzen
megmentőjére. Helyette a torkához húzta remegő kezét, és
kitapintotta a helyet, ahol a horcrux a nyakába vágott. Nem volt
ott semmi: valaki leszedte róla a láncot. Aztán egy valaki a feje
fölött ezt zihálta:
– Teljesen… meg vagy… hibbanva?
A hang áramütésként járta át, s megtette azt, amire ebben a
percben semmi más nem lett volna képes: elég erőt öntött belé
ahhoz, hogy felálljon. A lábujja hegyétől a feje búbjáig rázta a
remegés, mégis sikerült feltápászkodnia. Ott állt előtte Ron állig
felöltözve, de vizes ruhában, csöpögő hajjal. Egyik kezében
Griffendél kardját szorongatta, a másikban a szakadt
aranyláncon lógó horcruxot.
– Mi a nyüves nyavalyáért… – zihálta Ron maga elé tartva a
medált, mely megkurtított láncán egy hipnotizálási segédeszköz
paródiájaként ingázott előre-hátra – …miért nem vetted le ezt az
izét, mielőtt bementél a vízbe?
Harrynek egy hang se jött ki a torkán. Az ezüst őzsuta
megjelenése jelentéktelen semmiség volt Ron hihetetlen,
csodába illő felbukkanásához képest. Harry reszketve a tó

373
partján heverő ruhakupac fölé hajolt, és öltözni kezdett, de
valahányszor kibújt a feje egy-egy pulóver nyakán, újra meg
újra rábámult Ronra, mintha attól félne, hogy barátja eltűnik,
mint egy kísértet – pedig tudta, hogy csak a hús-vér Ron lehet
az, hiszen kihúzta őt a tóból, megmentette az életét.
– Te… te voltál? – nyögte ki végül a kérdést vacogva, a
fojtogatástól fájó torokkal.
Ron kissé meghökkentette a kérdés.
– Igen… én.
– Te küldted az őzet?
– Mit? Ja nem, dehogy! Azt hittem, az te voltál!
– Az én patrónusom szarvas.
– Ja tényleg. Rémlett is, hogy valami nem stimmel vele. Nem
volt agancsa…
Harry a nyakába akasztotta a Hagrid-féle erszényt, belebújt az
utolsó pulóverbe, majd lehajolt Hermione pálcájáért, és újra Ron
szemébe nézett.
– Hogy kerülsz ide?
Ron szemlátomást remélte, hogy ez a kérdés csak később vagy
egyáltalán nem fog elhangzani.
– Hát, most… szóval… visszajöttem. Ha… – Megköszörülte a
torkát. – Ha… ha visszafogadtok.
A beálló csöndben falként tornyosult kettejük között
összeveszésük emléke. De Ron most itt van, gondolta Harry,
visszatért, és megmentette az életét.
Ron lenézett a kezére, s mintha elcsodálkozott volna, hogy
miket tart benne.
– Ja igen… ezt kiszedtem – közölte az egyébként is nyilvánvaló
tényt, és felemelte a kardot, hogy Harry megnézhesse. – Ezért
ugrottál be a tóba, nem?
– De igen… Még mindig nem értem, hogy kerülsz ide. Hogy

374
találtál ránk?
– Hosszú sztori – rázta meg a fejét Ron. – Elég nagy ez az erdő,
órákig kutattam utánatok. Már arra gondoltam, hogy ledőlök
egy fa alatt, és megvárom a reggelt, amikor jött az az
agancstalan valami, aztán meg te.
– Nem láttál senki mást?
– Nem. Illetve… – Ron habozott, és két, tőlük néhány méterre
szorosan egymás mellett álló fa felé pillantott. – Rémlett, hogy
ott mintha mozogna valami, de akkor pont a tó felé rohantam,
mivel hogy lebuktál, és aztán nem jöttél fel, úgyhogy nem
kanyarodtam el arra megnézni… Hé!
Harry már szaladt is a mutatott hely felé. Ott két tölgyfa állt
egészen közel egymáshoz. Szemmagasságban csupán néhány
centiméteres rés volt a törzseik között, ideális helyet
biztosítottak hát a leskelődéshez. Arra a részre azonban nem
hullott hó, és Harry a környéken sem látott semmiféle
lábnyomot a magáén kívül. Visszabaktatott hát Ronhoz, aki
mindaddig csak állt, kezében a karddal meg a horcruxszal.
– Találtál valamit?
– Nem.
– Na és hogy került a kard ebbe a tóba?
– Biztos az rakta bele, aki a patrónust küldte.
Mindketten ránéztek a díszes ezüstkardra. A rubintos markolat
bágyadtan csillogott Hermione pálcájának fényében.
– Szerinted ez az igazi? – kérdezte Ron.
– Azt könnyen megtudhatjuk.
A horcrux ott lengett Ron leeresztett kezében. Harry észrevette,
hogy a medál időnként finoman meg-megrándul. A benne lakó
valami zaklatott volt. Mikor megérezte a kard közelségét,
gyilkolni próbált, csak hogy ne kerülhessen ellensége birtokába
a fegyver. Harry tudta, hogy a hosszadalmas viták ideje elmúlt:

375
eljött a pillanat, amikor egyszer és mindenkorra végezniük kell a
horcruxszal. Magasra emelte Hermione pálcáját, körülnézett, és
meg is találta az alkalmas helyet: egy szikomorfa tövében lapos
tetejű kőtömböt pillantott meg.
– Gyerünk.
Odavezette Ront a szikomorfához, lesöpörte a havat a kőről, és
kinyújotta a kezét a horcruxért. Mikor Ron helyette a kardot
akarta átadni neki, a fejét rázta.
– Nem, neked kell csinálnod.
– Nekem?! – Megrökönyödés ült ki Ron arcára. – Miért?
– Mert te vetted ki a kardot a tóból. Ez most a te dolgod.
Ezt nem az előzékenység vagy a nagylelkűség mondatta
Harryvel. Ahogy korábban az ösztönére hallgatva hinni tudott az
őzsuta jóindulatában, úgy most szilárd meggyőződése volt, hogy
a kardot Ronnak kell használnia. Ha sok mindenre nem is, arra
megtanította őt Dumbledore, hogy a mágiában sajátos szabályok
érvényesülnek: jelentéktelennek tűnő körülmények is lehetnek
kulcsfontosságúak.
– Én kinyitom, te pedig leszúrod – folytatta Harry. – Abban a
pillanatban, oké? Ami benne van, védekezni próbál majd. A
darabka Denem, ami a naplóban volt, megpróbált megölni.
– Hogy fogod kinyitni? – kérdezte rémült arccal Ron.
– Párszaszóul megparancsolom neki, hogy nyíljon ki – felelte
gondolkodás nélkül Harry. A válasz, úgy érezte, mindig is ott
rejtőzött valahol agya egy rejtett zugában, s nemrég valami –
talán a Naginivel való találkozás – behívta a tudatába. Ránézett
a csillogó zöld kövekből kirakott S betűre: könnyű volt aprócska
kígyónak látnia, ami a hideg kövön tekereg.
– Ne! – rémüldözött Ron. – Ne, ne nyisd még ki! Kérlek!
– Miért? – csodálkozott Harry. – Intézzük el ezt az undok
vacakot, hisz hónapok óta csak…

376
– Nem fog menni, Harry, hidd el, nem megy, te csináld…
– De miért?
– Mert engem kikészít ez az izé! – Ron iszonyodva bámult a
kövön fekvő medálra. – Nem bírom legyőzni! Tudom, ez nem
mentség arra, ahogy viselkedtem, de hidd el, engem jobban
meghülyít ez a vacak, mint téged vagy Hermionét! Mindenfélét
gondoltam a hatására, végül is olyan dolgokat, amiket különben
is gondoltam, de mikor a nyakamban volt, valahogy minden
sokkal rosszabbnak tűnt, nem tudom ezt jobban elmagyarázni,
aztán mikor levettem, rögtön észhez tértem, de utána megint fel
kellett venni a rohadt… Nem megy, Harry, nem tudom
megcsinálni!
Ron, miközben ömlött belőle a szó, a fejét rázta és folyamatosan
hátrált, a havat szántva a kard hegyével.
– Igenis meg tudod tenni – győzködte Harry. – Hidd el!
Megszerezted a kardot, és biztos vagyok benne, hogy neked kell
használnod. Kérlek szépen, Ron, intézd el ezt a bestiát!
Az, hogy a nevét hallja, mintha erőt adott volna Ronnak. Nyelt
egyet, majd összeszorított szájjal, orrán fújtatva megindult a kő
felé.
– Szólj, amikor csinálod – mondta rekedten.
– Háromra. – Harry a medál felé fordította arcát, összehúzott
szemmel az S betűre nézett, és elképzelte, hogy az egy kígyó.
Az aranyajtók között lakó valami úgy zörgött, akár egy
csapdába esett csótány. Harry talán meg is szánta volna, ha nem
ég a nyakán a fojtogató lánc nyoma.
– Egy… kettő… három… Nyílj ki!
Az utolsó két szó szisszenés és morgás ötvözeteként tört fel a
torkán. A medál halkan kattant, és az aranyajtók feltárultak.
A két üvegablakocska mögött egy-egy élő szem pislogott:
szépek, feketék, amilyenek Tom Deneméi voltak, mielőtt vörös

377
kígyószemeket csinált belőlük.
– Szúrd le! – biztatta Ront Harry, és megfogta a kövön heverő
medált.
Ron remegő kézzel felemelte a kardot; a penge hegye a
rémülten ugráló szemek fölött lebegett. Harry a medálra
szorította ujjait, és lélekben felkészült rá, hogy hamarosan vér
fog folyni a betört ablakocskákból.
Ekkor a horcrux sziszegve megszólalt:
– Beleláttam a szívedbe, és már az enyém.
– Ne figyelj rá! – csattant fel Harry. – Szúrd le!
– Láttam az álmaidat, Ronald Weasley, és láttam a félelmeidet.
Megkaphatsz mindent, amit kívánsz, és utolérhet minden, amitől
rettegsz…
– Szúrd már le! – kiáltotta Harry. Hangja visszhangot vert a fák
közt. A kard hegye megremegett, s Ron tekintetét foglyul ejtette
Denem szeme.
– Anyád lányt akart helyetted, sosem szeretett úgy, mint a
testvéreidet… és aki kedves neked, jobban szereti a barátodat,
mint téged… mindig lemaradsz, mindig második vagy…
– Szúrd le, Ron! – üvöltötte Harry. Érezte, hogy a medál
megremeg az ujjai között, és félt attól, ami következik. Ron még
magasabbra emelte a kardot, s miközben így tett, Denem szeme
vörösen izzani kezdett.
A medál két ablakából, a bennük lakó szemekből buborék
módjára kiemelkedett Harry és Hermione fejének torz mása.
Ron felkiáltott a rémülettől, és hátrált egy lépést; közben a
buborékalakok csak nőttek és nőttek, kibújt a válluk, a karjuk, a
derekuk, a lábuk, s végül úgy álltak egymás mellett a medálon,
akár egy kéttörzsű fa; imbolyogva tornyosultak Ron és az igazi
Harry fölé, aki most elrántotta a kezét a medáltól, mert az
hirtelen a fehér izzásig tüzesedett.

378
– Ron! – harsogta Harry, de hiába, mert a Denem-Harry most
megszólalt Voldemort hangján, és Ron megbabonázva bámulta
fantomarcát.
– Miért jöttél vissza? Örültünk, hogy elmentél, jobb volt nekünk
nélküled… kacagtuk az ostobaságodat, a gyávaságodat, a
hőbörgéseidet…
– A hőbörgéseidet! – visszhangozta a Denem-Hermione, aki az
igazinál szebb, de rémisztőbb is volt: kacagva imbolygott Ron
előtt, aki a kardot tehetetlenül lógatva, a rettenettől bénultan állt.
– Ki nézne rád, ki méltatna akár egy pillantásra is, ha ott van
Harry Potter? Csináltál-e valaha olyat, ami ne törpülne el a
Kiválasztott tettei mellett? Ki vagy te a kis túlélőhöz képest?
– Szúrd le, Ron, szúrd le! – ordította Harry, de barátja nem
mozdult; tágra nyílt szemének tükrét a Denem-Harry és a
Denem-Hermione képe töltötte ki: tűzként lobogott a hajuk, a
szemük vörösen izzott, szavaik kegyetlen duetté fonódtak
össze…
– Anyád bevallotta – zengte rá csúfondárosan Denem-Harry a
Denem-Hermione gúnykacajára –, hogy jobban örülne, ha nem
te lennél a fia, hanem én, szíves-örömest elcserélne…
– Ki ne örülne jobban neki? Melyik nő ne őt választaná? Senki
vagy, semmi vagy hozzá képest – zümmögte Denem-Hermione.
Közben fantomteste nyúlni kezdett, és kígyómód rátekeredett
Denem-Harryére, szoros ölelésbe zárva azt. Végül egymáséra
tapadt az ajkuk.
Ron arca a végtelen fájdalom kifejezésébe torzult; remegő karral
magasra emelte a kardot.
– Tedd meg, Ron! – biztatta Harry.
Ron ránézett, és Harrynek úgy tűnt, mintha vörös szikra
lobbanna barátja szemében.
– Ron…?

379
A kard megvillant és lesújtott. Harry félreugrott a penge elől;
fém csendült fémen, és hosszú elnyújtott sikoly hasított a
levegőbe. Harry a havon csúszkálva megfordult, és védekezésre
készen előreszegezte pálcáját – de nem volt ki ellen védekeznie.
A rém-Harry és a rém-Hermione eltűnt, Ron pedig ott állt
leeresztett karddal, zihálva, és bámulta a kövön heverő,
összetört medált.
Harry tétova léptekkel ment vissza hozzá; nem tudta, mit
mondjon, nem tudta, mit tegyen. A vörös fény nyomtalanul
eltűnt Ron szeméből: az kék volt, mint rendesen, és könny
csillant benne.
Harry úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre. Lehajolt, és a
kezébe vette a horcruxot, hogy megvizsgálja. Ron mindkét
ablakocska üvegét összezúzta: Denem szeme eltűnt, s a foltos
selyembélés finoman füstölgött. A medálban lakó valami
megszűnt létezni – Ron volt az utolsó ember, akit gyötörhetett.
A kard a fagyott földön csendült: Ron elejtette, majd térdre
rogyott, és a karjába fogta a fejét. Reszketett, de nem a hidegtől
s Harry tudta ezt. Gyorsan a zsebébe tuszkolta hát a medált,
majd letérdelt Ron mellé, és óvatosan megérintette barátja
vállát. Ron nem rázta le a kezét, s ezt Harry biztató jelnek ítélte,
engedélynek arra, hogy megszólaljon. Titkon örült neki, hogy
most nem kell látnia Ron arcát.
– Miután elmentél – mondta csendesen –, Hermione egy hétig
sírt utánad. Talán tovább is, csak titokban. Egy csomó este múlt
el úgy, hogy egy szót se szóltunk egymáshoz. Nélküled…
Nem tudta befejezni a mondatot. Most, Ront viszontlátva érezte
csak át igazán, mennyire megszenvedték Hermionéval barátjuk
hiányát.
– Hermione nekem olyan, mintha a nővérem lenne – folytatta. –
Úgy szeretem, mint egy testvért, és szerintem ő is ezt érzi

380
irántam. Sose volt ez másképp. Azt hittem, hogy tudod.
Ron nem felelt, csak elfordította az arcát, és hangos szipogással
beletörölte az orrát dzsekije ujjába. Harry felállt, és odament
Ron ormótlan hátizsákjához; az tőlük néhány méterre hevert,
ott, ahol Ron ledobta magáról, mikor a tó felé rohant, hogy
kimentse fuldokló barátját. Harry a vállára emelte a zsákot, és
visszasétált vele Ronhoz, aki a közeledtére feltápászkodott.
Vöröslött a szeme, de az arca már nyugodt volt.
– Ne haragudj – szólalt meg rekedten. – Ne haragudj, hogy
elrohantam. Most már tudom, hogy mekkora…
Körülnézett a sötétben, mintha ott keresné a megfelelően
becsmérlő szót önmagára.
– Azért ma este úgy nagyjából jóvátetted a dolgot – jegyezte
meg Harry. – Megszerezted a kardot, elintézted a horcruxot,
megmentetted az életemet…
– Nem volt ez olyan nagy ügy, mint aminek így elmondva
hangzik – dörmögte Ron. – Az ilyesmiből akkor lesz hőstett,
amikor elmondják. Ezt magyarázom nektek évek óta.
Közben odaléptek egymáshoz, és összeölelkeztek. Harry tenyere
alatt még mindig szivárgott a víz Ron dzsekijéből.
– Most pedig – mondta Harry, miután elengedték egymást –,
nincs más dolgunk, mint megkeresni a sátrat.
Ez a vártnál gyorsabban sikerült nekik. Az őzsuta mögött
haladva Harry hosszúnak érezte a gyaloglást a sötét erdőben,
ehhez képest a visszaút így, Ronnal az oldalán meglepően
rövidnek tűnt. Alig várta, hogy felébreszthesse Hermionét, s az
izgalomtól hajtva végül előresietett, úgy rontott be a sátorba.
A pislogó kék lángocskák fényébe vont vászonfalú hajlék
melege boldogító volt a jeges tó és a havas erdő után. Hermione
a pokrócai alatt összegömbölyödve, mélyen aludt, s meg se
mozdult Harry szólongatására.

381
– Hermione!
A lány összerezzent, majd nyomban fel is ült az ágyon, és
hátrasimította arcába hullott hajtincseit.
– Mi baj? Te vagy az, Harry? Jól vagy?
– Nyugi, nincs semmi baj. Minden oké. Több mint oké. Hoztam
valakit.
– Micsoda? Kit…?
Hermione ekkor megpillantotta Ront, ahogy ott állt karddal a
kezében, a foszló szőnyegre csöpögő ruhában. Harry gyorsan
lerázta magáról a hátizsákot, majd visszahúzódott egy sötét
sarokba, és megpróbált úgy tenni, mintha ott se lenne.
Hermione rábámult Ron sápadt ábrázatára, lassan felállt, és
alvajáró módjára elindult a fiú felé. Már-már nekiment, mikor
végre megállt; ajka kissé szétnyílt, szeme kerekre tágult. Ron
halvány, reménykedő mosolyra húzta a szája sarkát, és
bátortalanul felemelte két kezét.
Hermione ekkor előrelendült, és püfölni kezdte őt, ahol csak
érte.
– Au! Na! Ne! Mit csi..? Hermione! Au!
– Ronald… Weasley… te eszement… mocsok… idióta!
Hermione minden szavának egy-egy ütéssel adott nyomatékot.
Önjáró gőzkalapács módjára követte Ront, aki folyamatosan
hátrált előle, és az arca elé emelte két karját.
– Képes vagy… eltűnni… hetekre… aztán meg… beállítasz…
nyavalyás… Hol a pálcám!?
Hermione arcára az volt írva, hogy ha kell, a tíz körmével szerzi
meg a pálcát. Harry automatikusan reagált.
– Protego!
A láthatatlan pajzs kifeszült Ron és Hermione között; bűvös
ereje a földre taszította a lányt, aki a hajszálait köpködve pattant
fel.

382
– Hermione! Nyugodj…
– Nem nyugszom meg! – visította Hermione. Harry sose látta
még őt ilyen állapotban: mintha megtébolyodott volna.
– Add vissza a pálcámat! Add vissza!
– Hermione, légy szíves…
– Fogd be a szád, Harry Potter! Ne írd elő nekem, hogy mit
csináljak! Azonnal add vissza a pálcámat! Te szörnyeteg!
Az utolsó mondat már ismét Ronnak szólt; Hermione pálca
híján csak a mutatóujját szegezte a fiúra, de mintha abból is átok
sütött volna: Harry a legkevésbé sem csodálkozott rajta, hogy
Ron hátrahőkölt.
– Utánad rohantam! Kiáltoztam! Hívtalak, százszor, hogy gyere
vissza!
– Igen, tudom… – Ron elkeseredetten széttárta a karját. – Ne
haragudj rám, Hermione, hidd el, hogy nagyon…
– Nagyon sajnálod, mi? Nagyon sajnálod!
Fülsértően éles, hisztérikus kacaj tört fel Hermione torkán. Ron
segélykérően pillantott Harryre, de csak tehetetlen fintort kapott
válaszul.
– Hetekre eltűnsz – hetekre! –, aztán megjelensz, és azt hiszed,
minden el van intézve azzal, hogy sajnálod!?
– Miért, mit mondhatnék még!? – csattant fel Ron, s Harry örült
neki, hogy végre visszatámad.
– Jaj, hát nem is tudom! – harsogta dühös gúnnyal Hermione. –
Kutasd át az agyadat, nem fog sokáig tartani!
– Hermione – szólt közben gyorsan Harry, aki ezt övön aluli
ütésnek érezte –, Ron megmentette az…
– Nem érdekel! – visította a lány. – Nem érdekel, mit csinált!
Hetekig színét se láttuk, azt sem tudta, élünk-e vagy…
– Tudtam, hogy éltek! – kiabálta Ron. Most először túlharsogta
a lányt, és meg is közelítette őt, már amennyire a pajzsbűbáj

383
megengedte. – Tele a Próféta Harryvel, róla harsog a rádió, tűvé
teszik érte az országot, és mindenféle pletykákat meg idióta
sztorikat terjesztenek róla! Annak híre ment volna, ha
meghaltok, el se tudjátok képzelni, hogy milyen rossz volt…
– Hogy milyen rossz volt… azt akarod mondani: neked?
Hermione hangja lassan elérte azt a frekvenciát, ami fölött már
csak denevérekkel pörölhetett volna A határtalan
felháborodástól azonban átmenetileg elnémult, és Ron nem
habozott kihasználni az alkalmat.
– Miután dehoppanáltam, legszívesebben azonnal visszajöttem
volna, Hermione, de rögtön beleszaladtam egy csapat
fejvadászba, és egy darabig sehova se tudtam menni!
– Egy csapat mibe? – kérdezte Harry. Közben Hermione ledobta
magát egy székre, keresztbe lendítette a lábát, s a karját olyan
szorosan összefonta, mintha évekig ebben a testhelyzetben
tervezne maradni.
– Fejvadászokba – felelte Ron. – Tele van velük az ország, azzal
keresik az aranyukat, hogy szökött mugliivadékokat meg
vérárulókat gyűjtenek be. A minisztérium fejpénzt fizet minden
elfogott ember után. Egyedül voltam, iskolás korúnak nézek ki,
úgyhogy beindultak rám, azt hitték, bujkáló mugliivadék
vagyok. Lyukat kellett beszélnem a hasukba, mert különben
rögtön a minisztériumba cipeltek volna.
– Mit mondtál nekik?
– Hogy Stan Shunpike vagyok. Hirtelen az ő neve jutott
eszembe.
– És elhitték?
– Agyilag nem voltak a toppon. Az egyik szerintem félig troll
volt, legalábbis a szagából ítélve…
Ron lopva Hermione felé pillantott; nyilván pozitív hatást
remélt a humoros megjegyzéstől, de a lány úgy ült, mintha

384
nemcsak kezét-lábát, de az arcizmait is csomóba kötötte volna.
– Na mindegy, szóval összevesztek rajta, hogy lehetek-e Stan,
vagy sem. Igazából elég röhejes társaság volt, de hát öten
voltak, én meg egyedül, és elvették a pálcámat. Aztán ketten
összeverekedtek, és amíg a többi rájuk figyelt, meggyomroztam
azt, aki lefogott, kikaptam a kezéből a pálcát, aztán
lefegyvereztem azt, akinél az én pálcám volt, és dehoppanáltam.
Nem sikerült túl jól, megint amputoportáltam magam… – Ron
felmutatta jobb kezét: két ujjáról hiányzott a köröm. Hermione
hűvösen felvonta a szemöldökét. – …és elég messze
hoppanáltam a táborhelyetektől. Mire megtaláltam azt a
partrészt, ahol voltunk, addigra már nem voltatok sehol.
– Lebilincselő történet – vetette oda megvető gúnnyal
Hermione. – Rémségesen érezhetted magad. Mi közben csak
Godric’s Hollow-ban voltunk, nem is emlékszem… történt ott
velünk valami érdekes, Harry? Ja igen, ránk támadt Tudjukki
kígyója, majdnem megölt minket, aztán a gazdája is befutott,
kábé egy másodperccel került el minket.
– Micsoda??? – Ron elhűlve meredt rájuk, de Hermione ügyet
sem vetett rá.
– Ő meg elvesztette két körmét! Hallod ezt, Harry?
Fantasztikus, hogy egyesek micsoda megpróbáltatásokat állnak
ki!
– Hermione – szólt csendesen Harry –, Ron megmentette az
életemet.
A lány ezt eleresztette a füle mellett.
– De egyvalamire azért kíváncsi lennék – folytatta, egy Ron feje
fölötti pontot fixírozva. – Hogyan találtál ránk ma este? Tudod,
ez fontos. Tenni szeretnék róla, hogy ne érkezzenek további
nemkívánatos vendégeink.
Ron fintorral lereagálta a szúrást, aztán előhúzott

385
farmernadrágja zsebéből egy kicsiny ezüstös tárgyat.
– Ezzel.
Hermione kénytelen volt odanézni, hogy megtudja, miről beszél
Ron. Amit látott, annyira meglepte, hogy elfelejtett ádáz arcot
vágni.
– Az önoltóval?
– Kiderült, hogy nemcsak lámpaoltogatásra lehet használni –
magyarázta Ron. – Nem tudom, hogyan működik, azt sem
értem, miért pont akkor csinálta, amit csinált, amikor csinálta,
hisz végül is az első pillanattól fogva vissza akartam jönni
hozzátok… De úgy volt, hogy karácsony első napján kora
reggel hallgattam a varázsvevőt, és egyszer csak… egyszer csak
téged hallottalak, Hermione.
– Engem hallottál a rádióban?
– Nem, a zsebemből beszéltél. A hangod – Ron megint
felmutatta az önoltót – ebből szólt.
– Na és mit mondtam? – tudakolta kétkedő-kíváncsian
Hermione.
– A nevemet. Hogy Ron. És még mondtál valamit… egy
pálcáról…
Hermione arca lángvörösre gyúlt. Már Harry is emlékezett: Ron
távozása óta akkor hangzott el először köztük a fiú neve.
Hermione mondta ki, mikor Harry pálcájának megjavításáról
beszélt.
– Elővettem a zsebemből – folytatta Ron az önoltót nézegetve –,
és nem látszott rajta semmi különös, de mégis biztos voltam
benne, hogy téged hallottalak. Úgyhogy kattintottam vele. A
szobámban sötét lett, viszont megjelent egy fény kint az ablak
előtt.
Ron szabad kezével maga elé mutatott, és merőn nézett valamit,
amit se Harry, se Hermione nem láthatott.

386
– Egy fénygömb volt, olyan lüktetős és kék, amilyen a
zsupszkulcsok körül szokott lenni, tudjátok.
– Aha – felelte gépiesen Harry és Hermione.
– Rögtön tudtam, hogy indulás van. Gyorsan bedobáltam a
holmimat a hátizsákba, és kimentem a kertbe.
– A fénylabda ott lebegett, várt rám, és mikor odamentem,
elindult, bevezetett a sufni mögé, és ott meg… ott meg belém
ment.
– Tessék? – Harry biztosra vette, hogy rosszul hallotta a végét.
– Lebegve felém jött – magyarázta Ron mutatóujját lassan a
mellkasa felé közelítve –, így, és aztán… aztán simán bement.
Itt. – Rábökött egy pontra a szegycsontja fölött. – Éreztem is,
hogy bennem van, forró volt. És rögtön tudtam, hogy mit kell
csinálnom, tudtam, hogy a fény oda irányít, ahova mennem kell.
Azonnal dehoppanáltam, és egy domboldalra érkeztem. Csupa
hó volt minden…
– Ismerős – erősítette meg Harry. – Két éjszakát töltöttünk ott,
és második éjjel többször úgy rémlett, hogy valaki járkál
arrafelé, és kiáltozik!
– Val’szeg engem hallottál – bólintott Ron. – A védőbűbájaitok
mindenesetre jól működnek, mert nem láttalak és nem is
hallottalak titeket. De biztos voltam benne, hogy a közelben
vagytok, úgyhogy végül bebújtam a hálózsákomba, és vártam,
hogy megjelenjetek. Azt gondoltam, mikor összepakoljátok a
sátrat, egy ideig láthatóak lesztek.
– Tévedtél – rázta a fejét Hermione. – Elővigyázatosságból
azóta mindig a köpeny alatt dehoppanálunk. És már kora
hajnalban elmentünk, pont azért, mert úgy hallottuk, hogy valaki
kóborol arrafelé.
– Én viszont még egy egész napig ott maradtam – folytatta Ron.
– Vártam, hogy felbukkanjatok. Aztán estefelé már sejtettem,

387
hogy elszalasztottalak titeket, úgyhogy kattintottam az
önoltóval, a kék fény megint belém szállt, és miután
dehoppanáltam onnan, ebben az erdőben találtam magam. Itt se
láttalak titeket, hát csak vártam, hogy hátha végül megjelentek –
és Harry végül jött is. Illetve hát előbb az őzet láttam meg.
– Micsodát? – kérdezte élesen Hermione.
A fiúk beszámoltak kalandjukról. Hermione homlokráncolva
hallgatta az ezüst őzsuta és a tófenéken pihenő kard történetét –
még dacos testtartását is feladta a nagy koncentrálásban.
– De hát az egy patrónus volt! – kiáltott fel. – Nem láttátok,
hogy ki küldte? Nem láttatok senkit? És elvezetett titeket a
kardhoz – ez hihetetlen! Aztán mi történt?
Ron folytatta a beszámolót: Harry lemerült a tóba, ő egy ideig
várta, hogy felbukkanjon, aztán rájött, hogy valami baj lehet,
utána ugrott, kihúzta Harryt, majd lebukott a kardért. A medál
kinyitásáig jutott a történetben, ott elakadt, tétovázott, de Harry
a segítségére sietett:
– És akkor Ron leszúrta a karddal.
– És… kimúlt? Csak így, egyszerűen? – suttogta Hermione.
– Hát… sikított egy nagyot – felelte Harry egy Ron felé küldött
oldalpillantással. – Tessék.
Hermione ölébe dobta a medált. A lány óvatosan kézbe vette, s
megvizsgálta a kitört ablakocskákat.
Harry úgy ítélte meg, hogy nincs többé szükség a pajzsbűbájra.
Hermione pálcájával megszüntette a varázst, majd Ronhoz
fordult.
– Mintha azt mondtad volna, hogy szereztél egy plusz pálcát a
fejvadászoktól.
– Tessék? – kapta fel a fejét Ron, aki addig a medált vizsgálgató
Hermionét nézte merengve. – Ja, ja… igen.
Kinyitotta a csatot hátizsákja egyik zsebén, és elővett egy rövid,

388
fekete varázspálcát. – Itt van. Gondoltam, elhozom, hátha
egyszer szükség lesz tartalék fegyverre.
– Máris szükség van rá – felelte Harry, és nyújtotta a kezét a
pálcáért. – Az enyém eltört.
– Nem mondod komolyan! – hüledezett Ron. Ekkor azonban
Hermione felállt, s ezzel elvonta Ron figyelmét, aki nyilván még
mindig úgy érezte, nem árt, ha rajta tartja a szemét a lányon.
Hermione bedobta gyöngyös táskájába a hatástalanított
horcruxot, aztán visszafeküdt az ágyába, és szó nélkül magára
húzta a takarót.
Ron átadta Harrynek az új pálcát.
– Egész olcsón megúsztad – dörmögte oda neki Harry.
– Ja – bólogatott Ron. – Durvább is lehetett volna. Emlékszel,
mikor madarakat uszított rám?
– Még benne van a pakliban – szűrődött ki Hermione hangja a
takaró alól, de Harry figyelmét nem kerülte el, hogy Ron
mosolyogva hajol hátizsákja fölé, hogy elővegye belőle barna
pizsamáját.

389
Huszadik fejezet


Xenophilius Lovegood


Harry sejtette, hogy Hermione neheztelése túléli az éjszakát, így
másnap reggel különösebb csodálkozás nélkül vette tudomásul,
hogy a lány jobbára sötét pillantásokkal és konok hallgatással
tart velük kapcsolatot. Ron úgy gondolta, hogy erre az a
célszerű válasz, hogy Hermione jelenlétében következetesen
búskomornak mutatja magát, nyilván nem múló bűntudatának
demonstrálása végett. Ennek eredményeképpen Harry,
valahányszor hármasban voltak, úgy érezte magát, mintha
hívatlan vendég lenne egy szűk körű temetésen. Ezzel szemben
Ron abban a néhány percben, mikor kettesben voltak Harryvel –
egyszer vízért mentek, egyszer pedig gombát kerestek a bokrok
között –, szemérmetlenül vidám volt.
– Valaki segített nekünk – mondogatta. – Valaki elküldte
hozzánk azt az őzet. Valaki a mi oldalunkon áll. Egy horcrux
kipipálva, haver!
A medál sikeres hatástalanításán felbuzdulva ismét találgatni
kezdték, hol lehet a többi horcrux, s bár a témáról korábban
megannyi meddő vitát lefolytattak már, Harry derűlátó volt:
bizonyosra vette, hogy az első áttörést továbbiak követik majd.
Repdeső kedélyének Hermione mogorvasága se tudta szárnyát
szegni: a szerencse váratlan ajándékai, a titokzatos őzsuta
feltűnése, Griffendél kardjának felbukkanása, mindenekelőtt
pedig Ron visszatérése annyira boldoggá tette, hogy
legszívesebben egész nap vigyorgott volna.
Késő délután Harry és Ron ismét jobbnak látták, ha

390
elmenekülnek Hermione nyomasztó közelségéből, és holmi nem
létező szedrek gyűjtésének ürügyén folytatták korábban
elkezdett információcseréjüket. Harrynek a Godric’s Hollow-i
események részletes ismertetésével végre sikerült befejeznie a
Hermionéval átélt kalandokról tartott többmenetes
beszámolóját, s most Ronra került a sor, hogy megossza vele
mindazt, amit hosszú távolléte során a varázsvilágban zajló
eseményekről megtudott.
– …és hogy értesültetek a taburól? – tudakolta Harrytől, miután
vázolta neki a minisztérium és mugliivadékok macska-egér
harcának állását.
– A micsodáról?
– De hisz Hermionéval már nem használjátok Tudodki nevét!
– Ja igen – vonta meg a vállát Harry. – Valahogy felvettük ezt a
rossz szokást. De bármikor ki merem mondani, hogy V…
– Ne! – bömbölte Ron. Harry az ijedségtől beleszédült a
bokorba, Hermione pedig (aki egy könyvbe temetkezve
gubbasztott a sátor előtt) lesújtó pillantást vetett feléjük.
– Ne haragudj – szabadkozott Ron, miközben kihúzta barátját a
tüskés ágak közül –, de ártást raktak a névre, úgy lövik be az
embereket. Most a név, ha kimondják, hatástalanít minden
védőbűbájt, és valamiféle mágikus zavart okoz – minket is azért
találtak meg a Tottenham Court Roadon!
– Mert kimondtuk Tudjukki nevét?
– Pontosan! Sajnos ezzel az ötlettel telibe találtak, mert mindig
is csak azok merték használni a nevet, akik komolyan szembe
akartak szállni Tudjukkivel – mint például Dumbledore. Most
tabuvá tették a nevet, így rögtön megtudják, ha valaki valahol
kimondja. Egyszerű és praktikus módszer a rend tagjainak
lefülelésére! Kingsleyt is majdnem elkapták…
– Ne viccelj!

391
– Komolyan, Bill mesélte. Sarokba szorította őt egy rakás
halálfaló, de valahogy sikerült kiverekednie magát. Most ő is
bujkál, ahogy mi. – Ron tűnődve vakargatta az állát pálcája
hegyével. – Nem lehet, hogy Kingsley küldte azt az őzet?
– Neki hiúz a patrónusa. Láttuk az esküvőn, nem emlékszel?
– Ja, de…
Továbbsétáltak a bozótosban, távolodva a sátortól és
Hermionétól.
– Harry… nem lehet, hogy Dumbledore volt?
– Micsoda?
Ron szégyellősen lesütötte a szemét, s fojtott hangon folytatta.
– Hát az őz. Végül is… – A szeme sarkából Harryre pislogott. –
…nála volt utoljára az igazi kard, nem?
Harry akár nevethetett volna is a képtelen ötleten, de nem tette;
ahhoz túl jól át tudta érezni a reménytelen vágyakozást, ami Ron
felvetését szülte. Kimondhatatlanul kellemes és vigasztaló lett
volna hinni, hogy Dumbledore visszatért, és vigyáz rájuk.
Megrázta a fejét.
– Dumbledore halott. Láttam, mikor meghalt, láttam a holttestét.
Elment, nincs többé. Egyébként is, az ő patrónusa főnix volt,
nem pedig őzsuta.
– Jó, de az változhat, nem? – erősködött Ron. – Tonks patrónusa
is megváltozott.
– Ha Dumbledore élne, miért bujkálna előlünk? Miért ne adta
volna egyszerűen a kezünkbe a kardot?
– Gőzöm sincs – felelte Ron. – Talán ugyanazért, amiért nem
adta oda neked, amíg még élt. Ugyanabból az okból, amiért rád
egy régi cikeszt, Hermionéra meg egy mesekönyvet hagyott.
– És mi az az ok? – Harry a választ szomjazva fürkészte Ron
arcát.
– Nem t’om. Néha, mikor be voltam rágva, arra gondoltam,

392
hogy jót röhög rajtunk, vagy… vagy direkt meg akarta
nehezíteni a dolgunkat. De most már nem gondolom ezt. Látod,
milyen jó hasznát vettem az önoltónak. Dumbledore tudta,
hogy… – Ron fülig elvörösödött, és fixírozni kezdett egy
fűcsomót a lábánál. – Tudta, hogy le fogok lépni tőletek.
– Nem – rázta a fejét Harry –, azt tudta, hogy vissza akarsz majd
jönni.
Ron hálásan pislogott, de feszélyezettsége nem múlt el. Harry,
részben hogy másra terelje a szót, így folytatta:
– Apropó, Dumbledore… Hallottad, miket írt róla Rita Vitrol?
– Igen, igen – kapott a témán Ron. – Sokan emlegetik azt a
könyvet. Ha nem úgy állnának a dolgok, ahogy állnak, biztos az
év szenzációja lenne, hogy Dumbledore haverkodott
Grindelwalddal, de most csak annyi van, hogy akik nem
komálták Dumbledore-t, azok röhögnek egyet, akik meg jó
fejnek tartották, azok ledöbbentek. Szerintem különben az egész
nem olyan nagy ügy. Nagyon fiatal volt, amikor…
– Annyi idős volt, mint mi vagyunk – vágta rá kész válaszát
Harry, s lehetett valami az arcára írva, ami elvette Ron kedvét a
vitatkozástól.
A tüskés bokrok között egy dérlepte háló közepén jókora pók
ült. Harry megcélozta a Rontól kapott pálcával. Hermione
előzőleg nagy kegyesen megvizsgálta az eszközt, és közölte
róla, hogy kökényágból készült.
– Baziteo!
A pók megremegett, és rugózott egy kicsit a hálóban. Harry újra
próbálkozott, s akkor a pók egy árnyalatnyival nagyobb lett.
– Hagyd abba – szólt rá Ron. – Visszavonom a fiatal
Dumbledore-t, oké?
Harry megfeledkezett róla, hogy Ron ki nem állhatja a pókokat.
– Bocs… Reducio!

393
A pók nem ment össze. Harry rábámult a kökénypálcára. Sok
kis bűbájt kipróbált már vele aznap, de egyszer se volt elégedett
az eredménnyel. Bántóan idegennek találta ezt az új pálcát, úgy
érezte, mintha valaki másnak a kezét varrták volna a csuklójára,
és azzal ügyetlenkedne.
– Menni fog az, csak gyakorolj! – biztatta Hermione, aki
időközben észrevétlenül megközelítette a fiúkat, s most némi
nyugtalansággal figyelte Harry pókzsugorítási próbálkozásait. –
Önbizalom kérdése az egész.
Harry pontosan tudta, mi mondatja ezt Hermionéval: a
bűntudata amiatt, hogy eltörte a főnixpálcát. Lenyelte csípős
válaszát, pedig az már ott volt a nyelve hegyén: ha Hermione
szerint minden pálca egyforma, adja neki oda a sajátját a
kökénypálcáért cserébe. A pálcakérdésnél azonban
pillanatnyilag fontosabbnak ítélte, hogy helyreálljon a béke
hármuk között, hallgatott hát. Ron is megpróbálkozott
Hermionénál egy bátortalan mosollyal, de a lány erre tüntetően
elvonult, és tovább bújta a könyvét.
Mikor leszállt az este, mindhárman visszatértek a sátorba, és
Harry elvállalta az első őrséget. A bejáratnál üldögélve aztán
megpróbált a kökénypálcával kis kavicsokat röptetni, de a
sikerélmény ezúttal is elmaradt: bűbájai változatlanul
ügyetlenebbek és gyengébbek voltak a megszokottnál.
Hermione az ágyán fekve olvasott, Ron pedig, miután jó néhány
félős pillantást vetett a lányra, elővett a hátizsákjából egy
kicsiny, fadobozos varázsvevőt, és hozzálátott a hangolásához.
– Egyetlenegy adó van, amelyiken még igazat mondanak –
magyarázta fojtott hangon Harrynek. – Az összes többi
Tudjukki oldalán áll, és a minisztériumi vonalat követi. De ez az
egy… várj csak, majd meglátod, nagyon jó. Csak az a baj, hogy
nem minden este tudnak sugározni. Muszáj mindig máshonnan

394
adniuk, hogy ne tudják bemérni őket, és csak jelszóval lehet
rájuk hangolni… Az a gond, hogy a legutóbbi adásról
lemaradtam…
Ron óvatosan kopogtatta a rádió tetejét a pálcájával, és az
érvényes jelszót találgatva összefüggéstelen szavakat motyogott.
Közben lopva oda-odapillantott Hermionéra, nyilván
dühkitöréstől tartva, de a lány most épp levegőnek nézte őt.
Vagy tíz perc telt el így: Ron kopogtatott és motyogott,
Hermione a könyvét lapozgatta, Harry pedig gyakorolt a
kökénypálcával.
Végül Hermione lekászálódott az ágyáról. Ron azonnal
abbahagyta a kopogtatást.
– Ha idegesít, nem csinálom! – hadarta ijedten.
Hermione válaszra se méltatta; odalépett Harryhez.
– Beszélnünk kell – mondta.
Harry rápillantott a könyvre, amit Hermione a kezében tartott. A
Hírnév és hazugságok volt.
– Miről? – kérdezte gyanakodva. Eszébe ötlött, hogy a könyv
egyik fejezete róla szól, s pillanatnyilag nem sok kedve volt
meghallgatni Rita Vitrol véleményét Dumbledore és az ő
kapcsolatáról. Hermione válasza meglepetésként érte.
– El akarok menni Xenophilius Lovegoodhoz.
Harry szeme elkerekedett.
– Tessék?
– Xenophilius Lovegoodhoz. Luna apjához. Beszélni akarok
vele!
– Aha… Miről?
Hermione nagy levegőt vett, mintha erőt gyűjtene, és így felelt:
– A jelről, amit a Bogar bárd meséiben találtunk. Nézz ide!
Azzal Harry vonakodó szeme elé lökte a Hírnév és
hazugságokat A mutatott oldalon egy, a jól ismert szálkás, dőlt

395
betűkkel rótt szöveg volt látható: Dumbledore Grindelwaldhoz
írt levelének fakszimiléje. Harry viszolyogva nézte; rossz volt
látni ezt a támadhatatlan bizonyítékot arra, hogy a rémséges
szavak nem Rita agyából pattantak ki, hanem Dumbledore
valóban leírta őket.
– Az aláírás a fontos – mondta Hermione. – Nézd meg az
aláírást!
Harry megnézte. Első pillantásra nem értette, mit tart rajta olyan
figyelemre méltónak Hermione, de mikor a világító pálca fényét
odairányítva tüzetesebben megvizsgálta a betűket, észrevette,
hogy Dumbledore az Albus A-ja helyére a Bogar bárd meséiben
látott háromszögletű jel kicsiny változatát rajzolta.
– Öhm… mi van benne, mit… – próbált érdeklődni Ron, de
Hermione egy pillantással elnémította őt, hogy aztán ismét
Harryhez forduljon.
– Újra meg újra előkerül, igaz? Tudom, Viktor azt mondta rá,
hogy Grindelwald jele, de hát a Godric’s Hollow-i temetőben is
láttuk, és az a sírkő, amire rávésték, a Grindelwald előtti időkből
származik! És most ez! Se Dumbledore-tól, se Grindelwaldtól
nem fogjuk már megtudni, miféle szimbólum ez – azt se tudom,
hogy Grindelwald él-e még –, de megkérdezhetjük róla Mr
Lovegoodot! Az esküvőn a nyakában lógott a jel. Szerintem ez
fontos nyom, Harry, biztos vagyok benne!
Harry nem válaszolt rögtön. Elnézte a lány izgatott arcát, aztán
töprengve kibámult a sátor bejárati nyílásán a külső sötétségbe.
Hosszú hallgatás után végül ezt mondta:
– Semmi szükségünk még egy Godric’s Hollow-ra, Hermione.
Azt is bemeséltük magunknak, hogy el kell mennünk oda, és…
– De hát újra meg újra felbukkan! A Bogar bárd meséit
Dumbledore hagyta rám! Honnan tudod, hogy nem ez a jel a
megoldás kulcsa?

396
– Kezdődik elölről! – Harryben gyűlni kezdett az ingerültség. –
Már megint arról győzködjük magunkat, hogy Dumbledore
titkos jeleket és megoldó kulcsokat hagyott hátra nekünk…
– Az önoltóról is kiderült, hogy hasznos kütyü – szólt közbe
Ron. – Szerintem Hermionénak igaza van, meg kéne
látogatnunk Lovegoodot.
Harry lesújtó pillantást vetett barátjára. Nagyobb összeget mert
volna feltenni rá, hogy Ron nem azért pártolja Hermione ötletét,
mert minden vágya megtudni, hogy mit jelent a háromszögletű
ábra.
– Ebből nem lesz Godric’s Hollow – tette még hozzá Ron. –
Lovegood neked drukkol, Harry. Folyton azt írja a Hírverőben,
hogy mindenki segítsen neked!
– Biztos, hogy a jel kulcsfontosságú – erősködött Hermione.
– Ha az lenne, nem gondolod, hogy Dumbledore beszélt volna
róla a halála előtt?
– De lehet… lehet, hogy ez olyasmi, amire valamiért magadnak
kell rájönnöd – rögtönzött Hermione, de szemlátomást ő maga
sem érezte túl meggyőzőnek ezt az érvet.
– Úgy van! – kontrázott neki szolgaian Ron. – Csak ez lehet a
magyarázat!
– Nem csak ez lehet – torkolta le Hermione –, de akkor is azt
mondom, hogy beszélnünk kell Mr Lovegooddal. Gondolj bele,
Harry, ez a jel összeköti Dumbledore-t, Grindelwaldot és
Godric’s Hollow-t! Kizártnak tartom, hogy ne legyen fontos!
– Szavazzunk! – javasolta Ron. – Ki akar elmenni
Lovegoodhoz?
Még ki se mondta a kérdést, már a levegőben volt a keze.
Hermione is felemelte jobbját, s közben gyanúsan megremegett
a szája.
– Bocsi, Harry, leszavaztunk – csapott barátja hátára Ron.

397
– Jól van. – Harry egyszerre érezte bosszantónak és
mulatságosnak ezt a színjátékot. – De kössük ki, hogy miután
beszéltünk Lovegooddal, újra nekiállunk horcruxokat keresni,
rendben? Különben is, tudja egyáltalán valamelyikőtök, hol
laknak Lovegoodék?
– Persze! – vágta rá Ron. – Nem messze tőlünk. Nem tudom,
hogy pontosan hol, de ha szóba kerül Lovegood, apa meg anya
mindig a dombok felé mutatnak. Biztos nem lesz nehéz
megtalálni a házukat.
Miután Hermione visszavonult az ágyába, Harry Ronhoz
fordult:
– Csak azért támogattad Hermionét, mert be akarsz vágódni nála
– suttogta neki.
– Szerelemben és háborúban mindent szabad – felelte vidoran
Ron. – Itt most mindkettőből van egy kicsi. Fel a fejjel,
karácsonyi szünet van, Luna otthon lesz!
A szeles dombról, ahova másnap reggel hoppanáltak, pompás
kilátás nyílt Widra St. Capdelre. A felhők közti réseken áttörő
napsugárnyalábok fényében a völgy ölén pihenő, távoli falu
csinos kis játékházak gyűjteményének látszott. Harry, Ron és
Hermione egy-két percig csak álltak, és szemüket kezükkel
árnyékolva az Odú felé pislogtak, de nem láttak mást, csak a
gyümölcsöskert fáit és a magas sövényt, ami mögé a csálé kis
ház a mugli pillantások elől rejtőzött.
– Fura érzés, hogy ilyen közel vagyunk, mégse ugrunk haza –
jegyezte meg Ron.
– Máris hiányzik az otthon melege? – szúrt oda neki Hermione.
– Karácsonykor még itt üdültél.
– Egy percig sem voltam az Odúban! – kiáltotta hitetlenkedő
nevetéssel Ron. – Azt hiszed, hazamentem elmesélni, hogy
otthagytalak titeket? Mit gondolsz, Fred és George mit szóltak

398
volna hozzá? No meg Ginny! Biztos gratulált volna, mi?
– De hát akkor hol voltál? – csodálkozott Hermione.
– Bill és Fleur új házában. A Kagylólakban. Billtől nem féltem,
ő mindig rendes velem. Jó, nem volt oda az örömtől, mikor
elmondtam, mit csináltam, de nem is kezdett el pattogni. Elhitte,
hogy megbántam. A családból senki más nem tudja, hogy ott
voltam náluk. Bill szólt anyának, hogy nem mennek haza,
kettesben ünnepelnek Fleurrel. Ez volt az első karácsonyuk az
esküvő óta, meg hát tudjátok, mennyire allergiás Fleur Celestina
Maggicára.
Ron hátat fordított az Odúnak.
– Nézzünk körül fentről is – indítványozta, és elindult a
dombtető felé.
Több órán át vándoroltak Hermione felszólítására a
láthatatlanná tévő köpeny rejtekében. A lankás dombcsoport
lakatlannak tűnt; egyetlen házikót találtak, de ott sem volt
otthon senki.
– Mit gondoltok? Lehet, hogy az övék, csak elutaztak
karácsonyra – kockáztatta meg Hermione, miközben belestek a
házikó muskátlis ablakán. Csinos kis konyhát láttak odabent.
Ron horkantással fejezte ki véleményét.
– Szerintem ha benézünk Lovegoodék ablakán, rögtön tudni
fogjuk, hogy jó helyen járunk. Menjünk tovább a távolabbi
dombokra!
Dehoppanáltak, egy néhány mérfölddel északabbra eső helyet
célozva meg.
– Aha! – kiáltotta Ron a hajukat és ruhájukat cibáló szélben.
Felfelé mutatott, annak a dombnak a teteje irányába, amelyre
érkeztek. Odafent nem mindennapi látványt nyújtó épület
meredt az ég felé: egy hatalmas fekete henger. Fölötte a késő
délutáni égen kísértetiesen derengett a hold. – Tuti, hogy ez

399
Lunáék háza, ki más lenne képes egy ilyenben lakni? Olyan,
mint egy óriássiló!
Hermione homlokráncolva nézett a toronyra.
– Egyáltalán nem hasonlít lóra – mondta.
– Óriássiló, nem óriási ló! Nagy henger!
Ronnak volt a leghosszabb lába, ő ért fel elsőnek a dombtetőre.
Széles vigyorral fogadta Harryt és Hermionét, mikor azok egy
perccel később zihálva és szúró oldalukat szorongatva megálltak
mellette.
– Ez az ő házuk – mondta. – Nézzétek!
A viharvert kertkapun három kézzel festett tábla virított.
HÍRVERŐ. Szerkesztő: X. Lovegood – ez állt az elsőn;
Fagyöngy szabadon szedhető – ez a másodikon, a harmadikon
pedig: El a kezekkel az irányringlótól!
A három jó barát kinyitotta a nyikorgó kertkaput, s elindultak a
ház bejárati ajtajához vezető zegzugos ösvényen. Annak mentén
különös növények sokasága burjánzott, egyebek között egy
bokor, amelynek az ágain narancssárga, retekszerű gyümölcsök
lógtak abból a fajtából, amit Luna néha fülbevaló gyanánt viselt.
Harry egy görcsös tuskóban felismerni vélt egy morgácsot is –
nagy ívben ki is kerülte. A bejárati ajtó mellett két széltől
hajlott, öreg vadalmafa állt őrt: kis piros gyümölcsökkel terhes
ágaikon levelek helyett megannyi fehér bogyós fagyöngylabda
zöldellt. Az egyik fáról tömzsi, sólyomszerűen lapított fejű
bagoly bámult az érkezőkre.
– Most már vedd le a láthatatlanná tévő köpenyt – szólt rá
Harryre Hermione. – Mr Lovegood neked akar segíteni, nem
nekünk.
Harry megfogadta a tanácsot, s a köpeny hamarosan eltűnt a
gyöngyös táska mélyén. Hermione ezután háromszor
megdöngette a sast formázó kopogtatóval a vasszegekkel kivert,

400
masszív fekete ajtót.
Tíz másodperc sem telt bele, s az ajtó feltárult. Ott állt előttük
Xenophilius Lovegood mezítláb, foltos hálóingnek látszó
öltözékben. Ahogy Bill és Fleur esküvőjén megjelent, az a
mostani állapotához képest maga volt a kifogástalan elegancia.
– Mi van? Mi történt? Kik vagytok? Mit akartok? – hadarta éles,
panaszos hangon. Végignézett a három jó baráton, s Harry láttán
tökéletes kerek O betű formára nyitotta a száját.
– Jó napot, Mr Lovegood – nyújtotta a kezét Harry. – Harry
Potter vagyok.
Xenophilius nem mozdult, a köszönést se viszonozta, ellenben
az a szeme, amelyik nem befelé, az orrára szegeződött,
egyenesen Harry homlokára siklott.
– Megengedi, hogy bemenjünk? – kérdezte Harry. – Szeretnénk
kérdezni magától valamit.
– Attól… attól tartok, az nem volna tanácsos – suttogta
Xenophilius. Aztán nyelt egyet, és körülfuttatta pillantását a
kerten. – Micsoda váratlan… nohát… de sajnos azt kell
mondanom… nem volna szerencsés…
– Nem zavarunk sokáig – ígérte Harry. Némileg kedvét szegte a
lelkesnek aligha nevezhető fogadtatás.
– Na jó… rendben, nem bánom. Gyertek be hamar…
Igyekezzetek!
Alighogy átlépték a küszöböt, Xenophilius máris becsapta
mögöttük az ajtót. A legkülönösebb konyhában álltak, amit
Harry életében látott. A helyiség szabályos kör alakú volt, így az
ott tartózkodó egy óriási borsdarálóban érezhette magát. A
berendezési tárgyak – a tűzhely, a mosogató, a
konyhaszekrények – mind a falhoz simulóan ívesek voltak, és
virágok, bogarak meg madárkák alapszínekben virító festett
képei díszelegtek rajtuk. Harry ráismert a dekorációban Luna

401
stílusára, s meg kellett állapítania, hogy az ilyen zárt helyen
kissé túl erőteljes hatású.
A helyiség kellős közepén kovácsoltvas csigalépcső vezetett fel
az emeletre, ahonnan szapora csattogás és dübörgés szűrődött le
– Harry el se tudta képzelni, mit művelhet odafent Luna.
– Gyertek velem! – szólt a változatlanul feszélyezett
Xenophilius, és felvezette vendégeit a csigalépcsőn.
Az emeleti helyiség a nappali és a műhely kombinációja
lehetett, és még a konyhánál is zsúfoltabb volt. Egy kicsit úgy
festett, mint a Szükség Szobája abban a felejthetetlen
állapotában, amikor az évszázadok alatt összegyűlt tárgyakból
épült, gigantikus labirintusként jelent meg. Szinte minden
vízszintes felületet könyv- és iratkupacok foglaltak el, kivéve a
mennyezetet, ahonnan viszont Harry számára ismeretlen lények
mívesen kidolgozott, csapkodó szárnyú, illetve fogukat
csattogtató modelljei lógtak alá.
Luna nem volt ott; a zajt egy mágikus meghajtású, tárcsákkal és
fogaskerekekkel borított faalkotmány keltette. Első pillantásra a
masina úgy festett, mintha egy satupad és egy polcos szekrény
nászának bizarr gyümölcse lenne – de mivel a Hírverő
példányai potyogtak belőle, Harry azt gyanította, hogy ósdi
nyomdagép lehet.
– Elnézést – szabadkozott Xenophilius, azzal odasietett a
masinához. Kihúzott egy gyűrött terítőt egy nagy rakás könyv
meg papír alól – azok széthullottak a padlón –, és letakarta vele
a nyomdát, némiképp tompítva annak zakatolását. Azután
szembefordult Harryvel.
– Miért jöttél ide?
Mielőtt azonban Harry megszólalhatott volna, Hermione
döbbenten felsikoltott.
– Mr Lovegood… az micsoda?

402
A kérdés egy hatalmas, szürke, az unikorniséhoz hasonlóan
csavart szarvra vonatkozott, ami a tövénél a falra rögzítve, méter
hosszan meredt bele a szobába.
– Az egy morzsás szarvú szapirtyó szarva – felelte Xenophilius.
– Dehogy! – tiltakozott Hermione.
– Hermione – szólt rá zavartan Harry –, ez nem a
legalkalmasabb…
– Harry, ez egy randalórszarv! B-kategóriájú varázscikk,
életveszélyes a házban tartani!
– Honnan tudod, hogy randalórszarv? – kérdezte riadtan Ron.
Mindenesetre igyekezett minél gyorsabban minél messzebbre
kerülni a szarvtól, ami a zsúfolt szobában nem volt egyszerű
feladat.
– Van egy leírás róla a Legendás állatok és megfigyelésükben!
Sürgősen vigye ki innen ezt a szarvat, Mr Lovegood, a
legkisebb érintésre felrobbanhat!
Xenophilius arca csökönyös kifejezést öltött.
– A morzsás szarvú szapirtyó mágiával átitatott, visszahúzódó
természetű lény – jelentette ki kategorikusan. – A szarva…
– Mr Lovegood, ott vannak a jellegzetes rovátkák a szarv tövén!
Biztos, hogy ez egy randalórszarv, iszonyatosan veszélyes! Nem
tudom, honnan szerezte, de…
– Vásároltam – szögezte le Xenophilius. – Két hete, egy
megnyerő ifjú mágustól, aki tudott róla, hogy élénken
érdeklődöm a varázslatos szapirtyófaj iránt. Megvettem
karácsonyra, hogy meglepjem vele az én Lunámat. Nos tehát –
fordult Harryhez –, minek köszönhetem a látogatásodat, Harry
Potter?
– Segítségre lenne szükségünk – felelte gyorsan Harry, nehogy
Hermione megelőzhesse.
– Vagy úgy – morogta Xenophilius. – Segítségre. Hm. – Jó

403
szeme ismét a villám alakú sebhelyre vándorolt. Arcán a félelem
és az ámulat kifejezése keveredett. – Hát igen. Csak hát… Harry
Potternek segíteni… nem éppen veszélytelen…
– Nem maga hirdeti az újságjában, hogy mindenkinek segítenie
kell Harryt? – méltatlankodott Ron.
Xenophilius vetett egy gyors pillantás az asztalterítő alatt
zakatoló nyomdagép felé.
– Öhm… igen, valóban hangoztattam ilyen nézetet, de…
– De úgy gondolja, elég, ha mások csinálják, magának nem fűlik
hozzá a foga, mi? – heveskedett Ron.
Xenophilius nem válaszolt, csak nagyokat nyelt. Tekintete
nyugtalanul ugrált egyik vendégéről a másikra. Harrynek az volt
a benyomása, hogy ádáz csatát vív önmagával.
– Hol van Luna? – kérdezte Hermione. – Kíváncsi vagyok, neki
mi a véleménye.
Xenophilius megint nyelni próbált, de elszorult a torka. Aztán
úgy tűnt, végre elhatározásra jutott. Remegő hangon szólalt
meg, a zajban alig lehetett érteni, mit mond.
– Luna lement a patakhoz édesvízi plimpiket fogni. Nagyon…
nagyon fog örülni nektek. Megyek, szólok neki, aztán… ám
legyen, megpróbálok segíteni nektek.
Xenophiliust eltűnt a csigalépcsőn, majd kisvártatva nyílt és
csukódott a bejárati ajtó. Harry, Ron és Hermione összenéztek.
– Majrés vén trotty – morogta Ron. – Luna százszor vagányabb
nála.
Harry megértőbb volt.
– Csak fél, hogy mi lesz, ha a halálfalók megtudják, hogy itt
jártam.
– Ronnak van igaza – jelentette ki Hermione. – Undok,
képmutató alak, mindenkit arra biztat, hogy dobja be magát, ő
meg sunnyog. Azt a szarvat pedig messze kerüljétek el, ha jót

404
akartok.
Harry átsétált a szoba túloldalán nyíló ablakhoz. Messze lent, a
domb lábánál finoman csillogott a patak vékony szalagja.
Nagyon magasan voltak; egy madár szállt el az ablak előtt, s
röppent el abba az irányba, ahol a szomszédos dombok sora
mögött Harry az Odút és benne Ginnyt sejtette. Bill és Fleur
esküvője óta most voltak térben a legközelebb egymáshoz, de
Ginny nem sejthette, hogy ő felé néz és rá gondol. Valószínűleg
jobb is így, gondolta Harry, hisz veszélyt hoz mindenkire, akivel
kapcsolatba lép – erre figyelmeztette Xenophilius viselkedése is.
Harry elfordult az ablaktól. Tekintete a roskadásig telezsúfolt
kredencre tévedt, s ott megakadt egy újabb meghökkentő
tárgyon: egy szépséges, de szigorú arcú boszorkány kőből
faragott mellszobrán, amire az elképzelhető legbizarrabb fejdíszt
ültették. A koronaszerű holmiból kétoldalt egy-egy arany
hallócsőnek tűnő valami állt ki; a fejtetőn átívelő bőrpántjához
egy pár csillogó kék szárny volt rögzítve, a homlokpánton pedig
a már ismert narancssárga retek díszelgett.
– Ezt nézzétek meg! – hívta fel rá barátai figyelmét Harry.
– Mutatós – vigyorgott Ron. – Csodálom, hogy a pasi nem vette
fel az esküvőre.
Ismét csukódott a bejárati ajtó, s pár másodperc múlva
felbukkant a lépcsőn Xenophilius. Egy tálcán gőzölgő
teáskannát meg négy, össze nem illő csészét hozott.
Piszkafalábán gumicsizma lötyögött.
– Á, látom, felfedezted a kedvenc találmányomat! – szólt
örvendezve, azzal Hermione kezébe nyomta a tálcát, és
csatlakozott a szobor előtt álló Harryhez. – Stílszerűen a
gyönyörű Hollóháti Helga fejére terveztem. Magad azzal
ékesíted, ha elmédet élesíted.
Rámutatott a hallócsőszerű tárgyakra.

405
– A furmászszifonok eltávolítanak minden zavaró tényezőt a
töprengő közeléből. A parókás pörgencs propellere – mutatott a
kicsiny szárnyakra – magasröptű eszmék felé emeli az elmét. Az
irányringló pedig – most a narancssárga retekre bökött –
nyitottabbá tesz a rendkívüli jelenségek iránt.
Xenophilius ezután odasietett a tálcához, amit Hermionénak
sikerült többé-kevésbé stabilan elhelyeznie az egyik telepakolt
asztalkán.
– Megkínálhatlak benneteket egy csésze gurgyökérteával? Házi
főzésű. – Xenophilius hozzálátott a céklaszínű ital kitöltéséhez,
s közben folytatta: – Luna lement egészen az alvégi hídon túlra,
de nagyon örült az érkezésetek hírének. Úgy hiszem, nem marad
már el soká, de még kell néhány plimpit fognia, hogy öt
személyre elegendő levest főzhessünk belőlük. Foglaljatok
helyet, és édesítsétek a teátokat ízlés szerint!
Leemelt egy nagy halom iratot az egyik székről, majd leült, és
keresztbe tette gumicsizmás lábát.
– Nos, miben segíthetek, kedves Harry Potter?
– Hát… – Harry rápillantott Hermionéra, aki biztatóan
bólogatott. – Arról a szimbólumról lenne szó, Mr Lovegood,
amit a nyakában viselt Bill és Fleur esküvőjén. Szeretnénk
tudni, mit jelent.
Xenophilius felvonta a szemöldökét.
– A Halál ereklyéinek jelére gondolsz?

406
Huszonegyedik fejezet


A három testvér meséje


Harry összenézett Ronnal és Hermionéval, de saját értetlenségét
látta viszont az arcukon.
– A Halál ereklyéi?
– Úgy van – bólintott Xenophilius. – Sosem hallottatok róluk?
Tulajdonképpen nem csodálom. Igen-igen kevés varázsló hisz
bennük. Példának okáért a bátyád esküvőjén – biccentett Ron
felé – odajött hozzám az a forrófejű fiatalember, és azt vágta a
fejemhez, hogy egy hírhedt sötét varázsló jelét mutogatom!
Elképesztő tudatlanság. Az ereklyékben nincs semmi sötét –
legalábbis a szó közönséges értelmében. A jelet pusztán azért
viseljük, hogy felismerhetővé tegyük magunkat a többi hívő
számára, hátha segítséget kapunk tőlük a keresésben.
Xenophilius feloldott egy marék kockacukrot a
gurgyökérteájában, majd megkóstolta az italt.
– Bocsásson meg – szólt Harry –, de még mindig nem egészen
értem a dolgot.
Udvariasságból ő is beleszürcsölt a teába, de alig bírta
öklendezés nélkül lenyelni: a tea mintha a Mindenízű Drazsé
takonyzamatú fajtájának folyékony változata lett volna.
– Tudnivaló, hogy mi hívők kutatunk a Halál ereklyéi után –
magyarázta Xenophilius, és jóleső cuppantással jelezte,
mennyire ízlik neki a gurgyökértea.
– De hát mik azok a Halál ereklyéi? – kérdezte Hermione.
Xenophilius letette csészéjét.
– Felteszem, ismeritek A három testvér meséjét.

407
Harry a fejét rázta, Hermione és Ron viszont rávágták, hogy
igen.
Xenophilius ünnepélyesen bólintott.
– Nos, kedves Harry Potter, a dolog A három testvér meséjével
kezdődik… Megvan nekem valahol…
Határozatlan pillantással körülnézett a könyv- és
pergamenhalmokkal teli szobában, de Hermione a segítségére
sietett:
– Nekem is megvan a mese, Mr Lovegood, itt is van nálam.
Azzal elővette a Bogar bárd meséit a gyöngyös táskából.
– Az eredeti? – kérdezte szigorúan Xenophilius. A lány
rábólintott. – Akkor légy oly kedves, és olvasd fel nekünk! Az a
legbiztosabb módja annak, hogy mindnyájan maradéktalanul
megértsük.
– Öhm… rendben – motyogta lámpalázasan Hermione.
Megkereste a könyvben a rejtélyes szimbólummal megjelölt
oldalt, aztán köhintett egyet és olvasni kezdett.
– Volt egyszer három fivér, akik útra keltek, s egy este
szürkületkor egy elhagyott, kanyargós ösvényre értek…
– Éjfélkor… anya mindig úgy mesélte – szólt közbe Ron, aki a
mesehallgatáshoz kényelmesen elnyúlt a széken, és a tarkójára
tette a kezét. Hermione ingerült pillantást vetett rá.
– Miért, szerinted nem félelmetesebb, ha éjfélkor van?
– Mintha enélkül nem lenne elég félelmetes az életünk… – tette
hozzá Harry. Xenophilius nem figyelt rájuk, inkább csak bámult
ki az ablakon.
– Folytasd, Hermione!
– A testvérek útját végül egy folyó keresztezte, amin nem volt
gázló, s túl sebes folyású volt ahhoz, hogy biztonságban
átúszhassanak a túlsó partjára. A három testvér azonban járatos
volt a mágiában, így hát csak intettek varázspálcájukkal, s máris

408
híd ívelt át a veszélyes víz fölött. Már a híd közepén jártak,
mikor egy csuklyás alak állta útjukat. S a Halál megszólította
őket…
– Bocsánat – szólt közbe Harry –, de hogyhogy megszólította
őket a Halál?
– Ez egy mese!
– Ja persze, bocsánat. Folytasd!
– S a Halál megszólította őket. Bosszantotta, hogy hoppon
maradt, mert megszokta már, hogy az arra tévedő utazók mind a
folyóba vesznek. Hanem a Halál agyafúrt volt: megdicsérte a
három testvér ügyes varázslatát, és azt mondta, jutalmat
érdemelnek, amiért sikerült túljárniuk az eszén.
A legidősebb testvér, aki harcias férfi volt, egy minden létezőnél
erősebb varázspálcát kért: olyat, amelyik minden párbajban
győzelemre segíti tulajdonosát, olyat, amelyik méltó a
varázslóhoz, aki legyőzte a halált. A Halál odalépett egy
folyóparti bodzafához, pálcát készített egy lelógó ágából, és
átadta azt a legidősebb testvérnek.
A középső testvér rátarti ember lévén meg akarta alázni a Halált,
s azt kérte, legyen hatalma visszahívni holtukból az embereket.
A Halál felemelt egy követ a folyópartról, átadta a középső
testvérnek, és azt mondta, a kő visszahozza a holtakat.
Ezután a Halál a legifjabb testvértől is megkérdezte, milyen
jutalmat kíván. Ő volt a legszerényebb a három közül, s a
legbölcsebb is, mert nem bízott a Halálban. Ahhoz kért hát
segítséget, hogy mikor továbbáll onnan, a Halál ne követhesse
őt. És a Halál, mit volt mit tennie, átadta neki saját láthatatlanná
tévő köpenyét.
– A Halálnak van láthatatlanná tévő köpenye? – vágott közbe
ismét Harry.
– Persze, néha abban oson oda az emberekhez – gúnyolódott

409
Ron. – Nem mindig van kedve a csontzörgetős-hörgős
lerohanáshoz, és olyankor… Bocs, Hermione.
– A Halál ezután félreállt, s a három testvér folytatta útját.
Ámuló szavakkal emlékeztek meg kalandjukról, s versengve
csodálták a Halál adományait.
Idő múltával azután a testvérek elváltak, s ki-ki a maga útján
ment tovább.
A legidősebb fivér egyheti vándorlás után elért egy messzi
faluba, s ott felkereste régi haragosát, egy másik varázslót.
Párbajra hívta ki őt, s a bodzapálca birtokában könnyű diadalt
aratott fölötte. Halott ellenfelét hátrahagyva a legidősebb fivér
betért egy fogadóba, s ott nagy hangon eldicsekedett a
legyőzhetetlen pálcával, amit magától a Haláltól csikart ki.
Aznap éjjel egy másik varázsló odalopózott a borgőzös álomba
merült hencegő ágyához. A tolvaj elvette a pálcát, s hogy ne
végezzen félmunkát, elmetszette a legidősebb fivér torkát.
Így jutott az első testvér a Halál kezére.
Ez idő alatt a középső fivér megtért otthonába, ahol egyedül
lakott. Ott elővette a holtakat ébresztő követ, és háromszor
megforgatta a kezében. Nagy ámulatára és szíve örömére
nyomban megjelent előtte a leány, aki mátkája volt, amíg el nem
ragadta a korai halál.
Ám a leány bús volt, és hideg; mintha fátyol mögül tekintett
volna szerető párjára. Bár visszatért, szenvedett ezen a világon,
nem találta már helyét az élők között. A középső fivérnek végül
eszét vette a reménytelen vágy, s kioltotta saját életét, hogy a
sírban egyesüljön mátkájával.
Így jutott a középső testvér a Halál kezére.
A Halál sok-sok éven át kutatott a legifjabb fivér után, de nem
bukkant nyomára. A harmadik testvér aggastyánkort ért meg.
Egy napon aztán levetette a láthatatlanná tévő köpenyt, és a

410
fiának adta. Régi barátként üdvözölte akkor a Halált, örömmel
tartott vele, s a Halál tisztelettel vezette ki őt az árnyékvilágból.
Hermione becsukta a könyvet. Másodpercekbe telt, mire
Xenophilius észrevette, hogy csend lett; akkor lekapta
pillantását az ablakról, és ezt dörmögte:
– Most már tudjátok.
– Mit? – értetlenkedett Hermione.
– Ezek a Halál ereklyéi.
Xenophilius felkapott egy pennát a könyökénél álló teli
asztalkáról, és néhány könyv közül kirángatott egy szakadt
pergamendarabot.
– A Pálcák Ura – mondta, és húzott egy függőleges vonalat a
pergamenen. – A Feltámadás Köve. – Egy kört rajzolt a vonalra.
– És a Láthatatlanság Köpenye. – Háromszögbe zárta a kört, s
így teljessé vált a Hermionét annyira izgató jel. – Ezek a Halál
ereklyéi.
– De hát a történetben szó sincs ereklyékről – vetette ellen
Hermione.
– Persze, hogy nincs – felelte irritáló tudálékossággal
Xenophilius. – Ez a mese gyermekeknek szól, akik szórakozni
vágynak, nem okulni. A magamfajta hozzáértő figyelmét
azonban nem kerüli el, hogy az ősi történet három olyan tárgyra,
azaz ereklyére utal, melyek egy kézbe kerülve birtokosukat a
halál urává teszik.
Xenophilius szünetet tartott, és kinézett az ablakon. A nap már
alacsonyan járt.
– Luna már biztosan elég plimpit fogott – jegyezte meg
csöndesen.
– Mit ért azalatt, hogy a halál urává teszik? – kérdezte Ron.
– Urává, parancsolójává, legyőzőjévé – sorolta türelmetlen
legyintéssel Xenophilius. – Ahogy tetszik.

411
– Szóval… ezek szerint… – Hermione lassan fűzte a szavakat,
Harry meggyőződése szerint azért, hogy sikerüljön szkeptikus
felhang nélkül feltennie a kérdést. – …ön úgy gondolja, hogy
ezek a tárgyak – ezek az ereklyék – valóban léteznek?
Xenophilius ismét felvonta a szemöldökét.
– Természetesen.
– De Mr Lovegood – csóválta a fejét Hermione, s látszott, hogy
képtelen tovább megjátszani magát –, mondja meg: hogy képes
hinni ilyesmiben?
Xenophilius kihúzta magát.
– Luna mesélt nekem rólad, kedves Hermione Granger. Úgy
sejtem, magas értelmi színvonalon állsz, de belátásod rendkívül
korlátolt, látóköröd kínosan szűk.
– Ki kéne próbálnod az agyturbózót, Hermione – bökött a bizarr
fejdísz felé Ron. Hangja remegett a visszafojtott nevetésről.
– Mr Lovegood – próbálkozott tovább Hermione –, mindenki
tudja, hogy vannak láthatatlanná tévő köpenyek. Ritka holmi, de
létezik. Viszont…
– Várjunk csak, várjunk, kedves Hermione Granger: a harmadik
ereklye igazi láthatatlanná tévő köpeny. Nem holmi közönséges,
kiábrándító bűbájjal vagy épp kápráztató rontással átitatott úti
köpönyeg, de még csak nem is a szemiflázs szőréből szőtt fajta,
ami újonnan jól takar ugyan, de idővel megfakul, s végül
áttetszővé válik. A köpeny, amiről beszélünk, valódi és tökéletes
láthatatlanságot biztosít viselőjének, varázsa múlhatatlan és
mindenfajta bűbájnak ellenáll. Ilyen köpenyből hányat láttál
életedben, kedves Hermione Granger?
Hermione válaszra nyitotta száját – aztán becsukta, s mélységes
zavarodottság ült ki az arcára. Összenézett a két fiúval, s Harry
tudta, hogy e pillanatban mindhárman ugyanarra gondolnak:
hogy történetesen van a szobában egy olyan köpeny, amire

412
pontosan illik Xenophilius leírása.
– Hát ez az – folytatta Xenophilius abban a hiszemben, hogy
lehengerlő okfejtése eldöntötte a vitát. – Egyikőtök sem látott
még ilyen köpenyt. A birtokosa felbecsülhetetlen kincset tudhat
magáénak.
Megint kinézett az ablakon. Az ég halvány rózsaszín árnyalatot
öltött.
– Rendben – szólt kissé elbizonytalanodva Hermione –, tegyük
fel, hogy a köpeny létezik… na de a kő? Az, amit ön a
Feltámadás Kövének nevezett?
– Mi van vele?
– Az hogyan lehetne létező dolog?
– Bizonyítsd be, hogy nem az! – hangzott a felelet.
Hermione nem akart hinni a fülének.
– De hát ez… bocsásson meg, de ez nevetséges! Hogyan
bizonyíthatnám be, hogy nem létezik? Azt várja tőlem, hogy
vizsgáljak meg minden egyes kavicsot a világon? Ilyen alapon
hinni lehetne minden olyan dolognak a létezésében, aminek a
nemlétezése nincs bizonyítva!
– Pontosan így van – bólintott Xenophilius. – Örömmel látom,
hogy nyiladozik az elméd.
– És a Pálcák Ura? – szólt közbe gyorsan Harry, hogy elébe
vágjon Hermione replikájának –, ön szerint az is létezik?
– Nos, arra éppenséggel tengernyi bizonyíték van – válaszolta
Xenophilius. – Az ereklyék közül a Pálcák Urának az útja a
legkönnyebben nyomon követhető, mégpedig örökítésének
módjából kifolyólag.
– Miért, hogyan örökítik? – tudakolta Harry.
– Csak az lehet a Pálcák Urának jogos és valódi birtokosa –
magyarázta Xenophilius –, aki erővel szerzi meg őt az előző
tulajdonostól. Bizonyára nem ismeretlen előttetek Elvetemült

413
Emeric sorsa, aki Egetverő Egbert kezétől halt meg – így került
a pálca az utóbbihoz. Hallhattatok róla, hogy Godelot saját háza
pincéjében múlt ki, miután fia, Hereward elvette tőle a pálcát.
És ott a rettegett Loxias, aki Barnabas Deverillel végzett, úgy
jutott a pálca birtokába. A Pálcák Urának útja véres ösvényként
fut végig a varázslótörténelem könyvének lapjain.
Harry rápillantott Hermionéra. A lány összevont szemöldökkel
nézett Xenophiliusra, de nem szállt vitába vele.
– És ön szerint most kinél van a bodzapálca? – kérdezte Ron.
– Bárcsak tudnám! – Xenophilius kibámult az ablakon. – Ki a
megmondhatója, hol rejtőzik a Pálcák Ura? Arcus és Livius –
náluk vész el a nyom. Egyikük legyőzte Loxiast, és megszerezte
a pálcát – de melyikük? És ki tudja, őket ki győzte le? A
krónikák erre már nem adnak választ.
Néhány másodpercig csend volt. Azután Hermione merev arccal
feltette újabb kérdését:
– Mondja, Mr Lovegood, van köze a Peverell családnak az
ereklyékhez?
Xenophilius meghökkent, s Harry emlékezetében is megmozdult
valami a név hallatán. Peverell… valahol hallotta már ezt a
nevet…
– Te az orromnál fogva vezettél engem, kedves Hermione
Granger! – Xenophilius kihúzta magát a széken, és dülledt
szemmel nézett Hermionéra. – Elhitetted velem, hogy
teljességgel járatlan vagy az ereklyekutatás tudományában! A
hívők körében elterjedt vélekedés, hogy a Peverelleknek nagyon
sok közük van az ereklyékhez – talán több, mint bárki másnak!
– Kik azok a Peverellek? – kérdezte Ron.
Hermione nem vette le a szemét Xenophiliusról, úgy válaszolt:
– Ez a név állt azon a sírkövön Godric’s Hollowban, amin a jelet
láttuk. Ignotus Peverell.

414
– Pontosan! – Xenophilius tanárosan felemelte mutatóujját. – A
Halál ereklyéinek jele Ignotus sírján perdöntő bizonyíték!
– Mire? – kérdezte Ron.
– Hát arra, hogy a mesebeli három testvér nem más, mint a
három Peverell-fivér: Antioch, Cadmus és Ignotus! Ők voltak az
ereklyék eredeti birtokosai!
Xenophilius még egyszer az ablak felé pillantott, közben felállt,
majd magához vette a tálcát, és elindult a csigalépcső felé.
– Maradtok vacsorára? – kiáltott vissza, miután eltűnt a lépcsőn.
– Akik eddig kóstolták a plimpilevesünket, mind elkérték a
receptjét.
– Biztos azért, hogy bemutathassák a Szent Mungo mérgezési
osztályán – dörmögte Ron.
Harry kivárta, amíg felhangzott a konyhában Xenophilius
ténykedésének zaja, csak akkor szólalt meg.
– Mit gondolsz? – kérdezte Hermionét.
– Jaj, Harry – csóválta a fejét fáradt-fájdalmas arccal a lány –,
egy rakás maszlag az egész. Hiába beszél nekem a pasas, kizárt
dolog, hogy a szimbólum valóban ezt jelentse. Csak az időnket
pocsékoljuk itt.
– Ne felejtsük, hogy a morzsás szarvú szapirtyó feltalálójáról
beszélünk – jegyezte meg Ron.
– Te se hiszed el, amit mondott? – fordult hozzá Harry.
– Figyelj, azt a mesét gyerekeknek írták, van jó kis tanulsága,
meg minden: ne keresd a bajt, ne bánts másokat, ne játssz a
tűzzel, mert megégeted magad. Lapíts, törődj a magad dolgával,
akkor minden oké lesz. Különben – tette hozzá Ron – lehet,
hogy pont emiatt a mese miatt mondják a bodzapálcákra, hogy
balszerencsét hoznak.
– Ki mondja azt?
– Hát vannak ezek a babonák, hisz tudjátok! Például hogy

415
májusi boszorkánynak mugli lesz a férje, meg hogy alkonyi
csoda éjfélre oda. Komisz a bodza, pálcának rossz fa. Nem
ismeritek ezeket? Anyám egy zsák ilyet tud.
– Minket muglik neveltek – emlékeztette Hermione. – Náluk
másféle babonák dívnak. – Beleszagolt a konyha felől érkező
penetráns bűzbe, és fejcsóválva sóhajtott. Xenophiliusnak a
jelek szerint sikerült olyan heves ellenérzéseket kiváltania
benne, hogy teljesen elfelejtett neheztelni Ronra. – Azt hiszem,
igazad van – fordult a fiúhoz. – A három testvér története sima
erkölcsi tanmese. Az ajándékok között egy igazán jó van, és
egyértelmű, hogy melyik az…
Egyszerre vágta rá ki-ki a maga válaszát:
– A köpeny – mondta Hermione.
– A pálca – mondta Ron.
– A kő – mondta Harry.
Meglepetten összenevettek.
– Persze, mindenkinek a köpenyt kell mondania – legyintett Ron
–, de közben fölösleges láthatatlannak lenni, ha a tied a pálca.
Gondolj bele, Hermione, egy legyőzhetetlen pálca!
– Láthatatlanná tévő köpenyünk már van – mutatott rá Harry.
– És egy csomószor hasznát is vettük! – vágta rá Hermione. –
Egy olyan pálca viszont bajt hoz az emberre…
– Csak akkor, ha dicsekszel vele – vitatkozott Ron. – Akkor
igen, ha annyira lökött vagy, hogy táncra perdülsz, lóbálod a
fejed fölött, és kiabálod, hogy legyőzhetetlen pálcám van,
támadjatok meg, ha mertek! De hogyha befogod a csőrödet…
– Te be tudnád fogni a csőrödet? – kérdezte kétkedő arccal
Hermione. – Tudjátok, egyetlen dolog volt igaz abból, amit
Xenophilius mondott: tényleg több száz éve szólnak legendák
különleges erejű pálcákról.
– Igen? – kapott a szón Harry.

416
Hermione bosszúsan forgatta a szemét – ez az arckifejezése
olyan szívet melengetően ismerős volt, hogy Harry és Ron
összevigyorogtak.
– Sokféle nevet találtak ki ezeknek a századok során:
Halálvessző, Végzet Pálcája satöbbi. Általában sötét varázslók
hencegtek azzal, hogy nekik van egy ilyen. Binns professzor
mondott pár példát, de ezek mind csak legendák! Egy pálca
sosem erősebb, mint a varázsló, aki használja. Csak vannak
mágusok, akik szeretnek azzal dicsekedni, hogy az övék
nagyobb meg jobb másokénál.
– De azt honnan tudod – vetette ellen Harry –, hogy a
Halálvessző, a Végzet Pálcája meg a többi nem mind ugyanaz a
pálca, ami a különböző korokban különböző neveken bukkant
fel?
– Úgy érted, valójában mindegyik a Pálcák Ura, vagyis a Halál
bodzapálcája? – kérdezte Ron.
Harry nevetett; az ötlet, ami felmerült benne, nevetséges volt.
Az ő pálcája, emlékeztette magát, magyalból volt, nem
bodzából, és Ollivander készítette, akármit is csinált aznap este,
mikor Voldemort az égen üldözte őt. És ha legyőzhetetlen lett
volna, hogy törhetett volna el?
– És te miért választanád a követ? – kérdezte tőle Ron.
– Mert azzal vissza lehetne hozni a halálból Siriust…
Rémszemet… Dumbledore-t… a szüleimet…
Se Ron, se Hermione nem mosolygott.
– De Bogar bárd meséje szerint nem szívesen jönnének vissza –
tűnődött hangosan Harry. – Nem szól túl sok más történet
holtakat feltámasztó kövekről, igaz? – fordult Hermionéhoz.
– Nem – felelte szomorúan a lány. – Szerintem Lovegood az
egyetlen ember, aki képes komolyan hinni egy ilyen kő
létezésében. Bogar bárdnak különben biztos a bölcsek köve adta

417
az ötletet: kitalált egy olyan követ, ami nem halhatatlanná tesz,
hanem visszacsinálja a halált.
A konyhából érkező, égő alsónadrágokat idéző bűz egyre
erősödött. Harry arra gondolt, nehéz lesz annyit legyűrniük
Xenophilius főztjéből, hogy ne legyen sértődés belőle.
– Na jó, de a köpeny… – dörmögte töprengve Ron. – Amit a
köpenyekről mondott, az igaz, csak én annyira megszoktam
Harryét meg azt, hogy milyen jó, hogy nem gondoltam bele
soha. Sose hallottam más ilyen köpenyről, mint Harryé. Ez
tökéletes. Még sose láttak meg alatta minket…
– Hogy láttak volna meg, ha egyszer láthatatlanok vagyunk
alatta!
– Persze, de amit más köpenyekről mondott – és azokból se
kapni tizet egy knútért –, az mind igaz! Tényleg lehet olyat
hallani, hogy a köpenyeknek idővel megkopik a varázsuk, meg
hogy bűbájok kilyukasztják őket. Harryét meg már az apja is
használta, szóval nem új darab, és mégis tök jól szuperál.
– Jó, ez igaz, de a kő…
Harry járkált föl s alá, s csak fél füllel hallgatta barátai suttogva
folytatott vitáját. A csigalépcsőhöz érve pillantása felfelé, a
következő emelet irányába tévedt, s ott nyomban meg is akadt: a
fenti szoba mennyezetéről saját arca nézett vissza rá.
Harry az első meghökkenés után rájött, hogy nem tükörbe néz,
hanem egy festményre. A kíváncsiságtól hajtva elindult felfelé a
lépcsőn.
– Hova mész, Harry? Nem illik egyedül mászkálnod a házban.
De Harry addigra már felért a következő emeletre.
Luna szobájának mennyezetéről öt gyönyörűen megfestett arc
nézett le a belépőre: Harry, Ron, Hermione, Ginny és Neville.
Nem mozogtak úgy, mint a roxforti arcképek, mégis mágiát
sugároztak: Harry úgy látta, lélegeznek. A portrékat festett

418
aranyláncnak tűnő díszítés fonta körül, de mikor Harry jobban
megnézte, látta, hogy a lánc nem más, mint egyetlen, ezerszer
ismétlődő, aranytintával írt szó: barátok… barátok… barátok…
Harry szívét melegség járta át. Körülnézett a szobában. Az ágy
mellett nagy alakú fotót pillantott meg: az Lunát ábrázolta
kislánykorában és egy nőt, akire nagyon hasonlított. A képen
összeölelkezve álltak, s Luna olyan ápolt és csinos volt,
amilyennek Harry az életben sose látta. A fotón és a kereten
finom porréteg ült, s ez meghökkentette Harryt – homlokát
ráncolva körülnézett.
Valami nem volt rendjén a szobában. A halványkék szőnyeget is
por lepte. A nyitott ajtajú szekrény üresen sötétlett, nem voltak
benne ruhák. Az ágy hideg volt és barátságtalan, szemlátomást
hetek óta nem aludt benne senki. Az egyik ablak előtt pókháló
derengett a vérvörös alkonyi fényben.
– Mi a baj? – kérdezte Hermione a visszatérő Harrytől, de nem
kapott választ, mert Xenophilius épp felbukkant a lépcsőn,
ezúttal tányérokkal teli tálcát cipelve.
– Mr Lovegood – szólt Harry –, hol van Luna?
– Parancsolsz?
– Hol van Luna?
Xenophilius megtorpant a legfelső lépcsőfokon.
– De hiszen… mondtam már. Lement az alvégi hídhoz
plimpiket fogni.
– És miért csak négy személyre való terítéket hozott?
Xenophilius felelni akart, de nem jött ki hang a torkán. Néhány
másodpercig nem hallatszott más, csak a nyomdagép kitartó
zakatolása és az edények halk zörgése a tálcán – Xenophiliusnak
remegett a keze.
– Nekem úgy tűnik, hogy Luna hetek óta nem járt a házban –
folytatta Harry. – Nincsenek itthon a ruhái, az ágya érintetlen.

419
Hol van? És maga miért nézeget ki folyton az ablakon?
Xenophilius elejtette a tálcát; a tányérok ezer darabra törtek
Harry, Ron és Hermione pálcát rántottak, megelőzve
Xenophiliust, akinek a keze megállt félúton a zsebe felé.
Egyidejűleg több tucat Hírverő ömlött a padlóra a nyomdagép
terítője alól, majd a masina egy utolsó nagy durranással végre
elhallgatott. Hermione, pálcáját végig Lovegoodra szegezve
lehajolt, és felemelte a magazin egy példányát.
– Ezt nézd meg, Harry!
Harry, amennyire ez a zsúfolt szobában lehetséges volt,
odasietett a lányhoz. A Hírverő címlapján a saját képét
pillantotta meg, rajta az 1. sz. nemkívánatos személy felirattal és
a vérdíj összegével.
– Elfelejtette említeni a Hírverő pálfordulását – jegyezte meg
komoran Harry, miközben agya sebesen elemezte az új
helyzetet. – Mit csinált, amikor lement a kertbe? Baglyot küldött
a minisztériumba?
Xenophilius megnyalta ajkát.
– Elvitték Lunát – suttogta. – Azért, amiket írtam. Elvitték őt,
nem tudom, hol van, nem tudom, mit tettek vele. De azt
mondták, elengedik, ha… ha…
– Ha a kezükre adja Harryt? – fejezte be helyette Hermione.
– Rossz bolt – jelentette ki kurtán Ron. – Félre az útból,
lelépünk.
Xenophilius halálsápadt arca hirtelen évtizedeket öregedett,
szája rémisztő vicsorgásra húzódott.
– Bármelyik pillanatban itt lehetnek. Nem veszíthetem el Lunát.
Meg kell mentenem őt. Nem mehettek el.
Széttárta a kezét, úgy állt a lépcső előtt. Harryben a kiságyat
testével takaró édesanyja képe villant fel.
– Ne kényszerítsen rá, hogy bántsuk – mondta Harry. – Álljon

420
félre, Mr Lovegood!
– Harry! – sikoltotta Hermione.
Seprűnyélen ülő alakok röppentek el az ablak előtt. Harry és
Ron is odafordult, Xenophilius pedig kihasználta, hogy nem
figyelnek rá, és pálcát húzott. Harry idejében észlelte a veszélyt:
Ront és Hermionét magával rántva félreugrott, így Xenophilius
kábító átka, célt tévesztve átsuhant a szobán, és telibe találta a
randalórszarvat.
A robbanás iszonyatos volt. A puszta hangja elégnek tűnt hozzá,
hogy ízzé-porrá zúzzon mindent a szobában. Fa-, papír- és
vakolatdarabok röpködtek minden irányba, s por gomolygott be
mindent sűrű, tejfehér köd módjára. Harry repült, aztán a
padlóra zuhant, s fejére szorított karjain érezte a záporozó
törmelékeket. Hermione sikolyát hallotta, azután Ron ordítását,
majd fémes döndülések sora jelezte, hogy Xenophilius hanyatt
lebucskázott a csigalépcsőn.
Harry megpróbálta kiszabadítani magát a testét félig betemető
törmelékhalomból. Fulladozott a portól, és csak sűrűn pislogva
tudott körülnézni. A szoba mennyezete jókora darabon
beszakadt, a lyukon át lelógott Luna ágyának a vége. Hollóháti
Helga mellszobra fél arcát elvesztve hevert a földön. A
levegőben még mindig pergamen fecnik szállingóztak, s ami a
nyomdagépből megmaradt, az felborulva feküdt a csigalépcsőn,
elzárva a konyhába vezető utat. Aztán Harry egy szoborszerűen
fehér alakot látott mozdulni maga mellett: a porlepte arcú
Hermione az ajkához emelte mutatóujját.
Odalent kicsapódott az ajtó.
– Mondtam én, Travers, hogy fölösleges úgy sietnünk – harsant
egy durva hang. – Ez a félbolond már megint rémeket lát!
Durranás következett, és Xenophilius felkiáltott fájdalmában.
– Nem… nem… odafent… Potter!

421
– Megmondtam, Lovegood, hogy csak akkor hívj, ha
használható információhoz jutsz. A múlt héten, nem emlékszel?
Mikor azt a nyavalyás fejdíszt akartad ránk sózni a lányért
cserébe. És két hete is… – Újabb dörrenés, újabb jajkiáltás. –
…amikor azt hitted, visszakapod a lányt, ha bizonyítod, hogy
léteznek morzsás – Bumm! – szarvú – Bumm! – szapirtyók!
– Ne! Ne! Könyörgök! – zokogott Xenophilius. – Tényleg itt
van Potter! Higgyék el!
– Most meg látom, csak azért hívtál, hogy megpróbálj
felrobbantani minket! – harsogta a halálfaló, s ezután egész
sorozatnyi durranás következett, Xenophilius ordításaival
váltakozva.
– Ahogy itt minden kinéz, Selwyn, csoda, hogy még állnak a
falak – csendült most egy másik, fagyos hang a lépcső aljában. –
Fel se lehet menni. Próbáljunk utat csinálni? Lehet, hogy a
fejünkre omlik a plafon.
– Mocskos, hazug féreg! – üvöltötte a Selwyn nevű varázsló. –
Nem is láttad még Pottert soha életedben! Idecsaltál minket,
hogy végezz velünk, mi? Azt hitted, így visszakaphatod a
lányod!?
– Esküszöm… esküszöm… odafent van!
– Homenum revelio! – hallatszott a lépcső aljában álló halálfaló
hangja.
Harry hallotta, hogy Hermionénak elakad a lélegzete, s
egyidejűleg úgy érezte, mintha valami lebegne a feje fölött,
árnyékába burkolva az egész testét.
– Tényleg van odafent valaki, Selwyn – állapította meg éles
hangon a második varázsló.
– Potter az, higgyék el, Potter az! – zokogta Xenophilius. –
Könyörgök… könyörgök… adják vissza Lunát, engedjék haza
az én Lunámat…

422
– Elengedjük a lányodat, Lovegood – felelte Selwyn –, ha most
szépen felmész a lépcsőn, és lehozod nekünk Harry Pottert. De
ha ez kelepce, ha tőrbe akartál csalni minket, ha a cinkosod
lapul odafent, akkor annyit se kapsz vissza Lunából, amennyit
érdemes lenne elkaparni.
Xenophilius feljajdult a félelemtől és a kétségbeeséstől. Aztán
motozás, kaparászás hangzott fel: Xenophilius megpróbálta
átverekedni magát a lépcsőt eltorlaszoló romhalmazon.
– Gyerünk – suttogta Harry –, el kell tűnnünk innen!
Óvatosan négykézlábra állt, kihasználva, hogy a Xenophilius
csapta zaj elnyomja mozdulatainak neszét. Hermionéval a
törmelékhalmokon át halkan odamásztak Ronhoz, aki segítség
nélkül nem tudta kihúzni a lábát egy felborult súlyos komód
alól. A zajokból ítélve Xenophilius vészesen közeledett, de
Hermione hamar talált megoldást: lebegtető bűbáj segítségével
sikerült kiszabadítania Ron lábát.
– Jól van – suttogta a lány, aki még mindig tetőtől talpig hófehér
volt a portól. A tönkrement nyomdagép megremegett:
Xenophilius elérte az utolsó akadályt. – Bízol bennem, Harry?
Harry bólintott.
– Rendben – folytatta suttogva Hermione –, akkor elővesszük a
láthatatlanná tévő köpenyt. Ron, te fogod felvenni!
– Én? De hát Harry…
– Ne vitatkozz! Harry, fogd jó erősen a kezem, te pedig, Ron,
kapaszkodj a vállamba!
Harry kinyújtotta a bal kezét. Ron eltűnt a láthatatlanná tévő
köpeny alatt. A lépcsőt eltorlaszoló nyomdagép egyre erősebben
remegett: Xenophilius lebegtető bűbájjal próbálta félrelökni az
útból. Harry nem tudta, mire vár még Hermione.
– Fogjatok erősen! – suttogta a lány. – Fogjatok… Mindjárt…
Egyszer csak kiemelkedett a padló szintjéből Xenophilius

423
falfehér arca. Hermione nyomban rászegezte a pálcáját.
– Exmemoriam! – kiáltotta, majd rögtön utána függőlegesen
lefelé lendítette a pálcát. – Deprimo!
A varázslat lyukat robbantott a padlóba a három jó barát talpa
alatt, s ők zuhanni kezdtek. Harry kétségbeesetten szorította
Hermione kezét; rémült ordítást hallott lentről, majd egy
szemvillanásnyi ideig két embert látott, akik próbáltak
félreugrani a nyakukba szakadó födémdarabok és a lezuhanó
bútorok elől. Hermione ezután megpördült a levegőben, és
Harry az összeomló ház robajával a fülében érezte, hogy a lány
keze a szorító űrbe rántja őt.

424
Huszonkettedik fejezet

A Halál ereklyéi


Harry füvet érzett a tenyere alatt. Zihálva fölpattant, és
körülnézett az alkonyatban: egy mező szélén térdepelt.
Hermione már rótta a kört körülöttük, pálcáját lengetve.
– Protego totalum… Salvio hexia…
– Alattomos vén csirkefogó! – zihálta Ron, miközben
összecsavarta a láthatatlanná tévő köpenyt és odadobta
Harrynek. – Zseniális vagy, Hermione, hihetetlen, hogy ebből is
kihoztál minket!
– Cave malicium… Nem megmondtam, hogy randalórszarv?
Figyelmeztettem őt, nem? Most aztán romhalmaz lett a házából!
– Megérdemli – dohogott Ron, vérző sebeit vizsgálgatva
farmernadrágja szakadásain át. – Mit gondoltok, mit csinálnak
vele?
– Remélem, nem ölik meg – aggodalmaskodott Hermione. –
Direkt azért intéztem úgy, hogy a halálfalók meglássák Harryt,
mert azt akartam, hogy tudják, Xenophilius nem hazudott!
– És engem miért dugtál el? – kérdezte Ron.
– Mert te otthon fekszel ragyaszóródással! Lunát azért rabolták
el, mert az apja támogatta Harryt! Mit gondolsz, mit csinálnának
a családoddal, ha megtudnák, hogy vele bujkálsz!?
– Jó, és a te szüleid?
– Ők Ausztráliában vannak – felelte Hermione. – És nem tudnak
semmit. Őket nem féltem.
– Zseni vagy – álmélkodott Ron.
– Egyetértek – helyeselt lelkesen Harry. – Nem is tudom, mihez

425
kezdenénk nélküled.
Hermione mosolygott, de nyomban el is komorodott.
– És mi lesz Lunával?
– Hát, ha hihetünk a két gazembernek, életben van – dünnyögte
Ron.
– Ne beszélj így, ne beszélj így! – sikoltott fel borzadva
Hermione. – Persze, hogy él, biztos, hogy él!
– Jó eséllyel az Azkabanban van – folytatta Ron. – És hát az se
semmi… Nem mindenki éli túl…
– Ő túléli – jelentette ki Harry. A gondolatát se tudta elviselni az
ellenkezőjének. – Luna kemény lány, sokkal keményebb, mint
hinnéd. Szerintem ismeretterjesztő előadásokat tart a többi
rabnak a furmászokról meg a narglikról.
– Csak igazad legyen. – Hermione gyorsan megtörölte a szemét.
– Nagyon sajnálnám Xenophiliust, ha…
– Ha nem akart volna a halálfalók kezére játszani minket –
vágott a szavába Ron.
Felverték a sátrat, majd mindhárman be is húzódtak, és Ron teát
készített. Az életveszélyes kaland után biztonságot nyújtó,
meghitt otthonnak érezték a hideg, dohos vászonházat.
– Mi a nyavalyának is mentünk oda! – tört ki a sopánkodás
Hermionéból pár percnyi hallgatás után. – Megint csak az
időnket vesztegettük! Az lett belőle, amit mondtál, Harry: egy
újabb Godric’s Hollow! A Halál ereklyéi… nevetséges… Habár
– emelte fel a fejét Hermione – lehet, hogy csak kitalálta az
egészet, nem? Talán ő maga se hisz a Halál ereklyéiben, csak
szóval akart tartani minket, amíg a halálfalók megérkeznek.
– Nem hinném – rázta a fejét Ron. – Szorult helyzetben nem
olyan könnyű meséket kitalálni, mint hinnéd. Tapasztaltam,
amikor elkaptak a fejvadászok. Stanről tudok dolgokat, ezért
sokkal egyszerűbb volt előadni, hogy ő vagyok, mint kitalálni

426
magamnak egy nem létező ember sztoriját. Az öreg Lovegood is
biztos izgult, hogy sikerüljön ott tartania minket. Szerintem
igazat mondott – mármint azt mondta, amit igaznak gondol.
– Végül is teljesen mindegy. – Hermione sóhajtott. – Akár
őszinte volt, akár nem, sületlenségeket hordott össze.
– Ne ítélj elhamarkodottan! – intette Ron. – A Titkok
Kamrájáról is úgy tudtuk, hogy kitalált hely.
– De a Halál ereklyéi nem létezhetnek!
– Hiába hajtogatod ezt – ellenkezett Ron. – Az egyik igenis
létezhet. Harry láthatatlanná tévő köpenye…
– A három testvér meséje az, aminek címe mondja: mese –
jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Hermione. – Arról
szól, hogy az ember fél a haláltól. Ha az életben maradáshoz
nem kellene más, csak egy láthatatlanná tévő köpeny, akkor
nem lenne szükségünk semmi egyébre a győzelemhez!
– Hát, nem tudom… azért jól jönne egy legyőzhetetlen pálca –
jegyezte meg Harry, ujjai közt forgatva a gyengén működő
kökénypálcát.
– Legyőzhetetlen pálca nem létezik, Harry!
– Te magad mondtad, hogy volt egy csomó pálca – az a
Halálvessző meg a többi…
– Jól van, ha akarod, áltasd magad azzal, hogy az a bodzapálca,
a Pálcák Ura létezik. És mi van a Feltámadás Kövével? –
Hermione macskakörmöket rajzolt a levegőbe. – Nincs olyan
varázslat, ami feltámasztja a halottakat, és punktum!
– Amikor a pálcám összekapcsolódott Tudodkiével, megjelent
apám és anyám… meg Cedric…
– De ők csak felrémlettek, nem pedig feltámadtak – emelte fel
az ujját Hermione. – Sápatag utánzatokat megidézni nem
ugyanaz, mint visszahívni valakit az életbe.
– Nem, de a középső testvér menyasszonya se támadt fel igazán.

427
Az volt a mesében, hogy aki meghalt, az már a holtak közé
tartozik. A középső testvér mégis láthatta őt, és beszélhetett
vele. Egy darabig még együtt is éltek…
Harry aggodalmat látott Hermione arcán, és még egy érzést,
amit nem tudott rögtön azonosítani. Mikor azonban a lány
Ronra pillantott, Harry rájött, hogy a félelem tükröződik rajta: a
mondata a halottal együtt élő emberről megrémítette Hermionét.
Gyorsan témát váltott hát, és igyekezett tárgyilagos hangon
folytatni:
– Na de mi van azzal a Peverell nevű pasassal, akinek a sírját
láttuk? Nem tudsz semmit róla?
– Nem – felelte látható megkönnyebbüléssel a lány. – Miután
láttuk a jelet a sírján, utánanéztem a nevének. Ha híres lenne,
vagy véghezvitt volna valami jelentős tettet, biztos megtaláltam
volna őt valamelyik könyvben. De az egyetlen mű, amiben
szerepelt a Peverell név, a Természetes nemesség – a varázslók
származástana volt. Siportól kértem kölcsön – tette hozzá
magyarázatképpen, mikor Ron megütközve felvonta a
szemöldökét. – Fel vannak sorolva benne azok az aranyvérű
családok, amelyeknek a férfiága kihalt. A Peverellek réges-
régen eltűntek a süllyesztőben.
– Az milyen, mikor kihal a férfiág? – kérdezte Ron.
– Az azt jelenti, hogy eltűnik a családnév. Peverelléknél ez már
több száz éve bekövetkezett. Attól még lehetnek
leszármazottaik, de azok más vezetéknevet viselnek.
És ekkor hirtelen felragyogott Harry fejében az emlék, ami a
Peverell nevet hallva motoszkálni kezdett benne: egy koszos
vénember képe, aki egy rémséges gyűrűt dug egy minisztériumi
tisztviselő orra alá.
– Rowle Gomold! – kiáltott fel.
– Tessék? – nézett rá két barátja.

428
– Rowle Gomold! Tudjukki nagyapja! A merengőben!
Dumbledore-ral! Rowle Gomold a Peverellek leszármazottjának
mondta magát!
Ron és Hermione értetlenkedve pislogtak.
– A gyűrű, amiből a horcrux lett! Rowle Gomold azt mondta,
rajta van a Peverell család címere! Láttam, mikor a
minisztériumi pasas előtt hadonászott vele, majdnem beledugta
az orrába!
– A Peverell család címere – ismételte éles hangon Hermione. –
Nem emlékszel, hogy néz ki az a címer?
Harry a homlokát ráncolva eltöprengett.
– Nem – felelte. – De díszes vésetet nem is láttam a gyűrűn.
Talán csak pár karcolás volt rajta. De közelről csak akkor
láttam, mikor Dumbledore már hatástalanította.
Harry rámeredt Hermionéra, akinek szintén elkerekedett a
szeme. Ron a homlokát ráncolta, és pillantása inga módjára járt
két barátja között.
– Azt… azt mondjátok, azon is a jel volt? A Halál ereklyéinek a
jele?
– Miért ne? – vágta rá izgatottan Harry. – Rowle Gomold idióta
vénember volt, úgy élt, mint a disznó az ólban, és nem törődött
semmivel, csak az őseivel. Lehet, hogy fogalma sem volt,
mekkora kincs a gyűrű, csak azt tudta, hogy nemzedékek óta a
családjáé. A házában nem voltak könyvek, és higgyétek el, nem
az a típus volt, aki meséket olvas a gyerekeinek. Olyan büszke
volt az aranyvérűségére, mint király a koronájára, úgyhogy talán
csak bebeszélte magának, hogy a karcolások a kövön egy
családi címert mintáznak.
– Értem… Ez mind nagyon érdekes – szólt óvatosan Hermione
–, de ha arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz…
– Miért ne? Miért ne? – csattant fel Harry. – Az is egy kő volt,

429
nem? – Támogatásért esdve Ronra pillantott. – Miért ne lehetett
volna a Feltámadás Köve?
Ronnak leesett az álla.
– Fú… És szerinted működik azután is, hogy Dumbledore…
– Működik!? Működik!? Sose működött, Ron! Feltámadás Köve
nincs, nem létezik! – Hermione villogó szemmel talpra ugrott. –
Tudod, mit csinálsz, Harry? Megpróbálsz mindent
belepasszírozni az ereklyék legendájába…
– Belepasszírozni? – visszhangozta Harry. – Nincs mit
passzírozni, minden egybevág! Biztos, hogy a jel volt a kövön!
És Gomold azt mondta, a Peverellektől származik!
– Egy perce még azt mondtad, nem láttad jól, mi volt a kövön.
– És most hol lehet a gyűrű? – fordult Harryhez Ron. – Mit
csinált vele Dumbledore, miután semlegesítette?
Harry képzelete azonban messzire szárnyalt, sokkal messzebbre,
mint Roné vagy Hermionéé…
Három olyan tárgy, azaz ereklye, melyek birtokosukat a halál
urává teszik… urává… parancsolójává… legyőzőjévé… Utolsó
ellenségként a halál semmisül meg…
És már látta is magát az ereklyék birtokosaként, amint
szembenéz Voldemorttal, aki hiába bízik a horcruxaiban… Nem
élhet az egyik, míg él a másik… Ez volna a megoldás? Az
ereklyék a horcruxok ellen? Mégiscsak van biztos módja annak,
hogy ő, Harry legyen a győztes? Lehet, hogy ha megszerezné a
Halál ereklyéit, többé semmitől sem kellene félnie?
– Harry!
Alig hallotta Hermione hangját. Elővette a láthatatlanná tévő
köpenyt, és ujjai között húzogatta a víznél is lágyabb, szellőnél
is könnyebb anyagot. A közel hét év alatt, amit a varázsvilágban
töltött, nem látott ehhez fogható csodaszövetet. A köpeny
pontosan olyan, amilyennek Xenophilius leírta: valódi és

430
tökéletes láthatatlanságot biztosít viselőjének, varázsa
múlhatatlan és mindenfajta bűbájnak ellenáll…
A következő gondolattól a lélegzete is elállt…
– Mikor a szüleim meghaltak, a köpeny Dumbledore-nál volt!
Remegett a hangja, és érezte, hogy elvörösödik, de nem törődött
vele.
– Anyám megírta Siriusnak, hogy Dumbledore elkérte a
köpenyt! Hát ezért! Meg akarta vizsgálni, mert gyanította, hogy
ez a harmadik ereklye! Ignotus Peverell Godric’s Hollow-ban
van eltemetve… – Harry se nem látott, se nem hallott; fel és alá
járkált a sátorban, s lelki szemei előtt hatalmas, beláthatatlan új
távlatok nyíltak meg. – Ő az ősöm! A legfiatalabb fivér
leszármazottja vagyok! Minden egybevág!
Immár megingathatatlanul hitt az ereklyékben, s felfegyverezte
magát ezzel a bizonyossággal, mintha a puszta gondolat, hogy
birtokolhatja az ereklyéket, önmagában megvédené mindentől.
Diadalittas öröm töltötte el, úgy fordult ismét két barátja felé.
– Harry… – szólította megint Hermione, de ő most sem volt
hajlandó odafigyelni: remegő kézzel bontogatta a nyakában lógó
erszény száját.
– Olvasd el! – Hermione kezébe adta anyja levelét. – Olvasd el!
A köpeny Dumbledore-nál volt! Mi másért kérte volna el? Neki
nem kellett köpeny, ő olyan erős kiábrándító bűbájt tudott
szórni, hogy az önmagában is tökéletesen láthatatlanná tette őt!
Valami pattogott a földön, majd csillogva begurult egy szék alá:
Harry a levéllel együtt a cikeszt is kirántotta az erszényből.
Lehajolt, hogy felvegye, de ekkor a fantasztikus felismerések
frissen fakadt forrása újabb ajándékot hullatott elé, s ő felkiáltott
az izgalomtól:
– Benne van! Dumbledore rám hagyta a gyűrűt! Benne van a
cikeszben!

431
– Hogy… Komolyan azt hiszed?
Harry nem értette, miért csodálkozik annyira Ron. Neki
magának annyira nyilvánvaló, annyira logikus volt az egész:
minden egybevág, minden… A köpeny a harmadik ereklye. Ha
rájön, mitől nyílik ki a cikesz, megkapja a másodikat is. Akkor
már csak az elsőt, a Pálcák Urát kell megtalálnia, és akkor…
De ekkor egy gondolat hirtelen véget vetett a csodának. Mintha
függöny hullott volna egy fényárban úszó színpad elé, lelkes
izgalma, reménye, boldogsága egy szempillantás alatt kihunyt, s
ő ott állt megint egyedül a vaksötétben.
– Azt keresi.
Hirtelen, drámai hangulatváltása megrémítette barátait.
– Tudjukki a Pálcák Urát keresi.
Hátat fordított az elkerekedett szemeknek, a két kővé dermedt
arcnak. Biztosan tudta, hogy így van. Ez is beleillett a nagy
egészbe. Voldemort nem új pálcát akar, hanem egy régit keres,
egy nagyon-nagyon régit. Harry teljesen megfeledkezett
barátairól; a sátor bejáratához lépett, kinézett az éjszakába, és
lázasan töprengett…
Voldemort egy mugli árvaházban nevelkedett. Ahogy Harry,
úgy ő sem hallhatta senkitől Bogar bárd meséit. A Halál
ereklyéiben amúgy is kevés varázsló hisz. Mekkora a
valószínűsége annak, hogy Voldemort tudomást szerzett az
ereklyékről?
Harry belebámult a sötétségbe… Ha Voldemort tudott volna az
ereklyékről, kutatni kezdett volna utánuk, meg akarta volna
szerezni őket – három tárgy, amelyek birtokosukat a halál urává
teszik? Ha tudott volna a pálcáról, a kőről és a köpenyről, nem
is lett volna szüksége horcruxokra. A puszta tény, hogy fogta az
egyik ereklyét, és horcruxot csinált belőle, önmagában is ékesen
bizonyítja, hogy Voldemort nem ismerte a mágiának ezt az

432
utolsó, legnagyobb titkát.
Ebből következően Voldemort úgy keresi a Pálcák Urát, hogy
nincs tisztában annak valódi hatalmával, nem tudja, hogy az a
hármak egyike… A pálca az az ereklye, amit nem lehet
elrejteni, annak a létezéséről tudnak a legtöbben… A Pálcák
Urának útja véres ösvényként fut végig a varázslótörténelem
könyvének lapjain…
Harry elnézte a felhős eget: szürke és ezüst gomolyagok
siklottak el a hold fehér arca előtt. Megszédítette őt a rengeteg
új, döbbenetes felismerés.
Visszafordult a sátor belseje felé, s meghökkenéssel konstatálta,
hogy két barátja meg se mozdult, mióta otthagyta őket:
Hermione még mindig Lily levelét szorongatta, s Ron ott állt
mellette aggodalmas képpel. Észre se vették volna, milyen
hosszú utat tettek meg mindhárman az elmúlt néhány percben?
– Ez a megoldás! – szólt Harry, azzal az eltökélt szándékkal,
hogy saját megrendítő bizonyosságának fényét kiterjeszti
barátaira. – Ez mindent megmagyaráz. A Halál ereklyéi
léteznek. Az egyik nálam van. Talán kettő is…
Felmutatta a cikeszt.
– Tudjukki a harmadikat keresi, de nincs tisztában vele, mi az…
Azt hiszi, csupán egy rendkívüli erejű pálca…
– Harry… – Hermione odalépett hozzá, és visszaadta neki Lily
levelét. – Ne haragudj, de szerintem rossz úton jársz.
– Hát nem érted? Minden stimmel! Összeállt a kép!
– Nem – rázta a fejét Hermione. – Nem állt össze. Csak
elragadott a képzeleted. Kérlek szépen – folytatta gyorsan, mert
Harry már válaszra nyitotta a száját –, kérlek szépen, felelj meg
egyetlen kérdésre. Ha a Halál ereklyéi valóban léteznek, és
Dumbledore tudott róluk, ha tudta, hogy a három tárgy birtokosa
a halál ura lehet – akkor miért nem szólt erről neked egy szót

433
sem? Miért?
Harry készen állt a válasszal.
– Te magad mondtad, hogy miért! Mert ez olyasmi, amire az
embernek magának kell rájönnie! Ez egyszemélyes kaland!
– Azt csak azért mondtam, hogy hajlandó legyél eljönni
Lovegoodékhoz! – tiltakozott Hermione. – Én magam se hittem
el, amit mondok!
Harry ezt eleresztette a füle mellett.
– Dumbledore sokszor hagyta, hogy magamtól jöjjek rá
dolgokra. Hagyta, hadd próbálgassam az erőmet, hadd
kockáztassak. El tudom képzelni, hogy ez is egy ilyen dolog.
– Harry, ez nem játék, ez nem edzésfeladat! Ez véresen komoly
dolog, és Dumbledore egyértelmű utasítást adott neked: azt
mondta, keresd meg és pusztítsd el a horcruxokat! Az a
szimbólum nem jelent semmit, felejtsd el a Halál ereklyéit, nem
engedhetjük meg magunknak, hogy holtvágányra jusson a…
Harry már nem hallotta, mit mond Hermione. Ujjai között
forgatta a cikeszt, mintha arra számítana, hogy az most magától
kinyílik, átadja a Feltámadás Kövét annak bizonyítékául, hogy
az elmélet igaz, a Halál ereklyéi valóban léteznek.
Hermione Ronhoz fordult támogatásért.
– Ugye, te se hiszed el ezt a mesét?
Harry felpillantott. Ron habozott.
– Nem t’om… végül is… van benne valami – dörmögte
feszengve Ron. – De ha az egészet nézem… – Vett egy nagy
levegőt. – Szerintem, Harry, az a dolgunk, hogy kicsináljuk a
horcruxokat. Dumbledore ezt a feladatot adta nekünk. Lehet,
hogy… lehet, hogy tényleg le kéne szállnunk az ereklye-
dologról.
– Köszönöm, Ron – biccentett Hermione. – Megyek őrködni.
Azzal elsétált Harry mellett, és leült a sátor bejáratánál, pontot

434
téve a vita végére.
Harry alig aludt azon az éjszakán. Valóságos megszállottja lett
az ereklyék elméletének, és kavargó gondolatai egy percnyi
nyugtot sem hagytak neki: a pálca, a kő és a köpeny, ha
mindhárom az övé lehetne…
Ott nyílok, ahol zárul… De hol van az, ahol zárul? Miért nem
kaphatja meg most nyomban a követ? A kővel a birtokában
magának Dumbledore-nak tehetné fel a kérdéseit… És a
sötétben szavakat motyogott a cikesznek, mindent, ami csak
eszébe jutott, még párszaszóul is. Az aranylabda azonban nem
nyílt ki…
És a pálca, a bodzapálca, az vajon hol rejtőzhet? Vajon hol
keresi most Voldemort? Harry azt kívánta, bár felizzana a
sebhelye, bár látná ellenfele gondolatait. Ő és Voldemort most
először ugyanarra vágynak, ugyanazt akarják… Hermionénak ez
persze nem tetszene, de hát ő nem is hiszi el… Xenophiliusnak
bizonyos fokig igaza volt… Belátásod korlátolt, látóköröd
kínosan szűk. Az igazság az, hogy Hermione egyszerűen fél az
ereklyéktől, főként a Feltámadás Kövétől… És Harry rányomta
ajkát a cikeszre, megcsókolta, de a hideg fém konokul zárva
maradt…
Már majdnem pirkadt, amikor eszébe jutott Luna, aki egyedül ül
egy azkabani cellában, dementorokkal körülvéve, és hirtelen
elszégyellte magát. Lázas töprengésében teljesen
megfeledkezett a lányról. Jó lenne, ha ki tudnák szabadítani őt,
de hát egy sereg dementort megtámadni öngyilkosság lenne…
Erről eszébe jutott, hogy a kökénypálcával még egyszer se
kísérelt meg patrónusbűbájt végrehajtani… Reggel el ne
felejtsen megpróbálkozni vele…
Bár szerezhetne egy jobb pálcát…
És újra fellángolt benne a vágy, az emésztő epekedés a

435
bodzapálca, a mindig diadalmas, a legyőzhetetlen Halálvessző
után…
Másnap reggel jéghideg záporban csomagolták össze a sátrat és
indultak útnak. Az eső utolérte őket a tengerparton is, ahol
aznap este tábort ütöttek, s követte őket egy egész héten át.
Ázottabbnál ázottabb tájakra vetődtek, s Harry mindet
kietlennek és nyomasztónak érezte. Reggeltől estig csak a Halál
ereklyéi jártak a fejében. Úgy érezte, mintha olyan tűz gyulladt
volna a lelkében, amit nem tud eloltani se Hermione rideg
hitetlensége, se Ron folyamatos kételkedése. Ugyanakkor minél
hevesebben vágyott az ereklyékre, kedélye annál nyomottabbá
vált. Ront és Hermionét hibáztatta ezért: a konok közönyüket
legalább olyan csüggesztőnek érezte, mint a kitartó esőt – de a
meggyőződését egyik sem tudta kikezdeni, az sziklaszilárd
maradt. Az ereklyékbe vetett hite s az utánuk való vágyakozás
annyira eluralkodott a tudatán, hogy jószerével idegennek érezte
barátait a horcruxok iránti megszállott érdeklődésükkel együtt.
– Megszállott? – visszhangozta halkan, de fenyegetően
Hermione. Harrynek egyik este kiszaladt a száján a szó, miután
Hermione leszidta őt, amiért oly csekély buzgalmat mutat a
további horcruxok felkutatásában. – Tévedsz, Harry, nem
vagyunk megszállottak! Egyszerűen csak teljesíteni szeretnénk
Dumbledore utasítását!
Harryről azonban lepergett az efféle kritika. Dumbledore
Hermionéra hagyta a mesekönyvet, s vele a feladatot, hogy
fejtse meg az ereklyék jelét; és rá, Harryre hagyta – amint az
változatlanul meggyőződése volt – az aranycikeszbe zárva a
Feltámadás Kövét. Nem élhet az egyik, míg él a másik… a halál
urává tesznek… Ron és Hermione miért nem képesek felfogni
ezt?
– Utolsó ellenségként a halál semmisül meg – idézte higgadtan

436
Harry.
– Én úgy tudtam, hogy Tudjukkit kell megsemmisítenünk –
vágott vissza Hermione, s Harry nem akart tovább vitatkozni
vele.
Ron és Hermione újra meg újra szóba hozták az ezüst őzsuta
rejtélyét, de Harryt ez már nem izgatta igazán, afféle mellékes
érdekességgé fokozódott le a szemében. Az egyetlen egyéb
dolog, ami érdekelte, az volt, hogy néha megint bizseregett a
sebhelye – ezt a tényt viszont gondosan titkolta barátai előtt.
Valahányszor elkezdődött a dolog, igyekezett félrevonulni, de
csalódnia kellett a Voldemorttal közös élményekben. A
látomások rossz minőségűek, zavarosak, elmosódottak voltak,
mintha életlenre állított kamerán át érkeznének a képek. Harry
épp csak ki tudott venni egyszer egy tárgyat, ami talán egy
koponya lehetett, meg egyszer egy hegyet, de azt is inkább
sejtette, mint látta. Mivel éles, valószerű víziókhoz volt szokva,
ez a változás elcsüggesztette. Attól félt, hogy károsodott a
kapcsolat, ami Voldemorthoz fűzte, a kapcsolat, amitől félt
ugyan, de amit – bármit mondott is Hermionénak – értékesnek
tartott. A képek bosszantó elhomályosodását kényszeresen
összekötötte a főnixpálca eltörésével: úgy érezte, a hitvány
kökénypálca birtokosaként már nem láthat bele olyan jól
Voldemort fejébe, mint régen.
Lassan teltek a hetek, s Harry újkeletű magába fordultsága
ellenére is érzékelte, hogy Ron lassan átveszi a kis csapat
irányítását. Talán még mindig többhetes távollétét akarta jóvá
tenni, vagy talán Harry apátiája felébresztette szunnyadó vezetői
ösztönét – mindenesetre most ő volt az, aki biztatta, cselekvésre
buzdította két társát.
– Három horcrux maradt – mondogatta. – Akciótervet kell
készítenünk! Hol nem kerestük még őket? Vegyük végig még

437
egyszer! Az árvaház…
Az Abszol út, a Roxfort, a Borgin & Burkes, Albánia és az
összes többi hely, ahol Tom Denem valaha lakott vagy
dolgozott, látogatást tett vagy gyilkolt – Ron és Hermione
mindet újra meg újra fontolóra vette, s néha Harry is beszállt,
csak hogy ne kelljen Hermione szemrehányásait hallgatnia.
Jobban örült volna ugyan, ha némán, egymagában üldögélhet, és
a bodzapálcát kereső Voldemort gondolatait kutathatja, de Ron
ragaszkodott hozzá, hogy mindig újabb, sikert aligha ígérő
helyeket keressenek fel, pusztán azért – Harry ezt jól tudta –,
hogy mozgásban maradjanak.
– Sosem lehet tudni – szajkózta Ron. – Tickall varázslófalu,
talán megfordult a fejében, hogy odaköltözik. Menjünk el oda,
nézzünk körül!
A varázslók lakta környékekre tett kiruccanásaik során
nemegyszer láttak fejvadász-csapatokat.
– Vannak köztük olyanok, akik semmivel se jobbak a
halálfalóknál – magyarázta Ron. – Akik engem elkaptak, elég
bénák voltak, de Bill azt mondja, vannak nagyon veszélyes
alakok is. A Potterfigyelőn is mondták…
– A micsodán? – kapta fel a fejét Harry.
– Hát a Potterfigyelőn. Nem is mondtam, hogy az a neve?
Annak a kalózadónak, amit folyton keresek. Annak, ahol még
igazat mondanak. Az összes adó Tudjukki propagandáját
nyomja, csak a Potterfigyelő nem. Tök jó lenne hallgatni, ha rá
tudnék hangolni végre…
Ron estéről estére azzal töltötte az idejét, hogy pálcájával
különféle ritmusokat kopogott a hullámsávokat pásztázó rádió
tetején. Néha sikerült elkapniuk egy-egy mondatfoszlányt,
például jó tanácsot a sárkányhimlő tüneteinek enyhítéséről, s
egy ízben hallottak néhány taktust a Vággyal teli üst a szívből.

438
Kopogtatás közben Ron sorozatban motyogta az épp eszébe ötlő
szavakat, hátha sikerül eltalálnia az aznapi jelszót.
– Általában a renddel kapcsolatos dolog a jelszó – magyarázta. –
Billnek nagyon jó érzéke van hozzá, valahogy mindig kitalálta.
De előbb-utóbb nekem is sikerülni fog…
A szerencse azonban csak márciusban mosolygott rá Ronra.
Harry épp a sátor bejáratában őrködött a fagyos földből kibújt
fürtös gyöngyikéket nézegetve, amikor a háta mögött
felhangzott Ron izgatott kiáltása.
– Megvan! Megvan! Albus volt a jelszó! Gyere be gyorsan,
Harry!
Napok óta ez volt az első olyan dolog, aminek sikerült
kizökkentenie Harryt a Halál ereklyéivel kapcsolatos
elmélkedéséből. Most felpattant, és bebújt a sátorba, ahol Ron
és Hermione már a kis rádió mellett térdepeltek. Hermione, aki
addig jobb elfoglaltság híján Griffendél kardját fényesítgette,
tátott szájjal meredt a kis hangszóróra, amelyből egy
mindhármuk számára ismerős hang zengett.
– …bocsánatot, amiért átmenetileg eltűntünk az éterből, de a
környékünk az utóbbi időben túlságosan is népszerű volt
halálfaló barátaink körében.
– Hisz ez Lee Jordan! – örvendezett Hermione.
– Aha! – vigyorgott Ron. – Tök jó, mi?
– …na de most megint találtunk egy biztonságos helyet –
folytatta Lee –, és örömmel közölhetem, hogy ma este itt van
velem a mikrofonnál két rendszeres vendégünk is. Helló, uraim!
– Helló!
– Helló, Folyó.
– Folyó, az Lee – magyarázta Ron. – Mind álnéven jelentkeznek
be, de könnyű kitalálni…
– Csitt! – pisszegte le Hermione.

439
– Mielőtt azonban meghallgatnánk Királyt és Romulust,
szenteljünk egy percet azoknak a tragédiáknak, amelyeket a
Varázsszem Rádió és a Reggeli Próféta nem tartott fontosnak
megemlíteni. Fájó szívvel tájékoztatjuk hallgatóinkat, hogy Ted
Tonksot és Dirk Cresswellt meggyilkolták.
A hír hallatán Harry úgy érezte, mintha kő zuhant volna a
gyomrába. Borzadva nézett össze két barátjával.
– Egy Gornuk nevű kobold úgyszintén életét vesztette.
Ugyanakkor a mugli születésű Dean Thomas és egy másik
kobold, akik tudomásunk szerint együtt bujdostak Tonksszal,
Cresswellel és Gornukkal, a hírek szerint szerencsésen
megmenekültek. Ha Dean hall minket, vagy ha valaki tud
valamit a hollétéről – a szülei és nővérei aggódva várják a
híreket.
– Szintén friss hír, hogy Gaddleyben egy mugli család öt tagját
holtan találták a házukban. A mugli hatóságok gázszivárgásban
jelölték meg a tragédia okát, de a Főnix Rendjének tagjaitól azt
az információt kaptam, hogy az áldozatokkal a gyilkos átok
végzett – íme egy újabb bizonyíték arra, amit már régen tudunk:
az új rezsim alatt hovatovább jámbor szabadidős
tevékenységnek minősül a mugligyilkolás.
– Végezetül még egy szomorú hír: Godric’s Hollowban
rábukkantak Bathilda Bircsók földi maradványaira. Az idős
hölgy bizonyíthatóan több hónapja hunyt el. A Főnix Rendjétől
kapott információink szerint a tetem fekete mágia okozta
sérülések félreismerhetetlen nyomait viseli.
– Kedves hallgatóink, most pedig felkérem önöket, hogy velünk
együtt emlékezzenek meg egyperces csönddel a halálfalók
áldozatairól: Ted Tonksról, Dirk Cresswellről, Bathilda
Bircsókról, Gornukról és az öt név nélküli, de nem kevésbé
gyászolt mugliról.

440
A rádió elhallgatott, és a három jó barát sem szólalt meg. Harry
szomjazta a további híreket, ugyanakkor félt is mindattól, amit
még hallani fog. Hosszú idő után a külvilág újra belépett az
életébe.
– Köszönjük – csendült fel Lee hangja. – És most hallgassuk
meg visszatérő vendégünket, Királyt arról, hogy milyen
kihatással van a varázslókormányzat új irányvonala a muglik
társadalmára.
– Kösz, Folyó – zendült a hangszóróból egy jól ismert, kellemes
basszushang.
– Kingsley! – bukott ki Ronból.
– Tudjuk! – intette le Hermione.
– A muglik továbbra sem sejtik, mi okozza szenvedéseiket –
fogott a mondókájába Kingsley –, jóllehet napról napra súlyos
veszteségek érik őket. Mindazonáltal biztató hírek jutnak el
hozzánk olyan varázslókról és boszorkányokról, akik saját
biztonságukat kockáztatva lépéseket tesznek mugli szomszédaik
védelme érdekében, nem ritkán azok tudta nélkül. Ezúton
szeretnék felhívni rá minden hallgatót, hogy kövessék ezeknek a
varázslótársainknak a példáját, esetleg oly módon, hogy
védőbűbájt szórnak az utcájukban található mugli házak köré.
Az ilyen egyszerű óvintézkedések is rengeteg életet menthetnek
meg.
– És mondd, Király, mit válaszolsz azoknak a hallgatóknak,
akik erre azt mondják, hogy ilyen veszélyes időkben a varázslók
az elsők? – kérdezte Lee.
– Nekik azt válaszolom, hogy a varázslók az elsők szólamot
csak egy kis lépés választja el az aranyvérűek az elsők elvtől, és
akkor már majdnem a halálfalók ideológiájánál tartunk. Ne
feledjük, hogy valamennyien emberek vagyunk. Minden ember
élete ugyanannyit ér, és egyformán méltó a védelemre.

441
– Ezt gyönyörűen mondtad, Király. Ha egyszer kikeveredünk
ebből a kalamajkából, drukkolni fogok, hogy téged válasszanak
mágiaügyi miniszternek. És most következzék népszerű „Potter
pajtásai” rovatunk, ezúttal Romulusszal.
– Kösz, Folyó – szólt egy másik ismerős hang. Ron már nyitotta
a száját, de Hermione suttogva megelőzte:
– Tudjuk, hogy Lupin az!
– Romulus, továbbra is fenntartja azt a véleményét, amit itt a
műsorban mindig is hangoztatott: hogy Harry Potter életben
van?
– Igen – felelte határozottan Lupin. – Egészen biztos, hogy ha
Harry életét vesztené, azt a halálfalók haladéktalanul
szétkürtölnék, hiszen ők is tudják, mennyire demoralizálná egy
ilyen hír az új rezsim ellenzékét. A kis túlélő változatlanul
jelképe mindannak, amiért harcolunk és amiben hiszünk: a jó
győzelmének, az ártatlanság erejének, az ellenállás
szükségességének.
A hála és a szégyen keveréke öntötte el Harry lelkét. Lupin
megbocsátotta hát a szörnyű dolgokat, amiket legutóbbi
találkozásukkor mondott neki?
– És mit üzenne Harrynek, Romulus, ha tudná, hogy most
hallgat minket? – kérdezte Lee.
– Azt, hogy lélekben vele vagyunk – válaszolta Lupin, majd
rövid habozás után hozzátette: – És azt, hogy hallgasson az
ösztöneire, mert azok megbízhatóak, és szinte mindig jót
súgnak.
Harry ránézett Hermionéra. A lány pillái könnyben úsztak.
– Szinte mindig jót súgnak – ismételte Hermione.
– Nem is mondtam nektek? – nézett barátaira Ron. – Bill
mesélte, hogy Lupin hazaköltözött Tonkshoz! És úgy hallottam,
a boszi szépen gömbölyödik!

442
– …és most szokás szerint ejtsünk szót Harry Potternek azokról
a barátairól, akiknek szenvedniük kell elkötelezettségük miatt.
– Rendszeres hallgatóink nyilván tudják, hogy Harry Potter nyílt
támogatói közül sokakat bebörtönöztek. Immár közéjük tartozik
Xenophilius Lovegood, a Hírverő egykori szerkesztője is.
– De legalább él! – motyogta Ron.
– Szintén mai hír – folytatta Lupin –, hogy Rubeus Hagridot…
A három jó barát úgy megijedt, hogy kis híján lemaradtak a
mondat végéről.
– …a Roxfort varázslóképző közismert vadőrét kis híján
úgyszintén letartóztatták, miután a hírek szerint Drukkoljunk
Potternek-partit rendezett szolgálati lakásában a roxforti
birtokon. Hagrid szerencsére el tudott menekülni, s tudomásunk
szerint bujkál.
– Aki ujjat húz a halálfalókkal, annak nem árt, ha van egy hat
méter magas féltestvére – jegyezte meg Lee.
– Hát igen, az javít az esélyeken – válaszolta Lupin. – De
tegyük hozzá, hogy bár mi itt a Potterfigyelőben gratulálunk
Hagridnak a bátorságához, mindenkit, még Harry legodaadóbb
híveit is a leghatározottabban lebeszéljük róla, hogy kövessék
Hagrid példáját. A jelenlegi közéleti klímában nem tanácsos
Drukkoljunk Potternek-partikat rendezni.
– Egyetértek, Romulus. Továbbra is hallgassák a Potterfigyelőt,
azzal fejezzék ki elkötelezettségüket a Villámsebhelyes mellett!
És most ejtsünk néhány szót egy másik varázslóról, akit Első
Számú Halálfaló néven szoktunk emlegetni, és akit épp olyan
ritkán látunk, mint Harry Pottert. A róla szóló buta pletykákról
kérdezem adónk új munkatársa, Rágcsáló véleményét.
– Rágcsáló…?! – csendült egy újabb ismerős hang, s a három jó
barát kórusban kiáltott fel: – Fred!
– Nem… lehet, hogy George.

443
Ron közelebb hajolt a rádióhoz.
– Szerintem Fred az.
Bármelyik iker volt is, nem volt elégedett az álnevével:
– Nem vagyok Rágcsáló! Megmondtam, hogy Kardfogú akarok
lenni!
– Jól van, jól van. Tehát, Kardfogú, kifejtenéd nekünk, mi a
véleményed az Első Számú Halálfalóról keringő pletykákról?
– Persze, Folyó, szívesen – felelte Fred. – Hallgatóink biztosan
tudják, hacsak nem a kerti tó fenekén vagy hasonló helyen
rejtőztek el, hogy Tudjukkinek a sötétben bujkálás módszerével
egészen rendes kis pánikhangulatot sikerült keltenie a
varázslótársadalomban. Egyébként ha az Első Számú Halálfaló
felbukkanásairól szóló összes hír igaz, akkor kábé tizenkilenc
Tudjukki futkos szerte az országban.
– Őt ez a legkevésbé sem zavarja – jegyezte meg Kingsley –
Tudja, hogy nem érdemes megmutatnia magát, hisz a
rejtőzködésével nagyobb félelmet tud kelteni.
– Nagy igazság – hagyta rá Fred. – Ezért amondó vagyok,
emberek, hogy próbáljunk megnyugodni. Elég bajunk van
anélkül is, hogy kitalálnánk továbbiakat. Itt van például ez az új
duma, hogy Tudjukki a puszta pillantásával ölni tud. Az a
baziliszkusz, kedves hallgatóink. Az azonosítás pofonegyszerű:
meg kell nézni, hogy van-e lába annak, akivel szemezünk. Ha
van, akkor nyugodtan tovább bámulhatjuk, bár ha az illető
tényleg Tudjukki, akkor jó eséllyel az lesz életünk utolsó
bámulása.
Harry lelkében oldódni kezdett a görcsös feszültség. Olyat tett,
amit legutóbb hosszú hetekkel azelőtt: elnevette magát.
– És mit szólsz azokhoz a hírekhez, hogy külföldön van? –
kérdezte Lee.
– Igazán sokat dolgozott, megérdemel egy kis nyaralást – felelte

444
Fred. – Mindenesetre senkinek nem ajánlom, hogy hamis
biztonságérzetbe ringassa magát. Talán külföldön van, talán
nem, de tény, hogy az emberünk szükség esetén olyan fürge tud
lenni, mint Perselus Piton, ha samponnal kergetik. Ne vágjunk
tehát bele rizikós dolgokba csak azért, mert úgy hallottuk,
Tudjukki messze jár. Sose hittem volna, hogy kimondok ilyet,
de első a biztonság!
– Hálásan köszönjük bölcs tanácsaidat, Kardfogú – vette át a
szót Lee. – Kedves hallgatóink, ezzel a Potterfigyelő mai adása
véget ért. Nem tudjuk, mikor lesz lehetőségünk ismét sugározni,
de megígérhetem, hogy előbb-utóbb jelentkezni fogunk. Addig
is tekergessék szorgalmasan a hangológombot: a következő
jelszavunk Rémszem lesz. Vigyázzanak egymásra, és ne adják
fel a reményt! Jó éjszakát!
A rádió állomásmutatója pördült egyet, és mögötte kihunyt a kis
lámpa. A három jó barátnak viszont még mindig sugárzott az
arca. Pezsdítő elixír volt számukra az ismerős, baráti hangokat
hallani. Harry teljesen hozzászokott az elszigeteltséghez, s
jószerével elfelejtette, hogy mások is harcolnak Voldemort
ellen. Úgy érezte magát, mintha Csipkerózsika-álomból ébredt
volna fel.
– Jó, mi? – vigyorgott Ron.
– Szuper – bólintott Harry.
– Milyen bátrak – ámuldozott Hermione. – Ha elkapnák őket…
– Nem hagyják magukat, mozgásban maradnak – mondta Ron. –
Ahogy mi is.
– Hallottátok, mit mondott Fred? – kérdezte feléledő
izgalommal Harry. Most, hogy a műsor véget ért, gondolatai
visszatértek kedvenc témájukhoz. – Külföldön van! Még mindig
a pálcát keresi! Tudtam!
– Harry…

445
– Hermione, miért vagy ilyen csökönyös? Egyértelmű, hogy
Vol…
– Neee!
– …demortnak a bodzapálca kell!
– Tabu van a néven! – kiáltotta Ron, és talpra szökkent. Közben
durranás hallatszott odakintről. – Megmondtam, Harry,
megmondtam, hogy nem szabad kimondani a nevet! Siessünk,
gyorsan, csináljuk vissza a védőbűbájokat… így kapják el az
embereket…
Ron elhallgatott, és Harry tudta, miért. Az asztalon álló
gyanuszkóp kigyulladt és pörögni kezdett. Hangok közeledtek a
sátor felé: durva, izgatott hangok. Ron előkapta a zsebéből az
önoltót, és kattintott vele: a lámpák kialudtak.
– Gyertek ki felemelt kézzel! – zendült egy reszelős hang a
sötétben. – Tudjuk, hogy odabent vagytok! Féltucat pálca mered
rátok, és minket nem érdekel, kit átkozunk meg!

446
Huszonharmadik fejezet


A Malfoy kúria


Harry a barátai felé fordult, de csak a körvonalaikat látta a
sötétben. Aztán megpillantotta Hermione pálcáját: a lány nem
kifelé célzott vele, hanem az ő, Harry arcára. Durranás és fehér
fény következett, s ő a fájdalomtól vakon a földre roskadt.
Tenyere alatt érezte, hogy arca feldagad, és súlyos lépteket
hallott maga mellett.
– Kelj fel, féreg!
Ismeretlen kezek felrángatták a földről. Mielőtt bármit tehetett
volna, valaki átkutatta a zsebeit, és elvette tőle a kökénypálcát.
Ő még mindig a fájós, feszülő bőrt tapogatta az arcán, mely
rémisztően püffedt volt, mintha különösen heves allergiás
reakció ütközött volna ki rajta. Szeme vékony réssé szűkült, alig
látott ki rajta, ráadásul még a szemüvegét is elvesztette, mikor
kivonszolták a sátorból. Csak annyit érzékelt, hogy négy-öt
elmosódott alak Ront és Hermionét rángatja.
– Őt engedjék el! – kiabálta Ron. Puha testnek ütköző ököl
összetéveszthetetlen puffanása hallatszott, s azt Ron fájdalmas
nyögése és Hermione sikolya követte:
– Ne! Ne bántsák! Ne bántsák!
– A barátod még rosszabbra is számíthat, ha rajta van a listámon
– mondta a hátborzongatóan ismerős, reszelős hang. – Finom
kislány… igazi csemege… szeretem az ilyen selymes bőrt…
Harrynek felfordult a gyomra. Már tudta, ki a hang gazdája:
Fenrir Greyback, az a farkasember, aki vérszomját Voldemort
szolgálatába állítva jogot nyert rá, hogy a halálfalók talárját

447
viselhesse.
– Kutassátok át a sátrat! – harsogta egy másik hang.
Harryt arccal előre a földre taszították, s puffanás jelezte, hogy
Ron hasonlóan járt. Súlyos léptek és reccsenések hallatszottak: a
támadók felborogatták a székeket a sátorban.
– Na, lássuk a zsákmányt – recsegte kárörvendően Greyback
valahol a fejük fölött. Egy láb a hátára fordította Harryt,
pálcafény esett az arcára, és Greyback felröhögött.
– Ezt vajsörrel kell majd leöblítenem! Veled meg mi történt,
rondaság?
Harry nem sietett a válasszal. A következő pillanatban akkora
ütést kapott a gyomorszájába, hogy hétrét görnyedt tőle a
földön.
– Azt kérdeztem, mi történt veled!
– Csípés – nyöszörögte Harry. – Valami megcsípett.
– Tényleg úgy néz ki – jegyezte meg egy másik hang.
– Hogy hívnak? – förmedt rá Greyback.
– Dudleynak – felelte Harry.
– A keresztneved?
– Vernon. Vernon Dudley vagyok.
– Nézd meg a listán, Scabior! – adta ki az utasítást Greyback, s
Harry hallotta, amint odébb lép, hogy Ront is megvizsgálja. –
Na és te ki vagy, vöröske?
– Stan Shunpike.
– Nyavalyát – mondta a Scabior nevű. – Ismerjük Stan
Shunpike-ot, volt dolgunk vele.
Újabb puffanás hallatszott.
– Bardy – nyögte Ron, s Harry kitalálta, hogy tele van a szája
vérrel. – Bardy Weadley bagyog.
– Egy Weasley? – recsegte Greyback. – Akkor nem vagy
sárvérű, csak vérárulók rokona. Na lássuk a kis szépségünket…

448
– Harry libabőrös lett a vérfarkas kéjes dörmögésétől.
– Nyugi, Greyback – szólt Scabior, miközben a társaik
gúnyosan röhögtek.
– Semmi baj, még nem harapok. Meglátjuk, hátha neki
gyorsabban eszébe jut a neve, mint Barnynak. Ki vagy, leányka?
– Penelope Clearwater – mutatkozott be Hermione rémült, de
őszintén csengő hangon.
– Vérminőséged?
– Félvér vagyok.
– Azt könnyen ellenőrizni tudjuk – dörmögte Scabior. – Viszont
mind a három úgy néz ki, mintha még roxfortos korú lenne.
– Begzögdügg – mondta Ron.
– Azt mondod, vöröske, megszöktetek az iskolából?
Kempingezni jobb, mint tanulni? És csak úgy viccből
kimondtátok a Sötét Nagyúr nevét?
– Deb vidzből – rázta a fejét Ron. – Véledledül.
– Véletlenül? – Újra felharsant a gúnyos röhögés.
– Tudod, kik használják a Sötét Nagyúr nevét, Weasley? –
morogta Greyback. – Azok, akik a Főnix Rendjében vannak.
Ismered őket?
– Deb.
– Olyan emberek, akik nem tisztelik a Sötét Nagyurat. Ezért a
nevet tabuvá tették. Pár rendtagot már sikerült elkapnunk ezzel a
trükkel. Na majd meglátjuk… Kössétek hozzá őket a másik
kettőhöz!
Valaki a hajánál fogva talpra rángatta, vonszolni kezdte, majd
pár lépéssel odébb ülő helyzetbe lökte Harryt. Ezután
összekötötték őt más emberekkel úgy, hogy háttal legyenek
egymásnak. Harry még mindig csak foltokat látott a dagadt
szemhéja közti résen át. Mikor a megkötözésüket végző ember
végre otthagyta őket, suttogva megszólította a többi foglyot:

449
– Van valakinél pálca?
– Nincs – hallotta kétfelől Ron és Hermione válaszát.
– Én tehetek róla, hogy elkaptak. Kimondtam a nevet, ne
haragudjatok…
– Harry?
Ez egy új, de ismerős hang volt; gazdája közvetlenül Harry háta
mögül ült, Hermione bal oldali szomszédjaként.
– Dean?
– Tényleg te vagy az! Te jó ég, ha rájönnek, kit kaptak el…!
Ezek fejvadászok, iskolakerülőket fogdosnak össze, hogy pénzt
kapjanak értük…
– Nem is rossz zsákmány egyetlen este – mondta Greyback.
Szöges bakancsok haladtak el Harry mellett, és ismét recsegés-
dobogás hallatszott a sátorból. – Egy sárvérű, egy szökött
kobold és három iskolakerülő. Megnézted már a nevüket a
listán, Scabior?
– Igen. Vernon Dudley nevű nem szerepel rajta.
– Ez érdekes – dörmögte Greyback. – Nagyon érdekes.
Lekuporodott Harry elé, aki dagadt szemhéja vékonyka résén át
csapzott, szürke szőrrel borított arcot és hegyes, barna fogakkal
teli szájat pillantott meg. A szája sarkait levedző sebek
csúfították el. Greybacknek most is ugyanolyan piszok-,
verejték- és vérszaga volt, mint fent a toronyban Dumbledore
halálakor.
– Szóval téged nem köröznek, Vernon… Vagy köröznek, de
más név alatt? Melyik házban voltál a Roxfortban?
– A Mardekárban – hazudta ösztönösen Harry.
– Mind azt hiszik, hogy ezt akarjuk hallani! – röhögött fel
Scabior a sötétben. – De egyik se tudja megmondani, hol van a
Mardekár klubhelyisége!
– Lent a pincében – felelte magabiztosan Harry. – A falon át

450
kell bemenni. Tele van koponyákkal meg ilyesmikkel, és a tó
alatt van, ezért zöld ott a fény.
Szavait rövid csend követte.
– Nocsak, úgy látszik, tényleg egy kis mardekáros akadt a
hálónkba – dörmögte Scabior. – Örülhetsz, Vernon, mert a
Mardekárban nemigen vannak sárvérűek. Ki az apád?
– A minisztériumban dolgozik – hazudta Harry. Tudta, hogy
minimális utánanézéssel le lehet leplezni a meséjét, de hát
amúgy is csak addig tartott a játék, amíg az arca vissza nem
nyeri eredeti állapotát. – A Mágikus Balesetek és Katasztrófák
Főosztályán.
– Te Greyback, ha az emlékezetem nem csal – jegyezte meg
Scabior –, ott tényleg dolgozik egy Dudley.
Harry lélegezni is alig mert; lehetséges volna, hogy a szerencse,
a puszta szerencse ki tudja húzni őket ebből a slamasztikából?
– Nocsak – morogta Greyback. Durva hangjából Harry szikrányi
elbizonytalanodást vélt kihallani: tudta, hogy Greyback most
azon morfondírozik, mi van, ha tényleg egy minisztériumi
tisztviselő fiát kötözte meg. Harry szíve vadul püfölte a bordái
közé vágó kötelet; azon se lepődött volna meg, ha ezt Greyback
is látja. – Ha igazat beszélsz, rondaság, akkor nyugodtan
eljöhetsz velünk a minisztériumba. Az apád, gondolom, meg fog
jutalmazni minket, amiért visszaviszünk neki.
Harrynek kiszáradt a szája.
– De ha elengednének minket…
– Hé! – kiáltott ki valaki a sátorból. Ezt nézd meg, Greyback!
Egy sötét alak csörtetett feléjük, majd hosszú, ezüstös tárgy
csillant meg a pálcák fényében. Megtalálták Griffendél kardját.
– Naaaagyon szép. – Greyback átvette társától a kardot. – De
még milyen szép! Koboldmunkának nézem. Hogy került
hozzátok ilyesmi?

451
– Az apámé – hazudta Harry, s fohászkodott, hogy Greyback a
sötétben ne lássa meg a penge tövébe vésett nevet. – Tűzifát
vágni hoztuk el otthonról…
– Egy pillanat, Greyback! Ezt nézd meg, itt, a Prófétában!
Miközben Scabior ezt kiáltotta, iszonyatos fájdalom hasított
Harry máskor villám alakú, most homlokával együtt eltorzult
sebhelyébe. Az idegen szemmel e percben tisztábban látott, mint
a sajátjával. Feltűnt előtte egy magas épület, egy ijesztő,
koromfeketén tornyosuló erődítmény. Újra borotvaélesen
érzékelte Voldemort tudatát: higgadt eufória, és céltudatosság
töltötte el a Sötét Nagyurat, miközben a gigantikus épület felé
siklott…
Közel van… közel van…
Harry minden erejét összeszedve lezárta agyát Voldemort
gondolatai előtt, visszarángatta magát a valóságba: újra ott ült a
sötétben Ronhoz, Hermionéhoz, Deanhez és Ampókhoz
kötözve, és hallgatta Greyback meg Scabior beszédét.
– Hermione Granger – mondta épp Scabior –, a sárvérű, aki
együtt bujkál Harry Potterrel.
Harrynek izzott a sebhelye, de tartotta magát, nem csúszott
vissza Voldemort tudatába. Greyback bakancsa megcsikordult:
leguggolt Hermione elé.
– Tudod-e, kicsi lány, hogy nagyon hasonlítasz erre a képre?
– Nem! Nem én vagyok az!
Hermione rémült cincogása felért egy beismerő vallomással.
– Aki együtt bujkál Harry Potterrel – ismételte csendesen
Greyback.
Csend lett. A villám alakú sebhely égett, de Harry erejét
megfeszítve küzdött Voldemort gondolatainak vonzása ellen;
sose volt még ennyire fontos, hogy öntudatánál maradjon.
– Így már kicsit más a helyzet, nem igaz? – suttogta Greyback.

452
Senki nem szólalt meg. Harry érezte Hermione karjának
remegését, és szinte maga előtt látta a fejvadászok kémlelő
tekintetét. Greyback felállt, tett két lépést, aztán megint
leguggolt Harry elé, hogy alaposabban megszemlélje eltorzult
arcát.
– Mi ez a homlokodon, Vernon? – kérdezte szinte suttogva.
Harrynek megcsapta az orrát az undok lehelet, és érezte, hogy
egy ujj homloka megfeszült bőrére tapad.
– Ne érjen hozzá! – ordított fel. Nem tudta türtőztetni magát:
úgy érezte, menten öklendezni kezd a fájdalomtól.
– Úgy tudtam, szemüveges vagy, Potter – susogta Greyback.
– Találtam egy szemüveget! – rikkantotta a háttérben álldogáló
egyik fejvadász. – Ott volt a sátorban! Várj, Greyback, hozom!
Néhány másodperc múlva Harry újra az orrán érezte
szemüvegét. A fejvadászok most köré gyűltek, és bámulták őt.
– Ő az! – recsegte Greyback. – Elkaptuk Pottert!
A banda minden tagja több lépést hátrált – megrökönyödtek a
hihetetlen fogástól. Harrynek még mindig nagy erőfeszítésébe
került saját, szétrobbanással fenyegető fejében maradnia, és
képtelen volt válaszolni Greybacknek. Látomástöredékek
bukkantak felszínre az agyában…
…a fekete erőd magas falai körül siklik…
Nem, ő Harry, a lefegyverzett, megkötözött Harry, aki
életveszélyben van…
…felnéz a magasba, a legfelső ablak, a legmagasabb torony
felé…
Ő Harry, és ezek az emberek körülötte az ő sorsát tárgyalják
meg…
…repülni kell…
– …a minisztériumba?
– Pokolba a minisztériummal! – horkant fel Greyback. – Csak

453
elzavarnának minket, hogy az övék legyen a dicsőség! Azt
mondom, vigyük egyenesen Tudjukkihez.
– Idehívod őt? Ide? – kérdezte borzadó hangon Scabior.
– Nem – morogta Greyback. – Nekem nincs… Azt hallottam,
Malfoyék háza a bázis, azt használja. Oda visszük a kölyköt.
Harry sejtette, miért nem hívja Greyback Voldemortot. Mikor
szükség van a szolgálataira, megengedik neki, hogy a halálfalók
talárjában járjon, de a Sötét Jegyet csak a hívek legszűkebb köre
viselheti: abban a kitüntetésben Greyback nem részesült.
Harry sebhelye újra fellángolt…
…és felemelkedik az éjszakában, felszáll a torony tetejére, a
legfelső ablakhoz…
– …egészen biztos, ugye, Greyback? Mert ha tévedünk, akkor
végünk van.
– Ki itt a vezér? – bődült fel a vérfarkas, már csak azért is, hogy
megerősítse veszélybe került tekintélyét. – Ez Potter, ha
mondom, és ő meg a pálcája kétszázezer galleont ér! De ha
nincs merszetek velem jönni, annál jobb, akkor az egész az
enyém lesz, és ha szerencsém van, ráadásnak megkapom a lányt
is!
…az ablak szűk rés csupán a fekete falon, nem fér be rajta egy
ember… csontvázszerű alak fekszik odabent összegömbölyödve
egy pokróc alatt… halott vagy alszik…?
– Jól van – mondta Scabior. – Jól van, benne vagyunk! És mi
lesz a többivel, velük mit csinálunk?
– Vigyük azokat is. Van két sárvérűnk, az is tíz galleon. Add
csak azt a kardot! Ha igazi rubintok vannak rajta, egy kisebb
vagyont ér.
A foglyokat talpra rángatták. Harry hallotta Hermione rémült
zihálását.
– Kapd el, és jó erősen fogd! Én viszem Pottert! – vezényelt

454
Greyback, azzal belemarkolt Harry hajába. Harry a fejbőrén
érezte a hosszú sárga körmöket. – Háromra! Egy… kettő…
három!
A fejvadászok dehoppanáltak, magukkal rántva foglyaikat.
Harry vergődni kezdett, próbált kiszabadulni Greyback
markából, de nem volt esélye: Ron és Hermione kétfelől
nekipréselődtek, nem tudott kiválni a csoportból, s miközben a
fekete űr a mellkasát szorította, a sebhelye is egyre jobban fájt…
…kígyóként besiklik az ablakrésen, és puhán, akár a pára,
leereszkedik a cella padlójára…
A dűlőútra huppanva az összekötözött foglyok jókorát löktek
egymáson. Harry feldagadt szeme a szokásosnál lassabban
alkalmazkodott az új fényviszonyokhoz, de végül kirajzolódott
előtte egy kétszárnyú kovácsoltvas kapu s azon túl egy hosszú
felhajtóút. Leheletnyi megkönnyebbülést érzett. A legrosszabb
még nem következett be: Voldemort nem volt ott. Harry tudta,
hol tartózkodik, hisz még mindig küzdött a vízió ellen. A Sötét
Nagyúr egy különös, erődítményszerű épületben volt, egy
torony legfelső emeletén. Hogy mennyi idő alatt ér oda, mikor
majd megtudja, hogy Harry Pottert elfogták, az más kérdés…
Az egyik fejvadász odacsörtetett a kapuhoz, és megrázta.
– Hogy jutunk be itt? Ez zárva van, Greyback, nem tudom… A
mindenségit!
A fejvadász elrántotta a kezét ijedtében. A kapu vasrúdjai
elhajoltak, meggörbültek, csavart díszeik kitekeredtek, s
kialakult belőlük egy rémisztő arc, amely fémesen zengő
hangon megszólalt:
– Mit kívántok?
– Elhoztuk Pottert! – harsogta nagy büszkén Greyback. –
Foglyul ejtettük Harry Pottert!
A kapu nyomban kitárult.

455
– Gyerünk! – intett az embereinek a vérfarkas. A foglyokat
belökdösték a kapun, és végigterelték a felhajtón a lépteik zaját
elnyelő magas sövények között. Harry kísértetszerű fehér alakra
lett figyelmes a magasban: egy albínó páva nézett le rájuk.
Elbotlott, Greybacknek kellett talpra rángatnia őt. Oldalazva
tántorgott tovább, háttal a négy másik fogolyhoz kötözve.
Behunyta dagadt szemét, s egy percre engedte, hogy erőt vegyen
rajta a sebhelyét mardosó fájdalom: tudni akarta, mit csinál
Voldemort, tud-e már róla, hogy elfogták őt…
…az aszott alak megmozdult a pokróc alatt. Fektében felé
fordította halálfej-arcát, és ránézett… Aztán felült, nagy, mélyen
ülő szemét rámeresztette, és elmosolyodott. Csak mutatóban volt
egy-két foga…
– Hát eljöttél. Sejtettem, hogy egyszer… meglátogatsz. De hiába
utaztál ennyit. Sose volt nálam.
– Hazudsz!
Voldemort haragja fellángolt, a sebhelyet szakadásig feszítette a
fájdalom; Harry visszarántotta tudatát a saját testéhez, s
igyekezett ott is tartani – a foglyokat most murvával felszórt
úton vonszolták.
Egyszerre fény ömlött az egész társaságra.
– Mit akarnak? – kérdezte egy barátságtalan női hang.
– A Sötét Nagyúrhoz jöttünk! – recsegte Greyback.
– Kik maguk?
– De hiszen ismer! – bosszankodott a vérfarkas. – Fenrir
Greyback vagyok! Elfogtuk Harry Pottert!
Greyback elkapta Harryt, és húzni kezdte, hogy a fény felé
fordítsa, oldalazó araszolásra kényszerítve a többi foglyot is.
– Püffedt a képe, de ő az! – bizonygatta Scabior. – Ha jobban
megnézi, asszonyom, ott a sebhely a homlokán. Meg aztán itt ez
a lány is, látja? Ő az a sárvérű, aki együtt bujkált Potterrel.

456
Biztos, hogy ő az, asszonyom, és megvan a pálcája is! Itt van ni,
lássa?
Harry látta, hogy Narcissa Malfoy az ő feldagadt arcát kémleli.
Scabior megmutatta neki a kökénypálcát. A boszorkány felvonta
a szemöldökét.
– Hozzák be őket!
Harryt és társait taszigálva-rugdosva felterelték egy széles
kőlépcsőn, s a foglyok hamarosan egy portrékkal teli előtérben
találták magukat.
– Jöjjenek utánam! – Narcissa mutatta az utat az előtéren át. – A
fiam, Draco itthon van a húsvéti szünetre. Ha tényleg Harry
Potter az, ő felismeri.
A szalon kápráztatóan fényes volt a kinti sötétség után, s Harry
összeszűkült szemmel is érzékelte a helyiség tekintélyes
méreteit. A mennyezetről kristálycsillár lógott alá, a
mályvaszínű falakat itt is portrék díszítették. Mikor a
fejvadászok betaszigálták foglyaikat az ajtón, két alak
emelkedett fel a díszes márványkandalló előtti székekről.
– Mi történt?
Lucius Malfoy rémisztően ismerős, vontatott hangja hatolt
Harry fülébe. Most már valóban fojtogatni kezdte őt a pánik:
nem látott kiutat, s bár változatlanul izzott a sebhelye, félelme
segített neki kizárni a fejéből Voldemort gondolatait.
– Azt állítják, elfogták Pottert – csendült Narcissa hűvös hangja.
– Gyere ide, Draco!
Harry nem mert egyenesen ránézni Dracóra, csak a szeme
sarkából pillantott felé: elmosódva látta a karosszék mögül
kilépő, nálánál valamivel magasabb alakot, a tejfölszőke hajat és
a sápadt, hegyes arcot.
Greyback megint odébbrángatta az egymáshoz kötözött
foglyokat, hogy a csillár fénye Harryre essen.

457
– Na mondjad, fiú! ő az? – recsegte.
Harry szemben találta magát a kandalló fölötti nagy, cikornyás
keretű tükörrel. Most először látta önmagát azóta, hogy eljöttek
a Grimmauld térről.
Az arca hatalmas, torz, fényes rózsaszínű labdává vált Hermione
ártásától. Fekete haja a vállára lógott, és az állkapcsát sötét
árnyék körítette. Ha nem tudta volna, hogy önmagát látja, az
első gondolata biztosan az lett volna, hogy valaki más használja
a szemüvegét. Úgy döntött, nem szólal meg, nehogy a hangja
elárulja, s a biztonság kedvéért továbbra is kerülte a közeledő
Draco pillantását.
– Nos, Draco? – Lucius Malfoy hangjában mohó izgalom
csengett. – Ő az? Harry Potter?
– Nem tudom… nem biztos. – Draco tisztes távolságot tartott
Greybacktől, s úgy tűnt, épp oly kevéssé akaródzik neki Harryre
nézni, mint Harrynek őrá.
– Nézd meg jobban! Közelebbről!
Harry sose hallotta még ilyen felajzottnak Lucius Malfoyt.
– Draco, ha mi adjuk át neki Pottert, a Sötét Nagyúr mindent
megbocsá…
– Azért csak tartsuk észben, hogy ki fogta el őt, Mr Malfoy! –
szólt közbe fenyegetően Greyback.
– Hát persze, hát persze! – vágta rá türelmetlenül Lucius, s ő
maga is odalépett Harryhez. Olyan közel ment hozzá, hogy
Harry dagadt szemhéja közt is élesen látta a máskor oly
kifejezéstelen, fakó arcot. Maszkszerűvé püffedt ábrázatával
hirtelen úgy érezte magát, mintha egy ketrecből kukucskálna ki,
a rácsok között.
– Mit csináltak vele? – vonta kérdőre Greybacket Lucius. –
Mitől van ilyen állapotban?
– Már így találtuk.

458
– Csalánártásnak nézem – dörmögte Lucius, s szürke szeme
fürkészni kezdte Harry homlokát.
– Látok valamit – suttogta. – Lehet, hogy a sebhely az, csak
megnyúlt a bőrrel együtt… Gyere csak, Draco, nézd meg te is!
Mit gondolsz?
Harry most Draco ábrázatát is megpillantotta Luciusé mellett.
Apa és fia döbbenetesen hasonlítottak egymásra, jóllehet míg az
előbbi arcáról sütött az izgalom, az utóbbié vonakodást, sőt,
félelmet tükrözött.
– Nem tudom – morogta Draco, és elindult, hogy csatlakozzon a
kandalló előtt álló anyjához.
– Biztosnak kell lennünk a dolgunkban – szólt oda Narcissa
hideg, csengő hangon a férjének. – Csak akkor hívhatjuk a Sötét
Nagyurat, ha kétséget kizáróan Potter az… Azt mondják, ez az
övé – Narcissa a kökénypálcát vizsgálgatta –, de nem illik rá
Ollivander leírása… ha ez tévedés, és mi ok nélkül szólítjuk a
Sötét Nagyurat… Emlékezz, milyen sorsra jutott Rovel és
Dolohov.
– Na és a sárvérű? – horkant fel Greyback. Harry kis híján
elesett, mert a fejvadászok most megint rántottak egyet a
foglyok csoportján, hogy Hermione kerüljön a fénybe.
– Várjunk csak! – emelte fel a hangját Narcissa. – Igen… igen,
ő az, ő volt ott Potterrel Madam Malkinnál! Láttam a képét a
Prófétában! Nézd meg, Draco, ő a Granger-lány, igaz?
– Lehet… igen.
– Akkor ez meg a Weasley-kölyök! – kiáltott fel Lucius, miután
a foglyok csoportját megkerülve Ron elé lépett. – Ők azok,
bizony, Potter cimborái! Nézd meg, Draco, ugye, ez Arthur
Weasley fia, mi is a neve…
Draco rá se nézett Ronra, úgy felelt.
– Igen… Lehet, hogy ő az.

459
Harry háta mögött kinyílt a szalon ajtaja, és felcsendült egy női
hang, melynek hallatán Harry félelme meghatványozódott.
– Mi van itt? Mi történt, Cissy?
Bellatrix Lestrange lassan megkerülte a foglyok csoportját, de
mielőtt Harry elé ért volna, megállt, és megvető tekintettel
Hermionéra nézett.
– Nocsak… – szólt halkan. – Ez nem az a sárvérű lány? Az a
Granger?
– De igen, ő az! Granger! – kapott a szaván Lucius. – És ha
igaz, az ott mellette Potter! Potter és a barátai, végre elkaptuk
őket!
– Potter!? – rikoltotta Bellatrix. Hátrált egy lépést, hogy
végigmérhesse Harryt. – Ez biztos? Azonnal értesítenünk kell a
Sötét Nagyurat!
Egy rántással felhúzta talárja ujját. Fedetlenné vált alkarján ott
sötétlett a Jegy, és Harry tudta, hogy Bellatrix most meg fogja
érinteni, elküldi a jelzést hőn szeretett urának…
– Én készültem hívni őt! – csattant fel Lucius, azzal elkapta
Bellatrix csuklóját, hogy az ne érhessen a Jegyhez. – Én hívom
őt, Bella! Az én házamba hozták Pottert, és ez feljogosít rá,
hogy…
– Feljogosít!? – rikácsolta Bellatrix, s megpróbálta kicsavarni
karját a férfi markából. – Ott vannak a jogaid, ahol a pálcád!!
Mit merészelsz!? Vedd le rólam a kezed, Lucius!
– Semmi közöd ehhez az ügyhöz, nem te fogtad el a fiút…
– Már megbocsásson, Mr Malfoy – szólt közbe Greyback –, de
Pottert mi fogtuk el, nekünk jár az arany…
– Arany! – kacagott fel Bellatrix, s miközben tovább viaskodott
sógorával, szabad keze eltűnt a pálcáját rejtő zsebében. – Légy
boldog az aranyaddal, mocskos dögevő, kell is nekem az arany!
Százszor többet ér a dicsőség, hogy…

460
Bellatrix felhagyott a viaskodással, és rámeresztette a szemét
valamire, amit Harry nem láthatott. Lucius diadalmasan ellökte
magától a kezét, és felrántotta saját talárja ujját…
– Ne!!! – sikoltotta Bellatrix. – Ne nyúlj hozzá, végünk van, ha
a Nagyúr most idejön!
Lucius mutatóujja megállt a Jegy fölött. Bellatrix nekilódult, és
kisietett Harry látóköréből.
– Mi ez? – hallotta a kérdését Harry.
– Egy kard – felelte valaki, nyilván az egyik fejvadász.
– Add ide!
– Ez nem a magáé, hölgyem. Az enyém, én találtam.
Vörös villanással kísért durranás következett, s ebből Harry
kitalálta, hogy a fejvadász kapott egy kábító átkot. Társai
haragosan felhorkantak; Scabior pálcát rántott.
– Fékezd magad, némber!
– Stupor! – rikoltotta Bellatrix. – Stupor!
Harry tudta, hogy a fejvadászoknak számbeli fölényük ellenére
esélyük sincs a veszedelmesen ügyes és gátlástalan
boszorkánnyal szemben. Mind ájultan roskadtak a padlóra,
kivéve Greybacket, aki egy kényszerítő bűbájtól sújtva széttárta
karját és térdre rogyott. Harry a szeme sarkából látta, hogy a
viaszfehér arcú Bellatrix Griffendél kardját markolva a
vérfarkas fölé hajol.
– Hol szereztétek ezt a kardot? – sziszegte a boszorkány,
miközben kihúzta a pálcát Greyback bénult ujjai közül.
– Arcátlan némber! – A vérfarkas meredten bámult felfelé, s
mivel egyedül a száját tudta mozgatni, tehetetlen dühében
kivicsorította hegyes fogait. – Eressz el!
– Hol találtátok ezt a kardot? – ismételte meg a kérdést
Bellatrix, és Greyback arca elé tartotta a fegyvert. – Ennek a
Gringottsban lenne a helye, az én széfemben, ahova Piton

461
küldte!
– A sátrukban volt – morogta Greyback. – Eressz el, ha
mondom!
Bellatrix legyintett a pálcájával, s a vérfarkas talpra szökkent.
Nem mert közelíteni a boszorkányhoz, inkább besompolygott
egy karosszék mögé, s annak a támláján próbálgatta mocskos
görbe körmeit.
– Draco, vidd ki ezt a söpredéket! – szólt Bellatrix az ájult
férfiakra bökve. – Ha nincs merszed végezni velük, hagyd őket
az udvaron, a többit elintézem.
– Ne merj így beszélni Dracóv… – fortyant fel Narcissa, de
Bellatrix letorkolta:
– Hallgass! El se tudod képzelni, milyen súlyos a helyzet!
Nagyon nagy bajban vagyunk, Cissy!
Bellatrix néhány másodpercig csak állt, és nézte a rubintköves
markolatú kardot. Azután a néma foglyokra emelte pillantását.
– Ha ez tényleg Potter, nem eshet bántódása – motyogta, inkább
csak magának. – A Nagyúr maga akar végezni vele… de ha ezt
meglátja… előbb meg kell tudnom…
Hirtelen ismét nővéréhez fordult.
– A foglyokat le kell vinni a pincébe, amíg kigondolom, hogy
mitévők legyünk.
– Ez az én házam, Bella, nem parancsolgathatsz az…
– Csináld, amit mondok! Fogalmad sincs, mekkora veszélyben
vagyunk! – rikácsolta tébolyult arccal Bellatrix; pálcája
hegyéből vékony sugárban folyékony tűz csordult ki, lyukat
égetve a szőnyegbe.
Narcissa egy pillanatig habozott, aztán a vérfarkashoz fordult:
– Vigye le a foglyokat a pincébe, Greyback!
– Várj! – vakkantotta Bellatrix. – Ne mindet… A sárvérű itt
marad.

462
Greyback kéjesen morgott.
– Ne! – kiáltott fel kétségbeesetten Ron. – Itt vagyok én, engem
tartson itt!
Bellatrix pofonütötte; a csattanás visszhangot vert a tágas
szobában.
– Ha belepusztul a vallatásba, te lehetsz a következő – sziszegte
a boszorkány. – A vérárulók nem érdemelnek jobbat a
sárvérűeknél. A pincébe velük, Greyback! Jól be legyenek
zárva, de ne essen bajuk – egyelőre.
Bellatrix visszadobta Greybacknek a pálcáját, majd elővett a
talárja alól egy rövid pengéjű ezüstkést, és elvágta vele
Hermione kötelét. Amíg ő a lányt a hajánál fogva a szoba
közepére rángatta, Greyback pálcáját mágikus ösztöke gyanánt
használva egy oldalajtó felé, majd azon keresztül egy sötét
átjáróba terelte a többi foglyot.
– Reméljük, kapok egy falatot a kicsikéből, ha a boszorkány
végzett vele – dörmögte sóvár hangon, miközben a pálcájából
áradó láthatatlan erő segítségével tovább taszigálta a kis
csapatot a folyosón. – Mit gondolsz, vöröske, kapok belőle
kóstolót?
Harry érezte, hogy a mellette lépkedő Ront remegés járja át.
Immár egy meredek lépcsőn botladoztak lefelé, ami így,
csokorba kötözve életveszélyes mutatvány volt: ha egyikük
megcsúszik és magával rántja a többit, mind a nyakukat szegik.
A lépcső alján súlyos ajtó zárta el az utat. Greyback pálcája egy
koppintásával kinyitotta, és belökte rajta a foglyokat egy
koromsötét, dohszagú helyiségbe. Még el se halt a becsapódó
ajtó visszhangzó dörrenése, mikor vérfagyasztó, elnyújtott
sikoly szűrődött le a mennyezeten keresztül.
– Hermione! – üvöltött fel Ron, és egyidejűleg olyan vad
vergődésbe kezdett, hogy Harry kis híján egyensúlyát veszítette.

463
– Hermione!
– Hallgass! – szólt rá keményen Harry. – Fogd be a szád, Ron,
ki kell találnunk, hogyan…
– Hermione! Hermione!
– Ne ordibálj, inkább gondolkodjunk… Valahogy meg kell
szabadulnunk ezektől a kötelektől…
– Harry? – suttogta valaki a sötétben. – Ron? Ti vagytok azok?
Ron elhallgatott. Halk zaj hallatszott, s Harry egy árnyékot látott
feléjük mozdulni.
– Harry? Ron?
– Luna?
– Igen, én vagyok az! Jaj, pedig úgy drukkoltam, hogy ne
kapjanak el titeket!
– Le tudod szedni a köteleinket, Luna?
– Persze, igen, azt hiszem… van egy görbe szögünk, néha jól
szokott jönni… egy pillanat…
Hermione megint sikoltott odafent, Bellatrix pedig kiabált
valamit, de hogy mit, azt nem értették, mert elnyomta Ron
óbégatása.
– Ollivander úr… – hallotta Luna hangját Harry. – Magánál van
a szög? Húzódjon odébb egy kicsit… úgy emlékszem, utoljára a
vizeskancsó mellett volt…
Luna másodpercek múltán újra ott volt mellettük.
– Maradjatok nyugton – mondta.
A kötél meg-megfeszült, Harry ebből érezte, hogy a lány
nekilátott a csomók lazítgatásának. A mennyezeten át Bellatrix
hangja szűrődött le:
– Még egyszer kérdezlek: hogy került hozzátok ez a kard?
Honnan loptátok?
– Találtuk… találtuk… Neee…! – Hermione újra sikoltott; Ron
pedig az előbbinél is hevesebben kezdte rángatni a köteleket, s

464
Harry érezte, hogy a rozsdás szög megkarmolja a csuklóját.
– Kérlek szépen, Ron, maradj nyugton! – suttogta Luna. – Nem
könnyű ezt így vakon…
– Nyúlj a zsebembe! – zihálta Ron. – Van benne egy önoltó, tele
fénnyel!
Pár másodperccel később kattant az önoltó, és kiszabadultak a
sátor lámpáiból beszippantott fénygömbök: mivel nem találták
eredeti forrásaikat, megálltak a mennyezet alatt, s apró
napokként lebegve megvilágították a föld alatti helyiséget.
Harry most már látta Lunát, fehér arcát és nagy, kerek szemét, a
sarokban pedig megpillantotta Ollivander, a pálcakészítő
magzatpózba gömbölyödött, mozdulatlan alakját. Nyakát
kitekerve vetett egy pillantást fogolytársaira is: Deanre és
Ampókra, a koboldra. Utóbbi láthatólag félájult volt, s csak a
szoros kötelek tartották talpon.
– Köszönöm, Ron, így sokkal könnyebb – mondta Luna,
miközben újra nekilátott a csomók bontogatásának. – Szia
Dean!
Odafent ismét felzendült Bellatrix hangja:
– Hazudsz, mocskos sárvérű, tudom, hogy hazudsz! Betörtetek a
gringottsi széfembe! Valld be, hogy így volt! Ismerd be!
Újabb iszonyatos sikoly…
– Hermioneee…!
– Mit hoztatok még el? Mi van még nálatok? Mondd meg, vagy
esküszöm, beléd döföm ezt a kést!
– Kész!
Harry érezte, hogy lehull a kötél; csuklóit dörzsölve megfordult,
és körülnézett. Ron az alacsony mennyezetet bámulva csörtetett
körbe a helyiségben – nyilván valamiféle csapóajtót keresett. A
vérfoltokkal és zúzódásokkal borított arcú Dean köszönetfélét
motyogott Lunának; remegett minden tagja, de talpon maradt –

465
ellenben Ampók, akinek sötét arcát brutális ütések hurkásra
duzzadt nyomai szabdalták, kábán a kőpadlóra roskadt.
Ron most pálca nélküli dehoppanálással próbálkozott.
– Nem lehet kijutni – mondta neki Luna, részvevő arccal
figyelve sikertelen kísérleteit. – A pince maximálisan
szökésbiztos. Eleinte én is próbálkoztam. Ollivander úr van itt
legrégebben, és ő is már mindent megpróbált.
Hermione újra sikoltott, s Harry úgy érezte, mintha őt magát
kínoznák; a sebhelyébe hasító fájdalomra ügyet sem vetve ő is
nekiindult körbe a pincében. Kétségbeesetten tapogatta a falat,
bár fogalma sem volt, mit keres, és valahol tudta, hogy
hiábavaló, amit csinál.
– Mit hoztatok még el? Válaszolj! Crucio!
Hermione sikolyai visszhangoztak a szalonban; Ron már-már
zokogott, úgy csapkodta öklével a falat, Harry pedig a
tehetetlenség elől menekülve lekapta nyakából a Hagrid-féle
erszényt, előkotorta belőle Dumbledore cikeszét, és megrázta,
bár maga sem tudta, mit vár tőle – nem is történt semmi;
meglengette kettétört főnixpálcája darabjait, de azok egy árva
szikrát sem hullattak – közben a tükördarab csillogva a padlóra
hullott, és Harry ragyogó kékséget pillantott meg benne…
A tükörcserépből Dumbledore szeme nézett rá.
– Segítsen rajtunk! – kiáltotta őrjöngő kétségbeeséssel. – A
Malfoy ház pincéjében vagyunk, mentsen meg minket!
A szem pillantott egyet és eltűnt.
Harry nem tudta, tényleg látta-e, vagy csak képzelődött. Erre-
arra billegette a tükörcserepet, de nem látott benne mást, csak
börtönük falait és mennyezetét. Közben odafent Hermione az
addiginál is iszonyatosabban sikoltozott, s Ron tehetetlen
fájdalmában a nevét bömbölte.
– Hogy jutottatok be a széfembe? – hallatszott Bellatrix

466
rikácsolása. – A mocskos kis kobold vitt be titeket? Az, amelyik
lent van a pincében?
– Vele csak ma este találkoztunk! – zokogta Hermione. – Nem
voltunk a Gringottsban… Ez nem az igazi kard, csak egy
másolat, hamisítvány!
– Másolat? – rikoltotta Bellatrix. – Higgyem is el, mi?
– Ezt könnyen ellenőrizhetjük! – zendült Lucius hangja. – Hozd
fel a koboldot, Draco, az meg tudja mondani nekünk, hogy ez az
eredeti kard-e!
Harry a padlón kuporgó Ampókhoz ugrott.
– Ampók – súgta a kobold hegyes fülébe –, azt kell mondania
nekik, hogy a kard hamisítvány, nem tudhatják meg, hogy az
igazi… könyörgök, Ampók…
Szapora léptek kopogtak a lépcsőn, majd Draco remegő hangja
szűrődött be az ajtón:
– A hátsó falhoz mindenki! Aki trükközni próbál, azt megölöm!
A foglyok engedelmeskedtek. Mikor kattant a zár, Ron
visszaszippantotta az önoltóba a fénygömböket, s a pincében
újra sötét lett. Az ajtó kitárult, és belépett rajta Malfoy. Pálcáját
előreszegezte, sápadt arca elszántságot tükrözött. Habozás
nélkül megragadta a kobold karját, és már hátrált is vele kifelé.
Nemsokára dörrenve becsapódott az ajtó, s egyidejűleg hangos
pukkanás hallatszott a pincében.
Ron kattintott az önoltóval. A három kis nap kiröppent a
zsebéből, s fényük Dobbyra, a házimanóra esett, aki egy
másodperce hoppanált a pincében.
– Dob…!
Harry rácsapott Ron karjára, hogy elhallgattassa. Ron rémülten
összeszorította a száját. Léptek szelték át a mennyezetet: Draco
Bellatrixhoz kísérte Ampókot.
Dobby a lábujjától a füle hegyéig remegett, s hatalmas

467
teniszlabda-szeme kerekre tágult: látszott, hogy bénító
félelemmel tölti el ez a hely, régi gazdáinak háza.
– Harry Potter – sipította a tőle megszokottnál is vékonyabb
hangon. – Dobby eljött, hogy megmentsen.
– De hát hogyan…?
Velőtrázó sikoly nyomta el Harry szavait: Hermionét megint
kínozni kezdték odafent. Harry gyorsan a lényegre tért.
– Tudsz dehoppanálni innen? – kérdezte Dobbytól, aki lebbenő
füllel bólintott.
– És magaddal tudsz vinni embereket?
Dobby erre is rábólintott.
– Jól van. Figyelj: fogd Lunát, Deant meg Ollivander urat, és
vidd őket… vidd őket…
– Bill és Fleur házába – javasolta Ron. – A Kagylólakba,
Rosslick határában.
A manó harmadszor is bólintott.
– Azután gyere vissza – fejezte be Harry. – Megkérhetlek erre,
Dobby?
– Természetesen, Harry Potter – suttogta a manó, azzal
odasietett a félájultan fekvő Ollivanderhez. Baljával megfogta a
pálcakészítő kezét, jobbját pedig Luna és Dean felé nyújtotta, de
azok nem mozdultak.
– Segíteni akarunk neked, Harry – suttogta Luna.
– Nem hagyhatunk itt téged – mondta Dean.
– Induljatok! Bill és Fleur házában találkozunk.
Miközben ezt mondta, még gyötrőbben felizzott a sebhelye, s ő
néhány másodpercig lenézett – immár nem a pálcakészítőre,
hanem egy másik emberre, aki éppúgy vénséges vén és
csontsovány volt, de megvetően nevetett.
– Ölj meg hát, Voldemort, nekem megváltás a halál! De hiába,
nem kapod meg, amire vágyol… túl sok mindent nem értesz…

468
Voldemort haragja fellángolt Harryben, de Hermione most újra
sikoltott, s ő kizárta agyából az idegen érzést, visszatért a
pincébe, saját jelenének borzalmai közé.
– Menjetek! – kérlelte Lunát és Deant. – Induljatok! Mi is
megyünk majd, csak induljatok már!
Azok ketten megfogták a manó kinyújtott ujjait. Újabb hangos
pukkanás hallatszott, és Dobby, Luna, Dean és Ollivander eltűnt
a pincéből.
– Mi volt ez? – kiáltotta odafent Lucius Malfoy. – Ti is
hallottátok? Mi volt ez a zaj a pincében?
Harry összenézett Ronnal.
– Draco… nem is, szólj Féregfarknak! Küldd le, hogy nézzen
utána!
Valaki kisietett a szalonból, azután csönd lett. Harry tudta, hogy
a fentiek fülelnek, várják az esetleges további zajokat lentről.
– Meg kell próbálnunk ártalmatlanná tenni őt – súgta oda
Ronnak. Nem volt más választásuk: ha kiderül, hogy három
fogoly eltűnt, végük van. Már hallották is a lépcsőn közeledő
lépteket. – Maradjanak a fények! – tette még hozzá, miután
nekivetették a hátukat a falnak az ajtó két oldalán.
– El az ajtótól! – hallatszott be Féregfark hangja. – Bemegyek.
Az ajtó kitárult. Féregfarknak egyetlen másodperce volt rá, hogy
belebámuljon a három miniatűr nap fényében úszó, látszólag
üres pincehelyiségbe, azután Harry és Ron rávetették magukat.
Ron két kézzel megragadta Féregfark pálcás karját, és felfelé
lökte; Harry a kis ember szájára tapasztotta tenyerét, hogy ne
kiálthasson. Néma tusakodás vette kezdetét: Féregfark pálcája
szikrákat szórt, s ezüstkeze Harry torkára feszült.
– Mi van odalent, Féregfark? – kiáltott le a szalonból Lucius
Malfoy.
– Semmi! – szólt vissza Ron, Féregfark sípoló hangjának

469
elfogadható utánzatát produkálva. – Minden rendben!
Harry alig kapott levegőt.
– Meg akarsz ölni? – hörögte a fojtogató fémujjakat feszegetve.
– Miután… megmentettem az életed? Az adósom vagy…
Féregfark!
Az ezüstujjak szorítása gyengült, s ez Harryt is váratlanul érte.
Egy rántással kiszabadította a nyakát, de a tenyerét nem vette le
Féregfark szájáról. A patkány-emberke apró, vizenyős szeme
elkerekedett a csodálkozástól és a rémülettől: akárcsak Harryt,
őt is meglepte, amit tett, a szikrányi, tudattalan könyörület, amit
elárult; most még elkeseredettebben küzdött, talán hogy
ellensúlyozza pillanatnyi gyengeségét.
– Erre most nincs szükséged – dörmögte Ron, azzal kicsavarta a
pálcát Féregfark jó kezéből.
A fegyverét vesztett, tehetetlen Pettigrew pupillája kitágult a
rettegéstől. Lekapta tekintetét Harry arcáról, és lefelé meredt: az
ezüstkézre, amely most az ő a torka felé indult meg
feltartóztathatatlanul.
– Ne…
Harry gondolkodás nélkül odakapott, és megpróbálta elrángatni
a műkezet, de hiába. A mágikus végtag, amit Voldemort
leggyávább szolgájának adományozott, most lefegyverzett,
haszontalanná vált gazdája ellen fordult; Pettigrew-nak azzal
kellett lakolnia megingásáért, szikrányi emberségéért, hogy
önkezétől pusztul el ellenfelei szeme láttára.
– Ne!
Ron elengedte Féregfark másik kezét, és immár Harryvel együtt
próbálta lefejteni a kis ember nyakáról a gyilkos fémujjakat.
Erőfeszítésük hasztalan volt: Pettigrew elkékült.
– Relaxo! – suttogta Ron az ezüstkézre szegezve a pálcát, de
nem történt semmi. Pettigrew térdre rogyott, és ugyanabban

470
másodpercben Hermione odafent szívbemarkoló sikolyt
hallatott. Féregfark arca lilára sötétült, szeme fennakadt, izmai
még egyszer összerándultak, majd végleg elernyedtek.
Harry és Ron összenéztek, aztán felpattantak Pettigrew holtteste
mellől, és már rohantak is fel a lépcsőn. A sötét folyosóra érve
lelassították lépteiket, és lábujjhegyen közelítették meg a
szalonba vezető, résnyire nyitva hagyott ajtót. Azon át
akadálytalanul ráláttak Bellatrixra, aki most Ampókot tartotta
sakkban. A kobold hosszú ujjai között forgatta Griffendél
kardját. Hermione a boszorkány lábánál hevert a padlón, és alig
mozdult.
– Nos? – sziszegte Bellatrix. – Eredeti a kard?
Harry lélegzetét visszafojtva, sajgó sebhelye sürgetését leküzdve
várta a választ.
– Nem – felelte a kobold. – Ez egy hamisítvány.
– Biztos? – zihálta Bellatrix. – Egészen biztos?
– Igen.
Megkönnyebbülés terült szét a boszorkány arcán.
– Jól van – susogta, s egy hanyag pálcaintéssel újabb mély sebet
hasított Ampók arcába. A kobold üvöltve a lába elé roskadt.
Bellatrix félrerúgta.
– És most – szólt diadalittas hangon –, szólítjuk a Sötét
Nagyurat!
Azzal felhúzta talárját, és mutatóujját a Sötét Jegyre nyomta.
Abban a szempillantásban mintha felszakadt volna a régi seb
Harry homlokán. A hely, ahol állt, eltűnt; ő volt Voldemort, és a
csontvázzá aszott varázsló fogatlanul nevetett rá; a Sötét
Nagyurat dühítette a szólítás, amit érzett – figyelmeztette őket,
megmondta nekik, hogy csakis akkor merjék zavarni, ha
megtalálták Pottert. Ha mást akarnak, ha tévednek…
– Ölj már meg! – követelte az aggastyán. – Nem fogsz győzni,

471
nem győzhetsz! A pálca soha, soha nem lesz a tiéd…
Voldemort haragja minden gátat átszakított. Zöld fény töltötte
be a börtöncellát; a törékeny, vén test egy pillanatra
felemelkedett a kemény priccsről, majd élettelenül visszazuhant
rá. Voldemortban lávaként fortyogott a harag… Megkeserülik,
ha jó ok nélkül hívták haza őt…
– És azt hiszem – csendült Bellatrix hangja –, a sárvérűre sincs
szükségünk többé. Jó étvágyat, Greyback.
– Neeeeeeee!
Ron berontott a szalonba; Bellatrix megrökönyödve fordult felé,
de már lendült is a pálcája…
– Capitulatus! – bömbölte Ron a boszorkányra szegezve
Féregfark pálcáját. Bellatrix fegyvere a magasba röppent, és a
Ron nyomában érkező Harry markában landolt. Lucius,
Narcissa, Draco és Greyback egy emberként fordultak feléjük. –
Stupor! – kiáltotta Harry, s Lucius elterült a kandalló előtt.
Narcissa, Draco és Greyback pálcájából egy-egy fénycsík
röppent Harry felé, aki a földre vetette magát, és begördült egy
kanapé mögé.
– Állj, vagy meghal a lány!
Harry zihálva kilesett a kanapé mögül. Bellatrix felnyalábolva
tartotta a láthatólag ájult Hermionét, s a lány torkának szegezte
kis ezüstkését.
– Dobjátok el a pálcát – suttogta. – Dobjátok el, vagy
megvizsgáljuk, mennyire sáros a kis barátnőtök vére!
Ron dermedten markolta Féregfark pálcáját. Harry,
Bellatrixéval a kezében, felegyenesedett.
– Azt mondtam, eldobni a pálcát! – rikácsolta a boszorkány. Az
ezüstpenge hegyénél piros csöpp jelent meg Hermione nyakán.
– Jól van! – kiáltotta Harry, s a lába elé ejtette Bellatrix pálcáját.
Ron ugyanúgy tett Féregfarkéval. Mindketten a megadás pózába

472
emelték kezüket.
– Ez az! – vigyorgott a boszorkány. – Vedd fel a pálcákat,
Draco! A Sötét Nagyúr már közeledik, Harry Potter! Ütött az
órád!
Harry ezt amúgy is tudta: lángolt a sebhelye, s érezte, hogy
Voldemort a levegőt hasítja egy sötét és viharos tenger fölött.
Hamarosan elég közel ér ahhoz, hogy hoppanálhasson… Nincs
kiút, nincs menekvés.
– Most pedig, Cissy – folytatta lágy hangon Bellatrix, miután
Draco visszatért mellé a pálcákkal –, szépen megkötözzük a mi
kis hőseinket, hogy Greyback addig is sárvérű kisasszonnyal
foglalkozhasson. A ma esti teljesítményed után a Sötét Nagyúr
biztosan nem fogja sajnálni tőled a kicsikét, Greyback.
Bellatrix még be se fejezte utolsó mondatát, amikor különös
csikorgás hangzott fel a mennyezeten. Minden tekintet felfelé
ugrott. A következő pillanatban a kristálycsillár megremegett,
majd rövid nyikorgás után vészjósló csilingeléssel zuhanni
kezdett. Bellatrix, aki pontosan alatta állt, elengedte Hermionét,
és sikoltva félreugrott. A csillár láncok és kristályfüggők
robbanásszerű csörömpölése közepette ráesett Hermionéra és a
koboldra, akinek még mindig ott volt a kezében Griffendél
kardja. Villogó üvegcserepek röpködtek mindenfelé: Draco
vérző arca elé kapta a kezét, és összegörnyedt.
Ron már szaladt is, hogy kiszabadítsa Hermionét a csillár
maradványai alól. Harry se vesztegette az időt: egy karosszéket
átugorva Dracónál termett, kicsavarta a kezéből a három pálcát,
s ugyanazzal a lendülettel mindhármat Greybackre szegezte.
– Stupor!
A vérfarkast a levegőbe lökte a tripla átok: a plafonnak ütközött,
s onnan visszazuhant a padlóra.
Míg Narcissa azzal volt elfoglalva, hogy elmenekítse fiát,

473
Bellatrix suhogó hajjal talpra szökkent, s kezében megvillant a
kés. Narcissa pálcája ekkor az ajtó irányába lendült.
– Dobby! – sikoltotta a boszorkány, s váratlan kitörésétől még
Bellatrix is megdermedt. – Te voltál!? Te dobtad le a csillárt…?
A pöttöm manó besietett a szobába, s remegő ujját régi úrnőjére
szegezte.
– Nem bánthatjátok Harry Pottert! – sipította.
– Öld meg, Cissy! – rikácsolta Bellatrix, de ekkor átok durrant,
és Narcissa pálcája átrepült a szalon túlsó végébe.
– Mocskos kis majom! – üvöltötte Bellatrix. – Hogy merészelsz
megtámadni egy boszorkányt, hogy mersz gazdáid ellen
fordulni!?
– Dobbynak nincs gazdája! – hangzott a dacos válasz. – Dobby
szabad manó! Dobby azért jött, hogy megmentse Harry Pottert
és a barátait!
Harryt elvakította a homlokát szaggató iszonyatos fájdalom. A
kábító kín figyelmeztette rá, hogy másodperceik maradtak
csupán Voldemort érkezéséig.
– Ron, kapd el – és indulás! – kiáltotta. Közben odadobta
barátjának az egyik pálcát, azután lehajolt, és kihúzta Ampókot
a csillár alól. Vállára emelte a nyöszörgő koboldot, aki még
mindig szorongatta a kardot, majd elkapta Dobby kezét, és
megpördült álltó helyében.
Mielőtt elnyelte őket a sötétség, vetett még egy utolsó pillantást
a szalonbeli jelenetre: látta a kővé dermedt, falfehér Narcissát,
látta Dracót, látta a dehoppanáló Ron vörös haját, és látott egy
suhanó ezüstös foltot: Bellatrix kését, mely arrafelé röppent,
ahol ő éppen köddé vált…
Bill és Fleur háza… Kagylólak… Bill és Fleur háza…
Az ismeretlenbe dehoppanált; nem tehetett mást, mint hogy
ismételgette magában az úti cél nevét, és fohászkodott, hogy

474
ennyi elég legyen a sikerhez. A homlokát mardosta a fájdalom,
vállát a kobold súlya nyomta, hátának neki-nekiütközött az
ezüstkard pengéje. Dobby keze megrándult az ujjai között – arra
gondolt, talán rosszfelé mennek, és a manó át akarja venni az
irányítást. Megszorította a kis kezet, hogy jelezze
beleegyezését…
A következő pillanatban kemény talajnak ütköztek, és sós illatú
levegő hatolt a orrukba. Harry térdre esett. Elengedte Dobby
kezét, és óvatosan letette Ampókot.
– Hogy van? – kérdezte, mikor látta, hogy a kobold mozdulni
próbál, de csak nyöszörgést kapott válaszul.
Körülnézett a sötétben. A csillagos ég hatalmas búraként borult
a tájra. Kőhajításnyira tőle egy ház magasodott, s mintha valaki
vagy valami mozgott volna az épület mellett.
– Ez a Kagylólak, Dobby? – suttogta, harcra készen szorongatva
a Malfoyéktól magával hozott két pálcát. – Jó helyre jöttünk?
Dobby!
Hátrafordult. A manó fél méterre állt tőle.
– Dobby!
A manó megingott álltában. Nagy, fényes szemét csillagok
tükörképe pöttyözte. Tekintete Harryével együtt siklott a
mellkasa közepéből kiálló ezüst késmarkolatra.
– Dobby… ne… Segítség! – üvöltötte Harry a ház és az ott
mozgó alakok felé. – Segítség!
Nem tudta és nem is törődött vele, hogy varázslók vagy muglik,
barátok vagy ellenségek lakják-e a házat; nem érdekelte semmi
más, csak a Dobby ingén szétterjedő sötét folt és az, hogy a két
sovány karocska támaszért esdve kinyúlik felé. Elkapta Dobbyt,
és óvatosan az oldalára fektette a hideg fűben.
– Ne, Dobby, ne, ne halj meg, ne halj meg…
A manó tekintete rátalált az övére. Ajka belereszketett az

475
erőfeszítésbe, hogy szavakat formáljon.
– Harry… Potter…
Dobby testét egy utolsó, gyönge remegés járta át, és azzal vége
volt. Szemének két nagy, üveges gömbjét megfestették
fényükkel a csillagok, amelyeket nem láthatott többé.

476
Huszonnegyedik fejezet


A pálcakészítő


Mintha egy régi rémálomba sodródott volna: egy pillanatig újra
Dumbledore holtteste mellett térdelt a legmagasabb roxforti
torony lábánál. Pedig a valóságban egy kicsi, Bellatrix késétől
halálra sebzett test hevert előtte összegömbölyödve a fűben. –
Dobby… Dobby… – hallotta még mindig a saját hangját, pedig
tudta, hogy ahol a manó jár, onnan már nincs visszaút.
Kisvártatva, talán egy perc múltán, tudatosult benne, hogy jó
helyen hoppanáltak: míg ő a manó mellett térdelt, megjelent
mellette Bill, Fleur, Dean és Luna.
– Hermione? – szólalt meg. – Ő hol van?
– Ron bevitte a házba – felelte Bill. – Rendbe fog jönni.
Harry pillantása visszatért Dobbyra. Odanyúlt, kihúzta az éles
pengét a manó testéből. Aztán lerángatta magáról a kabátot, és
betakarta vele Dobbyt, gyengéden, mint egy alvó gyermeket.
A közelben sziklákat ostromolt a tenger. Harry elhallgatta a
zúgását; a többiek beszélgettek mellette, de olyan dolgokat
vitattak meg és döntöttek el, amelyekre most egyáltalán nem
tudott figyelni.. Dean bevitte a sebesült Ampókot a házba, s
Fleur is bement velük. Bill javasolt valamit a manó
eltemetésével kapcsolatban, Harry nem fogta fel, mit, de
rábólintott. Megint a kis testre függesztette tekintetét. Aztán
felizzott a sebhelye, és tudata egy részével, mintha megfordított
távcsőbe nézne, látta, amint Voldemort megbünteti a Malfoy
házban maradt embereket. Rettenetes volt a Sötét Nagyúr
haragja, de Harry fájdalma elnyomta, a távolba száműzte: olyan

477
vihar volt csupán, mely valahol messze, egy hatalmas, néma
óceánon túl tombol.
– Rendesen akarom csinálni. – Ez volt az első mondat, amit
Harry tiszta tudattal mondott ki. – Varázslat nélkül. Van a
házban egy ásó?
Néhány perc múlva munkához látott: nekiállt, hogy megássa a
sírgödröt a Bill mutatta helyen, a kert végében, a bokrok között.
Elszánt lendülettel dolgozott, jutalomnak érezte a fizikai
munkát, örömtelinek a mágiától mentes fáradozást, s minden
csepp verejtékét, minden vízhólyagját hálaáldozatul ajánlotta fel
a manónak, aki megmentette mindnyájuk életét.
Sajgott a sebhelye, de most ellenőrzése alatt tudta tartani a
fájdalmat: érezte, de elhatárolódott tőle. Rádöbbent, hogy végre
megtanult uralkodni az elméjén, sikerült kizárnia a fejéből
Voldemortot – elsajátította azt, amit Dumbledore Pitonnal akart
megtaníttatni neki. Annak idején, mikor Sirius elvesztésének
fájdalma járta át, Voldemort nem tudta megszállni az elméjét, s
most, hogy Dobbyt gyászolta, szintúgy zárva maradt agyának
kapuja a Nagyúr gondolatai előtt. A gyász tehát az, ami
elkergeti Voldemortot… bár Dumbledore tagadná ezt, s azt
mondaná: a szeretet…
Harry lankadatlanul ásott, mind mélyebbre és mélyebbre hatolt a
hideg, kemény földben; könnyek helyett verejtékcseppeket
hullatott, s eltagadta a sebhelyében lüktető fájdalmat. Nem volt
más társa az éjszakában, csak a tenger moraja és a tulajdon
zihálása… És felrémlettek benne a friss emlékek, mindaz, amit a
Malfoy házban átélt és hallott, s a sötétben lassan, mint a hajnal,
jött a megvilágosodás…
Gondolatai átvették karmozdulatainak ritmusát. Ereklyék…
horcruxok… ereklyék… horcruxok… De a furcsa, megszállott
vágyakozás már nem lángolt a lelkében: azt végleg kioltotta a

478
félelem és a veszteség fájdalma. Úgy érezte magát, mint akit
pofonnal ébresztettek fel álmából.
Csak ásott és ásott, s már tudta, hol járt aznap este Voldemort,
tudta, kit ölt meg ott a Nurmengard tornyában, s tudta, hogy
miért…
Féregfarkra gondolt, akinek meg kellett halnia a könyörület
egyetlen apró, tudattalan szikrája miatt… Dumbledore ezt előre
tudta… vajon mi mindent tudott még?
Teljesen elvesztette az időérzékét, de az ég mintha már egy
árnyalatnyival világosabb lett volna, mikor Ron és Dean
megjelentek mellette.
– Hogy van Hermione?
– Jobban – felelte Ron. – Fleur ápolja.
Harry tudta, mit fog felelni, ha megkérdezik, miért nem a
pálcájával készített inkább tökéletes sírgödröt, de nem volt
szükség a kigondolt válaszra. A fiúk ásókkal érkeztek;
beugrottak a gödörbe, és Harryvel együtt némán dolgoztak
mindaddig, amíg mindhárman elég mélynek nem ítélték a sírt.
Harry még gondosabban bebugyolálta a manót a kabátjába. Ron
leült a sírgödör szélére, levette a cipőjét meg a zokniját, és a
manó csupasz lábára húzta őket. Dean egy gyapjúsapkát adott át
Harrynek, aki azt gondosan Dobby fejére húzta, elrejtve benne a
manó denevérfüleit.
– Le kellene csuknunk a szemét.
Harry nem hallotta a sötétben érkezők lépteit, csak akkor vette
észre őket, mikor már ott álltak mögötte. Bill utazóköpenyt
viselt; Fleur egy nagy, fehér kötényt, amelynek zsebéből
gyógyszeres üveg kandikált ki: Harry Pótcsont-rapidra ismert
benne. Hermione kölcsönkapott pongyolába burkolózott –
sápadt volt, és bizonytalanul állt a lábán; Ron átkarolta, mikor a
sír mellé ért. Luna, aki Fleur egyik köpenyét viselte,

479
lekuporodott Dobby mellé, ujjait a manó szemhéjaira helyezte,
és gyengéden rácsukta őket az üvegesen meredő gömbökre.
– Így – szólt csendesen. – Most már olyan, mint aki alszik.
Harry a sírba fektette Dobbyt. A vékony végtagokat úgy
rendezte el, mintha a manó aludna. Azután kimászott a
gödörből, s mikor vetett még egy utolsó pillantást a kis
holttestre, nehezen tudta csak visszafojtani könnyeit. Eszébe
jutott Dumbledore temetése: a ragyogó aranyszékek hosszú
sorai, a mágiaügyi miniszter, az elhunyt érdemeit méltató
beszédek, a tiszteletet parancsoló fehér márvány síremlék. Úgy
érezte, Dobby ugyanolyan pompás temetést érdemelne – mégse
jutott neki jobb hely egy hevenyében ásott gödörnél a bokrok
között.
– Szólnunk kellene néhány szót – mondta Luna. – Kezdem én,
jó?
Mindenki ránézett, s ő megszólította a gödör mélyén pihenő,
halott manót.
– Hálásan köszönöm, Dobby, hogy kimentettél abból a pincéből.
Szörnyű és igazságtalan dolog, hogy meg kellett halnod, mert
jóságos és bátor voltál. Sosem fogom elfelejteni, amit értünk
tettél. Remélem, boldog vagy ott, ahova kerültél.
Luna megfordult, és várakozva nézett Ronra, aki megköszörülte
a torkát, és tompa hangon ennyit mondott:
– Hát… köszönjük, Dobby.
– Köszönjük – motyogta Dean.
Harry nyelt egyet.
– Ég veled, Dobby – mondta. Ennyit tudott kipréselni magából,
de amit kellett, azt Luna már amúgy is elmondta. Bill intett a
pálcájával, mire a gödör melletti földrakás a levegőbe
emelkedett, majd puhán a manóra omlott, kicsiny, vöröses
halmot képezve felette.

480
– Szeretnék még egy percig itt maradni – fordult a többiekhez
Harry.
Azok motyogtak valamit; Harry tenyerek gyöngéd érintését
érezte a hátán, majd barátai elindultak a ház felé, s ő ott maradt
egyedül a manó sírja mellett.
Körülnézett; a virágágyást simára mosott, nagy, fehér kövek
szegélyezték. Harry kiválasztotta a legnagyobbat, s mint egy
párnát, Dobby feje fölé helyezte. Aztán a zsebébe nyúlt egy
pálca után.
Kettőt is kitapintott. Nem tudta már, elfelejtette, kiknek a pálcái
azok; arra emlékezett csak, hogy kicsavarta őket valakinek a
kezéből. Most kiválasztotta a rövidebbiket – az jobban feküdt a
kezében –, és a fehér kőre szegezte.
Lassan elmormolt szavai nyomán mély árkok jelentek meg a kő
sima felületén. Tudta, hogy Hermione szebben és talán
gyorsabban is csinálná ugyanezt, de ahogy a sírt maga ásta, úgy
a helyét is maga akarta megjelölni. Mikor elkészült és
felegyenesedett, ez állt a kőbe vésve:
Itt nyugszik Dobby, a szabad manó
Harry néhány másodpercig még ott állt, szemlélte keze
munkáját, azután megfordult, és útnak indult. Kicsit még sajgott
a sebhelye, s a feje tele volt azokkal a gondolatokkal, amelyek
még a sírgödörben állva formálódtak benne, gondolatokkal,
amelyek egyszerre voltak lenyűgözőek és rémisztőek.
Hamarosan belépett a kis ház előszobájába. A többiek mind a
nappaliban voltak, és Billt hallgatták. A világos színek uralta,
kellemes hangulatú helyiséget a kandalló uszadékfával táplált,
vígan lobogó tüze világította meg. Harry nem akarta
összesározni a szőnyeget, megállt hát a szoba ajtajában.
– …még szerencse, hogy épp tanítási szünet van, és Ginny
otthon volt. Nem biztos, hogy a Roxfortból is idejében ki tudtuk

481
volna menteni. De így most őt is biztonságban tudjuk.
Bill körülhordozta tekintetét, és észrevette Harryt.
– Mindenkit kihoztam az Odúból – magyarázta neki. –
Átköltöztettem őket Murielhez. A halálfalók most már tudják,
hogy Ron együtt van veled, úgyhogy alighanem rászállnak a
családra. Nem kell mentegetőznöd – tette hozzá Harry
elkomoruló arcát látva. – Csak idő kérdése volt, hogy idáig
jussanak a dolgok, apa már hónapok óta mondogatta, hogy ez
lesz a vége. Mi vagyunk a legismertebb véráruló-család az
országban.
– Mi védi őket? – kérdezte Harry.
– A Fidelius-bűbáj. Apa a titokgazda. Itt pedig én vagyok, mert
ezt a házat is Fideliusszal védjük. Persze egyikünk se járhat
munkába, de ez most a legkisebb baj. Ha Ollivander és Ampók
valamivel jobban lesznek, őket is átköltöztetjük Muriel nénihez.
Itt elég szűken vagyunk, ott viszont van hely bőven. Ampók
lába hamar rendbejön, Fleur Pótcsont-rapidot adott neki.
Becslésem szerint, ha minden jól megy, egy óra múlva
átszállíthatjuk…
– Nem – vágott közbe Harry. Bill megütközve nézett rá. – Itt
kell maradniuk, szükségem van rájuk. Beszélnem kell
mindkettőjükkel. Nagyon fontos.
A hangja egy parancsnoké volt: az a felelősségteljes, elszánt
magabiztosság csengett benne, ami Dobby sírjának ásása
közben ért meg a lelkében. Minden arc felé fordult, és
mindegyiken meghökkenés ült.
– Megmosakszom – folytatta Harry, még mindig Billhez szólva.
Ránézett a kezére: az fekete volt a sártól és Dobby rászáradt
vérétől. – Azután rögtön beszélek velük.
Átment a szűk konyhába, s ott a tengerre néző ablak alatti
mosogatóhoz lépett. A pirkadat a horizont fölött az eget

482
leheletnyi arannyal vegyes halvány rózsaszínűre festette. Harry
mosakodni kezdett, s közben gondolatai visszazökkentek arra a
vágányra, amelyen a sötét kertben elindultak…
Dobby már nem tudja elmondani nekik, ki küldte őt a Malfoy-
ház pincéjébe. De ő, Harry látta, amit látott. A tükördarabból
egy kék szem nézett rá áthatóan – és aztán jött a segítség. Nem
maradnak magukra azok, akik segítséget kérnek.
Harry gépiesen megtörölte a kezét. Nem jutott el a tudatáig se az
ablakon túli természeti jelenség szépsége, se a nappaliban
összegyűlt barátok beszéde. Elnézett a távolba az óceán fölött, s
azt érezte, hogy most, ezen a hajnalon közelebb jár az
igazsághoz, mint valaha.
De a sebhelye még mindig sajgott, s tudta, hogy Voldemort is jó
úton jár az igazság felé. A dolog egyszerre volt világos és
érthetetlen a számára. Ösztöne súgott neki valamit, de az agya
épp az ellenkezőjéről győzködte. A fejében lakó Dumbledore
mosolyogva fürkészte őt összetámasztott ujjai fölött.
Professzor úr, ön Ronra hagyta az önoltót. A lelkébe látott…
biztosította számára a visszautat…
És Féregfark lelkét is látta… tudta, hogy valahol mélyen rejtőzik
benne egy cseppnyi megbánás…
Ha őket ilyen jól ismerte… akkor rólam mit tudott, professzor
úr?
Tudnom kellene a megoldást, nem pedig keresnem? Ön tudta,
milyen nehéz dolgom lesz? Szándékosan nehezítette meg a
feladatot? Hogy legyen időm rájönni erre?
Harry mozdulatlanul meredt a távolba. Azt a pontot nézte, ahol
a felkelő nap vakító csíkja megjelent az aranyszegélyű
horizonton. Azután pislogott, lenézett tiszta kezére, és
elcsodálkozott, hogy egy konyharuha van benne. Letette, és
visszatért az előszobába; menet közben dühös lüktetést érzett a

483
sebhelyében, s oly gyorsan és hirtelen, mint víztükör fölött a
röppenő szitakötő, átvillant az agyán egy kép: egy nagyon-
nagyon jól ismert épület sziluettje.
Bill és Fleur a lépcső aljában álltak.
– Beszélnem kell Ampókkal és Ollivanderrel – jelentette ki
Harry.
– Nem le’et – rázta a fejét Fleur. – Várhnod kell vele, ‘Arry.
Nagyon betegek és kimerhültek…
– Sajnálom – felelte higgadtan Harry. – Nincs időm várni. Most
rögtön beszélnem kell velük. Négyszemközt… és külön-külön.
Sürgős a dolog.
– Mi a ménkű ez az egész, Harry? – fakadt ki Bill. – Megjelensz
itt egy halott házimanóval meg egy félájult kobolddal, Hermione
úgy néz ki, mint akit órákon át kínoztak, Ronból meg egy árva
szót se lehet kiszedni…
– Nem mondhatjuk el, mi és miért történt – közölte indulat
nélkül Harry. – A rend tagja vagy, Bill, jól tudod, hogy
Dumbledore feladatot bízott ránk, és meghagyta, hogy nem
beszélhetünk róla senkinek.
Fleur ingerült hangot hallatott, de Billnek a szeme se rebbent.
Merően nézte Harryt, sebhelyek szabdalta arca kifürkészhetetlen
volt.
– Rendben van – mondta végül. – Kivel akarsz elsőként
beszélni?
Harry habozott. Tudta, mi múlik a döntésen. Szorította őket az
idő, és eljött a pillanat, amikor választania kellett: horcruxok
vagy ereklyék?
– Ampókkal – felelte. – Ampókkal beszélek előbb.
Úgy kalapált a szíve, mintha nekifutásból átugrott volna egy
embermagas akadályt.
– Akkor gyere.

484
Bill elindult. Harry tett néhány lépést a nyomában, aztán
megtorpant és hátrafordult.
– Ti is gyertek! – szólt vissza Ronnak és Hermionénak, akik a
nappali ajtajában álldogáltak, félig takarásban maradva. Most
mindketten kiléptek a fénybe, s arcukon nehezen értelmezhető
megkönnyebbülés tükröződött.
– Hogy vagy? – fordult Hermionéhoz Harry. – Fantasztikus
voltál… Ilyen sztorit kitalálni, miközben a kínok kínjait kellett
kiállnod…
Hermione bágyadtan elmosolyodott. Ron ölelő karjával
megszorongatta őt.
– Most mi a pálya, Harry? – kérdezte Ron.
– Meglátjátok. Gyertek!
A három jó barát követte Billt fel a meredek lépcsőn az emeleti
előtérbe, ahonnan három helyiségbe nyílt ajtó.
– Erre – mondta Bill, és kinyitotta Fleurrel közös hálószobájuk
ajtaját. Onnan is kilátás nyílt a tengerre, melynek tükrét most
aranyló foltokkal szórta be a felkelő nap. Harry az ablakhoz
lépett, hátat fordított a panorámának, és karba tett kézzel várt. A
sebhelye enyhén lüktetett. Hermione leült az öltözőasztal előtti
székre, Ron pedig rátelepedett ugyanannak a széknek a
karfájára.
Bill kisvártatva visszatért, karjában a kis kobolddal, aki még
most is a kezében szorongatta az ezüstkardot. Óvatosan
lefektette az ágyra – Ampók köszönetet nyögött –, majd kiment,
és becsukta az ajtót.
– Bocsásson meg, hogy kirángattuk az ágyból – szólalt meg
Harry. – Hogy van a lába?
– Még fáj, de gyógyul.
Ampók arcán a rosszindulat és a csodálkozó érdeklődés furcsa
keveréke ült. Harry figyelmesen megnézte őt magának:

485
betegesen fakó arcát, hosszú, vékony ujjait, fekete szemét. Fleur
levette Ampókról a cipőt: nagy lábai kosztól feketéllettek.
Termetre alig valamivel volt nagyobb egy házimanónál, magas
boltozatú fejének mérete viszont egy emberét is meghaladta.
– Biztosan nem emlékszik már… – kezdte Harry.
– Hogy én vezettelek a széfedhez, mikor először jártál a
Gringottsban? De igen, emlékszem. Te a koboldok körében is
híres vagy, Harry Potter.
Harry és Ampók farkasszemet néztek, méregették egymást.
Harrynek még mindig fájt a sebhelye. Gyorsan túl akart esni
ezen a beszélgetésen, de tisztában volt vele, hogy óvatosnak kell
lennie. Nem tudta eldönteni, miként lenne legszerencsésebb
felvezetnie kérését. Amíg ezen töprengett, Ampók megszólalt,
mégpedig meghökkentően agresszív hangon:
– Eltemetted a manót. Figyeltelek a szomszéd szoba ablakából.
– Igen.
Ampók ferde állású, fekete szeme sarkából nézett rá.
– Furcsa varázsló vagy te, Harry Potter.
– Miért? – kérdezte Harry, és szórakozottan megdörzsölte a
sebhelyét.
– Magad ástad a sírt.
– Na és?
Ampók hallgatott. Harry úgy könyvelte el a kobold szavait,
hogy az gúnyolódik, amiért mugli módjára viselkedett, de a
legkevésbé sem érdekelte Ampók véleménye Dobby sírjáról.
Összeszedte magát, felkészült a támadásra.
– Ampók, meg kell kérnem magát…
– És megmentettél egy koboldot.
– Tessék?
– Elhoztál engem ide. Megmentettél.
– Remélem, nem haragszik érte – mondta enyhe ingerültséggel

486
Harry.
– Dehogy, Harry Potter. – Ampók mutatóujja köré tekerte gyér,
fekete kecskeszakállát. – Csak nagyon különös varázsló vagy.
– Értem – hagyta rá Harry. – Az a helyzet, hogy segítséget kell
kérnem magától.
A kobold a legkisebb bátorító gesztust sem tette; továbbra is
csak nézegette Harryt, kissé furcsállóan, mint valami
kuriózumot.
– Be kell törnöm egy széfbe a Gringottsban.
Harry nem akart volna így ajtóstul rontani a házba, de a mondat
visszafojthatatlanul kitört belőle, talán mert abban a pillanatban
élesen belenyilallt a fájdalom villám alakú sebhelyébe, és újra
az agyába villant a Roxfort kastély sziluettje. Határozottan
lezárta elméjét – most az Ampókkal folytatott tárgyalásra kellett
koncentrálnia. Ron és Hermione úgy néztek rá, mintha
megháborodott volna.
– Harry… – kezdte Hermione, de Ampók a szavába vágott:
– Betörni egy gringottsi széfbe? – A kobold mocorgott egy
kicsit fektében, s fájdalmasan nyöszörgött hozzá. – Képtelen
ötlet.
– Nem, nem az – szólt közbe Ron. – Másoknak is sikerült már.
– Így van – erősítette meg Harry. – Épp azon a napon, amikor
először találkoztunk. Hét éve, a születésnapomon.
– A kérdéses széf akkor éppen üres volt – vetette oda ingerülten
a kobold, s ezzel világossá tette, hogy hiába hagyta ott a
Gringottsot, személyes sértésnek veszi a bank kritizálását. – A
védelme minimális volt.
– Viszont az a széf, amibe be kell jutnunk, nem üres, és
alighanem elég szigorúan védett – folytatta Harry. – Lestrange-
ék széfjéről van szó.
Látta, hogy Ron és Hermione döbbenten összenéznek, de úgy

487
döntött, megvárja Ampók válaszát, majd azután magyarázza
meg nekik a dolgot.
– Nincs esélyetek – jelentette ki a kobold. – Teljes képtelenség.
Ki idegen kincset áhít…
– Annak e hely csapdát állít – fejezte be az idézetet Harry. –
Igen, emlékszem a versre. De én nem vágyom semmiféle
kincsre, és nem magamnak akarom megszerezni, amire
szükségem van onnan. Elhiszi ezt nekem?
A kobold ferde szemmel fürkészte őt. Harrynek megint lüktetni
kezdett a sebhelye, de nem volt hajlandó foglalkozni se a
fájdalommal, se a tolakodó vízióval.
– Ha volna varázsló, akiről elhinném, hogy nem önös érdekek
vezérlik – válaszolt végül Ampók –, az te volnál, Harry Potter.
Koboldok és manók számára szokatlan, hogy úgy védjék és
tiszteljék őket, ahogy te tetted ma este. Pálcásoktól nem
szoktunk ilyesmihez.
– Pálcásoktól? – visszhangozta Harry. Elgondolkodtatta a
furcsa kifejezés… De a sebhelye lüktetett, Voldemort észak felé
rángatta a gondolatait, és ő alig várta, hogy végre átmehessen a
szomszéd szobába kikérdezni Ollivandert…
– A pálcaviselés joga – mondta csendesen Ampók – régóta vita
tárgyát képezi a varázslók és a koboldok között.
– A koboldok mindenesetre pálca nélkül is tudnak varázsolni –
jegyezte meg Ron.
– Az anyagtalan varázslat! A varázslók nem hajlandók
megosztani más varázslényekkel a pálcamágia titkait!
Megtagadják tőlünk a lehetőséget arra, hogy kiterjesszük
képességeinket!
– Ami azt illeti, maguk se osztják meg velünk a tudásukat –
érvelt Ron. – Nem árulják el, hogyan kell koboldmódra kardokat
meg vérteket készíteni. Ahogy maguk a fémeket bűvölik, úgy a

488
varázslók sosem…
– Nem ez a lényeg – vágott közbe Harry, látva, hogy Ampók
feje vörösödni kezd. – Nem az a lényeg, hogy milyen viták
vannak a varázslók meg a koboldok vagy a többi varázslény
között…
Ampók sötéten felkacagott.
– De bizony! Bizony, hogy az a lényeg! Ahogy nő a Sötét
Nagyúr hatalma, úgy fokozódik az elnyomás! A Gringotts
varázslók irányítása alá került, a házimanókat halomra
gyilkolják, és ki tiltakozik ez ellen a pálcások közül?
– Mi! – vágta rá Hermione. Kihúzta magát a széken, a szeme
csillogott az indulattól. – Mi tiltakozunk ellene! Rám, Ampók,
ugyanúgy vadásznak, mint bármelyik koboldra vagy
házimanóra! Sárvérű vagyok!
– Ne nevezd így magad – motyogta Ron.
– Miért ne? – heveskedett Hermione. – Sárvérű vagyok, aki
büszke rá, hogy az! Ebben az új rendszerben engem semmivel
sem tartanak többre, mint magát, Ampók! Nem véletlenül
engem kínoztak meg Malfoyék házában!
Miközben beszélt, félrehúzta a pongyola nyakát, és megmutatta
a torkán a Bellatrix kése ejtette seb vékony piros vonalát.
– Tud róla, hogy Dobby Harrynek köszönhette a szabadságát? –
folytatta. – Tud róla, hogy mi már évek óta küzdünk a manók
jogaiért? – Ron zavartan fészkelődött Hermione székének
karfáján. – Higgye el, Ampók, nálunk jobban senki nem vágyik
rá, hogy Tudjukki eltűnjön a színről!
A kobold most Hermionéra nézett olyan furcsálló-kíváncsian,
ahogy előtte Harryt fürkészte.
– Mit kívánnátok elhozni Lestrange-ék széfjéből? – kérdezte
hirtelen. – Az ott őrzött kard hamisítvány. Ez az eredeti. –
Felváltva nézett a három jó barátra. – De úgy sejtem, ezt eddig

489
is tudtátok. Azt kértétek, hazudjak róla a vallatóinknak.
– Gondolom, egyéb is van abban a széfben, nemcsak a kard
másolata – mondta Harry. – Nem tudja véletlenül, mi minden
van még ott?
Lázasan dobogott a szíve az izgalomtól, s kettőzött erővel
igyekezett kiszorítani tudatából sebhelye lüktetését.
Ampók megint csavart egyet a szakállán.
– Szabályzatunk tiltja, hogy a bank titkairól beszéljünk. Mi,
gringottsi koboldok mesés kincsek őrei vagyunk. Felelősséggel
tartozunk a gondjainkra bízott tárgyakért, melyek közül nem
kevés a mi kezünk munkája.
Ampók megcirógatta a kardot, és fekete szeme Harryről
Hermionéra, aztán Ronra, majd ismét Harryre fordult.
– Ilyen fiatalon – dörmögte végül –, ennyi ellenséggel
szemben…
– Segít nekünk? – kérdezte Harry. – Egy kobold segítsége
nélkül képtelenség bejutni. Maga az egyetlen esélyünk.
– Nos… megfontolom – felelte irritáló szenvtelenséggel
Ampók.
– De hát… – kezdte mérgesen Ron, de Hermione könyökével a
bordái közé bökött.
– Köszönjük – bólintott Harry.
A kobold meghajtotta nagy, búbos fejét, aztán megmozgatta
kurta lábát.
– Azt hiszem – szólt, s látványosan fészkelődni kezdett Bill és
Fleur ágyán –, a Pótcsont-rapid elvégezte a dolgát. Talán most
már tudok aludni egy keveset. Bocsássatok meg…
– Hogyne, persze – mondta Harry, de mielőtt kiment a szobából,
az ágyhoz lépett, és magához vette Griffendél kardját. A kobold
nem tiltakozott, de Harry, mikor rácsukta az ajtót, látni vélte a
neheztelést a szemében.

490
– Kis mocsok – suttogta mérgesen Ron. – Élvezi, hogy
szórakozhat velünk.
Hermione az ajtó elől a még homályba burkolózó előtér
közepére húzta a fiúkat.
– Harry – suttogta –, arra gondolsz, amire gondolom, hogy
gondolsz? Szerinted van egy horcrux Lestrange-ék széfjében?
– Igen. Bellatrix halálra rémült, amikor az a gyanúja támadt,
hogy jártunk a széfben. Attól rettegett, hogy Tudjukki megtudja.
Egészen magán kívül volt. Miért? Mi az a valami, amit ott
láthattunk volna? Amit elhozhattunk volna onnan?
– De hát én azt hittem – értetlenkedett Ron –, hogy olyan
helyekben gondolkodunk, ahol Tudjukki sokat járt, meg ahol
fontos dolgokat cselekedett. Volt ő egyáltalán Lestrange-ék
széfjében?
– Nemhogy ott, de talán a Gringottsban sem járt soha –
válaszolta Harry. – Fiatal korában nem volt ott aranya, hisz nem
örökölt senkitől semmit. De kívülről biztosan látta a bankot,
amikor elment az Abszol útra.
Lüktetett a sebhelye, de nem törődött vele; mielőtt bemennek
Ollivanderhez, világossá akarta tenni Ron és Hermione számára
a Gringotts jelentőségét.
– Szerintem Tudjukki irigyelt mindenkit, akinek kulcsa volt egy
gringottsi széfhez. Státuszszimbólumnak tartotta, a
varázsvilághoz való tartozás jelképének. És azt se felejtsétek el,
hogy Bellatrixban meg a férjében abszolút megbízott. Ők voltak
a legodaadóbb szolgái a bukása előtt, és ők indultak a
keresésére, miután eltűnt. Ezt Tudjukki maga mondta aznap
este, mikor visszatért. A saját fülemmel hallottam.
Harry megdörzsölte a sebhelyét.
– De azt szerintem nem árulta el Bellatrixnak, hogy egy
horcruxot bíz rá. Lucius Malfoynak se mondta meg, hogy mi a

491
napló valójában. Bellatrix valószínűleg csak annyit tudott, hogy
egy fontos és értékes dolgot kell elhelyeznie a széfjében. Ha
biztonságba akarsz helyezni valamit, a Gringottsnál jobb helyet
nem találsz – így mondta nekem Hagrid.
Harry elhallgatott, s Ron megcsóválta a fejét.
– Jó sokat tudsz Tudjukkiről.
– Tudok róla ezt-azt – dörmögte Harry. – Ezt-azt… Bár
Dumbledore-ról tudnék annyit! De majd meglátjuk, igazam van-
e. Gyertek, beszéljünk Ollivanderrel!
Ron és Hermione arca arról árulkodott, hogy ha nem is értik, de
átérzik a következő beszélgetés jelentőségét. Követték Harryt a
kis előtéren át a Bill és Fleur szobájával szemközti ajtóhoz. A
kopogásra egy halk szabad szűrődött ki odabentről.
A pálcakészítő egy franciaágyon feküdt, távol az ablaktól. Harry
tudta róla, hogy több mint egy évig raboskodott a pincében, és
legalább egyszer meg is kínozták. Vészesen sovány volt,
arccsontjai szinte átszúrták sárgás bőrét, s nagy, ezüstfényű
szeme most még hatalmasabbnak tűnt aszott üregében. A
takarón pihenő keze egy csontvázé is lehetett volna. Harry leült
a szobában álló másik ágy szélére, Ron és Hermione mellé.
Ebből a helyiségből nem látszott a felkelő nap; az ablak a friss
sírhantnak helyet adó, a szirttetőn elterülő kertre nézett.
– Bocsásson meg, hogy zavarjuk, Ollivander úr – szólt Harry.
– Kedves fiam… – A pálcakészítő hangja erőtlen volt. – Maguk
megmentettetek minket. Már azt hittem, ott fogunk elpusztulni.
El sem tudom mondani… mennyire hálás vagyok.
– Örömmel tettük.
Harry sebhelye fájón lüktetett. Tudta, hogy Voldemort vészesen
közelít céljához; nagyon kevés idejük maradt rá, hogy
megelőzzék vagy feltartóztassák. Átjárta a félelem, de már nem
volt mit tenni; a dolog eldőlt, amikor úgy határozott, hogy

492
Ampókkal beszél előbb. A higgadtság álarcát öltve kinyitotta a
nyakában függő erszényt, és elővette belőle a főnixpálca
darabjait, amiket csak néhány vékony rost tartott össze.
– Megtenné, hogy segít nekünk, Ollivander úr?
– Készséggel, készséggel – felelte bágyadtan a pálcakészítő.
– Meg tudja ezt javítani?
Ollivander kinyújtotta reszkető kezét, és Harry átadta neki a
törött pálcát.
– Magyal és főnixtoll… Tizenegy hüvelyk. Kellemesen
rugalmas.
– Igen – bólintott rá Harry. – Meg lehetne…?
– Nem – suttogta Ollivander. – Sajnálom, őszintén sajnálom, de
ilyen fokú károsodás esetén egyetlen általam ismert módszer
sem segít.
Harry fel volt készülve erre a válaszra, mégis elszorult a szíve.
Átvette Ollivandertől tönkrement fegyverét, és visszatette az
erszénybe. A pálcakészítő arra a helyre meredt, ahol a
pálcadarabok eltűntek a szeme elől, s csak akkor fordította el a
tekintetét, mikor Harry elővette zsebéből a Malfoy-házból
magával hozott két pálcát.
– Felismeri ezeket?
Ollivander elvette az egyik pálcát, és a szeméhez egészen közel
tartva forgatni és finoman hajlítgatni kezdte csontsovány ujjai
között.
– Diófa, sárkányszívizom húrral – szólt. – Tizenkettő és
háromnegyed hüvelyk. Merev. Ez a pálca Bellatrix Lestrange-é
volt.
– És ez?
Ollivander megismételte a vizsgálatot.
– Galagonya és egyszarvúszőr. Pontosan tíz hüvelyk hosszú.
Tűrhetően rugalmas. Ez Draco Malfoyé volt.

493
– Volt? – csodálkozott Harry. – Már nem az övé?
– Talán nem. Ha elvették tőle…
– Én vettem el.
– Akkor talán már a magáé. Fontos, természetesen, a
megszerzés módja. Valamint sok múlik magán a pálcán is. Ám
általánosságban elmondható, hogy az elnyerés ténye kihat a
pálca lojalitására.
Csend ült a szobára, csak a távoli tengerzúgás hallatszott.
– Ön úgy beszél a pálcákról, mintha érző lények lennének –
jegyezte meg Harry. – Mintha gondolkodnának.
– A pálca választja a varázslót – hangsúlyozta Ollivander. – Ez
az egy tétel vitán felül áll a pálcamágia tanulmányozóinak
körében.
– De azért tud az ember olyan pálcát is használni, ami nem
választotta őt? – tudakolta Harry.
– Hogyne. Aki mágusnak született, szinte bármit képes
varázsereje közvetítésének eszközévé tenni. Az igazán jó
eredmény azonban a varázsló és a pálca kölcsönös affinitását
feltételezi. Rejtélyekkel teli, bonyolult kapcsolatról van itt szó.
Az első lépés a kezdeti rokonszenv, azután a közös és kölcsönös
tapasztalatgyűjtés következik, a pálca tanul a varázslótól, a
varázsló pedig a pálcától.
A tenger komor morajlással ostromolta a sziklás partot.
– Én ezt a pálcát erőszakkal szereztem meg Draco Malfoytól –
mondta Harry. – Bízhatok benne, amikor használom?
– Úgy vélem, igen. A pálcatulajdonlás kényes kérdés, titokzatos
törvények szabályozzák, de a zsákmányul ejtett pálcák
rendszerint alávetik magukat új gazdájuk akaratának.
– Akkor nekem ezt kéne használnom? – Ron előhúzta a
zsebéből Féregfark pálcáját, és átadta Ollivandernek.
– Gesztenyefa, sárkányszívhúr. Kilenc és egynegyed hüvelyk.

494
Ezt a pálcát Peter Pettigrew számára kellett készítenem nem
sokkal elrablásom után. Igen, ha elnyerte, ez a pálca nagyobb
valószínűséggel szolgálja magát kielégítően, mint más idegen
pálcák.
– És ez a szabály minden pálcára áll, ugye? – kérdezte Harry.
– Megkockáztatom, igen – felelte Ollivander, dülledt szemével
Harry arcát kémlelve. – Mély titkokra irányulnak a kérdései,
Potter úr. A pálcavarázs a mágia egy igen bonyolult, titkokkal
teli ága.
– Akkor tehát nem szükséges megölni az előző tulajdonost
ahhoz, hogy az ember egy pálca igazi birtokosa lehessen? –
kérdezte Harry.
Ollivander nyelt egyet.
– Hogy szükséges-e? Nem, nem állítanám, hogy e célból
szükséges volna ölni.
– De vannak legendák… – Harry szívverése felgyorsult, és
erősödött a fájdalom a sebhelyében; érezte, tudta, hogy
Voldemort elszánta magát, s immár tettekre váltja ötletét. –
Legendák szólnak egy… vagy több olyan pálcáról, amelyek
gyilkosság útján öröklődnek.
Ollivander elsápadt. A hófehér párna szinte világított
hamuszürke arca körül. Dülledt, véreres szemei félelemmel
teltek meg.
– Csak egy olyan pálca van – suttogta.
– És az az egy nagyon érdekli Tudjukkit, igaz? – kérdezte
Harry.
– Ezt… hogyhogy…? – hebegte Ollivander, s tekintete Ron és
Hermione felé röppent, mintha tőlük várna segítséget. – Ezt
maga honnan tudja?
– Azt akarta megtudni öntől, hogyan lehetséges hatástalanítani a
pálcáink közti kapcsolatot.

495
Rémület ült ki Ollivander arcára.
– Értse meg, kínzott engem! A Cruciatus-átokkal, nem… nem
tehettem mást, el kellett mondanom neki mindent, amit tudok,
mindent, amit sejtek!
– Megértem – nyugtatta meg Harry. – Beszélt neki az
ikermagokról? Maga mondta neki, hogy elég, ha kölcsönkéri
egy másik varázsló pálcáját?
Ollivander lassan bólintott. Szemlátomást letaglózta, hogy
Harry mindezt tudja.
– De a módszer nem vált be – folytatta Harry. – Az enyém
legyőzte a kölcsönkért pálcát. Tud erre valamiféle
magyarázatot?
Ollivander a fejét ingatta, ugyanolyan lassan, ahogy előtte
bólintott.
– Ilyenről soha… soha nem hallottam. A maga pálcája egészen
rendkívüli dolgot művelt aznap este. Az ikermagok kapcsolata
sem mindennapi jelenség, de hogy a pálcája miért tette tönkre a
kölcsönkért pálcát, az végképp rejtély számomra…
– Szóba került az előbb az a másik pálca, amelyik gyilkosság
útján cserél gazdát. Miután a pálcám azt a különös dolgot
művelte, Tudjukki visszajött, és arról a másik pálcáról
érdeklődött öntől, ugye?
– Honnan tudja?
Harry nem felelt a kérdésre.
– Igen, arról kérdezett – suttogta Ollivander. – Megparancsolta,
hogy amit csak tudok, mindent mondjak el neki a pálcáról, amit
egyesek Halálvesszőnek, mások a Végzet Pálcájának, megint
mások a Pálcák Urának neveznek.
Harry vetett egy oldalpillantást Hermionéra. A lánynak leesett
az álla.
– A Sötét Nagyúr – folytatta félelemmel teli hangon Ollivander

496
– mindaddig maradéktalanul elégedett volt a tőlem kapott
pálcájával – tiszafa-főnixtoll, tizenhárom és fél hüvelyk –, amíg
tudomást nem szerzett az ikermagok kapcsolatáról. Most egy
másik, erősebb pálcát keres, hogy le tudja győzni vele a magáét.
– Csakhogy nemsokára megtudja, vagy már meg is tudta, hogy a
pálcám tönkrement – mondta csendesen Harry.
– Nem! – tiltakozott rémülten Hermione. – Azt nem tudhatja,
Harry, honnan tudhatná…?
– Priori incantatem… A te pálcád és a kökénypálca is a Malfoy-
házban maradt. Ha alaposabban megvizsgálják őket, ha
megismételtetik velük a legutóbbi varázslataikat, mit fognak
látni? Hogy a pálcád eltörte az enyémet, hogy próbáltad, de nem
tudtad megjavítani, és hogy attól kezdve a kökénypálcát
használtam.
Az a kevéske szín, ami a házba érkezésük óta visszatért
Hermione arcába, most egy csapásra eltűnt. Ron szemrehányóan
nézett Harryre, úgy dörmögte:
– Nem ez most a legfontosabb…
Ollivander Harryhez fordult:
– A Sötét Nagyúr nemcsak azért tökélte el, hogy megszerzi a
Pálcák Urát, mert a maga vesztére tör, hanem mert hite szerint
az a pálca tökéletesen sebezhetetlenné teszi.
– És ez igaz?
– Aki a Pálcák Urát birtokolja, sosem érezheti biztonságban
magát – szögezte le Ollivander. – Mindazonáltal a gondolat,
hogy a Halálvessző a Sötét Nagyúr tulajdonába kerülhet, nos,
mindenképp… hátborzongató.
Harryben hirtelen felidéződtek a kétes érzések, amelyek első
találkozásukkor ébredtek benne Ollivanderrel szemben. Dacára
annak, hogy Voldemort fogságban tartotta és megkínozta, a
sötét varázsló és a legendás pálca találkozásának gondolata

497
szemlátomást legalább annyira lenyűgözte, mint amennyire
elborzasztotta a pálcakészítőt.
– Tehát… ön szerint az a pálca valóban létezik? – kérdezte
Hermione.
– Hát persze – válaszolta habozás nélkül Ollivander. – Sok
évszázados története könnyűszerrel nyomon követhető. Igaz,
vannak időszakok, nem is rövidek, amikor eltűnik a színről,
mikor átmenetileg elvész vagy elrejtik, de később
mindannyiszor újra felbukkan. Vannak bizonyos
ismertetőjegyei, amelyek alapján a pálcatudomány művelői
egyértelműen azonosítani tudják. Egy sor írott beszámolót
ismerünk, amelyek a magam és más pálcakészítők megítélése
szerint is hitelesnek tekinthetők.
– Nem lehetséges mégis, hogy az egész csak mítosz vagy
gyermekmese? – kérdezte reménykedve Hermione.
– Nem – felelte határozottan Ollivander. – Azt nem tudom, hogy
a Halálvessző valóban csak gyilkosság árán szerezhető-e meg –
igaz, véres a története, de ezt indokolhatja pusztán az is, hogy
áhított tárgy lévén felkorbácsolja a szenvedélyeket. Tény, hogy
az a pálca rossz kezekbe kerülve veszélyt jelent. Lenyűgöző
erejű varázsszerszám, s mint ilyen, szenvedélyes érdeklődésre
tart számot mindnyájunk részéről, akik a pálcák mágikus
képességeit kutatjuk.
Harry újabb kérdéssel rukkolt elő.
– Ollivander úr, ön mondta Tudjukkinek, hogy a Pálcák Ura
Gregorovicsnál van?
Ollivander, ha lehet, még jobban elsápadt. Már-már úgy festett,
mint egy kísértet.
– De hát… honnan…
– Ne törődjön vele, honnan tudom. – Harry sebhelyébe
belenyilalt a fájdalom; egy pillanatra lehunyta a szemét, és

498
Roxmorts sötét főutcáját látta. Ott fenn, északon még nem kelt
fel a nap. – Ön mondta Tudjukkinek, hogy Gregorovicsnál van a
pálca?
– Volt egy ilyen mendemonda – suttogta Ollivander. – Réges-
régen, jóval a maga születése előtt hallottam. Pletyka volt,
alighanem maga Gregorovics terjesztette. Gondolhatja,
mennyire fellendíti az üzletet, ha az emberről úgy tudják, hogy
tanulmányozza és reprodukálja a Pálcák Urának tulajdonságait!
– Igen, gondolom. – Harry felállt. – Még egy utolsó kérdés,
Ollivander úr, azután hagyjuk pihenni. Mit tud a Halál
ereklyéiről?
– A… a miről? – A pálcakészítő arca tökéletes értetlenséget
tükrözött.
– A Halál ereklyéiről.
– Attól tartok, nem tudom, miről beszél. Van valami közük
azoknak a varázspálcákhoz?
Harry belenézett a pálcakészítő aszott arcába, és elhitte neki,
hogy nem színészkedik. Ollivander semmit sem tudott az
ereklyékről.
– Köszönjük – mondta. – Nagyon köszönjük. Most elmegyünk,
hogy pihenhessen.
Ollivander lesújtottnak tűnt.
– Kínzott engem! – fakadt ki. – A Cruciatus-átokkal… el sem
tudja képzelni…
– De igen – mondta Harry. – Higgye el, el tudom képzelni. Most
pihenjen, kérem. Köszönjük, hogy mindezt elmondta nekünk.
Harry, Ron és Hermione lementek a lépcsőn. Látták, hogy Bill,
Fleur, Luna és Dean a konyhaasztalnál ülve teáznak. Mikor
Harry megjelent az ajtóban, mind ránéztek, de ő csak biccentett
nekik, és folytatta útját a kert felé. Ron és Hermione követték
Kint a Dobby nyugvóhelyét jelző vöröses hant felé vették az

499
irányt. Harrynek másodpercről másodpercre jobban fájt a
sebhelye; nagyon nagy erőfeszítés árán volt csak képes kizárni
agyából a tolakodó látomásokat, de tudta, hogy már nem kell
sokáig kitartania. Úgy tervezte, gyorsan felvázolja barátainak az
elméletét, azután átadja magát a víziónak, hogy megtudja,
helytálló-e a teória.
– Valamikor régen Gregorovicsé volt a bodzapálca – fogott bele
a magyarázatba. – Tudjukki kereste őt, láttam, és végül sikerült
is felkutatnia. Kiderült, hogy a pálca már nincs Gregorovicsnál,
mert Grindelwald ellopta. Azt nem tudom, hogyan jött rá
Grindelwald, hogy a pálcát Gregorovicsnál találja, de ha
Gregorovics volt olyan ostoba, és maga terjesztette a pálca hírét,
akkor nyilván nem kellett túl sokat kombinálnia.
Voldemort a roxforti birtok kapuja előtt állt. Harry látta őt, és
látott egy, a pirkadat előtti sötétségben lengve közeledő lámpát.
– Grindelwald hatalomszerzésre használta a Pálcák Urát, és
egyre veszélyesebbé vált. Mikor Dumbledore rájött, hogy már
csak ő állíthatja meg, kihívta párbajra, legyőzte, és elvette tőle a
bodzapálcát.
– Dumbledore-é volt a Pálcák Ura? – hüledezett Ron. – De hát
akkor… most hol van?
– A Roxfortban – felelte Harry. Már nagyon nehezére esett
tudatával ott maradnia barátai mellett a szirttetőn.
– De hát akkor indulás! – kiáltott fel izgatottan Ron. – Menjünk,
Harry, előzzük meg, hozzuk el a pálcát!
– Már késő. – Harry nem bírta tovább, keze közé szorította fejét,
hátha az segít blokkolnia a rohamot. – Tudja, hol kell keresnie.
Már ott is van.
– Harry! – háborgott Ron. – Mióta tudod ezt!? Minek
vacakoltunk Ampókkal? Már elmehettünk volna… még most is
elmehetünk…

500
– Nem. – Harry térdre rogyott a fűben. – Hermionénak van
igaza. Dumbledore nem akarta nekem adni a pálcát. Nem akarta,
hogy az enyém legyen. A horcruxokat kell felkutatnom.
– De Harry… a legyőzhetetlen pálca! – kesergett Ron.
– Nekem nem azt kell… nekem a horcruxokat kell…
Egyszerre hűvös és sötét lett a levegő; a napnak még csak a
széle látszott a horizont fölött, s ő a hajnali homályban Piton
oldalán haladt a roxforti birtokon a tó felé.
– A kastélyban találkozunk – mondta éles, jéghideg hangján. –
Most hagyj magamra!
Piton fejet hajtott, és lobogó fekete köpenyében elsietett a
kastély felé vezető ösvényen. Harry lassan továbbsétált, várta,
hogy Piton alakja eltűnjön a távolban. Ne lássa se Piton, se más,
hogy hova megy most. De a kastély ablakai sötétek voltak… s
ha nem akarja, amúgy sem láthatja őt senki. Máris magára
szórta a kiábrándító bűbájt, ami elrejtette őt még a saját szeme
elől is.
Továbbsétált a tó partján; tekintetével simogatta a szeretett tájat,
első birodalmát, jogos örökségét…
És itt van, a tó mellett, a tükörképe ott hullámzik a sötét vízen.
A fehér márványsír… ez a felesleges, ronda szeplő a táj ismerős
arcán. Megint érezte, hogy átjárja a hideg mámor, a jogos,
célszerű pusztítás szigorú öröme. Felemelte régi tiszafa pálcáját
– milyen stílusos, hogy épp ez lesz az utolsó nagyszerű tette.
A márvány kettétört, a sír feltárult. A lepelbe burkolt alak épp
olyan hosszú és sovány volt, mint életében.
Újra felemelte a pálcát.
A lepel felhasadt, lehullott. A halott arca pergamenszerű volt,
sápadt, beesett, de alig mutatta az enyészet jeleit. A görbe orron
rajtahagyták a szemüveget. Kaján öröm éledt Voldemortban.
Dumbledore keze összekulcsolva pihent a mellén, és ott volt az,

501
amiért jött – a sírjában, a keze között.
Azt képzelte a vén bolond, hogy a márvány vagy a halál
megőrzi neki a pálcát? Azt hitte talán, hogy ő, a Sötét Nagyúr
nem mer a sírjába nyúlni? Pókláb-ujjaival lecsapott, és kihúzta a
pálcát a halott Dumbledore kezéből. Ahogy a magasba emelte a
varázsvesszőt, abból szikraeső hullott alá: a Pálcák Ura régi
gazdájának teteme fölött csillogó fényparádéval köszöntötte új
birtokosát.

502
Huszonötödik fejezet

Kagylólak


Bill és Fleur kagylóhéjakkal kirakott, meszelt falú háza
egymagában állt egy tengerparti szikla tetején, megkapó
szépségű, félreeső helyen. Bárhova ment Harry a kis házban
vagy a kertben, mindenütt hallotta a tengert: a kicsapó és
visszahúzódó hullámok monoton zaja olyan volt, akár egy alvó
szörnyeteg lassú lélegzése. A következő pár napban Harry
folyvást kereste az ürügyeket rá, hogy kiszökhessen a zsúfolt
házból: vonzotta a szirttetőről nyíló kilátás, a végtelen tenger a
végtelen ég alatt, és érezni akarta a hideg, sós szelet az arcán.
Döntése, hogy nem fut versenyt Voldemorttal a pálcáért, még
mindig rémisztő súllyal nehezedett a lelkére. Amennyire
emlékezett rá, ez volt életében az első eset, amikor azt határozta
el, hogy nem cselekszik. Tele volt a lelke kétségekkel, s azokat
Ron, ha együtt voltak, sosem mulasztotta el megfogalmazni.
– Dumbledore talán azt akarta, hogy fejtsük meg a jelképet,
aztán keressük meg a pálcát… Lehet, hogy ha meg tudod fejteni
a jelképet, akkor már méltó vagy az ereklyékre… Harry, ha
Tudjukki tényleg a Pálcák Urát szerezte meg, akkor hogy a
fenébe fogunk végezni vele?
Harry egyetlen hasonló kérdésre sem tudott válaszolni. Voltak
pillanatok, amikor úgy érezte, őrültség, végzetes hiba volt
hagynia, hogy Voldemort kirabolja a sírt. Nem tudott meggyőző
magyarázatot adni rá, miért határozott így: számtalanszor
felidézte az érveket, amelyek a döntéséhez vezettek, de egyre
súlytalanabbnak érezte őket.

503
Furcsamód nemcsak Ron kétségei, de Hermione támogatása is a
bizonytalanságát fokozta. A lány most már kénytelen volt
tényként kezelni, hogy a bodzapálca létezik, de váltig állította,
hogy gonosz tárgyról van szó, s hogy az a mód, ahogyan
Voldemort a birtokába jutott, visszataszító.
– Te nem lettél volna képes rá, Harry – mondogatta. – Nem vitt
volna rá a lélek, hogy kirabold Dumbledore sírját.
Harry számára azonban a sírrablásnál sokkal rémisztőbb volt az
a gondolat, hogy talán félreértette Dumbledore szándékait. Úgy
érezte, még mindig sötétben tapogatózik; elindult két út közül az
egyiken, de folyton visszafelé tekingetett, gyötörte a kétség,
hogy talán tévesen értelmezte a jelzéseket, a válaszúthoz érve
talán mégis inkább a másik ösvényen kellett volna
továbbmennie. Időről időre feltámadt benne a Dumbledore iránti
harag: a ház alatti sziklát ostromló hullámok erejével öntötte el
lelkét a keserű indulat amiatt, hogy Dumbledore magával vitte a
sírba titkait.
– De vajon tényleg meghalt-e? – tette fel a kérdést Ron
kagylólaki tartózkodásuk harmadik napján. Harry épp a
messzeségbe bámult a kertet a szirtfoktól elválasztó fal fölött,
mikor Ron és Hermione rátaláltak; nem igazán örült a
felbukkanásuknak, mert egy porcikája sem kívánta, hogy
belerángassák a vitájukba.
– Igen, Ron, meghalt. Ne kezdd megint ezt, nagyon kérlek!
– Nézzük a tényeket, Hermione. – Ron átbeszélt a makacsul a
horizontot bámuló Harry arca előtt. – Az ezüst őzsuta. A kard. A
szem, amit Harry a tükörben látott…
– Harry azt mondta, lehet, hogy csak képzelődött. Így van,
Harry?
– Így.
– De mégse hiszed, hogy képzelődtél volna, igaz? – faggatta

504
Ron.
– Igaz.
– Tessék! – vágta rá Ron, megelőzve Hermione keresztkérdését.
– Szerinted kitől tudta meg Dobby, hogy a pincében vagyunk,
ha nem Dumbledore-tól?
– Nem tudom… És te meg tudod mondani, hogyan küldhette
hozzánk Dobbyt az a Dumbledore, aki közben a sírjában
fekszik?
– Nem t’om, talán a kísértete csinálta.
– Dumbledore nem maradt itt kísértetként – jelentette ki Harry.
Kevés dologban volt biztos Dumbledore-ral kapcsolatban, de
ebben igen. – Ő továbbment.
– Hogyhogy továbbment? – kérdezte Ron, de mielőtt Harry
felelhetett volna, egy hang csendült a hátuk mögött.
– ‘Arry!
Fleur kijött utánuk a házból. Hosszú ezüstszőke haja lobogott a
szélben.
– Ampók beszélni szerhetne veled, ‘Arry. Á legkiseb
‘álószobában ván, ázt mondjá, nem ákárjá, ‘ogy ki’állgásánák
titeket.
Fleurnek nem volt ínyére, hogy a kobold üzeneteket küldözget
vele, ez lerítt róla. Méltatlankodás és ingerültség sütött még
abból is, ahogy megfordult, és elindult vissza a házba.
Úgy volt, ahogy Fleur mondta: Ampók valóban a három
hálószoba közül a legkisebben várta a három jó barátot, abban,
amelyikben Hermione és Luna aludtak. A kobold összehúzta az
ablak előtt a piros pamutfüggönyt; az ég ragyogó fénye így
tüzes izzásként szűrődött a szobába, mely ezáltal a sötétség
szigete lett a levegős, világos házban.
– Meghoztam a döntésem, Harry Potter – szólt a kobold. Egy
alacsony széken ült keresztbe tett lábbal, s hosszú ujjaival

505
dobolt a karfán. – A Gringotts koboldjai szemében ez hitvány
árulásnak minősül, mégis úgy döntöttem, segítek nektek.
– Fantasztikus! – örvendezett Harry. Végtelen
megkönnyebbülés öntötte el. – Köszönjük, Ampók, nagyon-
nagyon…
– Amennyiben megfizettek – tette hozzá fagyosan a kobold.
Harry meghökkent, habozott.
– Mennyit akar kapni? Van aranyam.
– Nem arany kell. Az nekem is van.
Ampók fehérje nélküli, szénfekete szemében mohó fény csillant.
– A kardot akarom. Griffendél Godrik kardját.
Harry jókedve elszállt.
– Azt nem kaphatja meg – felelte. – Sajnálom.
– Akkor bizony gond van – dörmögte a kobold.
– Egyezzünk meg valami másban – sietett javasolni Ron. –
Lestrange-éknek biztos egy csomó klassz holmijuk van a
széfben, bemegyünk, és azt választ magának, amit csak akar.
Ezzel nagy hibát követett el. Ampók elvörösödött a dühtől.
– Tolvajnak nézel engem, fiú? Nem tartok igényt olyan kincsre,
ami nem az enyém.
– A kard a miénk…
– Nem igaz.
– Griffendélesek vagyunk, és Griffendél Godriké volt…
Ampók kihúzta magát.
– És kié volt, mielőtt Griffendélé lett?
– Senkié – felelte Ron. – Neki csinálták, nem?
– Nem! – fakadt ki dühösen a kobold. Hosszú ujját Ronra
szegezte vádlón. – Az önhittséged, a rátartiságod beszél belőled,
varázsló! Az a kard I. Ragnuké volt, tőle vette el Griffendél
Godrik! Elveszett kincsünk, remekmívű koboldmunka! Jog
szerint fajunkat illeti! A kard a szolgálatom bére, és ez az utolsó

506
szavam!
Ampók szeme haragosan villogott. Harry váltott egy pillantást
barátaival, azután így szólt:
– Meg kell vitatnunk az ajánlatát, Ampók. Kérnénk néhány perc
türelmet.
A kobold mogorván biccentett.
A nappalit üresen találták. Harry homlokát ráncolva a
kandallóhoz sétált. Törte a fejét, hogy mitévők legyenek.
– Jót röhög rajtunk – mondta a háta mögött Ron. – Tudja, hogy
nem adhatjuk neki a kardot.
– Igaz, amit mondott? – fordult Hermionéhoz Harry. –
Griffendél tényleg lopta a kardot?
– Nem tudom – felelte csüggedten a lány. – Tudtommal
egyetlen beszámoló sem említi, hogy Griffendél lopta volna a
kardot, de hát a történeti művek nem is nagyon szokták
részletezni, hogy miket műveltek a varázslók más mágikus
fajokkal.
– Kobold-koholmány – jelentette ki velősen Ron. – Ezeknek az
a rögeszméjük, hogy a varázslók folyton kiszúrnak velük. Még
örülhetünk, hogy Ampók nem valamelyikünk pálcáját követeli.
– A koboldoknak jó okuk van rá, hogy ne szeressék a
varázslókat – szögezte le Hermione. – A történelem során
sokszor brutálisan bántak velük.
– Azért ők se épp bolyhos kis nyuszikák – mondta Ron. – Egy
csomó varázslót kinyírtak, és nem nagyon válogattak a
módszerekben.
– És szerinted Ampóknak több kedve lesz segíteni nekünk, ha
arról vitatkozunk vele, melyik faj aljasabb és vérszomjasabb?
Erre nem érkezett válasz, s egy ideig mindhárman töprengésbe
merültek. Harry az ablakon kinézve Dobby sírját bámulta. Luna
épp egy befőttesüvegre való sóvirágot helyezett el a fehér kő

507
mellett.
– Oké – szólalt meg Ron, mire Harry rögtön felé fordult. –
Ehhez mit szóltok? Azt mondjuk Ampóknak, hogy amíg be nem
jutunk a széfbe, szükségünk van a kardra, de aztán megkaphatja.
Ott viszont van egy másolat, nem igaz? Suttyomban kicseréljük
a kettőt, és a másolatot adjuk neki.
– Ampók jobban tudja, melyik az igazi, mint mi – legyintett
Hermione. – Ő volt az, aki észrevette, hogy hamisítvány került a
széfbe!
– Jó, de mire észbe kap, lelépünk…
Hermione megsemmisítő pillantással nézett rá.
– Ez aljasság volna – mondta mély megvetéssel. – Átvernéd,
miután a segítségét kértük? És még csodálkozol, hogy a
koboldok utálják a varázslókat?
Ron fülig elvörösödött.
– Jól van, jól van! Nincs más ötletem, na! Tessék, szerinted mit
csináljunk?
– Ajánljunk fel neki valami mást, valami hasonlóan értékeset.
– Zseniális ötlet. Megyek, előveszek egy másikat az ezeréves
kardjaink közül, te meg szerzel díszdobozt hozzá, jó?
Egy időre megint hallgatásba süppedtek. Harry biztos volt
benne, hogy ha fel tudnának ajánlani más, hasonló értékű
kincset, a kobold akkor is a kardhoz ragaszkodna. Azt viszont
semmiképp sem adhatják oda neki, hisz az az egyetlen,
pótolhatatlan fegyverük a horcruxok ellen.
Egy hosszú pillanatra behunyta a szemét, és hallgatta a tenger
zúgását. Nem szívesen hitte el Griffendélről, hogy lopta a
kardot; Griffendél volt a mugli születésűek bajnoka, ő állt ki az
aranyvér-mániás Mardekár ellen, és Harry mindig is büszke volt
rá, hogy az általa alapított ház tagja lehet.
Kinyitotta a szemét.

508
– Lehet, hogy Ampók hazudik – szólalt meg. – Lehet, hogy nem
igaz, amit Griffendélről állít. Miért higgyük el, hogy úgy történt,
ahogy mondja?
– Nem mindegy? – vont vállat Hermione.
– Nem, nekem nem mindegy.
Vett egy nagy levegőt, és folytatta.
– Azt mondjuk neki, hogy megkapja a kardot, miután segített
bejutnunk a széfbe – de arról egy szót se szólunk, hogy
pontosan mikor kapja meg.
Ron szája lassan vigyorra húzódott. Hermione viszont
felháborodva nézett Harryre.
– Nem tehetjük meg, hogy…
– Az övé lehet a kard – folytatta Harry –, de csak miután
elintéztük az összes horcruxot. Utána eljuttatom neki. Nem
szegem meg a szavamat.
– Addig még évek telhetnek el! – tiltakozott Hermione.
– Igen, de azt neki nem kell tudnia. És így nem hazudok neki…
olyan nagyot.
Harry dacosan, de nem minden szégyenkezés nélkül nézett
Hermione szemébe. Eszébe jutott a Nurmengard kapuja fölé
vésett felirat: A nagyobb jóért. Elkergette a gondolatot. Van-e
más választásuk?
– Nem tetszik az ötlet – jelentette ki Hermione.
– Nekem se tetszik, de nem tudok jobbat – felelte Harry.
– Szerintem meg zseniális – mondta Ron, és felállt. – Gyerünk,
mondjuk meg neki!
Visszatértek a legkisebb hálószobába, és Harry előadta az
ajánlatot, ügyelve arra, hogy a kard átadásának időpontjáról ne
ejtsen szót. Amíg beszélt, Hermione mogorván bámulta a padlót
– Harry mérges is volt rá, mert ezzel könnyen lebuktathatta
volna őket. Ampók azonban minden figyelmét Harryre

509
összpontosította.
– A szavadat adod, Harry Potter, hogy megkapom tőled
Griffendél kardját, ha segítek nektek?
– Igen – felelte Harry.
– Kezet rá – mondta a kobold.
Kezet ráztak. Harry eltűnődött, vajon a két fekete szem
kiolvasta-e a hátsó szándékot a tekintetéből. Végül Ampók
hátralépett, összecsapta a kezét, és így szólt:
– Nna! Lássunk hozzá!
A dolog kísértetiesen hasonlított a minisztériumi kaland előtti
tervezgetésre. A munka a legkisebb hálószobában zajlott, amit –
Ampók kívánsága szerint – állandóan félhomályban tartottak.
– Csak egy alkalommal jártam Lestrange-ék széfjében –
tájékoztatta őket Ampók –, amikor a hamis kardot kellett
elhelyeznem ott. Az ősi kamrák egyikéről van szó. A nagy
múltú varázslócsaládok a legmélyebb szinteken tartják
kincseiket, az ottani széfek ugyanis a legnagyobbak és a
legjobban őrzöttek…
Egy-egy alkalommal hosszú órákra bezárkóztak a kamraszerű
szobába. A napok lassan hetekké szaporodtak, de még mindig
újabb és újabb megoldandó problémákkal találták szemben
magukat – ezek közé tartozott például az is, hogy Százfűlé-főzet
készletük erősen megcsappant.
– A maradék csak egy embernek elég – jelentette ki Hermione a
lámpa előtt lötyögtetve a sűrű, sárszerű főzetet.
– Nem baj – mondta Harry, aki épp a legmélyebben futó
alagutak Ampók rajzolta térképét tanulmányozta.
Mivel Harry, Ron és Hermione rendszerint csak az étkezésekkor
került elő, a Kagylólak többi lakójának aligha kerülhette el a
figyelmét, hogy készülnek valamire. Senki nem kérdezett
semmit, de Harry az asztalnál gyakran érezte hármukon Bill

510
töprengő, aggodalmas pillantását.
Ahogy múltak a napok, Harry egyre ellenszenvesebbnek tartotta
a koboldot. Ampók meglepően vérszomjas hozzáállást
tanúsított, nevetett, ha alacsonyabb rendű lények szenvedése
került szóba, és mintha kimondottan örült volna annak, hogy a
cél elérése érdekében esetleg erőszakot kell majd alkalmazniuk
más varázslókkal szemben. Harry jól tudta, hogy két barátja sem
rajong a koboldért, de jobbnak látták titkolni ellenszenvüket:
egyelőre szükségük volt Ampókra.
A kobold idegenkedett tőle, hogy együtt étkezzen a társasággal.
Hiába gyógyult meg a lába, elvárta, hogy továbbra is a
szobájában szolgálják fel neki az ételt, akárcsak a még mindig
ágyhoz kötött Ollivandernek. Végül Bill (Fleur egy heves
kitörését követően) felment, és közölte vele, hogy erről a
kiváltságról le kell mondania. Attól fogva Ampók is a zsúfolt
asztalnál étkezett, noha nem azt ette, amit a többiek – csak nyers
húst, gyökereket és bizonyos fajta gombákat volt hajlandó
fogyasztani.
Harry önmagát tartotta felelősnek az egész helyzetért: elvégre ő
ragaszkodott hozzá, hogy Ampók a Kagylólakban maradjon, sőt
miatta kellett az egész Weasley-családnak elrejtőznie, és ő
tehetett róla, hogy Bill, Fred, George és Mr Weasley nem
dolgozhatnak.
– Nagyon sajnálom – fordult Fleurhöz egy viharos áprilisi estén,
vacsorakészítés közben. – Nem akartam ennyi kellemetlenséget
okozni.
Fleur éppen munkába állított néhány kést, hogy azok felvágják a
hátszínt Ampóknak és Billnek, aki Greyback támadása óta
véresen szerette a húst.
A kések szorgalmasan dolgoztak Fleur háta mögött, s a
fiatalasszony az idő tájt mindig kissé ingerült arcán ellágyultak a

511
vonások.
– Megmentetted á ‘úgom életét, ‘Arry. Ezt sosem felejtem el
neked.
Harry tudta, hogy ez nem teljesen igaz, de pillanatnyilag nem
érezte fontosnak hangsúlyozni, hogy Gabrielle igazából nem
volt életveszélyben.
– Egyébként is – folytatta Fleur, miközben rábökött pálcájával a
tűzhelyen álló láboskára, amiben erre nyomban rotyogni kezdett
a mártás –, Ollivanderh úrh má este átköltözik Murhielhez. Ez
könnyebbség. Á kobold – Ampókot említve Fleur kicsit
összevonta a szemöldökét – leköltöz’et á földszintrhe, te, Rhon
és Dean pedig megkápjátok ázt á szobát.
– Jó nekünk a nappaliban – felelte gyorsan Harry. Tudta, hogy
Ampók aligha tartaná megfelelő fekhelynek a kanapét,
márpedig a kobold kényelmének biztosítása a terv fontos része
volt. – Elvagyunk, ne aggódj miattunk. – Mikor Fleur tiltakozni
akart, folytatta: – Ron, Hermione meg én se leszünk már sokáig
a terhetekre. Hamarosan elmegyünk.
– Mit beszélsz? – vonta össze a szemöldökét Fleur, s pálcája
megállt a levegőben egy serpenyőnyi ételt lebegtetve. –
Semmiképp se me’ettek el! Itt biztonságba’ vágytok!
Ezek a mondatok túlságosan is Mrs Weasleyt idézték, s Harry
örült, hogy épp kinyílt a hátsó ajtó. Luna és Dean léptek be a
szemerkélő esőtől vizes hajjal s egy-egy öl uszadék fával a
karjukon.
– …és egészen kicsi füle – mondta épp Luna. – Apa azt mondja,
kicsit olyan, mint a vízilóé, csak lila és szőrös. És ha magadhoz
akarod hívni őket, dúdolni kell. A keringő a kedvencük, de csak
a lassút szeretik…
Dean zavartan vonogatta a vállát, mikor elhaladt Harry mellett;
követte Lunát az étkezőként is használt nappaliba, ahol Ron és

512
Hermione épp vacsorához terítettek. Harry kihasználta a
kínálkozó alkalmat, hogy megszökhet Fleur kérdései elől:
felkapott két kancsó sütőtöklevet, és követte barátait.
– …és ha egyszer eljössz hozzánk, majd megmutatom a szarvat,
amiről apa írt. Még én sem láttam, mert a halálfalók lerángattak
a Roxfort Expresszről, úgyhogy nem tudtam otthon
karácsonyozni – csicseregte Luna, miközben Deannel
megrakták a tüzet.
– De hisz mondtuk már – szólt oda neki Hermione –, az nem
szapirtyó szarva volt, hanem randalóré, és felrobbant…
– Á nem, szapirtyószarv volt az, apa ért hozzá – bizonygatta
derűs nyugalommal Luna. – És most már szerintem újra ép,
mert azok regenerálódnak.
Hermione fejcsóválva folytatta a villák elhelyezését az asztalon.
Közben megjelent a lépcsőn Bill és Ollivander, előbbi egy
jókora bőrönddel a kezében. A pálcakészítő még mindig nagyon
gyenge volt, Billnek támogatnia kellett őt.
– Hiányozni fog, Ollivander úr – lépett az öreghez Luna.
– Maga is nekem, kedvesem. – Ollivander megfogta a lány
vállát. – El se mondhatom, mennyi vigaszt jelentett nekem a
társasága azon a szörnyű helyen.
– Au revoir, Ollivander úrh – mondta Fleur, és csókot nyomott
az öreg két orcájára. – Megkérh’etném árrhá á szívességrhe,
hogy ádjon át egy somágot Murhiel néninek? Még nem ádtám
visszá á diádémját.
– Megtisztelő a feladat – biccentett Ollivander. – Ez a
legkevesebb, amit a szívélyes vendéglátásért cserébe tehetek.
Fleur elővett egy kopott bársonydobozt, és kinyitotta, hogy
megmutassa tartalmát a pálcakészítőnek. A diadém felragyogott
az alacsonyan függő lámpa fényében.
– Holdkő és gyémánt – állapította meg Ampók, aki úgy surrant

513
be a szobába, hogy Harry észre se vette. – Koboldok készítették,
nemde?
– És varázslók fizettek érte – dörmögte Bill, mire a kobold alig
leplezett, kihívó pillantást vetett rá.
Erős szélroham feszült a ház ablakainak, amint Bill és
Ollivander elindult az éjszakában. A többiek az asztal köré
zsúfolódtak; könyök a könyökhöz ért, mozdulni is alig volt
helyük, úgy láttak neki az evésnek. A kandallóban ropogott és
pattogott a tűz. Harry észrevette, hogy Fleur csak játszik az
étellel, s percenként az ablak felé pillant; még az első fogással
sem végeztek azonban, amikor vissza is tért a szél kócolta hajú
Bill.
– Minden rendben van – fordult Fleurhöz. – Ollivander
beköltözött, apa és anya üdvözletüket küldik. Ginny is üdvözöl.
Fred és George a tébolyba kergetik Muriel nénit: a hátsó
szobában még mindig bagoly-csomagküldő szolgálatot
működtetnek. De a diadémnak örült a néni. Közölte, hogy már
azt hitte, elloptuk.
– Charmante á néni, min’ mindig – mondta bosszúsan Fleur,
majd egy pálcaintéssel felemelte az asztalról és halomba
gyűjtötte a használt tányérokat, elkapta őket, és kisietett velük a
szobából.
– Apa is készített egy diadémot – szólalt meg Luna. – Illetve az
inkább korona.
Ron elkapta Harry pillantását, és elvigyorodott. Mindketten a
Xenophiliusnál látott nevetséges fejdíszre gondoltak.
– Hollóháti elveszett diadémját próbálja rekonstruálni. Úgy
gondolja, már rájött, mik voltak a legfontosabb részei. Mióta
kiegészítette a pörgencsszárnnyal, tényleg sokkal jobban
működik…
Valaki megdöngette a bejárati ajtót. Minden fej arra fordult.

514
Fleur rémült arccal berohant a konyhából, Bill felpattant, és az
ajtóra szegezte a pálcáját; Harry, Ron és Hermione ugyanúgy
tett. Ampók suttyomban bemászott az asztal alá.
– Ki az? – szólt ki Bill.
– Remus John Lupin! – szűrődött be egy hang az üvöltő szélből.
Félelem remegtette meg Harry szívét: mi történhetett? –
Vérfarkas vagyok, a feleségem Nymphadora Tonks. Te vagy a
Kagylólak titokgazdája, magad mondtad meg a címet azzal,
hogy szükség esetén idejöhetek!
– Lupin – motyogta Bill, és az ajtóhoz sietett.
Lupint szinte belökte a küszöbről a vihar. Utazóköpenyt viselt,
arca falfehér, őszülő haja szélfútta volt. Egy gyors pillantással
számba vette, kik vannak jelen, aztán így kiáltott fel:
– Fiú! A Ted nevet kapta, Dora apja után!
– Mi…? Tonks…? Megszületett a baba!? – pattant fel
Hermione.
– Igen! Megszületett a baba! – harsogta Lupin. Megkönnyebbült
sóhajok és örömkiáltások hangzottak fel az asztal körül. – Éljen!
Gratulálunk! – tapsikolt Hermione és Fleur. – Kisbaba? Nahát!
– ámuldozott Ron, mintha sose hallott volna még ilyen csodát.
– Igen… igen… kisfiú – ismételte a boldogságtól kótyagos
Lupin. Megkerülte az asztalt, és úgy ölelte keblére Harryt,
mintha semmi sem történt volna köztük a Grimmauld téri ház
alagsorában. Aztán elengedte őt, és megkérdezte:
– Leszel a keresztapja?
– É-én?
– Te, te, hát persze… téged szeretnénk, Dora is…
– Hát persze… te jó ég…
Harryt megszédítette az öröm és az elképedés. Bill elsietett
borért, Fleur pedig unszolta a váratlan vendéget, hogy
koccintson a társasággal.

515
– Nem maradhatok sokáig, vissza kell mennem – szabadkozott
Lupin. Harry sosem látta még ilyen kisimultnak az arcát – a
boldogságtól mintha éveket fiatalodott volna. – Köszönöm, Bill,
köszönöm.
Bill sietve kitöltötte a bort, és valamennyien magasra emelték
kelyhüket.
– Teddy Remus Lupinra – mondta Lupin –, a jövő nagy
varázslójára!
– És kirhe ‘ásonlít? – érdeklődött Fleur.
– Szerintem Dorára, szerinte meg rám. A haja – már amennyi
van neki – a születésekor fekete volt. Azóta vörös lett, és mire
hazaérek, alighanem szőke lesz. Andromeda azt mesélte, Tonks
haja is a születése napja óta váltogatja a színét. – Lupin
kiürítette kelyhét. – Jó, nem bánom, még egy kortyot – tette
hozzá, mikor Bill odalépett hozzá a palackkal.
A szél a kis ház falait csapkodta, a tűz ropogva lángolt, és Bill
hamarosan újabb üvegből húzta ki a dugót. A hír mindannyiukat
felvillanyozta: az új élet ígéretétől – ha csak néhány percre is –
üldözöttekből győztesekké váltak. Egyedül a koboldot hagyta
hidegen az örömhír; ő egy idő múlva fel is somfordált immár
egyedül használt hálószobájába. Harry azt hitte, ez csak neki
tűnt fel, de azután látta, hogy Bill tekintete is követi a lépcsőn
haladó Ampókot.
– Nem… nem… most már tényleg vissza kell mennem –
hárította el végül a sokadik pohár bort Lupin. Felállt, és magára
öltötte úti köpenyét. – Ég veletek, minden jót… Ha tudok, pár
nap múlva hozok képeket. Nagyon fognak örülni, ha mesélek
rólatok…
Lupin összegombolta köpenyét, aztán megölelte a nőket és kezet
rázott a férfiakkal, majd, változatlanul sugárzó arccal, kifordult
a viharos éjszakába.

516
– Ezt nevezem! – szólt örvendezve Bill, amint ő és Harry
edényekkel a kezükben a konyhába léptek. – Keresztapa leszel!
Gratulálok, ez nagy megtiszteltetés!
Miközben Harry letette a magával hozott üres kelyheket, Bill
behúzta a konyha ajtaját, kizárva a többiek zsibongását – az
ünneplés ugyanis Lupin távozása után is folytatódott.
– Már egy ideje keresem az alkalmat, hogy négyszemközt szót
válthassak veled, Harry. – Bill habozott. – Valamit tervezel
Ampókkal.
Ez kijelentés volt, nem kérdés, s Harry feleslegesnek érezte
tagadni a dolgot, szótlanul nézett hát Billre.
– Jól ismerem a koboldokat – folytatta a fiatalember. – A
Roxfort után rögtön a Gringottshoz kerültem, s végig együtt
dolgoztam velük. Vannak kobold barátaim – ha lehet szó
barátságról varázsló és kobold között –, vagy legalábbis vannak
koboldok, akiket jól ismerek és kedvelek. – Bill megint
tétovázott. – Mit kértél Ampóktól, Harry, és mit ígértél neki
cserébe?
– Ne haragudj, Bill, nem mondhatom meg.
A hátuk mögött kinyílt a konyhaajtó – Fleur érkezett további
üres kelyhekkel.
– Várj, kérlek – fordult hozzá Bill. – Csak egy perc.
Fleur kihátrált, és becsukta az ajtót, Bill pedig újra Harryhez
fordult.
– Akkor csak annyit mondok, hogy ha alkut kötöttél Ampókkal,
és különösen, ha abban az alkuban valamilyen kincs is szerepel,
légy nagyon óvatos. A koboldoknak a tulajdonjogról, a
fizetségről és a tartozásról vallott felfogása gyökeresen
különbözik a mienktől.
Kellemetlen érzés ébredt Harryben – mintha egy kis kígyó
mozdult volna meg benne.

517
– Mire célzol? – kérdezte.
– Két merőben különböző fajról beszélünk – magyarázta Bill. –
A varázslók és a koboldok kapcsolatát évszázadok óta
konfliktusok terhelik – ezt te is tudod, tanultad
mágiatörténetből. Mindkét oldal elkövette a maga bűneit –
eszemben sincs azt állítani, hogy mi, varázslók ártatlanok
volnánk. A lényeg az, hogy vannak koboldok – a Gringotts-
beliek között különösen sok –, akik azt vallják, hogy ha
aranyról, kincsről van szó, a varázslók teljességgel
megbízhatatlanok, nem tisztelik a koboldok tulajdonjogát.
– Én tisztelem… – kezdte Harry, de Bill a fejét rázta.
– Én a kobold-felfogás szerinti tulajdonjogról beszélek. Ezt a
dolgot csak az értheti, aki sokat volt együtt koboldokkal. Ők azt
vallják, hogy egy tárgy nem azé, aki megvásárolta, hanem azé,
aki készítette. Így az ő szemükben minden koboldmunka jogos
tulajdonosai a koboldok.
– De hát ha eladták…
– Akkor a tárgy kölcsönbe került ahhoz, aki fizetett érte. Ők így
gondolják, és elfogadhatatlan számukra, hogy a varázslók
továbbörökítik a kobold készítette tárgyakat. Láthattad, milyen
rosszalló képet vágott Ampók a diadém láttán. Gyanítom, hogy
legvaskalaposabb fajtársaihoz hasonlóan ő is azt vallja, hogy az
eredeti vásárló halála után az ékszert vissza kellett volna
szolgáltatni a koboldoknak. Az ő szemükben lopást követ el, aki
megörököl és további fizetés nélkül megtart egy koboldok
készítette tárgyat.
E szavak hallattán Harrynek az a kellemetlen érzése támadt,
hogy Bill többet tud vagy sejt, mint amennyit elárul.
– Mindezzel csak azt akarom mondani – fejezte be Bill, kezét a
nappaliba nyíló ajtó kilincsére téve –, hogy vigyázni kell, miben
állapodik meg az ember egy kobolddal. Még a Gringottsba

518
betörni is veszélytelenebb dolog, mint megszegni a koboldnak
tett ígéretet.
Bill kinyitotta az ajtót.
– Aha – bólogatott Harry. – Értem. Kösz. Észben fogom tartani.
Miközben Bill nyomában visszatért a többiekhez, valami,
nyilván az elfogyasztott bor, azt a furcsa gondolatot plántálta a
fejébe, hogy ha így folytatja, a kis Teddy Lupinnak épp olyan
zabolátlan keresztapja lesz, amilyen neki volt Sirius
személyében.

519
Huszonhatodik fejezet

Gringotts


A terv készen állt, az előkészületek lezárultak; a legkisebb
hálószoba kandallójának párkányán egy üvegfiolában
türelmesen várakozott a Malfoy házban Hermione pulóverén
ragadt vastag, hosszú fekete hajszál.
– És az ő pálcáját fogod használni – bökött a fejével a diófa
pálcára Harry –, szóval szerintem eléggé élethű utánzat leszel.
Hermione úgy vette kezébe a pálcát, mintha attól tartana, hogy
az megszúrja vagy az ujjába harap.
– Utálom… – motyogta –, irtózom tőle. Nem tudom megszokni
a fogását, nem is működik nekem rendesen… Olyan, mintha
belőle fognék egy darabot.
Harry akaratlanul is felidézte, miket mondott neki Hermione,
mikor ő panaszolta, hogy a kökénypálca ellenszenves neki, és
nem is működik úgy, mint a sajátja: győzködte, hogy csak
képzelődik, gyakorlás kérdése az egész… Mivel azonban a
tervezett gringottsi akció előestéjén nem akart veszekedést,
eltekintett attól, hogy visszaküldje a fenti tanácsokat a
feladónak.
– Viszont segít jobban átélni a szerepedet – vélekedett Ron. –
Gondolj bele, miket tett ez a pálca!
– Pont erről van szó! – kesergett Hermione. – Ez a pálca kínozta
meg Neville szüleit és még ki tudja hány embert! Ez a pálca ölte
meg Siriust!
Harry erre eddig nem is gondolt, s most hirtelen heves késztetést
érzett, hogy kettétörje vagy széthasítsa a pálcát Griffendél

520
kardjával, mely még kéznél is lett volna, ott állt ugyanis a háta
mögötti falnak támasztva.
– Annyira hiányzik a saját pálcám! – panaszolta Hermione. –
Bár nekem is csinált volna egy másikat Ollivander!
Ollivandertől aznap reggel érkezett egy új pálca Luna számára.
A lány most is azt próbálgatta kint a hátsó kert füvén, a kellemes
késő délutáni napsütésben. Dean, akinek a pálcája a fejvadászok
martaléka lett, bánatosan nézte őt.
Harry rápillantott a Draco Malfoytól szerzett galagonyapálcára.
Meglepve, de örömmel tapasztalta, hogy jobban tudja használni,
mint Hermionéét. Ha arra gondolt, amit Ollivander a pálcák
titkairól mondott, azt is sejtette, mi okozhatja Hermione
problémáját: az, hogy nem ő maga vette el a diófa pálcát
Bellatrixtól, így az nem pártolt át hozzá.
Kinyílt a kis hálószoba ajtaja, és belépett Ampók. Harry
közelebb húzta magához Griffendél kardját, de nyomban meg is
bánta, hogy így tett, mert látta, hogy a kobold észrevette
ösztönös mozdulatát. Hogy feledtesse a kínos pillanatot, így
szólt:
– Elintéztük, amit még kellett. Szóltunk Billnek és Fleurnek,
hogy holnap elmegyünk, és kértük, hogy ne keljenek fel
búcsúzkodni.
Ez fontos mozzanat volt: Billnek és Fleurnek célszerű volt minél
kevesebbet tudniuk vagy akár csak gyanítaniuk a tervezett
akcióról, márpedig Hermionénak még indulás előtt át kellett
alakulnia Bellatrixszá. Harry azt is közölte házigazdáikkal, hogy
nem jönnek vissza. Perkins sátrát elvesztették aznap este, mikor
a fejvadászok elfogták őket, de Billtől kaptak egy másikat
kölcsönbe. Az új sátor immár a többi úti holmi között pihent a
gyöngyös táskában, amit Hermione azzal a Harry elismerését
kivívó módszerrel rejtett el a fejvadászok elől, hogy beledugta a

521
zoknija szárába.
Harry előre tudta, hogy hiányozni fog neki Bill, Fleur, Luna és
Dean, csakúgy mint az utóbbi néhány hétben élvezett kényelem,
mégis örült neki, hogy végre kiszabadul a Kagylólakból.
Nyomasztotta a bezártság és az állandó titkolózás, belefáradt
abba, hogy naphosszat a kicsi és sötét hálószobában kell
kuksolniuk – mindenekelőtt pedig meg akart végre szabadulni
Ampóktól. Épp csak azt nem tudta, mikor és miként rázhatják le
a koboldot anélkül, hogy át kellene adniuk neki a kardot. A
problémát még csak megvitatni sem volt lehetőségük, mivel
Ampók öt percnél hosszabb időre sosem hagyta magukra őket.
– Leckéket adhatna anyámnak – dohogott Ron, mikor
sokadszorra is megpillantották a hosszú koboldujjakat a nyíló
ajtó szárnyán. Ampók viselkedését Harry – Bill
figyelmeztetésére is gondolva – csak azzal tudta magyarázni,
hogy a kobold nem bízik bennük. Hermione továbbra is hevesen
ellenezte a tervezett átverést, így tőle aligha lehetett elvárni,
hogy a megvalósítás módjain törje a fejét, Ron pedig fene tudja,
majd csak összehozzuk valahogy szintű megnyilvánulásokkal
vette ki a részét a ritka Ampókmentes percek ötletbörzéiből.
Aznap éjjel Harry rosszul aludt. Kora hajnalban, mikor végleg
kiment a szeméből az álom, megpróbálta felidézni, mit érzett a
minisztériumi kalandjuk előestéjén. Úgy emlékezett, akkor
elszántság és szinte örömteli izgalom töltötte el. Most újra meg
újra szorongás fogta el, kétségek kínozták; nem tudott
szabadulni attól az érzéstől, hogy a dolognak rossz vége lesz.
Hiába győzködte magát, hogy a tervük jó, hogy Ampók tudja,
mire számíthatnak, s hogy alaposan felkészültek minden várható
nehézségre – nyugtalansága nem múlt el. Egyszer-kétszer
hallotta, hogy Ron megmoccan; le merte volna fogadni, hogy
barátja is ébren van, de mivel Dean ott aludt velük a nappaliban,

522
nem beszélhetett vele.
Fellélegzett, mikor elérkezett a hat óra. Ron meg ő kibújtak
hálózsákjukból, felöltöztek a félhomályban, majd kilopóztak a
kertbe, hogy ott a megbeszélés szerint találkozzanak
Hermionéval és Ampókkal. Csípősen hűvös volt a levegő, de a
májusi hajnal legalább a széltől megkímélte őket. Harry
felnézett az égre, ahol még halványan világítottak a csillagok, és
elhallgatta a szikla tövét csapkodó hullámokat – tudta, hiányozni
fog neki a zajuk.
Dobby sírján a vörös föld már kicsiny hajtásoktól zöldellt, azt
ígérve, hogy nyárra a hantot virágok borítják majd. A feliratos
fehér kő máris kopottabbnak tűnt. Harry most már belátta, hogy
aligha találhattak volna szebb nyughelyet Dobby számára,
viszont mardosta a szomorúság a gondolatra, hogy itt kell
hagynia a manót. A sírra pillantva megint felmerült benne a
kérdés, vajon hogyan szerzett tudomást Dobby szorult
helyzetükről. Miközben ezen tűnődött, szinte öntudatlanul a
nyakában lógó erszényhez emelte a kezét, és kitapintotta benne
a tükördarabot, amiben a Malfoy ház pincéjében megpillantotta
Dumbledore szemét. Azután kinyílt egy ajtó a háta mögött, és ő
megfordult a zajra.
Bellatrix Lestrange közeledett felé a pázsiton, Ampók
társaságában. A Grimmauld térről magukkal hozott régi talárok
egyikét viselte, annak a belső zsebébe tömködte bele menet
közben a kis gyöngyhímzett táskát. Harry jól tudta, hogy az
átváltozott Hermionét látja, mégis megborzongott az undortól. A
nő magasabb volt, mint ő, hosszú fekete haja a hátára hullott,
tekintete gőgöt és megvetést tükrözött. Mikor azonban
megszólalt, érződött, hogy Hermione beszél Bellatrix hangján.
– Undorító íze volt, rosszabb, mint gurgyökéré! Jól van, Ron,
gyere, hadd csináljalak meg…

523
– De ne legyen túl hosszú a szakállam, jó?
– Jaj, maradj már, nem szépségversenyre megyünk…
– Nem azért, hanem mert zavar, ha lelóg! És az orrom rövid
legyen, olyan, amilyen legutóbb.
Hermione sóhajtva munkához látott, és folyamatos motyogás
közepette a felismerhetetlenségig elváltoztatta Ron külsejét.
Úgy döntöttek, kitalált személyt csinálnak a fiúból, abban bízva,
hogy Bellatrix gonosz aurája elégséges védelmet nyújt majd
neki. Harrynek és Ampóknak a terv szerint a láthatatlanná tévő
köpeny rejtekében kellett maradniuk az akció idején.
– Így ni! – mondta végül Hermione. – Hogy tetszik, Harry?
Harry elváltoztatott külsejével is felismerte ugyan Ront, de úgy
vélte, csak azért, mert eleve tudta, hogy ő az. Ron haja immár
hosszú és hullámos volt, sűrű barna szakállat és bajuszt viselt,
szeplői eltűntek, orra kurta és széles, szemöldöke bozontos volt.
– Nem épp az esetem, de megteszi – mondta Harry. – Akkor
indulhatunk is?
Mindhárman vetettek még egy búcsúpillantást a halványuló
csillagok alatt álló sötét, néma Kagylólakra, azután
megfordultak, és elindultak kifelé a kertből. A falon túl, kívül
húzódott a vonal, a Fidelius-bűbáj hatókörének széle, amin túl
már dehoppanálhattak. Mikor maguk mögött tudták a kertkaput,
Ampók megszólalt:
– Most már felveszel, Harry Potter?
Harry lehajolt; a kobold felmászott a hátára, és összefűzte a
kezét Harry torka előtt. Nem volt nagy súlya, de Harry
viszolygott az érintésétől és zavarta a kobold meglepően erős
szorítása. Hermione elővette a gyöngyös táskából a láthatatlanná
tévő köpenyt, és rákanyarította kettejükre.
– Tökély – mondta, miután végignézett Harry hűlt helyén. – A
cipőd is eltűnt. Indulhatunk.

524
Harry Ampókkal a hátán megpördült, s közben teljes erőből a
Foltozott Üstre, az Abszol út bejáratánál épült fogadóra
koncentrált. A kobold még erősebben kapaszkodott belé, mikor
beszippantotta őket a préselő sötétség. Néhány másodperc
múlva Harry talpa aszfaltnak ütközött, s pislogó szeme előtt
feltűnt a Charing Cross Road képe. Mit sem sejtő muglik siettek
el mellette, kora reggeli zárkózottsággal az arcukon.
A Foltozott Üst ivóhelyisége majdnem üres volt. Tom, a görbe
hátú, fogatlan kocsmáros poharat törölgetett a söntés mögött.
Egy távoli sarokban két varázsló üldögélt; halk beszélgetésüket
megszakítva rápillantottak a belépő Hermionéra, azután még
mélyebben behúzódtak az árnyékba.
– Madam Lestrange – dörmögte alázatos főhajtással Tom, mikor
Hermione elhaladt mellette.
– Jó reggelt – köszönt a lány. A köpeny alatt rejtőző, Ampók-
hátizsákos Harry elosontában csodálkozást vett észre a fogadós
arcán.
– Túl barátságos vagy – súgta Hermione fülébe, mikor kiléptek
a fogadó kicsiny hátsó udvarára. – Tekints mindenkit undok
söpredéknek!
– Jól van, jól van!
Hermione elővette Bellatrix pálcáját, és rákoppintott vele az
előttük magasodó jellegtelen falra. A téglák azon
szempillantásban pörögni és kavarogni kezdtek, s táguló lyuk
jelent meg köztük. A nyílás végül boltíves átjáróvá szilárdult,
melyen túl a macskaköves Abszol út terült el.
A varázslóutca csendes volt. A boltok többsége még nem nyitott
ki, s csak itt-ott nézegette egy-egy korai érdeklődő a kirakatokat.
A girbegurba, macskaköves utca ebben az állapotában cseppet
sem hasonlított arra a zsibongó, élettel teli helyre, amit Harry
oly sok éve, roxforti beiratkozása előtt felkeresett. Legutóbbi

525
ittjárta óta sok régi boltot felszámoltak, szép számmal létesültek
viszont új, a fekete mágiára specializálódott üzletek. Számos
kirakatról saját kiragasztott képe nézett rá; mindegyik az 1. sz.
nemkívánatos személy feliratot viselte.
Szinte minden kapualjban rongyos emberek kuporogtak.
Panaszos hangon szólongatták a járókelőket, alamizsnáért
könyörögtek, s bizonygatták, hogy ők is varázslók. Egyikük
átvérzett kötést viselt a fél szemén.
Az átjárón belépő kis csapat megindult az utcán, s a koldusok
észrevették Hermionét. Mint tűz elől a jég, úgy menekültek az
útjából, kámzsájukba rejtve arcukat. Hermione csodálkozva
nézett utánuk, mígnem egyszer csak az útjába tántorodott az
átvérzett kötéses koldus.
– A gyerekeim! – harsogta ujját Hermionéra szegezve. Visításba
csukló repedtfazék-hangja tébolyodottan csengett. – Hol vannak
a gyerekeim!? Mit csinált velük az urad!? Te tudod! Te tudod!
– Én… én nem… – hebegte Hermione.
A koldus rávetette magát, a torka után kapott – de egy durranást
s egy vörös villanást követően már repült is hátrafelé, hogy
ájultan terüljön el az utca kövén. Ron előreszegezett pálcával
állt, szakálla alatt döbbenetbe torzult az arca. Az utca mindkét
oldalán arcok tűntek fel az ablakokban; egy kis csapatnyi jól
öltözött járókelő összekapta talárját, és futólépésben távozott az
incidens színhelyéről.
Ennél feltűnőbb Abszol úti bevonulást akarva se rendezhettek
volna maguknak. Harrynek megfordult a fejében, hogy talán
jobb volna visszavonulniuk és kiötleniük egy másik tervet.
Mielőtt azonban megvitathatták volna a helyzetet, kiáltás
harsant mögöttük.
– Nohát! Madam Lestrange!
Harry gyors hátraarcot csinált, fojtóbb kapaszkodásra késztetve

526
Ampókot. Egy magas, sovány varázsló sietett feléjük Hosszú,
keskeny orra volt, fejét őszülő bozont koronázta.
– Ez Travers – sziszegte Harry fülébe a kobold. Harrynek
hirtelen nem jutott eszébe, kicsoda is az a Travers, Hermione
pedig kihúzta magát, és a tőle telhető legnagyobb gőggel így
szólt:
– Mit óhajt tőlem?
Travers megtorpant, arcára meghökkenés ült ki.
– Ez is egy halálfaló! – suttogta Ampók, s Harry gyorsan
odaoldalazott Hermionéhoz, hogy a fülébe továbbítsa az
információt.
– Csupán köszönteni akartam magát – felelte kissé sértődötten
Travers –, de amennyiben zavarom…
Harry most már felismerte a hangot: Travers volt az egyik
halálfaló, aki megjelent Xenophilius házában.
– Nem, nem, szó sincs róla, Travers – igyekezett kijavítani
hibáját Hermione. – Hogy van?
– Meg kell vallanom, csodálkozom, hogy itt látom, Bellatrix.
– Csodálkozik? Miért?
– Nos… – Travers köhintett. – Úgy hallottam, hogy a Malfoy
kúria lakói nem léphetnek ki a házból a… nos, a szökés óta.
Harry drukkolt, hogy Hermione meg tudja őrizni lélekjelenlétét.
Ha ez igaz, ha Bellatrix nem mutatkozhatna nyilvános helyen…
– A Sötét Nagyúr kegyelmes azokkal, akiknek hűsége minden
próbát kiállt – zengte Hermione pompásan utánozva Bellatrix
fennkölt modorát. – Maga, Travers, nyilván nem számíthatna
hasonló jóindulatra tőle.
A megjegyzés szemlátomást sértette a halálfalót, de egyúttal
elaltatta a gyanakvását. Tekintete most a Ron elkábította férfira
siklott.
– Mit művelt a senkiházi?

527
– Nem számít, meglakolt érte – felelte szenvtelenül Hermione.
– Bosszantóak tudnak lenni ezek a pálcátlanok – jegyezte meg
Travers. – Ha csak koldulnak, az még elmegy, de a múlt héten
az egyik nem átallt azzal zaklatni, hogy nyújtsak be
minisztériumi fellebbezést az ügyében. Boszorkány vagyok,
uram, boszorkány vagyok, engedje, hogy bebizonyítsam! –
cincogta gúnyosan Travers. – Mintha bizony elvárta volna, hogy
kölcsönadjam neki a pálcámat… apropó, Bellatrix – váltott
kíváncsira –, maga kinek a pálcáját használja? Úgy hallottam, a
magáé…
– Itt van a pálcám – jelentette ki fagyosan Hermione, és
felmutatta Bellatrix pálcáját. – Nem tudom, kiknek a pletykáit
hallgatja maga, Travers, de úgy látom, alaposan
félretájékoztatták.
Traverst meghökkentette az ellentámadás. Ronra siklott a
tekintete.
– Bemutatná a tisztelt barátját? Még sosem volt szerencsém
hozzá.
– Az úr Dragomir Despard – közölte Hermione. Az előzetes
tervezgetés során arra jutottak, hogy Ront kitalált külföldiként
fenyegeti legkevésbé a lebukás veszélye. – Néhány szót tud csak
angolul, de rokonszenvez a Sötét Nagyúr céljaival. Erdélyből
érkezett hozzánk, hogy tapasztalatokat szerezzen az itteni új
rendről.
– Valóban? Örvendek, Dragomir.
– Orvendok – dörmögte Ron, és kezet nyújtott.
Travers két ujját dugta csak előre, s úgy fogott kezet Ronnal,
mintha attól tartana, hogy beszennyezi magát.
– No és mi járatban van… öhm, megnyerő barátjával ilyen korai
órán az Abszol úton? – tudakolta Travers.
– A Gringottsba tartok – felelte Hermione.

528
– Haj, jómagam szintúgy! – csóválta a fejét Travers. – Hiába, az
arany, az a piszkos arany! Nem élhetünk nélküle, bár
megvallom, szívesebben kerülném az érintkezést hosszú ujjú
barátainkkal.
Ampók keze egy pillanatig erősebben szorult Harry nyakára.
– Akár mehetünk is. – Travers széles mozdulattal előremutatott.
Hermione kénytelen-kelletlen a halálfaló oldalán folytatta útját a
kanyargós, macskaköves utcán a varázslóbanknak a kis boltok
fölé tornyosuló, hófehér épülete felé. Ron mellettük haladt,
Harry pedig a hármas mögött lépkedett Ampókkal.
Ebben a helyzetben egy minden lében kanál halálfalóra volt a
legkevésbé szükségük; ráadásul Travers azzal, hogy rátapadt
„Bellatrixra”, lehetetlenné tette a taktikai egyeztetést Harry, Ron
és Hermione között. Túlságosan is hamar megérkeztek a
bronzkapuhoz vezető márvány lépcsősor aljába. Ahogy arról
Ampók előzőleg tájékoztatta is őket, a bejárat mellett most a
szokásos libériás koboldok helyett két varázsló állt. Hosszú,
vékony aranyrudat tartottak a kezükben.
– Ah igen, a tisztességtesztelés – szólt színpadias sóhajjal
Travers. – Fájdalom, otromba módszer – de igen hatékony!
Azzal felsietett a lépcsőn, s jobbra-balra biccentett a két
varázslónak, akik felemelték aranyrúdjukat, majd föl-le elhúzták
azt a halálfaló teste mellett. Harry tudta a tisztességtesztelő
rudakról, hogy azok kimutatják az álcázóbűbájokat és az
elrejtett mágikus tárgyakat. Gyorsan cselekednie kellett;
rászegezte hát Draco pálcáját az egyik, majd a másik őrre, és
közben kétszer eldörmögte a zagyváló átkot: – Confundo…
confundo. Az őrök összerezzentek az őket érő varázstól, de
Travers, aki a nyitott bronzkapun át befelé nézett, ezt nem vette
észre.
Hermione elindult felfelé a lépcsőn. Hosszú fekete haja

529
uszályként lebegett mögötte.
– Egy pillanat, hölgyem – szólt rá az egyik őr, és felemelte
aranyrúdját.
– Mit akar még, egyszer nem volt elég!? – csattant fel Hermione
a Bellatrixtól kölcsönzött arrogáns, parancsoló stílusban.
Travers hátranézett, és felvonta a szemöldökét. Az őr
megzavarodva pislogott. Ránézett a vékony aranyrúdra, majd a
társára, aki némileg kótyagosan így szólt:
– Már ellenőrizted őt, Marius.
Hermione továbbsietett; Ron lépést tartott vele, Harry és Ampók
észrevétlenül követték őket. Miután átlépték a küszöböt, Harry
hátranézett. Mindkét őrvarázsló a feje búbját vakargatta.
Két kobold állt a belső, feliratos ezüstajtó előtt. Mikor Harry a
tolvajok elrettentését szolgáló vers soraira nézett, hirtelen
megelevenedett benne egy régi, de tisztán megőrzött emlék:
élete legfantasztikusabb születésnapján, a tizenegyediken
pontosan ezen a helyen állt, és a vele érkezett Hagrid azt mondta
neki: „Bolond, aki megpróbálja kirabolni.” Akkor mint a
csodára, úgy tekintett örökölt aranykincsének bűvös
tárolóhelyére, a Gringottsra, s még futó gondolatként sem
merült fel benne, hogy eljöhet a nap, mikor lopni tér vissza
ide… Révedezéséből kizökkenve azon kapta magát, hogy már
valamennyien a hatalmas márványcsarnokban állnak.
A hosszú pult mögött magas székeken ülő koboldok az aznapi
első ügyfelekkel foglalkoztak. Hermione, Ron és Travers
kinéztek maguknak egy öreg koboldot, aki nagyítólencsével egy
vastag aranyérmét vizsgálgatott. Hermione, azzal az ürüggyel,
hogy ő előbb néhány szót szólna a csarnokról a külföldi
vendégnek, előreengedte Traverst.
A kobold félredobta az aranyérmét. – Leprikón – jelentette ki,
mintha magában beszélne, azután üdvözölte Traverst, aki átadott

530
neki egy apró aranykulcsot; a kobold megvizsgálta, majd
visszaadta azt.
Most Hermione is odalépett a pulthoz.
– Madam Lestrange! – A kobold nem tudta titkolni döbbenetét.
– Ilyen váratlanul! Miben… miben állhatok szolgálatára?
– Fel kívánom keresni a széfem – felelte Hermione.
Az öreg kobold mintha megrettent volna. Harry körülpillantott.
Travers pár lépés távolságból figyelte őket, de a koboldok közül
is jó néhányan felnéztek munkájukból, hogy rábámuljanak
Hermionéra.
– Tudja… igazolni magát? – kérdezte a kobold.
– Igazolni magam? Hogyhogy… Sosem kérték még tőlem, hogy
igazoljam magam!
– Tudják! – suttogta Harry fülébe Ampók. – Figyelmeztették
őket, hogy felbukkanhat egy szélhámos!
– A pálcája megteszi, Madam – mondta a kobold, és amint
Hermione felé nyújtotta kissé remegő kezét, rémisztő gondolat
hasított Harry fejébe: a Gringotts koboldjai tudják, hogy
Bellatrix pálcája tolvajok kezére került.
– Nem várhatsz, cselekedj! – suttogta Harry fülébe Ampók. –
Ide az Imperius-átok kell!
Harry a köpeny alatt felemelte a galagonyapálcát, rászegezte az
öreg koboldra, és életében először elsuttogta a főbenjáró átkot:
– Imperio!
Különös érzés támadt a karjában: bizsergő melegség, mely
mintha az agyából indult volna ki, hogy az izmokon, ereken és
idegeken át összekösse tudatát a pálcával és a kiszórt átokkal. A
kobold átvette Bellatrix pálcáját, tüzetesen megvizsgálta, majd
így szólt:
– Amint látom, új pálcát csináltatott magának, Madam
Lestrange!

531
– Tessék? – hökkent meg Hermione. – Nem, nem, mindig is ez
volt…
– Új pálca? – lépett a pulthoz Travers. A koboldok kitartóan
figyelték a jelenetet. – De hát hogyan, hol talált pálcakészítőt?
Harry gondolkodás nélkül cselekedett: pálcáját Traversre
szegezve elsuttogott még egy Imperiust.
– Ó persze, persze – motyogta a pálcára pislogva Travers. –
Gratulálok, igazán szép darab. No és megfelelően működik?
Minden új pálca igényel némi idomítást, nem gondolja?
Hermione most már teljesen megzavarodott, de Harry nagy
megkönnyebbülésére kommentár nélkül belenyugodott az
események e bizarr alakulásába.
A pult mögött ülő öreg kobold tapsolt egyet, mire egy fiatalabb
lépett oda hozzá.
– Szükségem lesz a csördítőkre – közölte az öreg, erre a fiatal
elsietett, majd hamarosan visszatért egy, a hangja alapján
fémtárgyakkal teli bőrzsákkal, s átadta azt az öregnek.
– Pompás, pompás… Legyen oly kegyes, és kövessen, Madam
Lestrange. – A kobold leugrott magas székéről, aminek
következtében eltűnt a pult mögött. – Mutatnám az utat a
széfhez.
A pult szélénél bukkant elő újra az öreg. Örvendezve kocogott
feléjük, kezében a csörömpölő tartalmú bőrzsákkal. Travers
ezalatt eltátott szájjal, mozdulatlanul állt. Sajátos viselkedésére
Ron hívta fel Harry figyelmét azzal, hogy meghökkenve bámult
rá.
– Egy pillanat… Bogrod!
Újabb kobold sietett elő a pult mögül.
– Külön utasításokat kaptunk – hajolt meg Hermione előtt. –
Bocsásson meg, úrnő, de a Lestrange-széfre jelenleg különleges
szabályok vonatkoznak.

532
Izgatottan belesuttogott valamit Bogrod fülébe, de az Imperius-
átokkal sújtott kobold leintette.
– Tisztában vagyok az utasításokkal. Madam Lestrange fel
kívánja keresni a széfjét… ősi család… régi ügyfeleink… erre
parancsoljon…
Azzal csörömpölve elsietett a csarnokból kivezető megannyi
ajtó egyike felé. Harry hátranézett Traversre – az még mindig a
semmibe bámult, és úgy állt, mint akit a padlóhoz ragasztottak.
Harry hamar döntött: egy apró pálcamozdulattal utasítást adott a
halálfalónak, aki erre jámboran a nyomukba szegődött.
Hamarosan elérték az ajtót, s beléptek a durva falú, fáklyafényes
folyosóra.
– Bajban vagyunk, gyanút fogtak – szólt Harry, amint
becsukódott mögöttük az ajtó. Lerázta magáról a láthatatlanná
tévő köpenyt, s Ampók leugrott a hátáról. Traversnek és
Bogrodnak a szemük se rebbent attól, hogy egyszerre ott áll
előttük Harry Potter. Hermione és Ron értetlenkedve néztek a
két bamba kísérőre.
– Imperius-átok – magyarázta Harry. – De félek, nem csináltam
elég erősen… Nem tudom.
Újabb emlék villant most a fejébe: az igazi Bellatrix Lestrange
képe, amint ezt kiabálja neki: „Sose használtál még főbenjáró
átkot, mi? Azokat komolyan kell gondolni, Potter!”
– Mit csináljunk? – kérdezte Ron. – Tűnjünk el, amíg még
lehet?
– Nem biztos, hogy már lehet. – Hermione aggódva nézett
vissza a csarnokba nyíló ajtóra. Nem tudhatták, mi zajlik
mögötte.
– Azt mondom, ha már idáig eljutottunk, menjünk tovább –
szólt eltökélten Harry.
– Helyes! – vágta rá Ampók. – Nos hát: Bogrodra szükség van,

533
neki kell irányítania a csillét. Én már nem vagyok jogosult rá. A
varázslót viszont nem tudjuk magunkkal vinni.
Harry rászegezte a pálcáját Traversre.
– Imperio!
A halálfaló habozás nélkül elindult a sötét alagútban.
– Mit parancsoltál neki?
– Hogy bújjon el – felelte Harry, miközben Bogrod felé
fordította a pálcáját. A kobold füttyentett, s hamarosan
előgördült egy csille a sötétből. Bogrod és Ampók beült előre,
Harry, Ron és Hermione pedig bezsúfolódott a kis kocsi hátsó
részébe. Harrynek úgy rémlett, mintha kiáltások szűrődnének át
a csarnokba nyíló ajtón.
A csille nekilódult. Egyre gyorsult, másodpercek alatt utolérte
Traverst, aki az alagútfal egy szélesebb hasadékába igyekezett
bepréselni magát, majd éles kanyarokkal tarkított száguldásba
kezdett a lejtős járatok labirintusában. Harry füle megtelt a csille
zakatolásával, s lobogott a haja a menetszéltől, ahogy a
sztalaktitok között szlalomozva a mélység felé robogtak.
Kényszeresen hátra-hátrapillantott: úgy érezte, mintha hatalmas
lábnyomokat hagytak volna maguk mögött. Percről percre
rémesebb ostobaságnak tartotta, hogy Hermionét épp
Bellatrixnak álcázták, és hogy magukkal hozták a boszorkány
pálcáját, amiről a halálfalók pontosan tudják, ki lopta el…
A Gringotts barlangrendszerének olyan mélységeibe érkeztek,
ahol Harry még sosem járt. Szédítő sebességgel bevettek egy
hajtűkanyart, s mikor kijöttek belőle, vízesést pillantottak meg
közvetlenül maguk előtt. – Ne! – hatolt Harry fülébe Ampók
kiáltása, de fékezni nem lehetett, s a csille már át is száguldott a
zuhatagon. Harrynek szeme-szája megtelt vízzel, nem látott,
nem kapott levegőt; azután a csille egyszerre hatalmasat
zökkent, felborult, s utasai kirepültek belőle. Harry hallotta,

534
hogy a kocsi összeroncsolódik a sziklafalon; Hermione sikoltott
valamit, s ezután Harry úgy érezte, súlytalanná válva ereszkedik
lefelé, mígnem végül puhán a barlang köves talajára huppant.
– Pá-párnázóbűbáj – köhögte Hermione, miközben Ron
segítségével feltápászkodott. Harry ránézett, s rémülten
állapította meg, hogy Hermione megint Hermione:
csuromvizesen, nagy, lógó talárban és bellatrixságát teljességgel
elveszítve állt a barlangban. Ron is újra vörös hajú és csupasz
képű volt. Erre ők is rádöbbentek, amint egymásra néztek és
megtapogatták saját arcukat.
– A tolvajok tisztítóvize! – Ampók talpra vergődött, és
hátranézett a síneket áztató zuhatag felé, amelyről Harry immár
sejtette, hogy nem közönséges vízesés. – Lemos minden bűbájt,
minden mágikus álcát! Tudják, hogy imposztorok járnak a
Gringottsban, megerősítették a védelmet miattunk!
Harry látta, hogy Hermione ellenőrzi, megvan-e a gyöngyös
táska; erre ő is gyorsan benyúlt a kabátja alá, és kitapintotta a
láthatatlanná tévő köpenyt. Azután Bogrodra nézett, aki
megzavarodva rázta a fejét: a tolvajok tisztítóvize nyilván az
Imperius-átkot is hatástalanította.
– Szükségünk van rá – jelentette ki Ampók. – Gringottsi kobold
nélkül nem tudunk bejutni a széfbe. És a csördítők is kellenek
majd!
– Imperio! – mondta ki megint az átkot Harry. Hangja még az
alagútban visszhangzott, mikor már újra érezte az agyából a
pálcája felé áradó bizsergést. Bogrod most is meghajolt az
akarata előtt: miközben Ron sietve felkapta a földről a csörgő
bőrzsákot, a kobold arcán a zavarodottság átadta helyét az
udvarias közöny kifejezésének.
– Hangokat hallok. Jönnek! – figyelmeztette társait Hermione,
azzal a vízesés felé fordította Bellatrix pálcáját. – Protego!

535
A pajzsbűbáj esernyő módjára szétnyitotta a vízesés függönyét.
– Ügyes – bólintott Harry. – Előre, Ampók, vezessen minket!
– Hogy fogunk kijutni innen? – tette fel a kérdést Ron, amint
Hermione, Harry és ő a kobold nyomában belevetették magukat
a sötétbe. Bogrod hűséges vén kutya módjára loholt a
sarkukban.
– Azzal majd akkor foglalkozzunk, ha eljön az ideje – hárította
el a problémát Harry. Fülelni próbált: csörgést és súlyos
mozgást vélt hallani a közelből. – Messze vagyunk még,
Ampók?
– Már nem, Harry Potter, már nem…
Befordultak egy sarkon, s amit megpillantottak, megtorpanásra
késztette valamennyiüket, hiába voltak felkészülve rá.
Egy hatalmas, megbéklyózott sárkány terpeszkedett előttük,
elzárva a négy vagy öt legmélyebben fekvő széfhez vezető utat.
A bestia pikkelyei fakók és repedezettek voltak a hosszú, föld
alatti raboskodástól; szeme rózsaszínűvé halványult és
tejszerűen homályos volt. Két hátsó lábára egy-egy erős
vasbilincs feszült, s azokat súlyos lánc kötötte össze a barlang
padlójába vert jókora vaskarókkal. Testére hajtott nagy, tüskés
szárnyai, ha kitárja őket, faltól falig értek volna a
barlangteremben. A jövevényeket észlelve felemelte a fejét,
falrengető üvöltést hallatott, majd akkora lángcsóvát fújt, hogy a
csapat jobbnak látta visszamenekülni az alagút kanyarulatán
túlra.
– Alig lát – zihálta Ampók –, s attól csak még vérszomjasabb.
De kordában tudjuk tartani, megvan hozzá az eszközünk.
Megtanulta, mire számíthat, ha jönnek a csördítők. Kérem őket!
Ron átadta Ampóknak a bőrzsákot, és a kobold kis fémtárgyakat
vett ki belőle, melyek, ha megrázták őket, éles, csengő hangot
adtak ki, olyasfélét, mintha apró kalapács csapódna egy kicsiny

536
üllőre. Ampók kiosztotta a csördítőket – Bogrod jámbor
egykedvűséggel vette át a magáét.
– Tudjátok, mi a teendő – fordult a három jó baráthoz Ampók. –
A sárkány megrémül a csördítőtől, mert fájdalomra számít.
Vissza fog vonulni, és Bogrodnak a széf ajtajára kell nyomnia a
tenyerét.
Újra kimerészkedtek az alagútból, de ezúttal már a csördítőket
rázva. A csengés felerősödve verődött vissza a kőfalakról; Harry
úgy érezte, mintha a koponyája is vibrálna a zajtól. A sárkány
újabb rekedt ordítást ha